Alice fecsegése egyáltalán nem tudott lekötni, csak néztem magam elé, még a szendvicsemet is letettem. Az menzán ültünk, és Emmettnek támaszkodva „hallgattam” Alice beszámolóját a legújabb divatirányzáröl Párizsban. Ránéztem a többiekre, és mosolyogva vettem tudomást, hogy senki sem figyel különösen a fecsegő kerti törpére. Erre Edward köhögve felkacagott.

„Egy szót se, Edward Cullen!” – figyelmezettem szúrós szemeket meresztve rá, mire ő csak megforgatta a szemeit, de nem szólt.

Én megint a gondolataimba felétkezve bambultam magam elé. A napok rettentő gyorsan szaladtak, én pedig egyre kétségbeesetten gondoltam arra, hogy hamarosan fősulit kell választanom. Még mindig nem tudtam, hogy mit akarok. Oldalra fordítottam a fejem, és egy ónix fekete szempárral találtam magam szembe. Éhes! – gondoltam magamban. Mikor is volt utoljára vadászni?

– Két hete – felelte Edward a gondolataimra. Hogy ez milyen idegesítő.
– Mi volt két hete? – szólalt meg az én nagy macim.
– Hogy ettél – mondtam csendesen.
– Jól vagyok – jött a szinte gépies válasz, majd a fülemhez hajolt. – Habár, egy kis édesség jól jönne – suttogta rekedtesen, mire én szokás szerint fülig pirultam.
– Fúj, vegyetek ki szobát – grimaszolta Jasper, hát persze a szuper hallás.
– Na hallgatózz – sziszegtem mogorván, Emmett pedig felkuncogott. Megszólalt a jelzőcsengő, mi pedig komótosan megindultunk az óránkra.

Beérve a kémiaterembe, egyenesen a hátsó padhoz mentünk, majd leültünk. A tesit kivéve, minden óránk közös volt. Amikor megkérdeztem, hogy a testnevelést miért nem intézték el, Emmett csak annyit válaszolt, hogy elég neki tartóztatni magát, ha rendes ruha van rajtam, de ha meglátna abban a testhez simuló pólóban, és a rövid sortban, nem bírna magával. Én ezen persze fenségesen mulattam, Emmett pedig lemondóan rázta a fejét. Bejött a tanár, én pedig felcsaptam a füzetet, és bőszen jegyzetelni kezdtem, még mindig vannak lemaradásaim, és nem engedhetem meg magamnak, hogy ne figyeljek. Amikor a tanár végzett az aznapi anyaggal, felhívott pár felelőt, én pedig elővettem egy papírt, és elkezdtem rajzolgatni, egyszer csak megéreztem a hátamon egy hatalmas tenyeret. Oldalra fordítottam a fejem, és szembenéztem Emmettel, az arca csak pár centire volt tőlem.

– Nagyon ügyesen rajzolsz – suttogta, a „remekművemet” tanulmányozva. Ekkor eszembe jutott, egy kérdés, ami már rég fúrta az oldalam, de teljesen elfeledkeztem róla. Nem csodálom, Emmett mellett…
– Emmett – kezdtem, és beharaptam az alsó ajkamat, mire ő felhúzta az egyik szemöldökét. Ismerte ezt az arcomat, ilyenkor mindig valami furcsa kérdésre számított. – Miért van a gyűrűmbe bevésve, hogy „Ha új nap kél”? – kérdeztem, és közben megigazítottam az említett ékszert.
– Hát – kezdte mosolyogva, de a tanár látványosan ránk nézett. – Később – tátogta mosolyogva.

A következő órám, tesi volt, és az igazat megvallva, semmi kedvem nem volt bemenni, de sajnos a lógást sem engedhetem meg magamnak. Óra végén, fancsali képpel szedtem össze a cuccaimatt, majd indultam meg a tornaterem felé. Emmett persze elkísért, és az öltöző ajtajában hosszan megcsókolt, mire én pihegve mentem be az öltözőbe.

– Én sem tudom, mivel vette rá ez a szuka, hogy járjanak – halottam meg Tracy Martin visító, magas hangját, amint Miranda Gibson-nal beszélgetett. – Még csak nem is szép – mondta végül.
– Szerintem zsarolja – vihogott fel Miranda. – Emmett biztos nem önszántából van azzal a csitrivel.
– Pedig életem, önszántából van velem – szólaltam meg a hátuk mögött, mire rendesen megnyúlt a képük, és felém fordultak. – Annyira önszántából, hogy eljegyzett – emeltem fel a kezem, hogy megmutassam a gyűrűmet. Szóhoz sem jutottak, mire én vigyorogva átöltöztem.


Szerencsére órán sikerült lekötnöm a figyelmemet, és nem törődtem, a folyton sutyorgó lányokra. Minden öt percben összedugták a fejüket, majd felém néztek, és rötyögtek. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy féltékenyek, mert egy ilyen félisten a vőlegényem. Szerencsére hamar letelt az a nyamvadt negyvenöt perc, és mehettem haza. Villámgyorsan átöltöztem, és kimenekültem a zsúfolt öltözőből. Kiéve a friss levegőre, megtöltöttem a tüdőmet, annyi oxigénnel amennyivel csak tudtam, és komótosan megindultam a kocsim felé, ahol már Emmett várt vigyori fejjel. Ekkor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, mire automatikusan hátra fordultam, megállva a lépcső utolsó fokán. Miranda volt az, és egy gunyoros mosollyal állt elém.

– Mit szeretnél? – kérdeztem hidegen.
– Én csak gratulálni akartam – vigyorogta, azzal a tipikus rosszindulatú éllel a hangjában.
– Mihez is? – szaladt fel a szemöldököm. Miranda Gibson gratulál? Nekem?
– Az eljegyzésedhez – felelte ő még mindig bárgyún vigyorogva. - És ahhoz, hogy a suli leglúzerebb csajához képest, egy ilyen pasit sikerült kifognod – mondta végül hisztérikusan nevetve.
– Csak féltékeny vagy – mosolyogtam önelégülten, és megfordultam.

Már éppen le akartam lépni a lépcsőn, mikor meghallottam, Mirande gúnyos nevetését, a következő pillanatban csak annyit éreztem, hogy valaki meglök hátulról, én pedig vészesen közeledek a nedves aszfalt felé. A kezemet magam elé tartva próbáltam tompítani az esést, de a mázsás hátizsákom előre húzott, így a tenyeremet rendesen sikerült felhorzsolnom. Ekkor megéreztem a derekam köré fonódó karokat is.

– Lizzy – mondta Emmett mély, dörmögő hangon. – Te vérzel – szűrte ki a fogai közt. Rákaptam a fejem, és a szemeiben megláttam, a vadállati csillogást, amit utoljára akkor láttam, mikor vadászott.
– Menj el – mondtam határozottan, és ellöktem a kezeit. – Nagyon szépen kérlek, menj el – könyörögtem, mikor észrevettem, hogy a szorítása nem enged.
– Emmett – Jasper hangja szinte mennydörgésként hasított a diákok morajlása mellett.

Szerelmem még mindig engem nézett, majd hirtelen elengedett, mintha forró vasat fogott volna eddig, és emberi tempóban ellépett tőlem. Rosszul esett ez a mozdulat, de tudtam, hogy jobb ez így. Nem az életemet féltettem, hanem az ő családi titkukat.

– Bocsáss meg – motyogta fej lehajtva, majd gyors léptekkel a kocsija felé ment. Szomorúan nézetem utána, egyszer csak egy fehér kezet láttam az arcom előtt.
– Gyere, kelj fel, még felfázol – mosolyodott el Jasper, és a honom alá nyúlva talpra állított, mint egy totyogó babát.
– Nem kell hősködnötök, menj te is – mondtam halkan, és elővettem a zsebemből, egy zsebkendőt, majd letöröltem a maszatos kezem. – Jól vagyok – szegtem fel az állam.
– Nem hősködöm, elég volt nekem a háború – vigyorogta Jazz szélesen. – Hazaviszlek.
– Tudok vezetni – morogtam lehajtott fejjel.
– Tudom - jött a nevetős válasz. – De nem érdekel. Légy jó kislány, és szállj be a kocsidba – utasított szelíden.
– Te nem vagy szomjas? – kérdeztem az aranybarna szemeit kémlelve.
– Tegnap voltam vadászni – kacsintott rám pajkosan, és gyengéden meglökte a vállamat, mire elindultam. – Jól vagyok – mondta végül, hasonló hangnemben, mint én. – Nem vonzol úgy mit őt – bökött a fejével a Jeep felé, amiben szerelmem ült világfájdalmas kifejezéssel az arcán
– Ez akkor most jó? – kérdeztem mosolyogva, mire Jazz csak bólintott egyet.
– Akkor kisasszony – hajolt meg előttem színpadiasan –, megengedi, hogy hazafuvarozzam?
– Természetesen – mentem bele a játékba, és vigyorogva beültem az anyósülésre.

Jasper is beült mellém, majd elindította a motort. Egy darabig csendben voltunk, pedig bennem ezer meg egy kavargott. Miért ő, visz haza? És hogyhogy ilyen jól bírja az illatomat? Vajon Emmett most mit érez?

– Tedd fel őket – sóhajtotta Jasper megadóan.
– Miket? – kaptam felé a fejem. – Azt hittem Edward a gondolatolvasó.
– Érzem, hogy feszengsz – felelte ő mosolyogva. – Tedd fel a kérdéseidet.
– Miért te? – kérdeztem azonnal, talán meg sem vártam, hogy befejezze a mondatát.
– Mert én voltam a legalkalmasabb. – felelte készségesen. – Hiszen mondtam, hogy tegnap vadásztam, de a többiek mind régen táplálkoztak.
– Emmett, hogy van? – talál ez foglalkoztatott a legjobban.
– Hát nem a legjobban – mondta ő őszintén. – Rendesen szenved, de kiheveri – rántotta meg a vállát, mire én felhorkantam. – Most akkor én jövök – fordult felém mosolyogva.
– Mit szeretnél kérdezni? – kérdeztem meglepetten.
– Folyamatosan vívódsz önmagaddal – kezdte ő komolyan. – Nem tudsz dönteni, minden olyan zavaros benned, a gondolataid, az érzelmeid. Miért?
– Hát… – haboztam, de akkor hirtelen, egy adag önbizalomhullámot kaptam, mire elmosolyodtam. – Az igazat megvallva, félek – kezdtem kibámulva a szélvédőn, meglepve láttam, hogy már a ház előtt parkol a kocsim.
– Mitől félsz? – Jasper homloka ráncba futott. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire sármos is, a mindig komoly fiú.
– Hát ez az, én magam sem tudom mitől félek – ráztam meg a fejem, remélve, hogy ezzel a mozdulattal kirázom a zavart a fejemből. – Mindentől egy kicsit, szerintem. A mostani évemtől, a fősulitól, a jövőmtől. Annyira sok mindent akarok, egyszerre, és tudom, hogy lehetetlen mindezt megvalósítani – jót tett, hogy végre elmondhatom valakinek, őszintén, hogy mi is nyomja a szívem. Jazz tökéletes hallgatóközönség volt, bátran elmondhattam mindent. Tudtam, hogy a képessége segítségével nyílok meg előtte ennyire.
– Lizzy, a jövő változik – ilyenkor tiszta Alice, túl régóta vannak együtt. Fancsali képet vágva, vártam a folytatást. – Ami azt illeti a te jövőd folyton változik. Hol ezt, hol pedig azt látja Alice…
– Mi az az ez meg az? – vágtam a szavába, mire most ő hezitált. – Most őszinték vagyunk – mondtam komoly arcot vágva.
– Egyszer azt látja, hogy olyan vagy mint mi, egyszer pedig… – nem folytatta, mert megszólalt a mobilom. Anya volt az, egy hatalmas sóhaj mellett, megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem a készüléket.
– Igen?
– Ugye tanulsz? – ez volt anya első kérdése. Nem elég, hogy én hajtom önmagam, de erősítésnek ott van az én folyton zsörtölődő édesanyám is.
– Igen anya, már belepnek a könyvek – füllentetem Jazzre kacsintva, mire ő csak elmosolyodott.
– Helyes. Csak azért hívlak, hogy ma későn érek haza, szóval maradékot kell vacsoráznod apával.
– Rendben.
– Akkor jó okosodást. Szia! – köszönt el, majd megszakadt a vonal.


Az kijelzőre néztem, még csak fél három volt, apa öt után ér haza, anya meg kitudja. Jasper felé fordultam miközben félvállra kaptam a táskámat. Szerencsére nem volt sok házi feladatom, így hát tudtam egy kicsit lazítani.

– Nem jössz be? – kérdeztem mosolyogva.
– De, nagyon szívesen – felelte ő, és már ki is pattant a kocsiból, villámgyorsan megkerülve azt, és kinyitotta nekem az ajtót.
– Hogy ti vámpírok milyen udvariasak vagytok – ugrattam vigyorogva.
– És milyen jóképűek – kacagott fel vidáman.
– És szerények mi? – nevettem vele.

Bementünk a házba, egyenesen a konyhába mentem, kiöntöttem magamnak egy pohár narancslevet, míg Jasper leült a konyhaasztalhoz. Én is odasétáltam, és szembeültem le vele.

– Ott tartottunk, hogy egyszer olyan vagyok, mint ti, és máskor? – kérdeztem komolyan, tudni akartam, hogy mi az a jövő amit Alice nem fog nekem elárulni.
– Nem tudom, hogy helyes e elmondani – rázta meg a fejét Jasper. – Alice, Bella de főleg Emmett megnyúznak, ha felidegesítelek – húzta el a száját.
– Nem húzom fel magam – biztosítottam róla. Na jó, attól függ, tettem hozzá magamban.
– Először is – kezdte halkan –, tudnod kell, hogy a jövő, folyton változik, és kiszámíthatatlanan, mint a legtöbb élőlény, vagy nem annyira élő lény – vigyorodott el a végére. Könnyű volt vele mosolyogni, mivel a hangulata átragadt rám.
– Megtanultam a leckét Jazz – mondtam mosolyogva. - Alice kioktatott vagy ezerszer. Mi a másik amit lát?
– Azt látja, hogy vámpír vagy ugyan, de nem élsz velünk – mondta ki végül hadarva.

Csak néztem rá értetlenül, mert nem értetem vámpír vagyok, de mégsem a Cullen családdal? Talán Emmett és én elhagytuk őket? Nem az lehetetlen.

– Nem értem – ráztam meg végül a fejem. – Miért hagynánk el titeket.
– Lizzy, amikor azt mondtam, hogy velünk, akkor abba Emmett is beletartozik – magyarázta türelmesen Jasper. Éreztem a nyugalomhullámot amit felém küldött, de nem tudtam lenyugodni.
– Emmett elküld? – suttogtam erőtlenül. Felálltam, és a mosogatóhoz botladozva megengedtem a hideg vizet. A poharamat megtöltve, inni kezdtem, hirtelen kiszáradt a torkom.
– Mondtam, hogy nem volt jó ötlet – morogta Jasper mérgesen, és a pillanat töredéke alatt ott volt mellettem, átkarolta a vállam. – Lizzy, ez csak egy lehetőség, nem muszáj így történnie.
– Ugyan Jasper – fordultam felé, mélyen a szemeibe néztem. – Alice…Alice sosem téved – mondtam akadozva.
– De igenis téved – mordult fel ő, és elengedett. Hátrált pár lépést, de a tekintetével fogva tartott. – Lizzy, te és Emmett egymásnak vagytok teremtve,. Mióta, Rosalie elment ő sosem nevetett. Mindig komoly és morcos volt, olyan volt mint egy igazi halott. De te kirángattad ebből az önsajnálatból, visszaadtad nekünk az igazi Emmettet.

Némán néztük egymást, most Jasper telefonja szólalt meg, ő a füléhez emelte, és olyan gyorsan kezdett hadarni, hogy alig értettem belőle valamit. Végig engem nézett, egy pillanatra sem vette le rólam a topáz szemeit. Bennem ezernyi érzelem volt, bánat, félelem, harag, szerelem, csalódás, és még sorolhatnám. Jaspert mindezt érezte, láttam az arcát, hogy érzi amit én. Elfordítottam a fejem, a poharamat kezdtem tanulmányozni, meglepve láttam, hogy a víz ide-oda lötyög. Remeg a kezem. Gyorsan a mosogatóba raktam a poharat, és a farmerom zsebébe süllyesztettem a kezem.

– Én most megyek – tette le Jasper a telefont.
– Oké – feleltem kurtán.
– Lizzy, kérlek, ne légy ilyen, én tényleg nem akartalak felzaklatni – lépett ismét elém, és az állam alá nyúlva felemelte a fejem. - Emmett szeret, oda van érted, és soha, hangsúlyozom, SOHA nem hagyna el. Érted?
– Értem – hangom alig volt hangosabb egy sóhajnál. Jasper elfordult, és az ajtó felé lépkedett. – Mond meg neki kérlek, hogy szeretem – szóltam utána.
– Megmondom – felelte ő, és kilépett a szemerkélő esőbe.

Felmentem a szobámba, és nekiálltam a tanulásnak, kellett valami amivel elterelem a gondolataimat. De túl hamar végeztem a házimmal, még a plusz feladatokat is megcsináltam. Eldöntöttem, hogy elmegyek, és veszek egy meleg fürdőt, teljes hangerőre tekertem a hifimet, és bevonultam a fürdőbe… A kádban fekve még rosszabb volt a helyzet, mert folyamatosan Jasper szavai ismétlődtek a fejemben. „Azt látja, hogy vámpír vagy ugyan, de nem élsz velünk..”
Nem élek velük? De mit ér az öröklét Emmett nélkül? Ilyen, és hasonló kérdések keringtek az agyamban, amikor megláttam apa kocsijának a fényszóróját, amint bevilágít az ablakon.. Kipattantam a kádból, és gyorsan megtörölköztem, majd magamra kaptam a rövid sortot meg egy vékony pólót, lehalkítottam a zenét Még szerencse, hogy a házban meleg van – gondoltam magamban, miközben a képcsőn baktattam lefelé.

– Lizzy – kiabálta apa belépve az ajtón, arra én már a konyhában voltam, félig behajolva a hűtőbe.
– A konyhában – kiabáltam vissza. – Szia apa! – köszöntem mosolyogva, amikor megláttam, hogy a vizes haját próbálja meg rendbe hozni.
– Ez az átkozott eső – morogta a kezeivel igazgatva az ősz tincseit. – Hogy telt a napod?
– Köszönöm, jól – feleltem, miközben kipakoltam a vacsorát.

A napunkat elemezve megvacsoráztunk, majd felvonultam a szobámba. Az ágyamra ütem, és a kezembe vettem a tankönyvet. Nem mintha tudtam volna tanulni, de le kell kötnöm valamivel az agyamat, így szorgosan tanulgatni kezdtem. Elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy be vagyok takargatva, a könyv pedig az éjjeliszekrényemen pihen. Felültem, és némán körbekémleltem a vaksötétben.

– Hol vagy szerelmem? - sóhajtottam bele a sötétben.
– Itt vagyok – jött a válasz, és a következő pillanatban besüppedt alattam az ágy. - Mindig itt leszek – ölelt magához szorosan.

Úgy kapaszkodtam, a kőszikla testébe, mintha évek teltek volna el az utolsó találkozásunk óta, pedig csak órák voltak.

– Css, ne sírj – csitított gyengéden, és a hajamat simogatva ringatni kezdett.

Észre sem vettem, hogy zokogok, mint egy ötéves kislány, aki visszakapja a kedvenc plüssmaciját. Még szorosabban öleltem magamhoz, és belefúrtam a fejem a kemény, hűvös mellkasába. Mikor a sírás alább hagyott felnéztem rá, a gyönyörű olvadt arany szemeibe, amik a sötétben is csillogtak.

– Szeretlek, ugye tudod? – suttogtam elcsukló hangon.
– Tudom – felelte ő, és gyengéden megcsókolt. – Amíg a nap felkel, én szeretni foglak! Bízz bennem!

Újra a hűvös karjaiban nyomott el az álom, és boldog voltam, felhőtlenül boldog, mert tudtam, hogy Alice látomása ide vagy oda, Emmett szeret, és ez nem fog megváltozni. Egyelőre...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés