A nevem Georgina Sarah Whrost. Januárban leszek 18 éves. És éppenséggel ma megint az történt, amitől féltem. Költöztünk. Megint. Már –már megszoktam, hogy állandóan ez van. Csakhogy ez most más volt. Eddig New Yorkon belül költözködtünk, de most anyáméknak elege lett a nagyvárosi életből. Azt mondták itt már alig van levegő. Nekem nem tetszett ez a költözős dolog, mivel már itt volt meg a baráti köröm. Persze az öcsémnek tetszett a dolog. Ő lelkes volt és menni akart. De ők rendíthetetlenek voltak, tehát nem volt mit tennem.  Lassan összepakoltam a holmimat. Nem volt sok ruhám, de azok mind nyári. Alig akadt téli ruha. Anya azt mondta, ha megérkezünk, elmegyünk vásárolni. De hogy hova is költöztünk? Hát igen Washington Államban egy kisváros mellett, aminek a neve Forks, van egy kis  település La Push. Ott lakott anyáék egy régi ismerőse, akit én csak John bácsinak hívtam. Segített házat szerezni anyáéknak. John bácsi a család régi barátja volt, de már ősidők óta itt lakott. Kiskoromban mindig rengeteget mesélt mindenféle vérfarkasokról és a „Hidegekről”. Én sosem hittem neki. Tavaly meg is mondtam, hogy milyen egy babonás vénember. Amikor tavaly Bella Swan rejtélyes módon beteg lett és utána nem jött haza, az itteniek furcsa meséket találtak ki. Ebben én természetesen nem hittem. Míg ezen gondolkoztam észre sem vettem, hogy megérkeztünk La Push-ba. Milyen furcsa én nagyobbnak hittem – gondoltam magamba. Gondolkodásomból anyám hangja ébresztett fel.

-         Na hogy tetszik? Igaz milyen jó érzés újra itt lenni?- mondta lelkesen.

-         Persze.- mondtam. Nem akartam lelombozni az én letargiámmal. Olyan lelkes volt.

-         Nagyon tetszik. De melyik lesz az én szobám?- kérdeztem

-         A folyosó végén balra. Nagyon fog tetszeni már berendeztem neked. Csak a holmidat kell bepakolnod- mondta vidáman.

-         Jó rendben. Köszi, anyu. – hát igen anyu rettenetesen szertett rendezkedni. Mindig is ilyen volt. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy elköltöztünk. New York-ban mindig kicsi házaink voltak. Azokon nem sokat tudott „javítani”. Most, hogy itt vagyunk, ahol annyi hely van és még kert is, végre nyugodtan rendezkedhet.

-         Hol van apa?- kiabáltam a szobám felé haladva.

-         Átment John bácsihoz. Sürgősen áthívta.- felelte.

-         Ohh..ugye nem valami hülye rémtörténet már megint?- kérdeztem unottan.

-         Nem tudom szívem. Ismered John bácsit milyen. Lehet jó sokáig ott lesz.

-         Remek.- feletem savanyúan.  Már megint telebeszéli apa fejét valami hülye rémtörténettel a vámpírok és vérfarkasok harcairól. Lassan elindultam a szobám felé. Végülis el kéne kezdeni kipakolni – elmélkedtem.

-         Megyek kipakolni.-mondtam fáradtan. Mióta leszálltunk a repülőről, olyan fáradt voltam. De még nem volt alkalmam pihenni.

-         Oké kicsim!- nem tudom, mi van anyával, de mióta itt vagyunk, felhőtlen jókedve van. Lassan elcsoszogtam a szobámig. Tényleg nagyon jól be volt rendezve. Az ágy az ablak mellett volt, mellette egy kis éjjeliszekrénnyel és olvasólámpával. Az ággyal szemben állt a szekrényem. Ledobtam a táskámat az ágyra és lassan elkezdtem kipakolni a holmimat. Nem tartott sokáig mivel elég kevés volt.  Ezután elkezdtem berendezni a fürdőszobámat. Ugyanis volt sajátom. A házban 3 fürdőszoba van. Ez volt a legkisebb. Nekem pont jó. Miután kipakoltam, engedtem egy kád forró vizet és jó alaposan megfürdöttem. Miután végeztem megfésültem még vizes hajamat. Megnéztem az arcomat a tükörbe. Nem voltam se nagyon szép se nagyon csúnya. Egy átlagos lány voltam. Hosszú szőkésbarna hajam és kék szemem volt, de inkább hasonlított a szürkére. A bőröm barna volt de elég gyengén. Viszont falfehér sem voltam. Mikor végeztem födőszobai teendőimmel, elindultam a konyha felé valamit enni. Ekkor hallottam meg anya és apa csöndes vitáját.

-         Már megint hülyeségekkel tömte tele a fejed az a vénember! – harsogta anyu.

-         Ne mond ezt! Tudod, hogy igazat beszél!- érvelt apa.

-         Persze, akárhányszor valami baj történik a városban vagy medvéket látnak, La Push-ba egyből azt mondja, hogy azok vérfarkasok vagy mi a csudák. Elegem van ebből! – kiáltotta élesebben anya.

-         Jó hagyjuk, az egészet neked nem kell hinni benne!- zárta le a vitát apa.

-         Jó rendben, de a gyerekek fejét se tömd ezzel a marhasággal. Holnap lesz, az első napjuk az új iskolában nem hiányzik, hogy ezen is rágódjanak.- mondta anya.

-         Oké szívem, nem is akartam nekik elmondani.- itt volt a vita vége. Én fogtam a szendvicsemet és ellopództam a szobámba. Egész éjjel ezen járt az agyam. Lehetséges lenne, hogy igazak ezek a rémmesék. Nem, nem vagyok ennyire ostoba, hogy elhiggyem ezt. De mégis ma éjjel ezzel álmodtam…

*

Reggel napsütésre ébredtem, amit kicsit furcsálltam is. Hisz azt mondták a barátnőim, hogy itt depressziós leszek, olyan keveset süt a nap. Ehhez képest elég jól indul a napom. De még csak most jön a neheze. Első nap a suliban. Huh! Elég gáz. Itt mindenki ismer mindenkit. Én meg a kis naiv New yorki lány betoppan ide. Előre is féltem. Miután eligazítást kértem az itteni portástól, elindultam a 10-es terem felé. Mikor beléptem már javában folyt az óra. Szuper! – gondoltam magamba. Most én leszek a figyelem központja. Nagyon utáltam az lenni. Régen is mindig szégyenkeztem, ha ki kellett állni az osztály elé és most tessék, itt van. A tanár ragaszkodott hozzá hogy beszéljek magamról. Persze én elpirultam és dadogtam egy sort mielőtt a helyemre mentem volna. Leghátulra siettem ahol nem ült senki, és nem érezhettem magamon a tekinteteket. A tananyag nem volt nehéz. Mindig is szerettem a történelmet. A kémiát már kevésbé. Pedig éppen az az óra következett. Amikor már mindenki felállt és elindult én is lassan felálltam. Ekkor pillantottam meg azt a fiúcsoportot, akik a terem másik végében ültek. Mindegyiknek gyönyörű barna bőre és sötét szeme volt. Fekete ujjatlan pólóba ültek és térdnadrágba. El sem tudtam képzelni, hogy nem fáznak? Karjukon egységes kör alakú tetoválás volt, amibe különböző szimbólumok jelentek meg. Vizsgálódásomat félbeszakította, amikor az egyik, az, amelyiknek kicsit hosszabb volt a haja rám nézett. Olyan érdekes volt a tekintete. Kb. úgy egy pillanatig farkasszemet néztünk aztán lesütöttem a szemem, és lassan kisétáltam a teremből, hátamban érezve a tekintetét. Észre sem vettem, amikor a kémia terem elé érkeztem. Gyorsan bementem és leültem egy szabad padhoz, nehogy én legyek megint az utolsó. Egy halk hangot hallottam magam mellől. Egy lány jött oda hozzám. Magas, barna hajú, barna szemű, szemüveges volt. Kedvesnek tűnt.

-         Szia! A nevem Mia.- kezdte a beszélgetést, barátságosan.

-         Szia – feletem.

-         Szabad ez a hely itt melletted?- kérdezte

-         Aha persze – roppant szimpatikusnak tűnt.

-         Te New York-ból költöztél ide ugye?

-         Igen – mondtam röviden.

-         Hűha! Az nagyon nagyváros. Én egyszer jártam ott kiskoromban. De az óta biztos még nagyobb lett – fecsegte boldogan

-         Ja, és egyre nagyobb lesz! – tettem hozzá vigyorogva. Nagyon rendes lány volt, sokat beszélgettünk. Még javában mutatta befele az embereket, amikor megjelentek ŐK.

-         És ők kicsodák?- kérdeztem kíváncsian nagyon érdekelt, vajon hogy hívják azt az érdekes tekintetű fiút. Olyan furcsán nézett rám akkor. Mintha nem értene valamit. Vagy mintha olyan érdekes lennék. Nagyon furcsa volt.

-         Ja, ők! Ők Sam Uley és a bandája. Ismét együtt. – tette hozzá poénkodva. De én nem értettem.

-         Hogy érted azt, hogy ismét együtt?- kérdeztem. Kíváncsiságom egyre nagyobb lett.

-         Hát ez elég hosszú…- kezdte.

-         Nekem van időm. – unszoltam tovább. Végre beadta a derekát.

-         Hát jó. Úgy 4 hónapja, amikor bejelentették, hogy Bella nagyon beteg lett és nem lehet látogatni, Jacob a hosszabb hajú srác – mutatott rá – elkülönült a csapattól. Őt követte Seth, az a kisebb Jacob mellett és Leah a nővére, aki most nincs itt.- Érdeklődve figyeltem minden szavát. Ahányszor kimondta Jacob nevét önkénytelenül arra néztem. Ő is engem figyelt ezért, elfordítottam a fejem. Aztán Mia folytatta.

-         Amikor kiderült, hogy Bella azért volt beteg, mert kisbabát várt, Jacob odament, hogy vigyázzon rá. Bár nem tudom, mit kell vigyázni egy terhes nőre, de nekem így mesélték – tette hozzá. – amikor megszületett a kicsi, Jacob állandóan ott lógott. Nem is járt suliba. De úgy egy hónapja megint jött suliba és Sammel lóg. Asszem ennyi a történet. – fejezte be.

-         De miért érdekel ez téged? – kérdezte ravaszul összeszűkített szemmel.

-         Áhh semmi, csak gondoltam jobb, ha ismerem az osztálytársaimat.- mondtam és közben ismét Jacob felé pillantottam. Valamiért vonzott az arca. Muszáj volt ránéznem. De meg is bántam, mivel amikor odanéztem éppen mind a 10-en erre néztek. Nem tudom mit mondhatott neki a Jacob nevű fiú, de nagyon felkeltettem az érdeklődésüket. Gyorsan visszafordultam és próbáltam a kémia órára figyelni. Sikertelenül. Gondolataim az előbb hallott történeten jártak. Vajon miért maradt Bellával Jacob? Talán szereti? Nem tudom. De miért néz olyan furcsán rám? Gondolataimból a tanár éles hangja ébresztett fel. Kérdezett tőlem valamit. Persze én nem tudtam miről van szó. Így bambán bámultam rá. Miután emlékeztetett rá, hogy nem ártana figyelni, én lehajtottam a fejem, mert égett az arcom. Na, most jól leégettem magam. – gondoltam. Órák után Mia felajánlotta, hogy hazakísér, de én azt mondtam inkább sétálok, még egyet mielőtt hazamegyek. 

-         Jó, hát te tudod! Akkor holnap a suliban! - köszönt el.

-         Oké. Szia!- feleltem kurtán. Tényleg kedves lány volt, de muszáj volt elgondolkodnom azon, amit mondott. Elindultam az erdő felé egy kis ösvényen. Majd ezen visszatalálok – gondoltam. Elindultam a kis úton, befele az erdőbe. Egyre beljebb és beljebb kerültem, amikor észrevettem egy kis rönköt. Leültem rá és hagytam, hogy a gondolataim szárnyaljanak. Mi van, ha ez az egész igaz? És tényleg vannak vérfarkasok? De akkor vámpírok is, áhh nem az nem lehet. Teljesen kezdek itt becsavarodni. Elment az eszem, vérfarkasok… chh. De ha tényleg léteznének, az megmagyarázná a medvéket, amiket láttak. De akkor azok nem is medvék, hanem vérfarkasok lettek volna? De ha ez így van, akkor Jacob is az lenne? Úristen miket nem képzelek. Ekkor észrevettem, hogy sötétedik. Úúú… basszus! Ennyire késő lenne, Észre sem vettem. Elindultam visszafele, de úgy félúton mancsok puffanására lettem figyelmes. Nem egy, nem kettő, hanem legalább öt. Kővé dermedtem. Mi van, ha ezek… nem ezek biztosan nem azok. – nyugtattam magam. De amikor az egyik mancsot közelebbről hallottam, eluralkodott rajtam a pánik és rohanni kezdtem. Addig futottam ameddig csak bírtam. Hirtelen bepánikoltam amikor nem találtam az ösvényt. Már teljesen feladtam a reményt, amikor fényekre lettem figyelmes. Ó istenem köszönöm – gondoltam és eszeveszettül rohantam a fény felé. Hálát adtam az égnek, amikor kijutottam az erdőből, és megpillantottam a házunkat. Elkezdtem arra futni, de valami meleg és kemény hihetetlen gyorsasággal nekem szaladt, és én elterültem a földön. Az a valami meg rám esett, de gyorsan fel is pattant, és kétségbeesetten rázogatni kezdett. Lassan kinyitottam a szemem. Minden homályos és halk volt, de ezt a hangot tisztán hallottam.

-         Jézusom! Jól vagy? Héj, jól vagy? – szólt remegő hangon. Kezdett a kép összeállni, mert már nem volt olyan homályos. Egy fiú volt az, és én rögtön felismertem. Jacob Black volt az. Lassan felültem és körbenéztem. A fejem sajgott, a kezem fájt. Szerintem, azért mert ráestem. Ránéztem az előttem térdelő fiúra és az arcán aggodalom látszott, úgyhogy hogy megnyugtassam megszólaltam.

-         Nincs semmi bajom! – de a hangom nem volt túl meggyőző.

-         Nem fáj a fejed? – kérdezte még mindig aggodalmas hangon.

-         Nem a fejem nem fáj, de a kezem annál jobban. – ismertem be szégyenkezve.

-         Oh, annyira sajnálom, nem vettelek észre! Remélem nem tört el a kezed. – látszott rajta, hogy tényleg sajnálja, de valamiért tényleg nagyon aggódott értem.

-         Semmi baj! Tényleg. Nem vészes, kutya bajom. – lehet, hogy én láttam rosszul, de amikor kimondtam a kutya szót, mintha összerezzent volna.

-         Biztos jól vagy? Hol laksz, hazakísérlek. – mondta és rám pillantott mit szólok hozzá.

-         Itt lakom az utca végén, de komolyan nincs semmi bajom. Úgyis siettél, valahova ha jól láttam. – mondtam, és láttam, hogy elgondolkozik valamim.

-         Hát… igen, de nem vészes már úgyis mindegy. – azzal felsegített és elindultunk a házunk felé. Úgy félúton lehettünk, amikor megszólalt.

-         Szerintem meg kéne nézetni a kezed. Lehet eltörted. – aztán az arcomat fükészte. Mikor nem válaszoltam megállt velem szemben. Ekkor vettem észre, hogy mekkora magas. Úgy egy fejjel talán egy és féllel magasabb lehetett, mint én, és izmos volt. Nagyon izmos.

-         Mutasd! – mondta lágyan.

-         Mit? – kérdeztem bambán.

-         A kezedet! Had nézzem meg!- kérlelt gyengéden.

-         De tényleg nincs semmi baja! – makacskodtam.

-         Mutasd! – ismételte, de ezúttal határozottabban.

-         Komolyan! Már nem is fáj annyira… - hazudtam. De ezek szerint nem olyan jól, mivel ezt nem vette be.

-         Na, ne hülyíts. Mutasd! – mondta, de amikor látta, hogy nem vagyok hajlandó odaadni a kezem,

-         Légyszives! – tette hozzá aranyos lágy hangon és rám nézett nagy fekete szemeivel. Elvesztem bennük. Megadóan nyújtottam oda a kezem.

-         ÁÚ! – szisszentem fel, amikor hozzáért a mutatóujjamhoz. De amikor hozzáért a kezemhez éreztem, hogy a keze tűzforró mintha beteg lenne. De nem mertem rákérdezni.

-         Jaj, bocs! – mondta hirtelen – de ez szerintem eltört. Meg kéne mutatni egy orvosnak.

-         Tényleg?...oh  Jaj, ne!- nyögtem fel. Utáltam a kórházat. Kiskoromban voltam ott egy jónéhányzor.

-         Mi a baj? – kérdezte ismét aggodalmasan – Ennyire fáj?

-         Nem, csak gyűlölöm a kórházat! – vallottam be.

-         Ja, ha csak ez a baj én ismerek egy orvost a közelben. A neve Dr. Cullen. Ő a legjobb orvos, akit ismerek. – mondta büszkén.

-         Ja, amúgy a nevem Jacob! – nyújtott kezet barátságosan.

-         Én meg Gina vagyok. – ráztam vele kezet (a jó kezemmel). Még mindig csodálkoztam a keze forróságán.

-         Örvendek Gina! Bár azt sajnálom, hogy így mutatkoztam be!- ismerte be szemlesütve.

-         Ó, rá se ránts, volt már rosszabb is – húztam fel az orrom.

-         Igen tehát nem én gázoltalak el először? – kérdezte poénkodva.

-         De, csak nem vagyok mondhatni valami szerencsés. Gyakran elesek. – itt grimaszoltam, mert eszembe jutott hányszor estem el.

-         Nagyon hasonlítasz egy kedves ismerősömre.- mondta és mosolyra húzódott a szája. Előbukkantak vakítóan fehér fogai. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, és nem bírtam ki vigyorgás nélkül.

-         Akkor nézessem meg a kezed egy orvossal vagy vigyelek a kórházba?- tette fel a kérdést még mindig mosolyogva. Én álltam és néztem. Akkor tértem magamhoz, amikor látta, hogy nem mozdulok és lehervadt a mosolya. Megint elkezdett aggódni.

-         Mi a baj? Talán rosszul vagy? Nem fáj a fejed? – nem tudom mért aggódott ennyire értem, pedig alig ismert, de nagyon jól esett.

-         Öhm… nem, nem semmi bajom csak elbambultam. – dadogtam, mert az agyam még mindig üres volt.

-         Oké! Minnél hamarabb orvoshoz viszlek. – mondta elhatározottan.

-         Jó, csak szólok a szüleimnek, - egy másodpercig ijedtséget láttam az arcán, amikor azt mondtam szólok a szüleimnek, de aztán megnyugtattam

-         Azt mondom nekik, hogy elmegyek egy barátomhoz.- feleltem nyugtatóan. Hálás pillantást lövellt felém.

-         De te inkább várj meg kinnt. Nem tudom apa, hogy reagálna egy fiúra már az első nap.

-         Oké! – mondta, de mintha kicsit elszomorodott volna. Gyors léptekkel elindultam a ház felé. Amikor beléptem anya egyből kérdésekkel bombázott. Újúj most hogy fogok elkéredzkedni – gondoltam keserűen.

-         Te meg hol járkáltál eddig? Már besötétedett. – látszott anyám arcán hogy eléggé dühös.

-         Csak a barátaimmal beszélgettem anyu! Nyugi! – próbáltam nem felhúzni magam. Mindig annyira szigorú tud lenni.

-         Igen? – mintha meglepődött volna – máris vannak barátaid?

-         Persze és – kezdtem, bár nem tudtam mit szólna hozzá, ha elmondanám, neki kivel szándékozom elmenni ezért inkább hazudtam – azt akartam kérdezni. Hogy elmehetek e most egy barátnőmhöz?

-         Ilyenkor?- döbbent le anya.

-         Persze de ígérem max másfél óra.

-         Na, jó rendben, de vissza kell érned mire apád hazaér. Tudod, milyen tud lenni. –magyarázta. Én persze hogy tudtam milyen tud lenni, főleg ha fiúkról vagy esti bulikról volt szó.

-         Oké! Köszi, anyu – küldtem felé egy mosolyt. Mindeközben a kezem végig a hátam mögött volt, és mostmár tényleg kezdett fájni. Sietős léptekkel mentem ki a házból szememmel Jacobot keresve. De nem láttam ezért halkan szólongattam.

-         Jacob!

-         Tessék? – szólt a hátam mögül egy csendes nevetgélő hang.

-         A francba! – kapkodtam levegőért.

-         Mi az annyira fáj a kezed? – azonnal lehervadt a vigyor az arcáról.

-         Nem csak azt hiszem szívinfarktust kaptam. De nem vészes. – mondtam még mindig remegő hangon.

-         Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Na de gyere, nézessük meg a kezed. – mondta és a „épp”karomnál fogva elkezdett egy kocsi felé taszigálni. Látszólag egy kicsi kocsi volt. A fajtáját nem tudtam megállapítani. Mivel nem vagyok nagy kocsi szakértő. De egy dolgot nem értettem.

-         Ez meg hogy kerül ide? – kérdeztem meglepetten.

-         Ez a kocsim! – felelte büszkén.- Hogy tetszik?

-         Öhm… nagyon szép, de hogy került ide ilyen gyorsan?Az előbb még sehol sem láttam. – kérdeztem rá mivel fogalmam sem volt róla, hogy kerülhetett ide ez a kis járgány.

-         Mármint, úgy értem te gyalogosan jöttél nem? – láttam rajta hogy most gyenge pontra tapintottam. Nem tudott mit mondani majd csak annyit szólt

-         Öö.. itt parkoltam vele. És azért szaladtam, mert azt hittem el akarják lopni. – pff ennél még én is jobb kifogást találok. Gyanúsan vizsgálgattam hol az arcát hol a kocsit. Mikor éles fájdalom nyilalt a kezembe és én felszisszentem.

-         Azt hiszem jobb, ha indulunk – felelte kurtán.

Jó – néztem rá dacosan. Nagyon furcsán viselkedett. Miközben mentünk éreztem, hogy néha-néha rám néz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés