Már csak egy hét volt a bálig, és én egyre izgatottabb lettem, mivel nagyon kíváncsi voltam arra, hogy Emmett valóban megtáncoltat e, ahogy ígérte. Éppen angolórán ültünk, és én bőszen jegyzeteltem, míg szerelmem unottan firkálgatott a füzetébe. Persze Pam észrevette, de nem szólt neki, hiszen ő nagyon is jól tudta, hogy neki semmi szüksége a jegyzetelésre. Ellentétben velem, aki majd meggebedt, hogy tudja tartani az iramot, elvégre kiválóra akarok érettségizni, alább nem is adnám.

– Nincs ma kedved egy kis mozizáshoz? – suttogta a fülembe Emmett az óra végéhez járva.
– Megígértem Angie-nek, hogy ma átmegyek hozzá – feleltem lebiggyesztve a szám. – Mostanában olyan kevés időt töltök vele.
– Aha – felelte ő szűkszavúan, tudtam, hogy nem tetszik neki.
– Haragszol? – kérdeztem megsimogatva a kézfejét.
– Persze hogy nem… – kezdte lágyabb hangon, de Pam hangosan megszólalt.
– Szóval a következő órára olvassátok el a hetvenediktől egészen a száztizedikig. Dolgozat lesz belőle.
– Szuper – nyögtem fel halkan.
– Majd segítek – suttogta a fülembe szerelmem, amitől én kiborsóztam. A fenébe, lassan már elvonási tüneteim vannak.
– Kösz – motyogtam kótyagosan.

Kicsöngetek, és mi gyorsan összepakoltunk, szerencsére ez volt az utolsó óránk ma. Kimentünk a parkolóba, ahol megláttam a vidáman integető Angie-t. Emmetthez fordultam, és egy szenvedélyes csók után odatámolyogtam a barátnőmhöz, közben bárgyún vigyorogtam, mert Emmett a csók után csak annyit morgott az orra alatt, hogy „bestia”.


Az Angie-vel töltött délután abból állt, hogy hamar megcsináltuk a házinkat, majd egy igazi csajos délutánt csaptunk. Rengeteget beszéltünk, miközben megcsináltuk egymás körmeit és haját, majd csináltunk magunknak valami ehetőt, de csöppet sem egészségeset. Utána pedig leültünk, és megnéztünk, egy mámorítóan csöpögős, romantikus filmet, amiben garantált a boldog vég. Alapjában véve, nagyon szuper kis délután volt, jól éreztem magam, és egy kicsit könnyítettem a lelkiismeretemen is. Mert való igaz, hogy mostanság nagyon elhanyagoltam a barátnőmet. Vagy a tanulás, vagy Emmett, vagy padig Pam kötötte le minden időmet. A Pammel való gyakorlás egyre jobban ment, élveztem is rendesen. Igaz, hogy mindig az a vége, hogy elájulok, de egyre tovább bírom, és ez jó. Könnyebb így nekem, mert Emmettel ellentétben, ebben levezethetem, azt a felgyülemlett, fölösleges erőt, amit másképpen szoktam, míg ő vagy egy hatalmas vadászattal, vagy pedig a folytonos verekedéseivel próbálja orvosolni a túláramló energiáit. Mindent összevetve, eddig én bírom jobban ezt az egész fogadás dolgot. De lesz ez még így se – gondoltam magamban.


Már jócskán besötétedett, amikor elbúcsúztam Angie-től, és behuppantam a kocsimba. Kicsit dühös voltam, amiért hagytam, hogy rám sötétedjen, mert utálok sötétben vezetni. Lehalkítottam a zenét a rádióban, és koncentráltam az útra, nem akartam nekimenni egy fának sem. Már éppen kikanyarodtam az útról, amikor egy sötét árny suhant át a kocsim előtt. Azonnal a fékbe tapostam, és csikorogva megállt a kocsi. Még szerencse, hogy bekötöttem magam, máskülönben kirepültem volna a szélvédőn. Levegő után kapkodtam, s közben a sötét utat kémleltem, hátha meglátom azt, ami átfutott előttem. Biztos csak egy szerencsétlen szarvas volt – gondoltam magamban, de a biztonság kedvéért lenyugtattam magam azért, hogy bármikor használni tudjam az erőmet. Pam arra tanított, hogy mérgesen, felzaklatva, félelemmel telve nem lehet használni az adottságomat. Csak akkor uralom igazából, ha teljesen nyugodt, és kiegyensúlyozott vagyok. Mélyeket lélegezve indítottam be újra a motort, de ekkor megszólalt a telefonom, és én majdnem megint szívgörcsöt kaptam.

– Mesélj – szóltam bele, sűrűn szuszogva.
– Szia cica! – hallottam meg Emmett mackós hangját. – Mi az, csak nem futottál? – lett a hangja egyre jobban aggódó.
– Szia! – köszöntem mosolyogva. – Nem, nem futottam, csak… – kezdtem bele, de ekkor megint megláttam azt a sötét árnyat. Ez biztos, hogy nem szarvas. – Van itt valaki – motyogtam halkan.
– Ki van ott? Hol vagy? – kérdezte azonnal Em.
– Nyugi, szerintem csak valami állat, vagy valamelyik fivéred szórakozik – nyugtattam magamat is.
– Mindenki itthon van – felelte szerelmem, ami csöppet sem nyugtatott meg. – Sőt, Pam is itt van. Merre vagy? – kérdezte most már mérgesebben.
– Kétutcányira Angie házától – feleltem, miközben kiszálltam a kocsiból. – Én megnézem, akármi is az – mondtam határozottan, de a biztonság kedvéért a kocsiajtót nyitva hagytam.
– Azonnal ülj vissza, már úton vagyok – utasított Emmett szigorúan.
– Jaj, mi történhet, maximum megsütök egy szerencsétlen állatot – mondtam halkan, és körbekémleltem. – Ott vagy még? Nehogy lerakd!
– Itt vagyok – felelte Em, és hallottam a szél süvítését, ami elnyomta a hangját. – Ülj vissza – parancsolt rám.
– Dehogy ülök – feleltem makacsul, és a kocsim elé sétáltam. A sötétben nem sokat láttam, még a fényszóró sem világított meg sokat, mert kissé sáros volt a lámpa. – Le kéne mosatnom ezt a járgányt – motyogtam, miközben kapargatni kezdtem a sarat a fényszóróról.
– Lizzy, nagyon szépen kérlek, ülj vissza a kocsidba – kérlelte Emmett. – Mindjárt ott vagyok, és… – ekkor megszakadt a vonal, azonnal megnéztem a mobilom.
– Szétkapcsolt, a francba – szitkozódtam, és zsebre tettem. Halk zajra figyeltem fel, ami a sötét erdő felől jött. – Van ott valaki? – kérdeztem hangosan.
– Lizzy – hallottam meg egy gyönyörű bariton férfihangot.
– Ki vagy? – kérdeztem egyre rémültebben. Nyugi Lizzy, csak nyugalom, koncentrálj!
„Gyűjtsd össze minden erődet, csak akkor leszel képes igazán jól használni a képességed. Koncentrálj Lizzy!” – Pam hangja tisztán csengett a fejemben.

Mélyeket lélegeztem, kifújtam a levegőt, és akkor éreztem, hogy a testem lehűl, majd a felhőket, amit a fejem felé gyűlnek, készen arra, hogy villámokat gerjesszek. Újra megtelt a tüdőm levegővel, és szinte kiabálni kezdtem.

– Ki vagy? Gyere elő! – mondtam ökölbe szorítva a kezem.
– Tudod, hogy ki vagyok – jött a válasz. Ami nagyon meglepett, akkor újabb halk zörgés.
„Csak akkor engedd szabadjára az erőd, ha biztos vagy a célban.” – Pam utasítása tisztán visszhangzott a fejemben.
– Nem, nem tudom, hogy ki vagy – mondtam magabiztosságot erőltetve a hangomba. – Mutasd magad – szólítottam fel. Ekkor megszólalt a zsebemben a telefon, kikaptam, és a kijelzőre meredtem, levegőt is elfelejtettem venni, amikor megláttam, hogy ki hív.
– Alex – suttogtam erőtlenül, ekkor két erős kar a vállamra fonódott. Sikítva engedtem, hogy a villám lecsapjon közvetlenül mellém.
– Lizzy, én vagyok – kiabálta Emmett, mire én abbahagytam a kapálózást. – Nyugi cica, csak én vagyok – csitított halkan, mert bizony, zokogtam, mint egy óvodás.
– Én… nem… akartam… sajnálom… csak meg… megijedtem – ziháltam levegő után kapkodva, és szorosan Emmetthez bújtam.
– Menjünk haza – kapott a karjaiba, és beültetett a kocsimba, majd beült, és elindultunk. - Mi történt? – kérdezte csendesen.
– Nem… nem… tudom – dadogtam, még mindig zokogva, mire Emmett a karjaiba véve simogatni kezdte a hátam.
– Csss – nyugtatott, puszilgatva a hajam. Hamarosan bekanyarodtunk az utcánkba, ami feketébb megnyugtatott. – Most pedig tényleg nyugodj meg, mert ha a szüleid meglátnak így, még eltiltanak tőlem.
– Oké, nyugi van – mormoltam, és megint mélyeket lélegeztem. Nem láthatnak meg így a szüleim. Percekbe tellett ugyan, de sikerült lenyugodnom, legalábbis annyira, hogy ne tűnjön fel apának és anyának. Kiszálltam a kocsiból, és megindultam a ház felé, Emmett, szorosan jött mögöttem, mindkét karja a derekamon volt, szinte tolt maga előtt, hátranézve láttam, hogy nem engem néz, hanem az erdőt kémleli. Na ja, ő biztos többet lát mint én. – Megjöttem! – kiabáltam belépve.
– A konyhában vagyunk – kiabált vissza anya. – Sziasztok fiatalok! – köszönt anya vidáman. – Kislányom, szörnyen nézel ki – állapította meg, végigmérve.
– Kösz anya. Ennyire kedves szavakat… – grimaszoltam unottan, s a hűtőhöz léptem, és elővettem egy dobozos üdítőt. – Egyébként, elfelejtettem letörölni a vagonnyi vakolatot, amit Angie rám kent, és talán ez mosódhatott el – magyaráztam végül.
– Nem eszel? – kérdezte apa mosolyogva, őt mulattatta a látványom. Gondolom úgy nézhettem ki, mint egy elcseszett bohóc, a sírás elkente a sminkemet, és még a szemeim is pirosak lehettek.
– Már ettem – feleltem közönyösen.
– Emmett, te sem? – ajánlotta fel anya.
– Kösz Miranda, de én is vacsoráztam már – hárította el szerelmem mosolyogva.
– Felmegyünk – mondtam halkan, és felindultam a szobámba. Belenéztem a tükörbe, és kuncogva indultam meg a fürdőmbe. – Miért nem szóltál, hogy így nézek ki? – kértem számon Emmettől.
– Nekem fel sem tűnt, sőt, ha jobban megnézlek… – kezdte szerelmem, és utánam jött, majd hátulról átkarolta a derekamat –, így még kívánatosabb vagy – búgta a fülembe, amitől megint éreztem, hogy gyengül az akaraterőm.
– Le szeretnék tusolni – sóhajtottam alig hallhatóan, és választ sem várva elkezdtem lefejteni magamról a felsőmet.
– A francba Lizzy, meg fogok örülni – fordult ki Emmett zsörtölődve.
– Egyszerű a megoldás – szóltam utána nevetve. – Add fel!
– Ugyan édes, bírom én még – nevetett fel, mire én is felkuncogtam.

Fejcsóválva levetkőztem, és beálltam a forró vízsugár alá. Annyira biztosságban éreztem magam Emmett mellett, hogy tudtam, mellette semmi rossz nem érhet. Miután ellazultam, gyorsan megtörölköztem, és magam köré tekertem a törölközőt. A szobámba visszatérve, csak a kislámpám égett, és halkan szólt a zene. Szerelmem az ágyamon feküdt, és engem nézett, ahogy az alig takaró törölközőben a szekrényem elé lépek, majd miután elővettem egy túlméretezett pólót, ledobtam magamról a törölközőm, és lassan felvettem az alvópólóm. Egy hangos, gyötrelmes nyögés jelezte, hogy elértem a célom. Azt akartam, hogy ő adja fel előbb. Nyerni fogok! Megfordultam, és elindultam az ágyam felé, mellé telepedve mesélni kezdtem, hiszen tudtam, hogy kíváncsi arra, hogy mi történt.

– Már besötétedett, amikor elindultam, éppen magamban mérgelődtem, amikor megláttam egy sötét árnyat, ahogy átfut az kocsi előtt – kezdtem nyugodtan, miközben a kezeim közé vettem a hatalmas mancsát. – Először azt hittem, hogy valami állat, és amikor felhívtál el is mondtam neked, aztán megszakadt a vonal, és meghallottam a hangját. Nem ismertem fel, szóval egy idegennek gondoltam, de ő azt mondta, hogy ismerem – megrázkódtam, amikor visszagondoltam a hangjára.
– Amikor átöleltelek, te azt suttogtad, hogy Alex – szólalt meg szerelmem.
– Ő hívott akkor – feleltem csendesen. – Már hónapok óta nem hívott, és nem is vette fel a telefont, de most amikor az a rejtélyes hang azt mondta, hogy ismerem, akkor csörrent meg a mobilom.
– Ő volt az? – szökött fel szerelmem szemöldöke.
– Azt hiszem igen, de a hangja… olyan más volt, olyan szép – hajtottam le a fejem, majd a következő másodpercben fel is kaptam. – Majdnem olyan szép, mint a tiéd – suttogtam meglepve. – Az nem lehet – ráztam meg a fejem. – Nem változhatott át.
– Én éreztem két idegen vámpír szagát – állt fel Emmett, és nyugtalanul mászkálni kezdett a szobámban.
– Lehet, hogy Rosalie… – kezdtem bizonytalanul.
– Nem, az ő illatát ismerem, nem ők voltak – vágott a szavamba komolyan, majd előkapta az ezüst kis mobilját, és tárcsázott. – Carlisle… – a többit nem hallottam, mert megint hadarni kezdett, és én fáradt voltam ahhoz. hogy figyeljek. Hanyatt dőltem a párnákon, és a gondolataimba merültem.

Alex vámpír lett, az nem lehetséges, de ha mégis. Miért jött vissza? Talán miattam, még mindig akar tőlem valamit? Uram atyám, hát nem lehet egy nyugodt évem? – ezek és hasonló kérdések sorakoztak a fejemben, amikor megéreztem Emmett ölelő karjait a derekamon, felé fordultam, és szorosan hozzá bújtam.

– Mostantól, egy percre sem leszel egyedül – súgta szerelmem szorosabban magához vonva.
– Nem félek, amíg itt vagy – feleltem elnyomva egy ásítást.



A bál előtti nap, szinte csak azzal telt, hogy a végzős évfolyamok díszítették a tornatermet, és a folyosókat. Emmett, folyamatosan nevetett, ahogy elmesélte, milyenek is voltak az igazi ötvenes évek. Éppen szerelmesen ölelkeztünk a tornaterem egyik sarkában, amikor meghallottunk, egy halk szitkozódást. Miranda Gibson, még mindig nem tudta felfogni, hogy Emmett és én egy pár vagyunk, mire szerelmem, hosszasan a szemeibe nézett (amitől persze, Miranda olvadozni kezdett), majd szenvedélyesen megcsókolt, ezzel jelezve, hogy én vagyok az aki neki kell.

– Nekem nem kell bizonyítanod – suttogtam, miután elváltak az ajkaink.
– De úgy fest, hogy neki igen – felelte elfojtott hangon, és végigsimított az oldalamon, amitől és megborzongtam. – Feladod? – kérdezte olyan hangon, mintha most igent mondanék, azonnal berángatna a szertárba.
– Nem – feleltem apró csókokat lehelve a nyakára, amitől ő borzongott meg. – És te?

Már éppen válaszolni akart, amikor megjelent Mr. Lewis, az igazgató és hangosan ecsetelni kezdte, hogy a holnapi bálnak mi, azaz a végzősök leszünk a házigazdái, tehát nekünk kell odafigyelni a rendre. Persze a szórakozás megengedett, de csakis keretek közt.

– Mivel erre fel kell készülni, most hazamehettek – fejezte végül mosolyogva, mire mindenki ujjongani kezdett. – Elizabeth, egy pillanatra – nézett rám kedvesen mosolyogva, mire én elengedtem Emmett kezét, és elé álltam.
– Igen igazgatóúr? – kérdeztem szintén mosolyogva.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondta vidáman, és a vállamra tette a kezét. – Tudtam, hogy nem hiába engedtem meg az évugrást, mert a jegyeid kitűnőek. Csak gratulálni akartam, sok sikert kívánok a folytatáshoz.
– Köszönöm – mondtam szerényen mosolyogva.
– Na, most menj és készülődj te is – legyintett mosolyogva, majd eltűnt, és pedig vigyorogva fordultam vissza Emmett felé. Éppen Miranda kért tőle segítséget, hogy felakasszon egy színes lampiont.
– Szerintem menni fog ez neked egyedül is – fogtam meg a szerelmem karját, és odébb vonszoltam. – Mit állsz szóba ezzel a szipirtyóval? – morogtam mérgesen.
– Cica, te most komolyan féltékeny vagy? – kérdezte őszinte meglepettséggel Em.
– Igen – feleltem szűkszavúan, miközben még mindig magam után húztam. Kiérve a parkolóba, Emmett kocsija felé vettem az irányt. Tudtunk, hogy elmaradnak az óráink, hála Alice-nek, ezért reggel Emmett kocsijával jöttünk.
– Olyan édes vagy, amikor dühöngsz – hahotázta szerelmem, még mindig a morcos arcomat tanulmányozva. – És mérhetetlenül szexi – hangja most megváltozott, szinte perzselt a vágyakozástól. Hirtelen megálltam, és megfordulva a szemeibe néztem.
– Mennyire szexiM – kérdeztem mézédes hangon – Annyira, hogy most azonnal képes lennél…
– Igen, ha azt mondanád, hogy feladod – vágott a szavamba vigyorogva.
– Hát… – kezdtem elgondolkodva, mire az arany szemei megcsillantak –, nem, nem adom fel – kuncogtam fel végül, és a kocsihoz érve bevágódtam az anyósülésre.

Emmett az orra alatt morgott valami olyasmit, hogy „én akkor is nyerni fogok”, majd beült mellém, és egyenesen a Cullen házba hajtottunk. Nevetgélve mentünk be a házba, vagyis csak Emmett nevetgélt azon, hogy féltékenységemben, nem is kérdeztem meg Pam-et, hogy ma mikor jön át. A nappaliban nem találtunk senkit, csak Esme és Levy volt otthon, mivel a többieket nem engedték haza előbb.

– Gyere fel édes – hívott szerelmem a szobájába indulva.
– Iszom egy pohár szőlőlevet, mert mindjárt szomjan pusztulok – mondtam mosolyogva, és megindultam a konyha felé, tudva, hogy Esme mindig vesz a kedvenc üdítőmből.

A konyhába érve sem találtam Esmét, viszont mást igen, ahogy a szám tátva is maradt, de miután megemésztettem a látottakat, felkuncogtam. Ekkor Levy és Pam, akik vadul csókolózva ölelték egymást, szétrebbentek.

– Hát sziasztok! – kuncogtam még mindig, és a hűtőhöz léptem, majd kivettem egy doboz szőlőlevet, és egy poharat a hűtő melletti szekrényből. – Ne zavartassátok magatokat, én már itt sem vagyok – vigyorogtam, és már el is tűntem, a zavartan pislogó pár szemei elöl.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Emmett, amikor a szobájába értem, és még mindig mosolyogtam.
– Levy és Pam – feleltem vigyorogva. – Tudtam, hogy megtalálják egymást.
– Ne is mond! Levy, már tőlem kért randitanácsokat – kuncogott szerelmem. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy igazi plüssmaci, csak még édesebb.
– És adtál neki? – kérdeztem szerelmesen hozzásimulva.
– Ühüm – mormolta átkarolva a derekamat. – Például egy délutáni mozizást, egy üres vetítőteremben, vagy egy kora esti kocsikázást az erdőben – sorolta mézédes, csábító hangon.
– És lám, bejött – kuncogtam átkulcsoltam a nyakát, majd lábujjhegyre állva, egy apró csókot nyomtam a hideg ajkaira.
– Apropó – húzódott el csak éppen annyira, hogy a szemembe tudjon nézni –, tartozol egy mozizással.
– Valóban – feleltem mosolyogva, és újra az ajkai után kaptam.
– De most nem lehet, mert gyakorolnia kell – szólalt meg a nyitott ajtóban mosolygó Pam.
– Halottad a tanárnőt – sóhajtottam megadóan Emmettre nézve, majd egy utolsó puszi után elengedtem szerelememet, és követtem Pamet az udvarra, egy újabb fárasztó gyakorlásra. amit egyáltalán nem bántam, mivel tudtam, hogy Alex visszajött. És azt is tudtam, hogy szembe kell vele néznem, még ha vámpír is lett belőle. Éreztem, hogy nem akar bántani, mert azt már az első pillantóban megtehette volna. De jobb felkészülve várni arra a bizonyos nagy találkozásra, mert, ahogy a mondás is tartja, jobb félni, mint megijedni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés