London csodálatos volt, elképzelni sem tudtam, hogy léteznek olyan helyek amik ennyire különlegesek. Már két napja vagyok itt, és még mindig van néznivaló, alig aludtam hat órát, azt is a gépen. Nappal a város nevezetességeiben gyönyörködnöm, este pedig belevetem magam az éjszakai életbe. Még mindig úgy érzem, hogy a szívem ott maradt Forksban, Lizzynél, de most már nem olyan nehéz. Az, hogy mindenről ő jut eszembe, és a közösen töltött időnk, ami örökre az emlékezetembe fog vésődni. Ebben egyedül talán az a jó, hogy már nem fáj, na jó annyira már nem fáj, mosolyogva gondolok vissza azokra a csodás napokra. Amikor, ha csak egy rövid időre is az enyém volt.


A londoni éjszakák leírhatatlanok, minden annyira színes, káprázatos, vad, és minden annyira új számomra, hogy alig tudok betelni vele. Sajnos már csak egy napom maradt ebben a csodálatos városban, mivel másnap már megy is a gépem, egyenesen Párizsba, onnan pedig három nap elteltével, indulok Olaszországba. A reptéren, amikor a jegyet vettem, az eladó, aki mellesleg gyönyörű volt, csak egy kicsit sápad, ajánlotta nekem a Volterrát. Állítólag gyönyörű, és ha Olaszországban járok, ezt a helyet nem hagyhatom ki. Hát én nem is hagyom ki.

Az utolsó este ugyanúgy zajlott, ahogy az előző kettő, elmentem egy szórakozóhelyre, ahol kevés alkoholfogyasztás után, magamba bolondítottam a legcsinosabb lány, és a hotelszobámban kötöttünk ki. Újra a régi önmagam akartam lenni, a régi Alex, aki nem egy szerelmes puhány, aki nem rinyál folyton, és szinte rosszul lesz, ha meghallja az Air Supplyt. Kit akarok becsapni? Ilyen lettem, Lizzy tett ilyenné, de nem engedhetem meg magamnak, hogy egy olyan lány után álmodozzak, aki soha, soha nem lesz az enyém. Ő boldog, megtalálta a párját, és istenemre, én is az leszek, megtalálom, azt a lány, aki mellett leélhetem az életemet. Meg kell hogy találjam.


Megint csak a repülőn aludtam, tudva, hogy Párizsban sem fogok többet aludni, mint Londonba. És nem tévedtem, az a három nap is olyan gyorsan elszállt, mit ez előző. Egyre jobban vártam Olaszországot, furcsa érzésem volt, amikor leszálltam a reptéren. Erre hallgatva kibéreltem egy kocsit, és a térképpel a kezemben elindultam Volterra felé. Elhatároztam, hogy itt egy picit több időt töltök. Beérve az ódon falak közé, azonnal egy panziót kerestem, és szerencsémre még nem voltak tele. Megtudtam a tulajtól, hogy hamarosan valami nagy ünnep lesz a városban, tehát pont időben érkeztem.

Lapoltam a cuccaimat, és felfedezőútra indultam. Elhaladta egy újságos stand mellet, és megakadt a szemem egy csodaszép képeslapon, akkor jutott eszembe a Lizzynek tett ígéret. Megvettem a képeslapot, majd betérve egy kávézóba megírtam azt. Sablonos szöveg volt, de nem akartam túlbonyolítani, sem neki, sem pedig nekem nem lett volna jó. Miután feladtam a lapot, folytattam a nézelődést, a tájékozódásomat, némileg segítette a még a reptéren vásárolt útikalauz. Nem is figyeltem, hogy merre kószáltam el, teljesen belefeledkeztem a szebbnél-szebb látványosságokba. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy besötétedett, lövésem sem volt, hogy merre vagyok, és hogy jutok vissza a panzióba. Céltalanul bolyongani kezdtem a gyéren megvilágított utcákon, amikor megpillantottam őt. Egy fekete köpenyes lányt láttam, a csukja hátra volt hajtva, de csak a haját láttam, mert háttal állt nekem. Felgyorsítottam a lépteimet, és amikor mögé értem megszólaltam.

- Elnézést – mondtam határozottan, mire ő megfordult.- Én… – kezdtem nehezen forgó nyelvel. A látvány teljesen megbabonázott, megszólalni nem tudtam, arra is nehéz volt odafigyelni, hogy rendesen vegyem a levegőt. A lány csak oldalra billentette a fejét, és egy gyermeki mosollyal rám nézett.
- Miben segíthetek? – kérdezte enyhe akcentussal a hangjában. A hangja olyan volt, mint a szirének éneke, teljesen eszemet vette, ilyent még nem éreztem.
- El...eltévedtem – dadogtam sután, és egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem a tökéletes arcáról.
- Merre laksz? – kérdezte ő még mindig mosolyogva. A szemeibe nézve, amik furcsa ibolya árnyalatban csillogtak, eldadogtam a panzió nevét. – Az nincs már messze innen – magyarázta kedvesen. Látszólag megilletődve magyarázni kezdte a visszavezető utat – Ugye odatalálsz? – kérdezte végül, majd amikor nem szólaltam felemelte a kezét, hogy megérintse az arcom, de a mozdulat közben megállt, mint aki hezitál. Elkaptam a kezét, hideg volt, és kemény mint a márvány.
- Ne haragudj – mondtam csendesen. – De annyira gyönyörű vagy – vallottam be mosolyogva. – Elkápráztattál – ibolyaszín szemei megcsillantak, és egy picit mintha elsötétedtek volna. Ijesztő volt a tekintete, olyan mint egy éhes vadnak. Elengedtem a kezét, és hátra léptem egy lépést. – Bocsáss meg a tolakodásom miatt – lehatottam a fejem. – Köszönöm, hogy útbaigazítottál – még egy lépést hátráltam. – Szia! – köszöntem el, és már meg akartam fordulni.
- Várj! – szólt utánam, mire én reménykedve rá néztem. – Én…csak…a nevedet akartam megkérdezni – mondta végül vontatottan, és felnézet rám.
- Alex – nyújtatom felé a kezem.
- Jane – mosolyodott el ő, és elfogadta a felé nyújtott jobbomat. – És mondd csak Alex, mi járatban a Volterrában? – kérdezte selymes hangon.
- A világot járom – feleltem mosolyogva, és újra felé léptem, egyszerűen vonzott a közelsége, mint a mágnes.
- Fiatal vagy te a világjáráshoz – mosolyodott el ő, és leült egy padra.
- Nálad biztos, hogy öregebb vagyok – feleltem vigyorogva, és leültem mellé.
- Nem hiszem – felkacagott, és az én szívem nagyokat dobbant, elvesztem.
- Te idevalósi vagy? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Itt születtem – felelte, és hirtelen elkomolyodott.

Percekig csak néztük egymást, nem bírtam elszakadni a szemitől, és ő sem fordította el a fejét. Olyan volt, mintha megszűnt volna a világ körülöttünk, és csak mi ketten lettünk volna az ürességben. Jane szemei fogva tartottak. Aztán beszélni kezdett, én pedig ittam a szavait.

- Igazából, nem emlékszem pontosan hol is születtem, de az új életem itt kezdődött – mondta végül, és mintha meglepett arcot vágott volna. – Nem is tudom, hogy miért mondtam el ezt neked.
- Mert megnyerő személyiség vagyok – mondtam nagy arccal, csak, hogy újra hallhassam a kacagását. Még szebb volt, mint eddig. – Én menekülök, ha már az őszinteségnél tartunk – mondtam le nem véve a szemem róla.
- Mi elől menekülsz?
- Magam, egy lány, az érzelmek – soroltam keserűen, és most sikerült elszakadnom az arcától, magam elé meredve folytattam –, a fájdalom, a csalódás elől, szóval hétköznapi dolgok.
- Csalódtál? – kérdezte ő, és közelebb hajolt hozzám – Egy lányban? – nem feleltem, de a hallgatásom mindent elárult. – Sajnálom – kis kezét az enyémre tette, még mindig hideg volt, és kemény, de az érintése elmondhatatlanul jól esett.
- Köszönöm – mormoltam alig hallhatóan. – Te a szüleiddel laksz? – váltottam hirtelen témát.
- Gyakorlatilag igen – felelte grimaszolva. – Apámmal és a családjával élek.
- Édesanyád?
- Ő már nagyon rég meghalt – felelte egyszerre. – Már nem is emlékszem rá.
- Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy hány éves vagy? – kérdeztem bizonytalanul.
- Mennyinek nézel? – kérdezett ő vissza.
- Nem tudom, talán tizenhat, tizenhét – csóváltam meg a fejem.
- Akkor annyi vagyok – villantott egy angyali mosolyt, amibe én beleszédültem.
- Teljesen a hatásod alá vonsz – vallottam be rekedten, mire ő megint felkacagott.
- Tehetség – nevette, majd összefűzte az ujjainkat. – De ha vigasztal, te is nagyon… nem is tudom, én nem így szoktam az emberekre nézni, mint rád, te más vagy – mesterien megformált szemöldöke összeráncolódott miközben beszélt. – Furcsa, de nem akarlak bántani – mondta végül, majd mint aki végzetes bűnt kotyogott ki, a szája elé kapta a kezét.
- Mi a baj? – a keze után nyúltam, de ő eszeletlen sebességgel felpattant. – Jane, megbántottalak?
- Mennem kell – mondtam hirtelen, és már fordult is el.
- Várj! – most én szóltam utána. – Láthatlak még?
- Remélem, hogy nem – hangja fagyos volt, mégis kihallottam belőle a keserűséget.
- Ne menj így el – felálltam, és elkaptam a csuklóját. – Kérlek, ígérd meg, hogy újra láthatlak – kérleltem lágy hangon, mire ő visszafordult, és felnézett rám. Ibolya szemei szomorúan csillogtak.
- Miért akarsz újra látni? – hangja keserédesen csengett.
- Hiszel a szerelem első látásban? – kérdeztem válasz helyett, mire ő halványan elmosolyodott.
- Igen, most már igen – mondta halkan. – Holnap este ugyanitt, sötétedés után.
- Itt leszek – ígértem boldogan, és egy belső kísértésnek engedve, megsimogattam az angyali arcát. – Akkor viszlát Jane!
- Viszlát Alex! – köszönt el ő is, majd eltűnt a sötét sikátor homályában.

Visszaértem a panzióba, és azonnal a szobámba siettem, egy gyors zuhany után az ágyra vetettem magam, és a plafont tanulmányoztam. Közben csak egy arc lebegett a szemem előtt. Fakó barna rövid haj, alabástrom bőr, és igéző ibolya szemek, alacsony karcsú test, már amennyit a köpenye alatt láttam. Azt hiszem, hogy szerelmes lettem ebbe a lányba, az első pillantásával elrabolta a szívem. Ilyen gondolatok közt aludtam el, boldogan, mert tudtam, hogy holnap újra láthatom őt.

Másnap reggel, frissen keltem, végre rendesen kialudtam magam. Lementem a panzió melletti kis étterembe, és megreggelizem, közben pedig folytonosan vigyorogtam, mint akinek elment a maradék esze is. Lehet, hogy így volt, mert mindennél jobban vágytam arra, hogy végre este legyen, és én újra láthassam őt. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek a napommal, ezért úgy döntöttem, hogy megint a nyakamba veszem a várost, és megnézek mindent. Az idő ólomsúllyal vánszorgott, én pedig egyre idegesebb lettem. Mi van, ha nem jön el, és soha többé nem láthatom? Addig keresem, míg meg nem találom, nem adom fel, ha addig élek is.

A szobámban voltam, és éppen a kedvenc ingemet gomboltam, kinéztem az ablakon, a lemenő nap narancssárgán világította meg a várost. A szívem hevesen kezdett verni, amikor kiléptem az utcára, és megindultam a tegnapi kis tér felé. Odaérve leültem egy padra, és várakoztam. Nem tudom, hogy mennyit várhattam, de rendesen besötétedett, az utcán pedig bekapcsoltak a régi lámpák.

- Szia Alex! – Halottam meg a legcsodásabb hangot a világon.
- Szia Jane! – oldalra fordítottam a fejem, és tátva maradt a szám. Most nem köpeny volt rajta, hanem egy kék farmer, és egy vérvörös vékony póló, ami kihangsúlyozta a karcsú alakját. – Azt hittem, hogy nem jössz el – mondtam mosolyogva.
- Hitted, vagy remélted? – ült le mellém mosolyogva.
- Hittem, és nagyon reméltem, hogy tévedek – mosolyodtam el én is.
- Itt vagyok – mondta végül kifújva a levegőt. – Bár magam sem tudom, hogy miért.
- Azért, hogy megismerj, és még jobban belém szeress – viccelődtem nevetve, mire ő is velem kacagott.
- Hát, önbizalmad az van – mondta komolyan, mire én felhúztam az orrom.
- Ugyan, ez tehetség – ismételtem meg a tegnapi szavait.

Beszélgetni kezdtünk, szinte mindenről, nem volt köztünk tabu téma. Mindent őszintén elmondtam magamról, Lizzyt, a csalódást, az egész életemet, és reméltem, hogy ő is az igazat mondta. Habár akadozva válaszolt a kérdéseimre, és sokszor nagyon megfontolta a választ. Megtudtam, hogy van egy ikertestvére, és a nevelőapja aki szinte hobbiként gyűjti maga köré az embereket. Azon a padon ülve megtudta, azt is, hogy a kedvenc virága az orgona, és hogy könnyű feldühíteni, viszont épp oly könnyű megbékíteni is. Nem sokat mesélt a családjáról, azt sem akarta elmondani, hogy hol lakik, de gondoltam, majd az idő meggyőzi arról, hogy megbízhat bennem. Viszont magáról szívesen beszélt, és rengeteget kérdezett. Pirkadatkor váltunk el azzal, hogy sötétedés után újra találkozunk. Megint úgy búcsúztunk el egymástól, hogy én végigsimítottam a tökéletes arcán.


Így ment ez már egy hete, a nappalok fakók voltak, csak testben voltam jelen, lélekben Jane mellett voltam. Reménytelenül beleszerettem, és úgy éreztem, hogy én sem vagyok közömbös neki. Minden nap beszéltem Angie-vel, telefonon, de egyik nap egy jól ismert név villogott a mobilomon. Boldogan vettem fel a telefont, mert nem éreztem már semmit, vagyis mégis baráti szeretetet. Ez minden.

- Lizzy, szia! – köszöntem vidáman.
- Jaj, Alex, annyira örülök, hogy hallom a hangod – szólt bele aggodalmas hangon. – Jól vagy ugye?
- Jobban nem is lehetnék – feleltem boldogan.
- Na mesélj – faggatott ő nyugodtabb hangon.
- Szerelmes vagyok, Liz – újságoltam lelkesen. – Úgy hívják, hogy Jane, ő a világ legszebb nője – áradoztam magam elé képzelve őt.
- Szóval, Jane – mondta Lizzy kedvesen, majd mintha valamit hallottam volna a háttérből, hirtelen megszólalt, hangja tele volt félelemmel. – Boldog vagy?
- Nagyon, nagyon – feleltem lelkesen. – Látod, megtaláltam, azt akit kerestem, már nem vagyok lovászfiú.
- Sosem voltál az Alex – hangjából hallottam, hogy mosolyog.- Te is királyfi voltál, csak nem az én királyfim. Ez a sors.
- Azt mondod?
- Igen, azt – felelte vidáman, majd egy mély hangot hallottam a vonal túloldalán.
- Úgy hallom, hogy a te királyfid megjött. Megyek is – mondtam végül.
- Felhívsz majd? – kérdezte ő halkan.
- Ígérem – feleltem mosolyogva. – Vigyázz magadra Liz.
- Te is! – mondta ő végül, majd belecuppantott a telefonba. – Szia!
- Szia!

Ránéztem az órámra, még csak délután ötöt mutatott, még öt óra naplementéig. Elhatároztam, hogy bemegyek a főtérre, egy kicsit körülnézni, habár már mindent láttam, de jó volt leülni egy padra, és nézni az embereket. Most is így tettem, gondolataimba merülve néztem a turistákat, amint kényképezőgéppel a kezükben lézengenek a téren, és minden másodpercben elkattintják a gépüket. Egyszer csak egy barna hajú szépség lépett elém. Felnéztem rá, sápadt volt, és furcsán lilás volt a szeme, pont mint Jane-é.

- Szia! – köszönt mosolyogva.
- Szia!
- Nincs kedved megnézni a királyi kastélyt? – kérdezte hirtelen. – Csoportokat szervezek, és hiányzik még pár ember.
- De, nagyon szívesen – álltam fel. – Oda nem olyan könnyű bejutni.
- Na látod, itt a megismételhetetlen lehetőség – mondta ő kedvesen, majd megindult, én pedig követtem.

Egy kisebb csoporthoz vezetett, majd elindultunk a kastély felé. Érdekes, amikor először akartam megnézni, azt mondták, hogy nem lehet megnézni. Legalább lesz témánk este, habár sosem voltak nagy csöndek a beszélgetéseinkben, és ha mégis, az egyáltalán nem volt kínos. Csendben néztük egymást, és ez többet mondott minden szónál. Hamar a kastély elé értünk, ahol egy őr bárgyún rámosolygott az idegenvezetőnkre. Olyan volt, mintha valami néma kommunikációt folytattak volna.

Az épület maga, ősrégi volt, és gótikus, a stílust nem lehetett meghatározni, mert mindenből volt egy kicsi. Viszont hatalmasak voltak a terek, a mennyezet ékesen díszesített volt, szinte giccses. Nem nagyon figyeltem, hogy mit is magyaráz az idegenvezetőnk, csak gyönyörködtem, mert a maga nemében gyönyörű volt. Sorra vettünk minden egyes termet, mígnem elértünk egy hatalmas fekete ajtóig.

- És talán ez az egész kastély legszebb terme, kérem lépjenek beljebb – mondta a nő, és varászütésre kinyílt az ajtó, mi pedig beléptünk.

Ez nem volt üres, mit a többi terem, sokan voltak bent, kisebb csoportokba gyűlve beszélgettek, de amikor beléptünk, mindannyin elhallgattak, és felénk néztek. Egy fekete köpenyes, hosszú hajú férfi szólalt meg.

- Isten hozta önöket a Volterrában – mondta nyájasan, és azután elszabadult a pokol.

A bent lévők eszeveszett gyorsasággal megtámadtak minket, alig bírtam követni a mozgásukat. Elkapták a mellettem álló férfit, és vagy négyen nekiestek, a nyakénak, a karjának és a csuklójának. Édes istenem, mi folyik itt? – kérdeztem rémülten, hátrálni kezdtem, de akkor beleütköztem valami keménybe. Megfordultam, és azzal a fekete hajú férfival találtam magam szembe, aki az imént köszöntött minket. A szemei vérvörösek voltak, és halkan morogni kezdett, felém közeledve. El akartam futni, de megragadta a karom, és magához húzott. Félre döntötte a fejem, és…

- Aro, ne! – sikította valaki, mire a férfi felnézett.
- Hogy mondtad kedvesem? – kérdezte alig hallottam a sikoltozások közt.
- Ő az enyém Aro – akkor megismertem a hangot, és nehézkesen az irányába fordultam. Ő volt az az én szeretett Jane-em.
- Nem értelek, drágám, ez csak egy ember – mordult fel az Aro-nak nevezett férfi.
- Kell nekem – mondta Jane határozottan. – Kérlek ne bántsd – könyörgése szívet szaggató volt
- Nem értelek, de legyen, a tied lehet kedvesem – mondta végül a férfi, és elengedett. Erőtlenül rogytam a földre, mire Jane azonnal mellettem termett a semmiből, és a karjaiba kapott.
- Mit csinálsz? – kérdeztem rémülten. Honnan van ennyi erő ebben a lányban.
- Kiviszlek innen, és mindent elmondok – felelte ő halkan, és megindult velem a kijárat felé.

Kiértünk a teremből, de nem álltunk meg, egészen egy kisebb szobáig. A nyakam tettem volna rá, hogy ez az ő szobája, a színek, a képek, pont olyan, mit amilyennek leírta. Az ágyra tett, és leült velem szembe, akkor láttam meg, hogy a szemei nem ibolya színben csillognak, hanem mélyvörösek, és rémisztőek. Ijedten csúsztam távolabb tőle, mire ő szomorúan lebiggyesztette a száját.

- Ki vagy te? – kérdeztem, miközben nyeltem egy hatalmasat. A torkom kiszáradt, és alig jutottam levegőhöz.
- A nevem Jane Volturi – felelte ő türelmesen.
- Miért hoztál ide? – remegett a hangom bármennyire is próbáltam bátornak látszani.
- Megmentettem az életed – oldalra billentette a fejét.
- Kitől? – összevontam a szemöldökömet. – Mi vagy te? – kérdeztem végül, mire felderült az arca.
- Vámpír vagyok Alex – mondta, olyan hangon, mintha az időjárást firtatnánk.
- Hogy mi? – nevettem fel bizalmatlanul, de azért még távolabb csúsztam tőle. – Ne nevettess, vámpírok nem léteznek – jelentettem ki tetetett magabiztossággal.
- Valóban? – kérdezte ő mosolyogva. -Akkor szerinted mit csinálta abban a teremben?

Megráztam a fejem, és erősen megpróbáltam visszagondolni az előbbi pár percre. Azok az idegenek, nekiestek a turistáknak, a nyakuknak, és az a sok vér. Ekkor, minta fejbe vert volna a felismerés, rájöttem, mit is csináltak odabenn.

- Ittak – hangom alig volt hangosabb egy suttogásánál, ő csak némán bólintott.
- Félsz tőlem? – kérdezte átható tekintettel.
- Én… – nem tudtam, hogy mit feleljek. Mert amit éreztem az nem félelem volt. Az igazat megvallva, még mindig olyan tűzzel égtem iránta, mint amikor megpillantottam. – Nem, nem félek tőled, mert szeretlek – mondtam végül nyugodtan, én közelebb húzódtam hozzá.
- Te szeretsz engem? – meglepte a válaszom, de szemiből, mérhetetlen boldogságot olvastam ki.
- Az első pillanattól fogva – mosolyodtam el, és megsimogattam az arcát. – Tudtam, hogy nem lehet emberi ilyen szépség.
- Tényleg szeretsz? – kérdezte bizonytalanul, mire én olyan közel csúsztam hozzá, amennyire csak tudtam, az arcunk, csak pár centire volt egymástól.
- Mindennél jobban – suttogtam szenvedélyesen.
- Én is… – sóhajtotta végül Jane, apró hideg kezeit a nyakamra csúsztatta. – Alex, én szeretlek téged – úgy mondta ezt, mintha maga is csak most jött volna rá.

Elmosolyodtam, majd gyengéden az ajkaihoz préseltem a sajátomat. Viszonozta a csókomat, és egy szemvillanás alatt hanyatt döntött. Ajkaink egy pillanatra sem szakadtak el egymástól, tudtam, hogy ő már hozzám, és pedig hozzá tartozom, örökre. Bármi is is ő, az enyém, csak az enyém.

Miközben a nyelvük vad táncba kezdett, gyengéden lefejtettem róla a fekete köpenyt, majd a vékony inget, és a fekete csipkemelltartót. Muszáj volt megnéznem, hogy a teste éppoly tökéletes, mint az elképzeltem, még szebb volt, bőre márvány sima volt, és jéghideg, a rövid szoknya aljához nyúltam, és a combjaira tettem a kezem, majd lassan felfelé kezdtem haladni. Egy apró morgás hallottam, majd az ingem reccsenését. Jane türelmetlenül tépte le rólam a ruhákat. Elmosolyodtam, és a szoknya alá nyúltam, egészen a falatnyi bugyi pántjáig. Hezitáltam. Biztos, hogy akarom én ezt? Szerelmem ajkai megint a számra tapadtak, ezzel elűzve minden kétségemet, lefejtetem róla a fehérneműt, majd a hátára fordítottam. A vérvörös szeme most ónix feketén izzott, ami bennem is felszította a vágyat. Egy erőteljes rántással megszabadultam a nadrágomtól, és rá nehezedtem. Lábait a csípőm köré tekerve, szinte vaspántén szorított, elhagyva az ajkait, a nyakára siklottam, ezernyi csókkal behintve azt, Jane beleremegett a csókjaimba, és apró sóhajok hagyták el a torkát. Kezeim megtalálták a tökéletes kerek melleit, és gyengéden masszírozni kezdtem őket. Éreztem, hogy a férfiasságom, keményen feszül az ágyékának, vadabb tempóban kezdtem csókolni, és simogatni. Már arra készültem, hogy erőteljesen magamévá teszem, amikor a kezeit az arcomra tette, és felemelte, hogy a szemembe tudjon nézni.
Én még nem… – zihálta csöndesen, de nem tudta befejezni a mondatát, mert az ajkaira tapasztottam a számat.

Nem kellett többet mondania, a kezemet, gyengéden a testünk közé préseltem, és megérintettem őt. Hangos morgás szakadt fel a tüdejéből, éreztem, hogy élvezi az érintésem. Apró, érzéki simítások közepette feszült meg az apró teste, majd másodpercekig visszatartotta a levegőt, és tudta, hogy ezzel a feltörő sikolyát is. Mindenhol hideg volt a teste, kivéve ezt a pontot, ami szinte tűzben égett, selymes, nedves tűzben. A feje mellett két oldalt megtámaszkodva nyomtam a csípőmet az övéhez, majd lassan eggyé vált a testünk. Jane már nem tudta visszatartani a jóleső sikolyát, ami bezengette az egész szobát. A nyakamba kapaszkodva húzott magához, és birtokba vette a számat. Testét remegéshullámok ostromolták, minden lökésemnél hangos sóhaj hagyta el az igéző ajkait, s közben úgy szorított, mintha attól félne, hogy elmenekülök. Pedig nekem eszem ágában se volt menekülni, örökké itt akartam maradni, ebben a felemésztő gyönyörben, amit az ő teste nyújtott nekem.

Csípője ösztönös, körkörös mozgásba kezdett, amire én hangos nyögésekkel válaszoltam, mire ö belemosolygott a csókunkba, és az apró, gyengéd körök egyre határozottabbak lettek, követelőzve feszült nekem. Engedtem a kérésnek, és egy fokkal gyorsabban kezdtem mozogni fölötte, újabb sikolyt kicsalva belőle. Ilyen tökéletes gyönyörben még sosem volt részem, és azt akartam, hogy ő is így érezzen ahogy én, ezért egyre szaporáztam a csípőm mozgását, ösztönözve őt, hogy felvegye ezt a pajzán ritmust.

Jane akkor fölém kerekedett, és a mellkasomra támaszkodva mozgott rajtam. Az örült, és a beteljesülés határán voltam. Felültem, és átkaroltam a derekát, szenvedélyesen csókolni kezdtem őt, majd egy utolsó erőteljes lökés után elértem a csúcspontot. Pár másodperc múlva Jane teste ismét megvonaglott, és most szabadjára engedte az orgazmus okozta kéjes sikolyát. Zihálva dőltem hátra, magammal húzva őt is. A vállamra tette a fejét, és pihegve duruzsolta a legszebb szót a világon: Szeretlek.

- Az enyém vagy – suttogtam levegő után kapkodva.
- Az enyém vagy – visszhangozta ő, majd egy apró csókot nyomott a nyakamra. – Őröké az enyém.

Akkor megéreztem a fogait a nyakamon, az első apró fájdalom után, valami leírhatatlan, katartikus fájdalom vette át a testemen az irányítást. Magamon éreztem Jane hideg testét, a belsőm mégis tűzben égett, ami lassan felemésztett.

A pokol tüzére kerültem. Mit vétettem, hogy ilyen fájdalmat érdemeltem ki? Felordítottam, majd szerelmem nevét kántálva süllyedtem a teljes sötétség, és fájdalom feneketlen szakadékába…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés