A meleg takaró menedékében nyújtóztattam ki elgémberedett tagjaimat. A reggel már jócskán megpirkadt, de én még álmosan forgolódtam a legkényelmesebb pózt keresve. A fáradtságtól nagyokat pislogva néztem körül szobámban. Íróasztalomon a papírok rendezetlenül terültek szét, néhány könyvemet a nagy súly még meg is gyűrt. Ez van, ha megpróbálom behozni az iskolai lemaradásomat. A szobámat hurrikán járta területnek is ki lehetne nyilvánítani.

Az összes lelki erőmet összeszedve magam köré csavartam a takarót és felkeltem a kellemesen meleg ágyamból. A fürdőig becsavart testtel botladoztam el, hogy addig se kelljen éreznem a kihűlt lakás hátrányait. Mivel mára nem terveztem semmi különlegeset, így volt időm a testemre is szánni némi időt.

A forró vízsugár jóleső ébresztéssel csorgott le rajtam, néhány jókora csepp még a fejemre is hullott. Átnedvesedett hajamat samponnal mostam össze, hogy mindenhova egységesen juthasson a levendula nyugtató illatából.

Lábujjhegyre állva tipegtem vissza szobámba mikor végeztem a tisztálkodással. A lehető legkevesebb nyomot akartam hátrahagyni a tiszta csempén. Fehér törölközőmet egy kézzel tartottam, hogy véletlenül se csússzon le rólam. A házban rajtam kívül senki sem tartózkodott, de sosem lehet tudni, az ördög nem alszik…

A kertbe kipillantva már látszódott, hogy lóg az eső lába, de idebent sem volt az a tipikus „jó idő”. Ruhásszekrényemhez elérve a meleg ruhák közt kezdtem el a válogatást. A kelleténél egy kicsit jobban fáztam a körém csavart törölközőben, ezért gyors mozdulatokkal váltam meg az átnedvesedett anyagtól. A melegítőnadrág melege biztos menedéket biztosított hidegrázásom ellen. Melltartóban állva emeltem le a könyvespolcról hidratáló krémemet, amit a hidegtől kiszáradt testemre használtam. Hófehér karjaim libabőrözni kezdtek a hideg géltől, de rendíthetetlenül kentem tovább. Nem akartam összeaszott öreg nénikre hasonlító bőrrel mutatkozni az emberek előtt, már így is elég nagy látványosságnak örvendtem Forksban. Hosszú szárú nadrágomat is térdig feltűrtem, hogy körkörösen belemasszírozhassam a kiszáradt részekbe.

- A hátadra vállalkozhatok? - libbent meg a hajam a rám érkező szellőtől. Megijedve pillantottam az ágyam sarkára, amit Edward súlya lenyomott. – Persze, csak ha szeretnéd.

- Hogy jöttél be? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem hallottam az ajtónyitódást, sőt semmi más apró kis neszt. A pulcsimat magam elé tartva védelmeztem melleimet az átható pillantásoktól, hiszen kiskoromtól kezdve szégyenlős típus voltam.

- Az ablakon – villogtatta meg hófehér fogait vigyorogva. Szemei megmagyarázatlanul csillogtak rám. Mintha nem is engem látna - a szürke kis egeret -, hanem egy gyönyörű, szárnyait próbálgató pillangót.

- Mitől van ennyire jó kedved? Csak nem vadásztatok este? – vettem át hangulatát mosolyogva. Ezzel is terelve a témát magamról és félig csupasz felsőtestemről.

- Nem – mosolygott rám sejtelmesen. Ajkai hullámzón nyelték el hűsítő leheletét, amíg váratott a válasszal, hogy jobban felcsigázhasson. Tűkön ülve néztem bele örvénylő szemeibe, miközben egyre inkább belemerültem a csábító tekintetébe.

- El szeretnélek vinni baseballozni a családommal.

- Baseballozni? – akadt el a lélegzetem. Felgyorsult szívveréssel kerestem egy kibúvót, hogy mentesítsem magam a program alól. – Mióta szoktak a vámpírok baseballozni?

- Valószínűleg amióta élnek vega vámpírok – nyomott el egy kuncogást halovány arcom láttán.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. Én csak hátráltatnám a játékot. Meg amúgy is, be kell hoznom a lemaradást. Sokat hiányoztam az iskolából – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, ami reményeim szerint elég erős ahhoz, hogy meggátolja a beégésemet.

- Ez esetben korrepetálhatnálak. Holnap is lesz nap – kelt fel az ágyról és az asztalomhoz lépett, hogy illedelmesen kihúzhassa nekem a széket. Kelletlenül felálltam és magamra húztam a szabadidő felsőmet. A csatát megnyertem, de a „háborúnak” még közel sem itt volt a vége. Ez csak tipikus időnyerésnek számított. – Mit segíthetek? – húzott mellém egy másik széket.

- Nem is tudom, talán kezdhetnénk az irodalommal – húztam elő a hatalmas halom alól Shakespeare művét.

- Romeo és Júlia – sóhajtott fel, mikor meglátta az egymásba fonódott fiatal szerelmespárt, akiknek nem jutott ki túl sok idő a szerelemből.

- Nem szívleled a történetet? – néztem rá megértőn. Kevesebb érvelést tudnék találni a mű mellett, semmint ellene. A véletlenszerűségek, ahogy megpecsételődött a sorsuk. Felesleges volt a haláluk…

- „Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon”.

- Ezzel mit akarsz mondani? – szakadtam el gondolkodásmenetem lagymatag járásától, hogy rá összpontosíthassak.

- Hiábavaló volt a haláluk, de mégsem féltek tőle. Sőt talán még siettették is a sorsukat, hogy hamar túleshessenek rajta. De megértem őket! Ha nem él az, akit szeretsz, nincs miért tovább létezned. Elég egy éles tárgy vagy… - hajtotta le a fejét, hogy magába fojthassa a további gondolatait.

- Ne, ne mondj ilyeneket – remegett meg hangom a szörnyű szavaktól. Mintha csak nekem szánta volna őket, hiszen én ugyan ezt már megpróbáltam. Csupán én éles kés helyett sziklaugrással próbálkoztam, ami majdnem sikerrel járt. A halál küszöbén döbbentem rá, hogy mit tettem magammal. – Azt hiszem, jobb lenne, ha rátérnénk a biológiára. Majd megírom magamtól az esszékérdést – szégyenkeztem gyengeségemen. Teljesen igaza volt. Az öngyilkosság kísérletezésével sikerült azt is megbántanom, aki még hitt bennem és biztatott.

- Két orvosi diplomával a tarsolyomban talán nem tudsz olyat kérdezni, amire ne tudnám a választ - mosolygott rám könnyedén, amit szívesen viszonoztam…

- Tehát a vírusok mikroorganizmusok, amik mérete pár száz nanométer nagyságig terjed – olvastam a könyvben látottakat, hogy a baktériumok témakörét véglegesen lezárhassuk.

- Igen, még a baktériumoknál is kisebbek – utalt vissza az imént tanultakra.

- És erősebbek is. Úgy értem, hogy a vírusok sokkal pusztítóbbak. Ahány járványt kitört emberéleteket követelve. Ebola, himlő és spanyolnátha – borzongtam meg a sok ártatlan ember halálától.

- Spanyolnátha – ejtette ki Edward is utánam. Az ő szájából másként csengett ez a szó. Egyfajta undort éreztetett suttogása, pedig már réges-rég eltűnt ez a betegség.

- Kérdezhetnék valamit? – játszadoztam a papír szélével. A gondolataim kattogva küldték felém az új információkat, amiket Edwardról tudtam meg nemrég. Összeszedve maradék bátorságomat szólásra nyitottam a szám. – Neked is meghalt valakid a spanyolnáthában? Ezért vagy így letörve?

Hajamat kisöpörtem a szememből, hogy megszeppent arccal szemügyre vehessem reakcióját. A kíváncsiság hajtott, de nem akartam letámadni. Látszott összehúzott homlokán, hogy valamin nagyon gondolkozik. Most az egyszer szívesen cseréltem volna vele erőt. Az arcvonásai megkeményedve kutattak a távolban. Már épp nyitni akartam a szám, mikor megköszörülte torkát.

- Az anyám és én is belebetegedtünk a vírusba – beszélt maga elé. - Olyan volt, akár egy lórúgás. Hirtelen ért, és hamar maga alá gyűrte a szervezetünket. Két nap sem kellett és már a kórházban ápoltak minket magas lázzal és tüdőgyulladásszerű tünetekkel. Ekkor találkoztunk Carlisle-al. Anyám meg akarta menteni az életemet, ezért megeskette apámat, hogy bármi áron, de életben kell maradnom. Drasztikusan leromlott az állapotunk, még a negyedik napot sem bírtuk megélni. Előbb az anyám, majd a saját szívem adta fel a küzdelmet – fordította el fejét a másik irányba.

- Nagyon sajnálom – csúsztam közelebb szobormerev testéhez. Lassan végigsimítottam arcán, míg másik kezemmel az ökölbe szorított kezén próbáltam enyhíteni a szorítást. Nagyon erős kapocs tarthatta össze édesanyjával, ha ennyire tisztelték a másikat. Most nem beszélgethetnék Edwarddal, ha az anyukája nem éri ezt el a dokinál.

- Régen volt már, fátylat rá – fogta meg kezemet és csókot lehelt rá. – Nos, hölgyem, miben segíthetnék még? – nézett rám erőltetett mosolygással. Nem lehet tagadni, ő egy igazi úriember.

- Azt hiszem, mára elég volt ennyi – néztem az órára, ami a delet kergette.

- Akkor mivel foglaljalak le? – pislantott körbe a szobámban.

- Szerintem ennem kellene valamit – raktam lapos hasfalamra a kezem, ami már követelte az energiában gazdag táplálékot.

- Nem vagyok otthon a konyhában, de szívesen segítek bármiben – adta oda a kezét, hogy felsegíthessen.

- Edward nyugodtan hazamehetsz, jól meg leszek egyedül – vettem elő egy zacskó tésztát, hogy a forró vízbe dobhassam. - Meg aztán a családod már biztosan várja a közös programotokat - tettem rá a fedőt a fazékra, hogy az utolsó teendőt is befejezzem. Most már csak várni kell.

- Máskor is lesz esélyünk játszani. Most inkább veled foglalkoznék – csókolt bele nyakhajlatomba, mire egy aprót remegtem. Nem gondoltam, hogy ilyen közel vagyunk egymás testétől. Karjai derekam köré fonódtak és felfelé vándoroltak. Megadva magamnak a kegyelemdöfést, mély sóhajt hallattam.

- Nem játszol tisztességesen – fordultam meg, hogy megcsókolhassam.

- Én csak kényeztetlek, ez olyan nagy hiba? – kuncogott hajzuhatagomba.

- Nem. Nem az – álltam lábujjhegyre és ízlelgetni kezdtem ajkait. Kutakodva simítottam végig bordáin, amiken vígan elő lehetett volna adni Beethoven kilencedik szimfóniájának zongoraszólóját.

- Szeretlek – búgta szétnyitott ajkakkal és fenekemnél megemelve felrakott a konyhapultra. Reszketeg karokkal kulcsoltam át nyakánál, míg lábaimmal szorosan köré fonódtam. Lávaként olvadoztam gyengéd érintései alatt. Magával ragadott az érzés, ahogy csilingelően kimondta ezt a rövid, mégis érzésekkel átitatott szócskát. Füleim a vértől zúgtak, és a levegővételt is megvontam szervezetemtől a kedvéért. Gyorsabb tempóra ösztökélve húztam még közelebb testemhez, ami már szinte fizikai képtelenség volt. Ujjaim Edward hajában matattak, míg jobb kezemmel az oldalát simogattam egyre gyorsuló ritmussal. Ő sem volt rest. Pulcsim alá bújtatta kezét, hogy meleg bőrömön köröket írhasson le.

- Bella, vegyél levegőt – szakadt el ajkaimtól, hogy könnyen pótolhassam az oxigénhiányt. A vállára fektettem államat, hogy legalább közel lehessek hozzá. Edward mellkasa is gyorsan mozgott, pedig neki még levegő sem kellett.

- Jaj ne, a spagetti! – kaptam észbe. Gyorsan elrugaszkodtam a pultról, Edward testét szerencsésen kikerülve.

- Ez a ragacs ehető? – fogta meg villámat és feltekerte rá a tésztát.

- Máskülönben nem enném - hajoltam előre, hogy fogaimmal lehúzhassam az adagomat. – Nem próbálod ki? – kuncogtam fel, mikor a következő falatot megszagolta.

- Te művészibben eszel nálam – hárította rám a nemes feladatot, hogy megküzdjek a hátramaradó fél tányérral.

- Áll még a meghívásod a baseball meccsre? – játszadoztam a tésztával kis pihenőt beiktatva. Csak nem lehetek olyan szörnyű, hogy nem tudom eltalálni a labdát egy vaskos ütővel.

- Ha szeretnéd, akkor igen – szélesedett ki vigyora.

- Nem mondom, hogy játszok is. Csak meg akarlak nézni titeket – csillapítottam túlzott lelkesedését.

- Megértettem. És a kutyával mi lesz? – mutatott a szőrgombolyagra a sarokban. A napok múlásával egyre több időt töltöttem vele, kezdtem megkedvelni a kis vakarcsot.

- Nem vihetnénk magunkkal? Épp itt az ideje, hogy megtanuljon pórázon sétálni – vetettem fel az ötletet. – Cserébe megesküszöm, hogy ütök egyet.

- Tetszik az egyezség – vigyorgott felvillanyozódva. – Vedd fel a dzsekidet, addig elpakolok – kacsintott rám, majd vámpírgyorsasággal mozgolódni kezdett a konyhában.

- Mehetünk – tettem rá a kutyusra a pórázt. – Kész vagy? – álltam fel, hogy megkeressem a szememmel Edwardot.

- Természetesen – jött a hang az ajtó felől. Morcosan megfordultam, hogy szembenézzek vele – Muszáj mindig a hátam mögé lopóznod?

- Csak egy szál rózsát szedtem a kertből – húzta elő háta mögül a vizes szirmot és ujjai között forgatta.

- Oh – nyögtem ki elmésen. – Nagyon szép – eresztettem meg egy félmosolyt, ami reményeim szerint hasonlított valamennyire Edward beédesgető vigyorára.

- Örülök, hogy tetszik. Akkor indulhatunk is – karolta át szabadon hagyott kezemet és az ajtó felé húzott.

- Gyere vacak – cuppogtam a kutyusnak, de csak nem akart mozdulni.

- Vacak? – kuncogott Edward mellettem. – Végignyálaztad az ABC-t és pont ez tetszett meg neked?

- Még nem is igazán agyaltam rajta. Mi a bajod a vele? Olyan kis „vacakos” a külseje – tettem idézőjeleket kezemmel, miután bezártam az ajtót.

- Amíg kicsi, addig megteszi. De valljuk be, az állatok nem sokáig maradnak ilyen apró, aranyos, kis kölykök.

- Majd ráérek vele akkor törődni – vontam meg a vállam és beleszagoltam a virágba. – A kocsimmal menjünk? – néztem körül a járdán, de a Volvót sehol sem láttam.

- Az enyémmel szerintem gyorsabban odaérnénk – nyomta meg a slusszkulcsot, mire az előttünk parkoló Aston Martin pittyegni kezdett.

- Istenem – döbbentem le. Dédelgetett álmaim között pont egy ilyen gyönyörűség szerepelt. Meg kell hagyni a sportkocsik mindig is izgatták a fantáziámat. Charlie túlságosan elkényeztetett.

- Tetszik? – nyitotta ki nagyvonalúan az ajtaját. Hitetlenkedve beszálltam az anyósülésre és az ölembe ültettem a kutyust. És én még azt hittem, hogy mindent tudok róluk.

- Hogy ne tetszene? Egyszerűen gyönyörű – húztam végig a kezem a puha bőrhuzaton.

- Akkor jó, kösd be magad – indította be a motort, és megfordult a házunk udvarában.

- Hallod vacak, megyünk baseballozni – suttogtam neki vidáman, mire ő csak felhúzta a lelankadt fülét és nemlegesen megrázta a fejét. Edwarddal mosolyogva összenéztünk. Kell ennél több egy borongós napon, hogy elkergessük a viharfelhőket?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés