(Edward szm.)

Sosem szerettem vásárolni, semmi kedvem, plusz érzékem sincs hozzá. Talán azért, mert férfiból vagyok, sőt biztos is. A vásárlás az a nők dolga, nem pedig a férfiaké. Mi csak arra vagyunk jók, hogy kövessük őket, mint egy kutyus és cipeljük azt a temérdek sok szatyrot, mint a szamarak.

Hiába beszélek én folyamatosan Alice-nek, mintha az egyik fülén be a másikon pedig ki menne az, amit mondok. Ez neki csak móka és kacagás, de nekünk maga a pokol.

Emmett és Jasper gondolatai is hasonlóak voltak, mint az enyémek. Ők is pont ugyanúgy utáltak vásárolni, mint ahogy én. Sosem fogom megérteni, hogy a csajok, mint esznek azon, hogy az egyik butikból ki, aztán a másikba be és fél óra múlva vagy hatvanhat táskával mennek a következőbe.

Egyet nem nagyon értek, ha Alice látja előre, hogy mi jön a boltokba és azt is látja, hogy mit fog megvenni akkor azt mi a csudáért kell felpróbálnia és velünk is felpróbáltatnia. Sok herce hurca csak azért, mert lesz rajtunk az a szerencsétlen ruha egyszer és aztán pedig megy a szeretetszolgálatoknak. Hiába élek már több évtizede Alice-vel és Rosalie-val, soha nem fogom ezt a kényszeres vásárlási őrületüket megérteni. Bár lehet, hogy jobb, ha nem is próbálom. Erre a gondolatra elmosolyodtam.

-          Na, mi van öcsi? Nem tán élvezettel veted bele magad a vásárlásba? – viccelődött Em. Neki is pont a legjobbkor kellett rám néznie.

-          Emmett legalább tanulhatnál Edwardtól. Ő már beletörődött a sorsába és nem ellenkezik. – mosolygott kis kobold húgom is.

-          Ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Egyikőtöknek sincs igaza. Vagyis talán Alice neked azzal, hogy beletörődtem a helyzetembe, de ennek egy cseppet sem örülök. Csak megpróbálom elfogadni, amit valljunk be, mellettetek nem éppen könnyű, mivel úgy cibáltok ki és be a boltokból, mint egy marionett bábut.

-          Ugyan Edward hisz ez jó móka. Ne legyél ennyire negatív. Jasper kérlek. – nézett férjére nagy boci szemekkel Alice és engem azonnal elöntött a vágyakozás, hogy vegyek egy márkás ruhát.

-          Hé, ez így nem ér. Nem igazságosan játszotok. Jasper ne csináld már ezt. – dorgáltam meg testvéremet, aki még mindig a képessége alatt tartott.

-          Bocsi, az asszonnyal inkább nem veszekszek. – mosolygott el ördögien.

-          Na, nézd már ilyen betojit mint te még nem láttam a létezésem alatt Jasper. – Emmett már röhögött ezen az egész szituáción.

-          Ne merj velem így beszélni, mert… - préselte össze ajkait.

-          Mert mi lesz? Nem tán nekem esel? Na, mi lesz, gyere! Úgy is hiányzott már egy kis bunyó. – heccelte tovább Jaspert.

-          Elég legyen! Fejezzétek be. Nem azért jöttünk, hogy verekedjetek, és hogy itt vitatkozzunk a parkolóban. Szóval abbahagyni és menjünk vásárolni. Gyere Alice. – majd karon fogta húgunkat és beléptek a pláza ajtaján. Mi csak kullogtunk mögöttük lehajtott fejjel.

Eléggé gyerekesen tudtunk viselkedni, ha vásárlásról volt szó. Mert, ahogy a kisgyerekek úgy mi se szerettük, ha valamit ránk erőltettek.

Már vagy három órája itt vagyunk és a csajok még mindig nem vettek elég ruhát. Mindig azt mondták mielőtt bementek volna, hogy ez lesz az utolsó, de valahogy mindig jött egy újabb látomás, ami életbevágóan fontos volt, hogy ezt meg azt meg kell venniük. Mi már a második boltnál meguntuk, hogy kövessük őket így hát úgy döntöttünk, hogy leülünk a padra a csomagokkal együtt. Már attól is lefáradtam, ahogy néztem őket, hogy szaladgálnak a boltokból be és ki. Mindig megfogadom, hogy nem megyek többet vásárolni, de mihelyst eldöntöm apró húgom azonnal ott terem előttem és lehordja a fejemet, hogy erre gondolni se merjek, mert különben leszedi a fejemet.

-          Ti nem unjátok már ezt az egészet? – szólalt meg unott hangon Emmett. Ha ezt a hangnemet használja, ott már tényleg baj van.

-          Hidd el Em unjuk mi ezt pont úgy, mint te, de tudsz neki valamit is csinálni? Ha ezerszer nem próbáltunk a terról alól elmenekülni, akkor egyszer sem és látod, soha nem jutunk semmire. – sóhajtott egy nagyot majd csendbe burkolódzott Jas.

-          Hé, van egy ötletem! – csillant meg Emmett szeme és én ekkor már tudtam, hogy mire is gondol. – Fogadjunk! Ki tud több csajt elcsábítani? – húzogatta szemöldökét le, s fel, majd bugyuta játékába bele is kezdett.

-          Hé, cica! – füttyentett az egyik szőke hajú lánynak, aki egyből kipirulva ment tovább. – „Így kell ezt csinálni!” – gondolta Emmett önelégülten.

Jasper-nek sem tetszett ez a játék, pont úgy, mint nekem, mégis belement. És ahhoz képest, hogy azt gondoltam Emmett bátyám a legviccesebb, tévedtem.

-          Szia. Furák az érzéseid. – mosolygott bájosan a lányra, aki egyből megszaporázta a lépteit a kijárat felé. Látszik, hogy Jasper igen csak régimódi, és nem tudja, hogyan kell udvarolni. Pedig képessége sokat segítene, de természetesen nem ebben a formában.

Emmett hangos hahotában tört ki, amit nem egy járókelő meg is figyelt. Én sem bírtam sokáig, ennél viccesebbet még nem láttam tőle. Azt hiszem, ezt egy jó pár évtizedig nem felejtjük el.

A mosoly bámulatos hatalommal bír, amit nem lehet eleget hangsúlyozni. Egyetlen elragadó mosoly többet ér bármilyen fondorlatnál. Mágnesként vonzza a tekintetet.

Én pedig ezt ki is használtam.

Épp arra jött egy emberi szemmel szépnek mondható lány és épp mi jártunk a fejében, hogy milyen helyesek és jóképűek vagyunk. Egész végig minket nézett miközben elsétált előttünk. Mikor a legközelebb volt hozzám rámosolyogtam avval a féloldalas mosolyommal amit Esme is úgy szeret, és a csaj annyira meglepődött és ledöbbent, hogy már csak azt vettük észre, hogy a földön fekszik, és mindenki köré gyűl.

-          Hát öcsi ezt jól megcsináltad. Azt hiszem Jasper, hogy kijelenthetjük, hogy ezt a versenyt is Edward nyerte. – és már nem tudta visszafojtani kitörő nevetését.

-          Szegény lány jól kiütötted az egyszer biztos. De ne aggódj, nincs semmi baja. – biztatott testvérem. - Csak a vérnyomása. – nevetett Jasper is.

-          Többet sem játszok veletek. Pedig én tényleg nem akartam semmi rosszat sem. – hajtottam le a fejem.

Még soha nem fordult velem elő ilyen. Talán azért mert soha nem szoktam emberekre mosolyogni. A családra is csak akkor, ha olyan volt épp a hangulatom. De az is nagyon ritkán volt.

Esme meg is jegyezte sokszor, hogy miért nem mosolygok. Láttam rajta, hogy azt szeretné, ha én is megtalálnám a párom. De nekem pont így tökéletes. Nem kell nekem senki sem. Mindig is egyedül voltam. De azért néha tényleg nehéz ebben a családban lenni mikor három boldog pár van együtt és én ott vagyok negyediknek egyedül. Negyediknek lenni a lehető legrosszabb.

Végignézni, hogy a másik három milyen jól elvan és vágyakozol arra, hogy neked is legyen egy olyan valakid, aki pont olyan boldoggá tesz, mint ők egymást. Ilyenkor átsuhan az a gondolat az agyamon, hogy talán lehet, hogy igaza van anyának, de aztán mindig ráébredek arra, hogy egy ilyen szörnyetegnek, mint amilyen én vagyok ez sohasem fog megadatni bármit is gondol bárki is.

Hiába bocsájtott meg apám is a múltbéli cselekedeteim miatt, ezt soha nem fogom tudni lemosni magamról vagy lehet, hogy nem is akarom, mert mindig is emlékeztetni akarom magamat tudat alatt, hogy milyen egy elvetemült szörnyeteg vagyok, aki soha nem ismerheti meg az igazi boldogságot.

A boldogság tortájából csak kis morzsákat kaphatok az örök idők végezetéig. A tortát sohasem kaphatom meg.

-          Edward már megint magadat marcangolod? – fogta meg a vállamat Jasper. – Tudod, hogy ez semmi jóra nem vezet. Ne tedd ezt velünk, mi szeretünk és hidd el valahol most is rád vár egy olyan lány, aki majd olyan sokat fog jelenteni neked, mint nekünk Alice-ék.

-          Köszönöm testvérem, jól esnek a szavaid, de te is tudod, hogy igazam van. Köszönöm.

A lányok most jöttek ki még több szatyorral a kezükben a boltból. Alice rögtön odajött hozzám és szorosan megölelt.

-          Sajnálom, annyira sajnálom, hogy nem láttam előre és akkor most nem lennél ilyen állapotban. Kérlek, bocsáss meg. Ne haragudj. – szipogott a vállamba.

-          Hé-hé, rád soha, de soha nem tudnék haragudni Alice. Nyugodj meg, semmi baj nem haragszom. Te is tudod, hogy milyen vagyok, majd elmúlik. Inkább menj, vásárolj még egy két csini cuccot. – vigyorogtam kedvenc hugicámra.

El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Legszívesebben már hazarohantam volna, de a testvéreimért bármit megteszek.

Meg amúgy is, egy-két bolttal több vagy kevesebb, már nem számít. Hiszen az örökkévalóságig élek, nem?

Ezután Alice-ék nem egy nem is két boltba mentek be, hanem sokkal többe. Vagy még két órát ott ültünk a padon, de már azt az idétlen játékot nem játszottuk amit Emmett kitalált. Szegény most is szidja magát gondolatban, hogy-hogy lehetett ennyire hülye, hogy ilyet kitaláljon.

-          Nem a te hibád. Erről csak én tehetek. Nyugodj meg és felejtsük el jó? – nyújtottam oda neki a jobb kezem. Ő elfogadta és megveregettem a vállát. Nem sűrűn szokta magát okolni, és ha már ezt csinálja, akkor tényleg van valami nagy baj.

-          Jól van, srácok én megkeresem a lányokat, mert már nem bírom, hogy te is rákezdtél Emmett. Komolyan rosszabb vagy, mint Edward. Inkább hallgatom a perverz megnyilvánulásaidat, minthogy érezzem ugyan azt felőled amit Ed felől is érzek. Szóval légy szíves ezt most hadjátok abba. Mit fog szólni majd Esme, hogy két ronccsal megyünk haza? – igaza volt. Tényleg úgy viselkedtünk mit két kisgyerek. De ha egyszer igazunk van? – Ne kezdjétek már megint, mert már lenyugtatni se tudlak titeket. Megyek, előkerítem a csajokat és utána indulunk. Mire visszajövök, kérlek, rendezzétek el magatokban vagy egymással az érzéseiteket, mert már nem tudok veletek mit kezdeni. Még nem láttam két ekkora szerencsétlent, akik itt depiznek be egy pláza kellős közepén. – kuncogott – Mondhatom, nagyon szépek vagytok. – majd sarkon fordult és elment. Még gondolatban rajtunk mulatott.

Megbeszéltük a dolgokat Emmett-el és arra jutottunk, hogy Jasper-nek igaza van és tényleg szánalmasan viselkedtünk.

A lányok, ha lehet még több szatyorral tértek vissza, mint amennyi már volt nálunk. Alig bírtuk bepréselni a két kocsiba a sok cuccot, de valahogy sikerült. Alice avval nyugtatott minket, hogy a másik felit majd a szállítók hozzák, és hogy most egy darabig nem tervez egy ekkora kaliberű vásárlást. Még jó is, mert ha egy órával tovább kellett volna, maradnom abban a borzalmak országában nem tudom, hogy mit csináltam volna.

Már majdnem otthon voltunk mikor Alice-nek egy látomása támadt, amit én is vele együtt néztem végig.

„Egy lány egy kreol színű nappaliban üldögélt, háttal nekem. Valahogy nagyon ismerős volt a hely, egy kis időbe tellett mire felfogtam, hogy ez a mostani otthonunk nappalija. Kezében régi, kopott könyvet olvasott, s a megsárgult lapjait lapozgatta. Majd hirtelen felállt és a telefon irányába ment. Karcsú dereka könnyedén mozgott jobbra-balra, csokoládébarna hosszú, göndör fürtjei pedig a hátát súrolta.

- Szia, apu. – vette fel könnyedén a telefont. Az arcát homály fedte, nem láttam. De hátulról is gyönyörű volt, mintha egy angyalt látnék. Kezeit fel-le mozgatta, miközben beszélt, hangjából boldogság hallatszódott. Majd lerakta a telefont és hirtelen megfordult…”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés