(Bella szemszöge)

A napok csak teltek és teltek. Jake nem is jött hozzám át többé… Apu minden nap korán dolgozni megy, és mire hazajön, megfőzök neki. Iskolába nem mehetek… Akkor mit csinálok egész nap? Ez jó kérdés… néha én magam sem tudom… Vagy a szobámban fekszem és gondolkodom, vagy próbálok emlékezni, régi képeket nézni… már egész jól haladok… olyan 5 -6 éves koromig az összes emlékem megvan… de mostanság semmi. Ráadásul még ez az Edward gyerek is bosszant. Miért nem emlékszem rá? Vagy a családjára?
A gipszemet szerencsére a jövő héten leveszik…
Suliba is csak holnaptól mehetek. Tanulnivalóm nincs, egy másik elfoglaltságként alkalmaztam, hogy bepótoltam, amit a többiek a suliban vettek…

Le kéne mennem La Push –ba meglátogatni Jake-et. Ez egy jó ötlet! Igen ezt fogom tenni! Szerintem Charlie –nak sem lenne ellene kifogása.

Fogtam magam és lerohantam a lépcsőn (persze az én tempómban értendő a rohanás), majd a konyhába siettem. Letéptem egy cetlit és üzenetet írtam apunak, hogy hová is tűntem…
De, ha a kocsim totálkáros, akkor hogyan jutok el hozzá? Hívjam fel? Egy próbát megér…
Fogtam a telefonom és tárcsáztam Jacob otthoni számát…
Az első csengés után, máris felvették.

-Hallo? –szólt bele Jake
-Szia Jake, én vagyok Bella! –üdvözöltem én is.
-Á szia Bells –mondta, s a hangja máris lelkesebbnek tűnt.
-Mit szólnál, ha ma meglátogatnálak?
-Annak nagyon is örülnék! –mondta lelkesedve.
-Rendben én szívesen lemegyek, jobb dolgom úgy sincs, suliba is csak holnap megyek… viszont van egy gondom…
-Mi lenne az? –kíváncsiskodott.
-Öm , mivel nincs autóm, meg tudnád tenni, hogy értem jössz?
-Persze, ha csak ennyi a gond! Máris indulok!
-Köszönöm és várlak! Szia Jacob! –köszöntem el.
-Viszlát Bella! –mondta, majd már csak a telefon búgását hallottam.

De mit csináljak míg ideér? Vacsi maradt tegnapról, szóval azzal nem kellene bajlódni, leckét megcsináltam, szóval azzal sincs gond…
Mivel nem volt jobb dolgom ezért kicsit rendet raktam a szobámban… Gondosan mindenhol, beleértve az ágy alatt is.
Már csak az íróasztalom van hátra.
Szépen elraktam minden fölösleges tárgyat róla, majd sorban állítottam azt, ami még rajta állt. Kipakoltam minden szemetet a fiókból is. Bevallom semmi nem ment olyan gyorsan, mivel még egy kézzel végeztem a munkát.
-Már csak az asztal alatti hely maradt –mondtam magamnak.
Fogtam magam lehasaltam az asztal mellé, majd kezdtem kisöpörni alóla a koszt, utána fogtam a melegvizes rongyot, majd feltöröltem a maradékot. Az egyik sarka felé tartottam, amikor az egyik deszka megbillent. Fogtam magam felálltam és megpróbáltam odébb húzni az asztalomat. Ez elég hülye dolog volt, mert megfájdult a karom. Mindegy. Megpróbáltam a sajgó karommal felfeszíteni a deszkát, amikor is egy szög ( amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda) felszakította a tenyeremet.
-Hurrá, újabb sebesülés –morogtam megint magamnak. De ez kevésbé érdekelt, mert amit a parketta alatt találtam az kicsit lesokkolt. A fényképezőtől elkezdve a CD-n át minden volt ott. Egy cetlit is találtam.

Felálltam, megfogtam a CD-t és beraktam a lejátszóba és felcsendült egy dallam. Egy nagyon is ismerős dallam.
Egy altató.
Az altatóm.
Nem tudtam, hogy mit szóljak. Egyszerűen tudtam, hogy ez a dal az enyém, hogy hozzám tartozik.
Nem tudtam gondolkozni a zene csodájától, de eszembe jutott, hogy egy papírt is szorongatok a kezemben, amin a következő felirat volt található:

,,Remélem, sosem fogod elhinni, amit hazudok neked. Itt hagyom a szívem egy darabját vigyázz rá! Szeretlek. Örökkön örökké.

Edward.”

Meg sem tudtam mukkanni. Ezt meg, hát miért? Mi az, hogy szeret? Hát nem elhagyott? Mi az, hogy hazudni fog? Netán hazudott? Mi, emiatt ment el? Örökké.

Tovább nem tudtam gondolkozni, mert hallottam, hogy egy autó közelít.
-Ohh, Jake a fenébe! –mondtam. Persze, hogy a legjobbkor jön.
Kivettem a CD-t a lejátszóból, majd a cetlivel együtt behajítottam az asztal alá. Lerohantam (most ténylegesen) a lépcsőn befutottam a konyhába, megfogtam egy rongyot és a vérző kezem közé csavartam. Alig tettem meg ezt a folyamatot, máris csengettek.
-Nyitom! –kiáltottam, majd az ajtóhoz rohantam és a sebes kezemmel feltéptem az ajtót, egy szisszenés közepette.
-Szia Jake! –mondtam elfúló hangon, és a kezemet kezdtem el babrálni, mire Jacob is odapillantott.
-Bella, te meg mit műveltél megint? Most vihetlek a kórházba! –mondta, majd megfogta a kezemet és elkezdett kihúzni a házból.
-Hát röviden, takarítottam. Semmi szükség, hogy a sebészetire vigyél. Már jártam ott eleget, azt hiszem… -de mintha meg sem hallotta volna.

~°~

Becsukta az ajtót, majd a kocsija felé kezdett tuszkolni és miután beültetett, ő is elfoglalta helyét a vezető helyen. A kórház elé érve újra kinyitotta nekem az ajtót, majd végig velem volt, míg ellátták a sebemet. Jó, hogy ott volt, mivel a rozsdás szög miatt kaptam egy adag tetanuszt is…

A doki a kezemet (ami gipszben van) is megvizsgálta, majd úgy vélte, eleget volt gipszben, ezért levette róla. Adott felmentést a holnapi testnevelés óra alól, amit hál’ Istennek ezáltal megúszok és egy órával hamarabb, jöhetek haza…

Hiába mondtam Jake-nek, hogy velem minden rendben, szívesen megyek és meglátogatom őt és a családját, szavaim süket fülekre találtak…
~°~


Már azt sem engedte, hogy vacsorát készítsek, azzal az indokkal, hogy ,,persze, pont te, aki vonzza a bajt, még takarításkor is megsérül, akkor mit várjon vacsorakészítéskor? ”
Éppen emiatt fogta magát és rendelt egy óriáspizzát, és még Charlie-t is megvárta velem…
Amint úgy gondolta, hogy biztonságban vagyok, fogta magát és hazament.
Én elvégeztem az emberi teendőimet, zuhanyoztam, ami mellesleg egy óráig is eltarthatott, fogat is mostam, majd mindenki tiltakozásának ellenére el is mosogattam.


~°~

A szobámba érve kissé megtornásztattam szabaddá tett kezeimet, és mivel senki nem zavarhatott újra a gondolataimba merültem.
A szabad kezemet is elkezdtem kémlelni. És lám, tényleg volt rajta egy harapás…
De mégis hogyan? Miért?

Újra kérdések ezrei vándoroltak kissé zavaros elmémbe.
Tehát szeret. Azt hiszem. De akkor is. Miért hagyott itt? Miért hazudott?
Lehet, hogy szeret, de lehet, hogy más valakije van?
És miért az, az egy emlékem van róla, hogy megharap, mint valami természetfeletti lény?
Miért nincs róla több emlékem?

Újra elővettem a kis cetlit, amin Edward gyönyörű kézírása volt. A szívem egy darabja… hmm…
Ezt követte a Cd –je is, amit újra örömmel tettem a lejátszóba, és amint felcsendült a dallam újra sírás fogott el. Miért jelent nekem olyan sokat ez a dal? És a többi?
Még időm sem volt végighallgatni a számokat. Biztos mind csodás.
És a fényképek az albumban. Akármennyire is kíváncsi vagyok rá, nem merem megnézni.
Rossz érzéssel tölt el, ha ránézek.

Így fogtam, kinyitottam a fiókomat és a fotóalbumot beleraktam, majd gondosan vissza is csuktam a fiókot.
Ledőltem az ágyra és gondolkodtam. Elméletek ezrei születtek meg zavaros elmémben. Egyre képtelenebb és képtelenebb, de mindig ugyanarra jutottam, hogy ő, és lehet, hogy a családja is természetfeletti lény. Lehet, hogy –még magamban is rossz volt kimondani – vámpír.


~°~


Kitől kérdezhetem meg anélkül, hogy bedugjanak egy diliházba?
Holnap úgyis suli… Lehet, hogy ott többet tudhatok meg róluk.
De mégis kitől? Senki nem is jut eszembe a diáktársaim közül, hogy ki a barátom és ki nem.

Nem baj, remélem a holnap jobb lesz.
Egy új nap… egy új remény.
Most nem adhatom fel, hogy megtudjam.
Ha az ember kialussza magát, talán a holnapot szebbnek fogja látni.

Még egy ideig gondolkoztam, mialatt a lejátszóban folyamatosan pörögtek a számok, és mire a végére ért, már én is aludtam, egy szebb jövő reményében…
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés