Alice túlméretezett fürdőszobájában voltunk, ahol a csempétől elkezdve a kádon keresztül, egészen a mosdókagylóig minden babarózsaszín volt. Kicsit színes, kicsit giccses, de száz százalékig Alice. Én a fürdő közepén álltam, mint egy szobor, és engedtem, hogy Bella és Alice próbabábunak használjon. A szoknya rajtam, fehér volt, fekete virágokkal díszítve, a derekamnál szűkülve, a csípőmnél pedig harang alakban leomlott egészen a térdemig. Tetszett ez a stílus, nem lenne ellenemre, ha újra divatba jönne. Miután úgy találták, hogy a ruha rendben van, Alice leültetett egy a tükör elé tolt székbe, majd elém állt, míg Bella a hajamat kezdte el fésülni. Mindez arra emlékeztetett, hogy amikor kicsi voltam, volt egy kb. fél méteres babám, akit ugyanígy öltöztettem, és festettem, mint ez a két vámpírlány most engem. Viszont nem szóltam egy árva sót sem, mert láttam, hogy ők sokkalta jobban élvezik, mint én magam, és ki vagyok én, hogy elrontsam ezt nekik?

Alice pillantok alatt egy sötét, seprűszempillájú, macskaszemű sminket rittyentett nekem, ami elmondása szerint nagyon jól állt. Bella lófarokba kötötte a hajam, majd egy fehér-fekete selyem szalagot kötött bele. Büszke fejjel vezettek ki Alice szobájába, és állítottak a majd’ két méteres tükör elé, hogy megnézzem magam.

– Ez én lennék? – pislogtam elámulva.
– Ugye, hogy milyen csinos? – kérdezte Alice, de nem nekem szánta a kérdést, hanem az ajtófélfának dőlő Emmettnek.
– A legszebb – suttogta ő csillogó szemekkel, amibe belepirultam.

Mosolyogva megfordultam, és elindultam felé, közben én is alaposan végigmértem. Egy tört fehér bársonynadrág volt rajta, hófehér ing, és egy kötött pulcsit kötött lezserül a nyaka köré. Egyszerű öltözet, és illett is a bál témájához, viszont ő ebben is úgy festett, mint egy modell, aki most sétált le a kifutóról. Még mindig nem hiszem el, hogy ez az Adonisz, csak az enyém. Ő kitárta a karjait, én pedig szerelmesen hozzá bújtam, magamba szívva az annyira imádott fűszeres pézsma illatát, amit bárhol, bármikor felismernék. Ő lehajolt, és megcsókolta a hajam, majd suttogva, nevetős hangon megkérdezte.

– Feladod?
– Én nem fogom feladni – feleltem mosolyogva, és felnéztem rá. – És te?
– Közel járok hozzá – felelte sunyin mosolyogva, és a hüvelykujjával végigsimított a mélyen dekoltált ruhám kivágásán, amibe én ismét csak beleborzongtam. – De még bírom – mondta végül, és gyengéden megcsókolt.
– Mi kész vagyunk – hallottam meg Alice csilingelő hangját, mire hátra néztem rájuk. Valóban ők is startra készen voltak, divatosak, és gyönyörűek.
– Ez nem ér, engem majdnem két órán át öltöztettetek, ti meg pár perc alatt kész vagytok – méltatlankodtam, lebiggyesztett ajkakkal.
– Vámpírképesség – vigyorogta Alice. – Majd, te is… – kezdte, de nem folytatta, mert hirtelen elködösödött a tekintete, és a távolba nézve megremegett az ajka.
– Mit látsz Alice? – tudakoltam elé lépve.
– Nem… én nem… – kezdte, és az ajkai ismét megremegtek, mint aki mindjárt elsírja magát. De ez csak egy pillanatig tartott, megrázta a fejét, és újra mosolyogni kezdett. – Csak azt, hogy ma este nagyon jól fogunk mulatni – mondta végül mosolyogva.
– Én nem most jöttem le a falvédőről – grimaszoltam morcosan. -Annyira rosszat láttál? – kérdeztem elszomorodva. Egyszerre Jasper szavai jutottak az eszembe, mint manapság oly sokszor, de nem tudom miért.

„Azt látja, hogy vámpír vagy ugyan, de nem élsz velünk „- Jasper hangja először halkan, majd egyre hangosabban visszhangzott a fejemben. Nem hiszem el, hogy megint ezen agyalok, hiszen most boldog vagyok, és nem számít más. Elhatároztam, hogy nem fog többet érdekelni a jövő, a mának élek, és addig amíg Emmett velem van, és csak az enyém, nem lesz semmi baj. Azért akarok annyira nyerni ebben a buta fogadásban is, mert a kérésem oly egyszerű, mégis nekem mindent jelentene. Csak annyi lett volna a kérésem, hogy hadd maradjak még ember, csak még egy kicsit. Tudom, hogy én voltam a legelhatározottabb abban, hogy vámpír akarok lenni, de féltem. Méghozzá nagyon féltem, éppen Jasper szavai miatt rettegtem. Mert ha nem tartozom abba a fajba, amelyikbe ők, akkor Alice látomása nem valósul meg. Még nem. Ugyan örökké vele akarok lenni, míg világ a világ, csak egy kis haladékot kérek. Éreztem, hogy a keserű könnyek megint a torkomat fojtogatják, ezért szorosabban öleltem magamhoz a kőkemény testet.

– Induljunk – lépett be Edward és Jasper, én pedig azonnal „jókedvre, és nem gondolok semmire” állítottam magam.
– Egy perc – mosolyodott el Bella, és olyan gyorsan eltűnt, hogy nekem időm sem volt felfogni, de nem is kellet, mert egy újabb pislogás után már ott is volt, mint aki el sem mozdult a helyéről. – Ezeket a fiúknak szokás megvenni, de én, vagyis mi mindenre gondoltunk – mondta, és a kezében lévő dobozkákat odaadta a fiúknak.
– Csuklódísz – nevettem fel, és engedelmesen hagytam, hogy Emmett a kezemre csúsztassa a rózsaszín virágot.

Mire az iskolához értünk, már a tetőfokán volt a buli. Az első ember, akit megláttam, Angie volt, amint a fülig elázott Mike-ot támogatja a kocsijához. Kecsesen beültette a kocsiba a részeg fiút, majd rácsapta az ajtót, és visszaindult a bálra. Én felnevettem ezen, Angie már csak ilyen, nem hagyja elrontani a szórakozását.

– Angie – kiáltottam oda neki, mire ő megpördült, és egy hatalmas mosollyal az arcán megindult felém.
– Szia csini! – nevetett rám vidáman, majd adott két cuppanós puszit.
– Fogadjunk, hogy Evan Mcelister megint rumot csempészett a bóléba – mondtam, mikor megéreztem az alkohol szagát, ami áradt barátnőmből.
– Csak egy picit – hunyorított Angie vigyorogva, és feltartotta a kezét. – De én nem ittam belőle… – csúnyán néztem rá – … olyan sokat – nevette el magát.
– Na gyere, mielőtt meglát egy tanár – morogtam, és karon ragadtam. – Mindjárt jövünk – fordultam a vigyorgó szerelmem felé.
– Oké, én addig öntök neked egy kis bólét – kuncogta, mire én is felkuncogtam, de nem szóltam, csak megindultam a lánymosdó felé. Alice és Bella a nyomomban voltak.
– Csajok, olyan jól néztek ki – vihogta Angie, majd hirtelen összecsuklott, de szerencsére Bella elég gyors volt és elkapta, mielőtt földet ért volna. Gyorsan bevittük a mosdóba, és leültettem a földre, majd a mosdókagylóhoz léptem, és benedvesítettem pár kéztörlőt.
– Milyen szakszerű vagy – kuncogott Alice figyelve, ahogy Angie elé térdelek, és a vizes törlőket a halántékához és a tarkójához nyomom.
– Evan, minden évben becsempészi a szeszt a sulibulira – sóhajtottam fanyarul mosolyogva, majd óvatosan felálltam és vártam. – Angie pedig minden évben megrészegedik, mert nem bírja az alkoholt. Fogadok, hogy csak egy félpohárnyi bólét ivott – ekkor Angie felkapta a fejét, én pedig segítettem neki eljutni a legközelebbi vécécsészéig. – Évente egyszer ilyen, de ki rója fel neki? Én nem, az biztos, kell néha ez is – mondtam, miközben nekidőltem a kabinnak.
– Igazi barátnő vagy – mosolyogta Bella, mire én széttártam a kezem
– Öt éves korom óta ismerem – mosolyodtam el. – Szinte már ikreknek számítunk.

Miután szalonképes állapotba hoztuk barátnőmet (köszönhető, Alice táskájába rejtett sminkszalonnak), végre bementem a tornaterembe, ahol félhomály uralkodott, és a párok összebújva andalogtak a lassú zenére. Időm sem volt körülnézni, mert egyszer csak valaki elkapta a derekamat, én pedig nekiütköztem egy kőszikla keménységű mellkasnak.

– Hölgyem, tiszteljen meg azzal, hogy nekem ajándékozza az első táncot – mormolta szerelmem mély ellenállhatatlan hangon.
– Az összes az öné – simultam hozzá.
– Mertem remélni – mosolyodott el és az ajkaimra lehelt egy mézédes csókot.

Így is lett, mert Emmett egy pillanatra sem engedett el, és egyik dal követte a másikat, én pedig élveztem, hogy szerelmem a karjai közt tart. A negyedik dal végén, már zihálva kértem, hogy pihenjünk legalább egy percet, mire szerelmem egy székhez vezetett.

– Hozok neked valamit inni – ajánlotta fel Emmett mosolyogva
– Csak ne bólé legyen – feleltem szintén mosolyogva, mire ő csak édesen rám kacsintott.

Mosolyogva néztem körül a teremben. Mindenhol táncoló, mulató fiatalokat láttam. Edan épp Angie-t fűzte, hogy igyon egy kis bólét, de barátnőm tüntetőleg megemelte az ásványvizes üvegét, és megrázta a fejét. De akkor a szemeim megakadtak egy szőke hajkoronán, ami nagyon ismerős volt. Felpattantam, és a szememmel Emmettet kerestem, de nem találtam sehol. A szőke fiú kilépett az udvarra, én pedig utána indultam, mert biztos voltam benne, hogy Alex az. Kiérve az udvarra megtorpantam, az árny a gyéren megvilágított erdős rész felé ment, az én agyamat, meg elöntötte a pánik. Vissza kéne mennem a többiekhez, és szólni, de nem tettem inkább megindultam az erdő felé, közben pedig megpróbáltam lenyugodni, hiszen szükség lehet még a hidegvéremre. A fák közt sötétebb volt, mint gondoltam, hunyorogva kerestem merre mehetett az idegen.

– Alex, te vagy az? – kérdeztem bizonytalanul. Boldogan vettem tudomásul, hogy a hangom nem csuklott el egyszer sem. Ekkor a takaró fák árnyékából előlépett egy fiú. Ami elsőként feltűnt, az a vérvörösen izzó szeme. Ajjaj, nagy pácban vagy Lizzy!
– Szia Lizzy! – köszönt, és én elámultam a hangja selymességétől. Ez valóban ő lenne?
– Visszajöttél? – észrevétlenül ökölbe zártam a kezem, és éreztem, hogy a felhők fölém gyűlnek.
– Igen, vissza – felelte mosolyogva. – Hiányoztam? – kérdezte mézédes hangon.
– Milyen volt a nagyvilág? – kitérve a válasz elől, mosolyogni próbáltam.
– Színes, és nagyon-nagyon érdekes – Alex hangja, még mindig lágy volt, de a vérvörös szemei félelmetesen csillogtak. – Nem veszel rajtam észre semmi változást? – kérdezte hirtelen, mire én megborzongtam. Most erre mi a helyes válasz? Nem tudtam, hogy mit feleljek, hiba volt egyedül utána erednem.
– De… megváltoztál – mondtam végül pár másodperces hallgatás után. – Te már nem az vagy, aki régen – a hangomba, némi keserűség is bujkált. Ő már tényleg nem az, aki régen volt, akivel együtt töltöttem a nyarakat. – Mit akarsz tőlem?
– Csak bemutatni valakit – vigyorodott el hirtelen, és oldalra nyújtotta a karját. A sötétből hirtelen egy alacsony alak lépett elő. Először azt hittem, hogy fiú a rövid haj miatt, de amikor megláttam az arcát, megint elámultam. Gyönyörű volt, és rémisztő. – Lizzy, ő itt Jane – karolta át a derekát az angyalian mosolygó lánynak. – Ő hmm… hogy is mondjam – gondolkodott el hirtelen-, ő öröklétem értelme. Pont, ahogy megjósoltad, megtaláltam. Hát nem csodás? – kérdezte lelkesen
– Örülök – mosolyodtam kényszeredetten. – Csak ezért jöttél vissza? – kérdeztem vádlón. – A szüleid, és Angie nagyon aggódtak miattad. Nem hívtad őket, még csak nem is írtál. Legalább egy levelet megérdemeltek volna – elhallgattam, mert éreztem, hogy túllőttem a célon.
– Nem voltam kiszámítható állapotban – rántotta meg, nemtörődöm módra a vállát. – Viszont, valamit nem felejtettem el, ami a halálomkor is rossz volt – mondta végül rémísztő, síri hangon. – Szenvedtem, nagyon szenvedtem, miattad Lizzy – vérvörös szemei izzottak. Félni kezdtem, de nem engedtem, hogy eluralkodjon fölöttem. Koncentrálni kezdtem, és megéreztem az elektromosságot, ami a felhőkből áramlott felém. Vettem egy nagy levegőt, és készen álltam, arra, hogy bármelyik pillanatban egy villámot küldjek Alexre.
– Én sosem akartam, hogy szenvedj – leheltem alig hallhatóan. – Nem akartalak biztatni sem, én nem akartam, hogy ez legyen. Még mindig a barátom vagy… – Alex felnevetett humor nélkül, ami nagyon rémisztő nevetés volt, mire megint összeborzongtam.
– Barátok? – kérdezte szárazon, majd mérgesen széttárta a karjait elengedve a lányt, aki végig engem nézett. – Nem, mi már régen nem vagyunk barátok – hangja most mérges volt, és eltökélt. – Fájdalmat okoztál nekem, és most meglakolsz – morogta vicsorítva.

Hátráltam pár lépést, és engedtem, hogy a villám lecsapjon. Egyenesen Alexbe vezettem, aki összerogyott a hirtelen támadásomtól. Rohanni kezdtem vissza az iskolába, szólnom kellett a többieknek. Emmett – ez volt az utolsó gondolatom, mert a közevező pillanatban megmerevedtem, és összerogytam. Olyan elemi fájdalom cikázott át a testemen, amilyent eddig még sosem tapasztaltam. Remegni kezdtem, és legszívesebben sikítottam volna, de nem tudtam, csak feküdtem a hátamon. Testem minden porcikája fájt, égetett, és zsibbadt, a mozgás lehetetlen volt. És akkor felsikítottam, legalábbis azt hiszem, hogy sikítottam. A fájdalom elviselhetetlenné vált, vonaglani kezdtem, mint egy partra vetett hal. Azt remélve, hogy hamarosan már nem bírom tovább és elájulok, de nem történt meg, a fájdalom csak erősödött.

– Lizzy, Lizzy – Alex hangja könyörtelen, és kárörvendő volt. – Sikerült meglepned. Micsoda adottság! Szerelmem, Aro biztos örülne egy újabb csodás tehetségnek – fordult az angyalian mosolygó lány felé, aki egy pillanatra sem eresztett a tekintetével.
– Nem hinném – grimaszolta utálattal az arcán és újabb fájdalomhullám rázta végig a testem, mire már csak nyöszörögni tudtam, még egy tisztességes sikolyra sem futotta. Éreztem, hogy közeleg a halálom, és az utolsó gondolatom Emmett volt, és az iránta érzett mérhetetlen szerelem.
– Akkor kénytelen leszek véget vetni az életednek, sajnálom – mondta közönyös hangon Alex. Egy csöppnyi megbánás sem volt a hangjában, rideg, és vérszomjas volt, mint egy igazi szörnyeteg.
– Emmett – suttogtam az utolsó erőmmel, és vártam a feloldozó halált, de ekkor hirtelen mindennek vége szakadt. Megszűnt a fájdalom, és az elmém kitisztult, csak kellemes bizsergést éreztem a bőrömön.
– Lizzy – Emmett hirtelen mellettem termett, és szorosan a karjaiba zárt. Majd morogva hátrált.
– Add fel Jane – szólalt meg Bella, mire a lány felkacagott.
– Bella, hát rád aztán nem számítottam – mondta Jane, kellessem szoprán hangján. – Minő kellemes meglepetés. Ezer éve nem láttalak – csilingelte vidáman, mintha semmi sem történt volna az előbb.
– Ezer éve ugyan nincs – Bella hangja rideg volt, és távolságtartó. – Lizzy a mi védelmünk alatt áll – mondta végül rám nézve.
– Egy ember? – kérdezte Jane felhúzva a szemöldökét, és alaposan végigmérte Emmettet, amint védelmezően átkarol. – Furcsa egy család – mondta végül gúnyosan.
– Menjetek el, most! – szólalt meg az eddig csendben figyelő Edward, csak akkor vettem észre, hogy mindenki ott van, enyhén támadó állásba ereszkedve.
– És ha mi nem akarunk elmenni? – vetette oda gyűlölködve Alex, mire Emmett hangosan felmordult.
– Ne provokálj zöldfülű – morogta fenyegetően mély hangon, és letett a lábamra, majd a maga mögé tolt, és ő is lekuporodott. Olyan volt, mint egy támadni készülő medve.
– Veled is van egy kis elszámolni valóm – lépett előre Alex, és az ő torkát is állatias morgás hagyta el.
– Nem lesz harc – mondtam visszanyerve az erőm, és a hangom. – Emmett – fogtam meg szerelmem izmos karját, mire ő visszapillantott rám, és vadul csillogó szeme, hirtelen ellágyult.
– Igaza van Lizzynek – helyeselt Edward. – Aro nem örülne, ha az a hír szivárogna ki, hogy két katonája vámpírokra támadt, ok nélkül – mondta végül halál nyugodtan. Jane morcosan hátrált pár lépést, kezét Alex vállára tette.
– Nem, ezt nem akarjuk – nyert ügyünk volt. Jane tovább hátrált, Alex pedig követte, de ő sem fordított hátat nekünk, végig engem nézett a vérvörösen izzó szemeivel. Mielőtt eltűntek volna, Jane hirtelen Emmettre nézett. – Tudod, a szőke szebb volt – mosolyodott el gonoszul, majd eltűntek.
– Szuka – sziszegtem mérgesen, mire Emmett a karjaiba kapott.
– Hogy vagy? – kérdezte a szemeimet kémlelve.
– Fáradtan – feleltem mosolyogva, majd Bella felé fordultam. – Köszi, jövök eggyel – vigyorodtam el.
– Megjegyzem – kacsintott rám vidáman.
– Na, most az, az átkozott bólé jól esne – sóhajtottam megadóan, mire Emmett felkuncogott.
– Az alkohol befolyásolja az ítélőképességet – mondta vigyorogva.
– Én meg befolyásolom Jaspert – húztam gonosz mosolyra a szám. – Jasper, úgye te félsz a villámoktól? – néztem az említettre.
– Szörnyen – kuncogta, és cinkosan rám kacsintott.
– Oké, bólé kilőve – nevette el magát Emmett. – Menjünk vissza – mondta végül, és átkarolta a derekamat.
– Egy valamit nem értek – morfondíroztam halkan. – Alex mérges rám, és bosszúra vágyott, vagy vágyik. De miért? Hiszen nem úgy váltunk el egymástól.
– Alex újszülött – szólalt meg Jasper komoly arccal. – Tudod, ha az ember átváltozása előtt szenved, vagy éppen szeret, akkor az, az átváltozás során felerősödik, és keveredik a vér iránti vággyal.
– Értem – motyogtam, mélyen gondolataimba merülve.
– Ez elmúlik, egy pár hónap alatt, amint megszokja az új életét – mondta Alice, és a vállamra tette kezét.
– Addig meg retteghetek – grimaszoltam, mire mindenki felnevetett.
– Nem hiszem, hogy Jane kockáztatná a helyét a Volturinál – szólalt meg Edward.
– Ő okozta azt a nagy fájdalmat, ugye? – kérdeztem, és megint megborzongtam, amint visszagondoltam arra az emésztő fájdalomra.
– Igen, Jane elhitette veled, hogy fájdalmat okoz – helyeselt Bella. – Egyedül nekem nem tud ártani az erejével – mosolyodott el, és megérintette a homlokát.
– Mázlista – motyogtam lehajtott fejjel.

Nem maradtunk már a bálon, nekem mára elég volt a Rock’ n Roll. Megkerestem Angie-t, és elbúcsúztam tőle. Emmett nálam töltötte az éjszakát, viszont előtte visszamentünk egy kicsit a Cullen házba, ahol hatalmas hírrel fogadott minket Esme és Carlisle…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés