(Emmett szemszöge)





Elmondhatom, hogy Emmett Cullen teljesen megörül! Na jó, nem teljesen, de már a határán van annak az őrületnek nevezett hmm… éhségnek. És itt sajnos nem a vérszomjról beszélek, hanem a színtiszta vágyakozás egy olyan lány után, aki az enyém, de én önszántamból lemondtam róla, ÖNSZÁNTAMBÓL. Hát nem őrület?

És ami a legrosszabb, hogy még csábít is… ahogy lehajol a „véletlenül” leesett papírokért, vagy „véletlenül” hozzá ér az ágyékomhoz, ami egyszerre vágyakozva felsajdul. Persze Lizzy tagadja, hogy ezeket a dolgokat direkt csinálná, de engem ezzel az őrületbe kerget. A mindennapjaimat, az utána való vágyakozás tölti be, ami megszokott, mert mindig is így volt ez, de most tudom, hogy nem kaphatom meg, amikor és ahol csak akarom. Becsavarodhat vajon egy vámpír? – kérdeztem magamtól, mire Edward nem bírta, és hangosan hahotázni kezdett. Erre persze engem kivéve mindenki kérdőn nézett rá, de ő nem szólt semmit, csak nevetett, még akkor is, amikor gondolatban a pokol hetedig bugyrába kívántam őt és a gondolatolvasását.

Nem gyengülhetek el, mert nyerni akarok. Azt akarom, hogy teljesüljön a kívánságom. És, hogy mi lenne a kívánságom? Ez egyszerű. Azt akarom, hogy ember maradjon, legalább még egy kicsit. Mert igen is akarom, hogy vámpír legyen, de még nem, hisz olyan fiatal, és még jóformán nem is élt. Tudom hülyén hangzik ez így gondolatban, hát még kimondva. Nem akarom, hogy úgy ugorjon bele a halhatatlanságba, hogy előtte nem élt, úgy igazából. És az igazat megvallva, egy kicsit magam miatt is akarom, hisz alapjában véve, a vámpírok önző lények. Nem tudnám elképzelni azt, hogy mikor hozzáérek, ne halljam a szívének vad ritmusát, vagy azt, hogy akárhányszor zavarba hozom, megjelennek azok az édes piros foltok a porcelán arcán. Igen az lenne a kívánságom, hogy még várjon az örökléttel.

Ezek a gondolatok akkor születtek meg a fejemben, amikor láttam, hogy mennyire sajnálja azt az emberfiút. Mert tudtam, hogy nem szereti, de rossz volt látni, hogy fáj neki az, hogy szenved fiú, miatta. Ő minden olyat megadhat neki, amit én nem. Kiegyensúlyozott, boldog, teljes életet, titkok, és félelmek nélkül. Egy teljesen normális életet, mint azokban az idétlen, nyálas filmekben, amit Alice, és Bella szoktak nézni, a túlontúl boldog családról. Ami a legfontosabb az az, hogy Alex megadhatja neki azt, amit én soha. Gyerekeket, mert bármennyire is tagadja, Lizzy igen is szeretne babákat. Hisz melyik nő nem? És én ezt nem adhatom meg neki, sajnos nem. Éppen ezen rágódtam, amikor meghallottam Carlisle hangját, amint a nevemen szólít.

– Emmett, lenne egy perced számomra? – kérdezte halkan.
– Nem én voltam, bármi is legyen az – vigyorogtam, és felsétáltam a dolgozójába, mivel napos idő volt nem mentünk iskolába, és ez azt is jelentette, hogy nem látom őt.
– Edward halott valamit – kezdte apám vontatottan.
– Edward folyamatosan hall valamit – húztam el a szám, mire Carlisle elmosolyodott.
– Igen, de ezt meg szeretném beszélni veled – folytatta komolyan. – Meggondoltad magad Lizzy átváltoztatásával kapcsolatban?
– Igen – feleltem kurtán, és láttam, hogy várja a folytatást. – Én… akarom, hogy olyan legyen mint mi, de… – kezdtem, és lehuppantam a hatalmas íróasztallal szemben lévő székre, míg apám a forgószékében foglalt helyet.
– De egyelőre még nem – fejezte be helyettem a mondatot, mire én csak némán bólintottam.
– Nem kezdem azzal az Edward-féle sületlenséggel, hogy elveszíti a lelkét, meg ilyenek – mosolyodtam el. – Én tudom, hogy nem, csak egy kicsit gondolkoztam. Lizzy még nagyon fiatal, és mi van akkor, ha mondjuk húsz évesen úgy dönt, hogy elege van belőlem, és keres magának egy emberférfit – hirtelen elkeseredtem, kimondva még fájdalmasabb, mint gondolatban. – Talán most tagadja, de tudom, hogy majd szeretne babát, amit én nem…
– Megértem a kétségeidet fiam – vágott a szavamba Carlisle –, de higgy nekem, Lizzy nem gondolja meg magát. Én csak csendes megfigyelő vagyok, és legtöbbször nem is szólok bele. Viszont azt látom, hogy szeret téged, mindent feláldozna miattad – bizonygatta apám mosolyogva. – Természetesen megértem, hogy várni akarsz az átváltoztatásával, de ezt neki is tudnia kell.
– Ezért van a fogadás – mosolyodtam el. – Én akarok nyerni, mert akkor vita nélkül belemegy, mert megígérte.
– Csak emiatt mentél bele – lepődött meg Carlisle, mire én kaján vigyorra húztam a szám.
– Ugyan kérlek, úgy ismersz, mint aki különösebb ok nélkül önmegtartózkodó?
– Nem, valóban nem – nevetett Carlisle, ekkor mindketten meghallottuk Lizzy kocsijának a motorját.


Lerohantam a lépcsőn, szélesre tártam a bejárati ajtót, és a karjaimba kaptam a nevető Lizzyt.

– Szia! Feladod? – kérdeztem mosolyogva.
– Nem. És te? – csókolt meg mosolyogva.
– Én sem – feleltem, majd újra az ajkai után kaptam. Nagy nehezen elengedtem, és kézen fogva beindultam a nappaliba.
– Gyere – fogta kézen szerelmem azt a szőke nőt, akit eddig észre sem vettem. Na ja a szerelem vak, vagy mifene. – Sziasztok! – köszönt mosolyogva.
– Szia Lizzy – köszönt apám, majd a szőke nőre nézett. – Pam? – kérdezte meglepve.
– Szia Carlisle! – köszönt Pam halkan. – És Edward – nézett a meglepett öcsémre.
– Pam – Edward hangja ugyanolyan meglepett volt, mint Carlisle- é.
– Akkor valaki felvilágosítana minket is? – türelmetlenkedett Bella.
– Ez érdekes kis mese lesz – vigyorodtam el.
– Ez a családom – intett a kezével felénk Carlisle. – Emmett, Bella, Alice, Jasper, és Esme – ölelte magához az anyánkat. – A konyhában van még Levy.
– Már itt is vagyok – lépett be ő. – Helló! – lecsekkolta, hogy jó nő, mert hát az, de ki nézi, gondoltam magamba, mire Edward küldött felém egy csúnya nézést, kuncogva fordítottam el a fejem
– Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mosolygott Pam kedvesen, és neki is feltűnt Levy. Na, megy ez, ha tolják.
– Ülj le, kérlek – szólalt meg Edward udvariasan.
– Akkor mi a story? – kérdeztem, és lehuppantam a kanapéra, az ölembe húzva Lizzyt. De amikor megéreztem az illatát, minden kiment a fejemből, csak ő volt, és a felejthetetlen kókusz-mandula illat. Nem is halottam Pam történetét, majd később megkérem Jazzt, hogy mondja el, most csak Lizzy van. Figyeltem minden mozdulatát, ahogy beharapta az alsó ajkát, amikor valami izgalmas hangzott el. És mozgatni kezdte az ajkait, olyan gyötrelmesen gyönyörű volt. Elképzeltem, ahogy felrohanok vele a szobámba és…
– Fojtasd csak – mosolyogta. Várjunk csak, mit kell folytatni? Ezt most nekem szólt? – Tudom, hogy sétáló étlap vagyok, de nem zavar – legyintett kuncogva, mire én a füléhez hajoltam, és suttogni kezdtem.
– Te maga vagy a kísértés – suttogtam, mire ő megborzongott. Jól esett, hogy ő sem bírja olyan jól ezt az önkéntes-cölibátust.
– Nagyon furcsa, hogy emberi párod van – nézett rám Pam, mire én felkuncogtam.
– Igen, tudom – feleltem, majd erősebben magamhoz szorítottam a szerelmemet. – A családunkban már csak ilyen furcsa szokás uralkodik. Nemde Bells? – kacsintottam a húgomra.
– De igen – felelte Bella mosolyogva. – Én is ember voltam – nézett az értetlenül pislogó Pamre.
– Hát ez valóban… furcsa – ismerte be Pam.
– Folytasd, kérlek – szólalt meg Alice. – Hogy kerültél ide Forksba?
– Mivel nem változom, sajnos sosem maradhattam egy városban négy-öt évnél tovább. Forksra az interneten találtam rá. Beírtam a keresőbe a legcsapadékosabb várost egész Washingtonban, és ezt dobta ki – felelte mosolyogva. – És amikor munkát kezdtem keresni, kapóra jött, hogy megüresedett egy a gimiben, méghozzá angol szakon.
– Azt nem tudod, hogy Mrs. Wron hová lett? – kérdezte Lizzy előre dőlve a karomban, így hozzásimult az ágyékomhoz. Elszánt önuralomra volt szükség, hogy ne sóhajtsak fel.
– A tanáriban valami olyasmit hallottam, hogy felfedte magát, és elköltözött a Bahamákra egy Erl nevű pasival.
– Tudtam – mondtunk szinte egyszerre Lizzyvel, és nevetni kezdtünk. Hmmm… nem hiába volt olyan melegünk irodalom órán.

Miután Pam elmondta az élettörténetét, amiből én alig hallottam valamit, Lizzy úgy döntött, hogy eszik valamit. Én persze elkísértem. Velünk tartott Bella, és ahol ő van ott Edward is. Lizzy készített magának egy szendvicset, majd leült és majszolni kezdett.

– Miért volt ma rossz napod? – kérdezte Edward elgondolkozva.
– Először is, mert elaludtam, másodszor, mert elkapott Swan rendőrfőnök… – Bella ekkor felszisszent.
– Swan, az lehetetlen – suttogta alig hallhatóan.
– Mi a baj? – kérdezte ijedten Lizzy.
– Azt mondtad, hogy Swan rendőrfőnök? – kérdezte Bella csendesen.
– Igen, Seth Swan – bólongatta. – Ismered?
– Azt hiszem, hogy a rokonom – felelte Bella keserűen, felszakadtak a régi sebek. Szuper…
– Én… összezavarodtam – ingatta a fejét szerelmem.
– Charlie Swan volt Bella édesapja – világosítottam fel.
– Várj, csak róla halottam – gondolkodott el. – Anya, egyszer előásott egy ősrégi aktát. Charlie Swan rendbontás miatt börtönbe került, de nem tartották bent, mert nem találtak elég bizonyítékot, és amúgy is ő volt Forks rendőrfőnöke.
– Milyen rendbontás? – kérdezte Bella izgatottan.
– Azt hiszem, hogy az eltűnt lányát kerestette a Washingtoni titkos ügynökséggel, de nem jártak sikerrel, ezért összeverekedett valami fejessel. Nem tiszta az ügy és annyira nem is figyeltem oda anyára. Annyi biztos, hogy a felesége akkor volt állapotos, és fia született – mondta végül megemelve a vállait, hát persze feleségül vehette Sue-t
– Utána kell néznem – pattant fel Bella.
– Veled megyek – követte Edward.
– Hogy akarjátok? – szaladt fel Lizzy szemöldöke, ilyenkor is marha szexi. – Betörtök a bíróságra.
– Akár – mosolyodott el Edward, majd elrohantak.
– Hát ez csodás – sóhajtotta lemondóan.
– Feszült vagy édes – öleltem át hátulról, olyan forró volt, és puha. – Lazítanod kéne – búgtam halkan a fülembe. Csábításra fel!
– Milyen lazításra gondolsz? – kérdezte mosolyogva.
– Lenne pár ötletem – mosolyodtam el, mondjuk úgy hatvankilenc. – De ahhoz, fel kéne adnod.
– Emlékszel, hogy mit mondtam a piros hóról? – kérdezte mézédes hangon. Talán még összejöhet.
– Igen, emlékszem – feleltem önelégülten.
– Nézz ki az ablakon! Esik? – kérdezte csábosan. Én egy gyors, láthatatlan pillantást vetettem az ablak felé. Most ki tudja, mire képes?!
– Nem, nem esik – morogtam lemondóan.
– Én nem adom fel – fordult szembe velem. – De ha te nem érzed elég erősnek magad…
– Mondtam már, hogy egy bestia vagy – morogtam elkedvetlenedve.
– Bestia? – húzta fel a gyönyörűen ívelt szemöldökét.
– Egy csábító, gonosz kis bestia vagy, aki csak a nézésével is az eszemet veszi – motyogtam és közben közelebb léptem hozzá.

Ő mosolyogva megrázta a fejét, és egy apró csókot lehelt a számra, ami felkeltette a bennem élő vadállatot. Most nem vér kellett neki, mindennél jobban vágytam arra, hogy birtokba vegye Lizzy testét. Hogy érezzem a puha combjait, amit erőtlenül feszülnek a csípőmhöz, és halk zihálását hallva merüljek el az élvezet csodás, pajzán világába. Újabb csókot kaptam tőle, mire én magamhoz vontam, és átkarolva vékony derekát, éreztem, hogy még egy pici, és megtöröm az ellenállását

– Gyerekek, mi jót csináltok? – csörtetett be a húgom, hát persze ő látta
– Már semmit – engedtem el vonakodva. – Most komolyan, te kinek drukkolsz? – kérdeztem ingerülten.
– Lizzynek, természetesen – húzta fel az orrát Alice.
– Remek – morogtam mérgesen, és kicsörtettem a konyhából.

A nappaliban, Pam és Carlisle elmélyülten beszélgettek, amit látva én unottan leültem Levy mellé, aki le nem vette volna a szemét a nőről.

– Na, mi van? Csak nem tetszik? – súgtam neki oda vigyorogva.
– Mi az, hogy – felelte ő vigyorogva.
– Szóval, neked ez a különleges képességed? – kérdezte Carlisle. – kíváncsi lennék – gondolkodott el, mire Pam felnevetett.
– Te mindig kíváncsi vagy – mondta mosolyogva. Ismeri apámat, ez tény.
– Igen, de most arra, hogy Lizzy képességében is tudnál-e segíteni.
– De, ő ember – csodálkozott el Pam.
– Egy nagyon különleges ember – mondtam mosolyogva.
– Egy próbát megér – rántotta meg a vállát végül, és kimentek a konyhába.
– Szerinted mit mondjak neki? - nézett rám Levy.
– Mit, mit – ráztam meg unottan a fejem. – Hívd el, mondjuk vacsizni. Semmi sem szebb, mint vérmámorban szexelni.
– Ez aztán az első randi – nevetett fel Jazz is, én pedig mosolyogva, mint aki jól végezte dolgát, kisétáltam a konyhába.
– Minél előbb megtanulod használni, annál könnyebb lesz majd vámpírként… – apám elhallgatott, mert meglátott engem. Egy sötét pillantást küldtem felé, mire ő észbe kapott, és csak annyit mondott. – Szóval, gyerünk.

Kimentünk az udvarra, majd Pam Lizzy elé lépett, mi pedig csendes közönségként félre álltunk.

– Lazulj el – utasította Pam halkan, majd a vállaira tette a kezeit. – Most pedig gondolj arra, amire csak akarsz.
– Oké, ez nem nehéz – mosolyodott el Lizzy, majd pár másodperc múlva elborult az eddig tiszta ég, és csöpögni kezdett az eső.
– Nagyon jó, akkor ezt tartsd egy picit – dicsérte meg Pam, majd elvette az egyik kezét, és ő is behunyta a szemeit. Ekkor a felhők oszlani kezdtek, és Lizzy szemei kipattantak.
– Most mi van? – kérdezte meglepetten.
– Koncentrálj arra, hogy tartsd azt, amit csináltál – utasította Pam, még mindig csukott szemekkel.
– Oké – felelte Lizzy, majd újra behunyta a szemeit, és látszott rajta, hogy erősen koncentrál.
– Erősebben Lizzy – Pam hangja, szinte túlvilágian csengett. – Érzem, hogy nem adsz bele mindent.
– Nem… nem megy, el fogok ájulni – nyögött fel szerelmem, mire én előre akartam lépni, de Carlisle megfogta a karom.
– Tudja, hogy mit csinál, és hogy miért – mondta csendesen, mire én visszaléptem, és magamba fortyogtam. Miért engedi szenvedni őt? Ekkor az ég megint elborult, és erősebben kezdett szemerkélni az eső.
– Ez az, még – csendült fel Pam harsány nevetése. – Nagyon jól csinálod, csak még egy kicsit.

Szerelmem megingott, mire Pam visszatette a kezét a vállára, kvázi megtartva őt. Nem bírtam már nagyon magammal. Miért kell kifárasztani ennyire? Ekkor egy villám cikázott át a sötét felhők közül, amit egy hatalmas dörgés kísért, majd az eső még jobban megeredt. Lizzy elmosolyodott, de a szemeit nem nyitotta ki. Vett egy nagy levegőt, mire még egyet villámlott, majd sorozatban vagy négyszer világosodott meg a szürke égbolt.

– Látod, nem is olyan nehéz – mondta Pam mosolyogva.
– Könnyebb, mint a Shakespeare – nevetett fel szerelmem. – Lássuk csak, fordítva is megy? – mondta, majd újra elcsöndesedett, és erősen koncentrált, s pár másodperc múlva, az ég kitisztult, és a nap is előbújt. Kinyitotta a szemeit, és azonnal rám nézett. – Az én gyémántom – tátogta hangtalanul.
– Csak a tied – feleltem mosolyogva, ekkor Lizzy villantott egy erőtlen mosolyt, majd összecsuklott, ha Pam nem kap utána, a földre rogyik.

Én azonnal mellette termettem, és a karjaimba kaptam, az ernyedt testét, majd bevittem a nappaliba, és a kanapéra fektettem.

– Elájult – fújtattam mérgesen, és Pam felé fordultam. – Mit csináltál vele? – támadó állásba görnyedtem, készen, hogy a torkának esek.
– Nyugi tesó – állt elém Jasper, mire felmordultam.
– Tűnj az utamból – morogtam rá.
– Emmett, Emmett, nyugodj meg kérlek – fogta meg a vállamat apám. – Csak az emberi teste nem bírta, értsd meg, ő nem vámpír – magyarázta csendesen. – Idővel erősebb lesz, majd sebezhetetlen – mondta végül nyugodtan, mire én levettem a szemem a megszeppent Pamről, és rá néztem.
– Idővel – ismételtem zordon hangon. – Sajnálom – böktem oda halkan Pamnek.
– Nincs baj – felelte, és bátorítóan rám mosolygott. – Ez még nekem is új, hisz ő ember, és hatalmas az ereje…
– Mondtam, hogy különleges – az én kincsem.
– Az, valóban nagyon különleges – felelte Carlisle.

Esme nekiállt levest főzni, mert olvasott egy fantasztikus erőleves receptet, Levy pedig segített neki, Alice és Jasper felvonultak a szobájukba, Carlisle és Pam megint a mesélésbe feledkeztek bele, míg én Lizzy mellé ültem a földre, és figyeltem az egyenletes légzését. Csodálatos szépsége, szinte beragyogta a szobát, ahogy álmában elmosolyodott. Bárcsak itt lenne Edward, hogy kiolvassa, mit álmodik. Talán rólam?! A vágy ismét fellángolt bennem. Kívántam őt, mindennél jobban. Kétségkívül, szenvedés lesz ez a pár hónap, de csak a végcél lebeg a szemem előtt, még ha a világ gazdagabb is lesz egy őrült vámpírral, aki kéjes vágyakozástól vesztette el a józan eszét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés