Elgondolkozva bámultam ki az ablakon, és figyeltem az elsuhanó tájat. Az erdő lassan ritkulni kezdett, és ezzel fordítottan arányosan egyre több épület bukkant fel. Kezdetben pár kis házikó - gondosan megszámoltam őket, vadászatkor majd figyelnünk kell, nehogy túl közel legyünk hozzájuk -, aztán megjelentek a nagyobb házak, és az üzletek, ahogy lassan beértünk a városba. Az újabb leendő otthonunkba.
Mindent alaposan megfigyeltem, még a sűrű eső sem korlátozta igazán a látásomat. Visszaemlékeztem, hogy utáltam régen az esőt, és elmosolyodtam a gondolatra, mennyire megváltozott a véleményem. Az eső talán a levegőnél is fontosabb volt számomra az élethez. Legalábbis a normálisnak látszó élethez. Természetesen nem véletlenül választottuk ezt a várost, mi mindig időjárás alapján költözünk. Igaz, itt nem esett annyit, mint Forksban - sehol sem esik annyit, mint ott -, de a napsütéses órák száma még kevesebb volt. Ideális környezet egy emberi életet imitáló vámpírcsaládnak.

- Két perc és ott vagyunk - jelentette be Edward, minden izgalomtól mentes hangon.
Teljesen megértettem. A költözés az életünkben szintén elengedhetetlen volt, és ha az ember három-négy évente mindig új helyre költözik, akkor egy idő után a dologban már semmi izgalmas nincs, sőt...
- Légy egy kicsit vidámabb - kért Edward, és felemelte összekulcsolt kezünk, hogy végig simíthasson az arcomon.
Elszakítottam tekintetemet az ablakon túli üres utcákról, és Rá néztem. Amint aranyszínű, parázsló szemeibe néztem képtelen voltam megállni, hogy ne viszonozzam ragyogó mosolyát.
A hátsó ülésről furcsa zajok hallatszottak, és habár tisztában voltam a miértekkel, a biztonság kedvéért hátrafordultam. Nem tévedtem, Leo éppen látványosan mű-öklendezett. Mikor észrevette, hogy csúnyán nézek rá kihúzta magát és egy nagyon is Edwardot idéző csibészes mosolyt villantott.
- Azt hittem, megbeszéltük - mondta aztán szemrehányóan.
- Tökéletesen emlékszem, hogy mit beszéltünk meg - vágtam vissza angyali türelemmel. Vámpírnak lenni jó, soha előtte nem voltam ilyen türelmes. - Megígértük, hogy nem fogunk előtted csókolózni, nehogy problémák adódjanak a gyomorműködéseddel. Sajnos nem rémlik, hogy apád az elmúlt négy órában bármikor is csak közelített volna a számhoz.
- Arról volt szó, hogy semmilyen enyelgés nem lesz - ellenkezett Leo, dühös fintort vágva.
- Nem határoztad meg pontosan, mit értesz az enyelgés alatt. Mi meg így értelmeztük, örülj, hogy ennyit megteszünk érted. Más szülők fütyülnek rá, hogy mit akar látni a gyerekük, és mit nem - szólt közbe Edward mosolyogva.
Csoda, ha Leo azt hiszi, neki mindent szabad? Mosolyogva szidjuk, mégis mit várunk tőle? De egyikünk sem tudott volna haragudni Leóra, hiszen minden pillanatban hálát adtunk, hogy itt van nekünk.

- Más gyerekeknek nincs ilyen átkozott hallása sem - morogta még Leo az orra alatt.
Ettől egy kicsit elszégyelltem magam, de Edward vetett rám egy megnyugtató pillantást, és beláttam, hogy igaza van. Senkinek sem túl könnyű ez az élet, a sok jó mellett akadnak kellemetlenségek is, amikkel együtt kell élnünk. Edward következő bejelentése aztán elterelte a figyelmemet a vámpírlét árnyoldalainak fejtegetéséről.
- Íme - parkolt le egy három emeletes társasház előtt.
Ahhoz képest, hogy eddig nem találtam túl szimpatikusnak a várost, a házunk egészen tetszett. Csak néhány fotót láttunk eddig róla, egyedül Edward járt már itt, elintézni a pénzügyeket. Tudtam, hogy maga a lakásunk sokkal modernebb és kényelmesebb lesz, mint a ház, hiszen a zárt ajtók mögött legalább nem kell megjátszanunk magunkat. Ez volt a legkellemetlenebb az egész költözésben, minden új hely egy új életet, egy új színjátékot jelentett.
Leo kitekeredett nyakkal fordult hátra, hogy ellenőrizze, Emmették is megérkeztek-e.
Edward ment be a házba, hogy beszéljen a házmesterrel, és elkérje a kulcsokat. Már másnapra hívtunk egy lakatost - csak a biztonság kedvéért. Mikor odabent végzett mindennel, visszatért a kocsihoz. Leóval kiszálltunk, aztán mindhárman felkaptunk két-két bőröndöt, és ezzel a Volvo csomagtartója ki is ürült. Csak néhány ruhát, és a legszükségesebb látszat kellékeket hoztuk magunkkal. Meg persze pár olyan dolgot, ami otthonossá tett minden új lakást. Ezeket a főleg emlékeket tartalmazó dobozokat cipelte a két költöztető.
- Melyik ajtó, kisasszony? - kérdezte széles vigyorral Jazz.
- Harmadik emelet, balra - feleltem és a tekintetemmel igyekeztem figyelmeztetni.

A házban összesen hat lakás volt, ebből vásároltunk meg egyet, a lehető legelzártabbat. A harmadik emelet rendkívül nyugalmas hely volt, mivel a másik lakás tulajdonosa csak havonta egyszer járt haza.
- Isten hozott az új otthonunkban - tárta szélesre előttünk az ajtót Edward, majd utolsónak ő is belépett.
Gondosan bezártuk az ajtót, miután lepakoltunk.
- Jó kis hely - jegyezte meg Jasper. - Bár én nem tudnék itt lakni. Megszoktam, hogy a szomszédok ehetőek.
Emmett ettől harsányan kacagni kezdett, aztán Leo is csatlakozott. Edward mindössze egy apró mosolyt villantott rám.
- Be fog férni a zongorád? - kérdezte később Em, amikor túltette magát az évszázad poénján.
Edward határozottan bólintott, fogadni mertem volna, hogy már lemérte az ajtót.
- Van még más is lent? - érdeklődtem.
Mivel Jaspernek úgy rémlett van - miféle költöztető az ilyen? -, Leo és én is visszatértünk, hogy a maradék cuccokat is felcipeljük.
A zongorát az apró nappali sarkában állítottuk fel, és ezzel a tér közel felét ki is töltötte. Ettől függetlenül örültem, hogy ott van. Ez volt az egyetlen bútordarab - már ha elkövetem azt a szentségsértést, hogy Edward zongoráját bútornak nevezem -, ami mindig jött velünk. Ettől éreztem úgy, hogy ezek még mindig mi vagyunk, akkor is, ha a külvilágnak mást kellett mutatnom. Ez a zongora volt a kapaszkodó a múltba.

- Ideje búcsúzni? Már megint? - kérdezte Emmett és hangjában már nyoma sem volt az addigi vidámságnak.
Kelletlenül bólintottam. Hiába voltak néha bosszantóak, és éltünk már hosszabb ideje távol egymástól mégis csak ők voltak a mi családunk, nehéz volt elköszönni.
- Sokat jövünk majd látogatóba - ígérte Em elsősorban Leónak. - Gyere, beszélnünk kell egy kicsit.
Hiába vonta félre, mind hallottuk miről van szó, de azt hiszem, ez nem is számított.
- Figyelj, Lee! Légy egy icipicit megértőbb a szüleiddel, okés? Nekik sem könnyű! Persze nem azt mondom, hogy valami stréber jófiúvá kéne változnod! Isten ments, le is tagadnálak! Csak ha már felhúztad őket, amiben profi vagy - veregette vállon -, akkor hagyd őket egy kicsit. Öt percre, legalább, jó? Aztán tanulj egy keveset, mert mikor először jársz iskolába ez még elengedhetetlen, és persze csajozz sokat. Egész jó lehet itt a kínálat, bár fürdőruciban nem nagyon billegnek majd, de kis fantáziával könnyű a gyapjúpulcsi alá látni - kacsintott még, aztán szorosan magához ölelte Leót.
Általában, ha meghallottam egy ilyen okítást, finoman rápirítottam Emmettre, de most eszemben sem volt őket megzavarni. Tudtam, hogy Emmett mennyire szereti Leót, és hogy ez kölcsönös. Ettől csak még jobban fájt az elválás, de néha muszáj volt. Ebben az évben a Cullen család amúgy is eléggé szétszóródott. Emmett és Rose világ körüli útra fognak indulni a jövő héten - elbliccelve a tanévet. Jazz és Alice életükben először megpróbálnak kettesben élni, Esme és Carlisle pedig egy kis pihenőt tartanak az évszázados szülői teendőkben. A terv szerint a következő költözéskor mind egy helyre megyünk.
Persze attól, hogy most éppen négy kis családocskára bomlottunk, még ugyanúgy összetartoztunk, és biztos voltam benne, hogy az előző költözésekhez hasonlóan most is hetente fogjuk hívni egymást - és a találkozások sem maradhatnak majd el.

Emmett és Jasper jó néhány hatalmas ölelés után szomorúan indultak az ajtó felé. Edward kísérte ki őket, és hallottam, ahogy utánuk szól:
- Még egyszer köszönjük, viszontlátásra! - Talán valamelyik szomszéd hallgatózott.
Leo lezuttyant a kanapéra, én pedig mellé ültem, és szorosan magamhoz öleltem. Ahogy nőtt egyre kevésbé tűrte a babusgatásomat, de most cseppet sem tiltakozott, sőt kényelmesen elfészkelődött a karomban. Habár az utóbbi nyolc évben összesen talán kilenc-tíz hónapot töltöttünk együtt az egész Cullen családdal, tudtam, hogy az elválás mindig Leót viseli meg a legjobban.
Edward visszatért a lakásba, és helyet foglalt Leo másik oldalán, aztán mindkettőnket magához ölelt. Hosszú percekig ültünk így hármasban, és kezdtem érezni, hogy valóban hárman vagyunk, hogy a családunk már nagyon messze van tőlünk. Egy kicsit én is magányosnak éreztem most magam, de elég volt Edwardra és Leóra néznem, és minden erőmet összeszedtem. Akármennyire is szeretem a Cullen családot, ők ketten a legfontosabbak számomra. Értük bármire képes volnék.

Amikor Leo már kissé megnyugodott, finoman mocorogni kezdett, mi pedig értve a néma jelzésből elengedtük őt.
- Mielőtt nekilátunk kipakolni - kezdte Edward, mintha ez számunkra nem egy alig fél órás feladat volna -, van néhány dolog, amit tisztáznunk kell.
Leo és én egyszerre sóhajtottunk fel, egyikünknek sem volt annyi gyakorlata a szerepjátékban, mint Edwardnak. Számára már-már természetes volt, hogy valaki egész mást alakítson, mint aki valójában. Én utáltam ezt.
- Mivel Leo túl nagy, ezentúl az öcsénket fogja alakítani - vázolta Edward, és hiába tudtam, hogy így lesz, újra aggódni kezdtem. Életemben először nem lehetek majd mások előtt Leo anyja, úgy éreztem, ettől majd kevésbé tudok rá vigyázni. - Isabella, Leonardo és Edward Cullen leszünk, árva testvérek, San Fransiscóból. Az édesapánkat elvileg nem ismertük, anyánk pedig fél éve hunyt el, betegségben. Leo, te tizedikes leszel, mi pedig a tizenegyedik osztályt kezdjük, így nem kell évet ismételned, és mi is tovább maradhatunk.
- Ikreket alakítotok? - tette fel Leo a logikus kérdést, bár gyanúm szerint csak azért, mert megunta a néma bólogatást. Ez nem volt az ő műfaja.
- Nem, ahhoz jobban kéne hasonlítanunk. Én egy évvel idősebb vagyok anyádnál - kacsintott rám - csak amikor az édesanyánk beteg lett én dolgozni kezdtem, és halasztottam egy évet. Az olcsóbb megélhetés reményében költöztünk ide, és egyetlen rokonunk sincsen. A gyámunk egy befolyásos üzletember, inkább ismerős, mint távoli rokon, és elintézte, hogy magunk élhessünk, habár még mi sem múltunk tizennyolc évesek.
Ezzel véget is ért az újabb életünk alapjainak felvázolása. Nem volt szükséges többet kitalálnunk, mivel velünk úgysem szoktak beszélgetni az emberek. Leo pedig azt mond, ami éppen eszébe jut, elég jó a memóriája, hogy később ne keveredjen bele. Az előző lakhelyünkön például az egész történetet ő találta ki, valami film alapján. Ő Edward öccse volt, én pedig Edward menyasszonya, és mi neveltük őt. Leo korát általában csak kerekítettük, ha úgy volt szükséges, de legutóbb húszévesnek adtuk ki magunkat. Edward mindig idősebbnek mondta magát nálam, és mivel ez bizonyos szempontból nagyon is igaz volt, sosem ellenkeztem. Tudtam, Leót az is feszélyezni fogja, hogy ezentúl egy iskolába kell járnia a szüleivel.

Némán ültünk egymás mellett, és a csendet csak Leo apró sóhajai törték meg. A válla felett egymásra pillantottunk Edwarddal, és én rábólintottam a kimondatlan kérdésre. Edward elmosolyodott és felállt, hogy előkeresse a borítékot.
- Tudod, kicsim, tudjuk, hogy mennyire utálsz költözni, úgyhogy apával szeretnénk adni neked valamit - kezdtem bele izgatott hangon. - Egy amolyan Üdv az új lakásban! ajándékot, hogy egy kicsit jobban érezd itt magad.
- De ugye nem festettetek megint oroszlánokat a szobám falára? - kuncogott Leo, mire Edward a fejére legyintett a borítékkel.
- Dehogy! Ez egy érettebb ajándék, egy kis törvénysértés a kedvedért - magyarázta, és átnyújtotta a borítékot. - A maradék részéért, ami ebbe nem fért bele, majd holnap elmegyünk.
Leo most már izgatottan nyitotta fel a borítékot és tartalmát az ölébe szórta. Az első amit alaposabban szemügyre vett az új személyi igazolványa volt. Figyeltem, ahogy átolvassa, és keresi az újdonságot, ami miatt nem használhatja már a régit.
- Fél évvel öregebb lettem - dörmögte, és lassú mosolyra húzta a száját ahogy a következő papírért nyúlt. - Egy jogsi!
A nyár nagy részét végre az egész Cullen család együtt töltötte, és a legfőbb elfoglaltság az volt, hogy Leo megtanuljon vezetni. Mindenki őt oktatta, Esme KRESZ-könyvekből kérdezgette, míg mindent meg nem jegyzett, Alice a dugók kikerülésére vonatkozó tanácsokat adott, a fiúk a gyakorlatot oktatták, én pedig java részt csak aggodalmaskodtam. Mostanra Leo inkább illett volna oktatónak, mintsem tanítványnak, épp csak egy jogosítvány hiányzott. Edward végig azzal riogatta, hogy ezt bizony nem fogja neki meghamisítani, ha majd betöltötte a tizenhatot, elmegy, és megszerzi magának. Persze az egész átverés volt, Ő is látta, hogy a fiából pá hét alatt jobb sofőr vált, mint néhány hosszú éve vezető emberből.
- Köszi, ez rendes tőletek! - ugrott a nyakunkba, és mindkettőnket megölelt. - Mikor megyünk a kocsimért?
- Holnap - felelte Edward pimasz vigyorral, de Leo most nem húzta fel magát.
Felkapta a bőröndjeit és valósággal beszökellt a szobájába.

- Örült neki, ugye? - kérdeztem, mikor kettesben maradtunk. Kihasználva, hogy most senkire sem kell tekintettel lennünk, közelebb bújtam Edwardhoz.
- Nem értem, miért kérdezgetsz folyton engem - csóválta a fejt mosolyogva. - Te mindenféle képesség nélkül is úgy ismered, mint a tenyeredet.
Erre a kijelentésre csak egy fintorral válaszoltam, és közben a képességeken gondolkoztam. Az enyém abból állt, hogy az érzékszerveim az átlagosnál is jobbak voltak, és a memóriám tökéletes működésével együtt ez azt eredményezte, hogy én voltam a családban a legjobb megfigyelő - az egyetlen, aki minden apró rezdülést érzékelt. Ennek leginkább a vadászatoknál vettem hasznát, de túlságosan nem zavart. Persze néha megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne, valami olyan különleges képesség, mint ami Alice-nek, Edwardnak és Jazznek van, de beértem azzal, ami nekem jutott. Ennyi együtt töltött idő alatt különben is megtapasztaltam, hogy az ő képességeik sem csupa szórakozást jelentenek, hiszen időnként olyan dolgokat látnak, hallanak, vagy éreznek át, amit szívesen kihagytak volna... Végső soron nagyon is elégedett voltam a magam egyszerű kis képességével.
Leo eddig nem mutatott semmi hasonlót, vámpír tulajdonságai az emberekénél nagyobb sebességben, kifinomultabb érzékben és - elfogultság nélkül - élesebb észjárásban nyilvánultak meg.

Éppen ezen gondolkoztam, amikor koppanás hallatszott Leo szobája felől, amit egy pikáns káromkodás követett. Utóbbit nagy valószínűséggel Emmett kulturális nevelésének köszönhettük.
- Minden oké! - kiáltott ki ezután Leo, hogy megnyugtasson minket.
Egy perccel később - számunkra - eléggé hangos, zúzós rockzene harsant fel a lakásban. Ebből sikerült kikövetkeztetnem, hogy a fiam máris beüzemelte a hifiberendezést.
- Úgy fest, már otthon érzi magát - kuncogott Edward, és a lábával ütni kezdte a zene ritmusát.
- Nem haragszik ránk...? - aggodalmaskodtam.
- Nem teszi boldoggá, de tökéletesen elfogadja, és megért minket. Annak ellenére, hogy hosszú évekig az egész család együtt nevelte, és Emmett félig nálunk is lakott, Leo még minket tekint a szüleinek, Bella! Hozzánk ragaszkodik a leginkább - nyugtatott meg Ő.
- Tudom, de a múltkor... - ellenkeztem, szomorúan visszagondolva a pár héttel ez előtti csúnya vitánkra.
- Amikor önzőnek nevezett minket, azt nem gondolta komolyan - igyekezett gyorsan cáfolni az újra felmerülő kétségeimet Edward. - Mondtam, csak meg akart bántani minket! Egyszerűen csak kamasz, Édes, jobb, ha elfogadjuk!
Bólintottam, és örültem, hogy Edward Leo gondolataiban mindig könnyedén olvas, máskülönben most szétvetne a bűntudat.

- Abban viszont igazad van, hogy a közös iskola miatt kicsit nyugtalan - utalt Edward a korábbi gondolataimra. - Ilyen még nem volt, és tart attól, hogy eláruljuk magunkat.
- Úgy mint, odaszaladok hozzá az első óra előtt, hogy kisfiam, elfelejtettük a legyen-szép-napod puszit, vagy kérdezősködni fogok róla a tanároknál? - próbáltam ironizálni, de sajnos nem ment. Én magam is féltem, hogy ha nem is valami egyszerű dologgal, de egy aprósággal majd elszólom magam. Például figyelmeztetem, hogy jól öltözzön fel, megkérdezem, hogy evett-e rendesen, vagy a hazaérkezése felől érdeklődöm. Láttam rá esélyt, hogy ilyesmi történjen, hiszen egy normális anya ilyeneket tesz.
- Szívesen megnézném ezt az előadást - nevetett fel Edward. - Egyébként pedig nem erről van szó. Bármilyen meglepőnek is tűnhet, attól fél a legjobban, hogy ő fog hibázni.
- Ebben nincs semmi meglepő, mivel a te fiad. A génjeiben van, hogy mindenről én tehetek! - vágtam vissza, mire egy csúnya pillantást kaptam válaszul.
Újabb hallgatás telepedett ránk, és az elkövetkező éveken gondolkoztam. Azért választottuk ezt az utat, a külön utat a családtól, mert így maradhattunk igazán egy család. Kemény döntés volt, és most nem voltam egészen biztos a helyességében. Ha Esméékkel élnénk, nem játszhatnánk Leo szüleit, csak fogadott testvéreit, ezért költöztünk el. De van-e még értelme ennek, ha most már így sem lehetünk azok, akik vagyunk? Leo túlságosan megközelítette a mi emberi látszat korunkat, senki sem hinné el, hogy ezt a tizenöt és fél éves fiút én szültem. Ha öregítenék is magamon, legfeljebb huszonötnek mondhatnám magam. Kilenc évesen estem teherbe az akkor szintén alig tíz éves - vagy még fiatalabb Edwardtól - nem lehetetlen, de túlságosan abszurd. Márpedig ha az ember akkora titkot rejt, mint a vámpírság, akkor mindent kerülni kell, ami kicsit is feltűnő, és ránk irányítja a figyelmet.

A lelkem mélyén egy kis hangocska egyre azt hajtogatta, hogy önzőségből döntöttünk ez alkalommal is a külön élet mellett. Mert talán nem lehetünk a külvilág előtt Leo szülei, de mások sem lesznek azok, ráadásul otthon tényleg mi, és csak mi vagyunk a szülei. Idősebb, gondoskodó testvérként pedig sokkal logikusabb, és elfogadhatóbb a kötődés iránta, mint fogadott testvéreknél, így ha csomagolok neki ebédet, abban nem lesz semmi meglepő.
Volt ráció ebben a felvetésben, de annyi mástól eltérően emiatt nem tudtam bűntudatot érezni. Miért is kéne, elvégre mégis csak én vagyok Leo édesanyja, hogy lenne baj, ha eképpen is akarok viselkedni a lehető legtöbb alkalommal?
Különösen, hogy alig pár biztos évünk maradt, már csak fél év volt hátra a nagy vízválasztóig, és ki akartam használni minden lehetőséget. Ki tudja, hogy milyen lehetőségeink lesznek még? Akkor nem lehetek majd önző, akkor csak anya lehetek majd, de most még önző anya akarok lenni...
- Nagyon elmélyedtél a gondolataidban - simított végig az arcomon Edward, felébresztve kábulatomból. - Olyannyira, hogy már nem is igazán hallottam. Mire gondoltál?
- Leóra, a jövőre... - vallottam be rövid tétovázás után. - Csak a szokásos.
Edward finom maga felé fordította az arcomat, és mélyen a szemembe nézve közölte:
- Nincs miért aggódnod, Bella! Minden rendben lesz, együtt vagyunk, szeretjük egymást, a problémák majd megoldódnak! - Valósággal hipnotizáltak a szavai, de a legjobb az volt, hogy hinni is tudtam neki.
- Szeretlek - suttogtam.
Edward újra elmosolyodott, amolyan ezt már szeretem mosollyal, egy röpke pillantást vetett Leo szobájára, és magához húzott egy hosszú, lágy csókra. Igaz, több mint tizenhét éve volt együtt, a csókjától pontosan ugyanúgy kezdett lángolni a testem, mint első alkalommal - ha nem jobban. Az örök fiatalság egy újabb előnye...

Az éltető forróság beborította a bőrömet, és tudtam, hogy csak Edward képes enyhíteni rajta. Újabb csókokra szomjaztam, talán nevetséges, de indulás óta nem csókolt meg, és valósággal elvonási tüneteim voltak. Így amikor el akart húzódni, a karjaimat a nyaka köré fontam, és visszahúztam magamhoz. Egy pillanatig sem tiltakozott, megadóan átölelt, és éreztem, ahogy belemosolyog a csókba. Egy rövid ideig - talán néhány perc, nem tudhatom, hisz amikor ez ember jól érzi magát, repül az idő - beértük ennyivel. Halkan felsóhajtottam, amikor éreztem, hogy Edward tenyere lassan végigsimít a hátamon, majd visszaindul, de ezúttal már a csupasz bőrömet érintve. Nem emlékszem pontosan mikor dőltünk el a kanapén, de fél perccel később Edward már fölöttem támaszkodva csókolta a nyakamat. Újra közelebb húztam az ajkaimhoz, de még mielőtt teljesülhetett volna a kívánságom Edward a számra tette az ujját, és egy fura torokköszörülést követően megszólalt.
- Talán rendezkedj még egy kicsit - mondta látszólag értelmetlenül.
Miután sikerült a vágytól elködösült agyamat újra működésre bírnom rájöttem, hogy valószínűleg Leónak szólt, és ez egy kissé lehűtött. Talán nem kéne a nappaliban enyelegnünk, amikor fiunk bármikor betoppanhat. Talán tizenöt éves, talán érettebb a koránál, de mégis...
Edward is valahogy így lehetett ezzel, mert két röpke csók után elhúzódott.
- Később folytatjuk - súgta még előtte, ajkaival mintegy véletlenül súrolva a fülemet. Megborzongtam, de Leo kedvéért megálljt parancsoltam magamnak.

Tíz perccel később Leo kimerészkedett a szobájából, és addigra mi már illedelmes ülve a kanapén a magunk papírjait rendezgettük. Új személyi, jogosítvány, és a többi hamis papír. A törvénysértés miatt már jó ideje nem volt bűntudatom. A biztonság kedvéért Leo jó nagy zajt csapott, amikor kinyitotta a szobája ajtaját, hogy kihozza a kiürített ládákat, és becipelje a bőröndöt. Mielőtt újra bezárkózott volna, somolyogva ránk nézett és megjegyezte:
- Attól, hogy tini testbe ragadtatok, még megpróbálhatnátok felnőttként viselkedni - rázta a fejét.
Inkább nem szálltam vele vitába, talán azért, mert részben igaza volt. Csakhogy, a hamis papírokhoz hasonlóan az Edward iránt érzett szenvedélyem miatt sem tudtam bűntudatot érezni - nem ártok vele senkinek, mi rossz lehet akkor benne?
Ráadásul újra rájöttem, hogy a fiamon teljességgel lehetetlen kiigazodni. Valamikor kilenc-tíz éves kora körül kezdett egyre önállóbb lenni, és ezzel párhuzamosan egyre kevésbé kért a szülői aggodalomból. Egy ideje Edwarddal rájöttünk, hogy sokkal közelebb enged minket magához, ha nem szigorú-aggodalmas szülőként, hanem kissé lazábban közelítünk felé. Valahogy úgy, ahogy Emmett teszi. Megbízhat bennünk, és mi is megbízunk benne. De most úgy látszik ez sem jó neki, mert inkább szülőként kéne viselkednünk. Ki érti a kamaszokat?
- Lassan ideje nekiállnunk kipakolni - szakítja meg a gondolatmenetemet Edward. - Jó lenne látni, mire van szükségünk, hogy még holnap megtudjuk venni...
Egyetértettem vele, így szinte egyszerre pattantunk fel a kanapéról, és indultunk a néhány kicsomagolásra váró doboz felé.

Nem hoztunk magunkkal sok holmit, nem lett volna értelme. Leónak persze sosem szabtunk keretet, ő még nagyon fiatal volt, hagytuk, hogy azt hozza magával, amit csak szeretne. Mi Edwarddal már jobban leszűkítettük a kört, én magam csak két szűk csoportba tartozó holmikat hoztam: szükséges és személyes. Ruhát csak keveset hoztunk, hisz ha valamire szükségünk volt megtehettük, hogy megvegyük. Nem érte meg minden költözés alkalmával hat autóval közlekedni, hogy aztán néhány év múlva - ami nekünk kifejezetten rövid idő volt - kezdhessük az egészet elölről. Persze Carlisle-ék ezt kicsit másképp csinálták. Ha nem hirtelen kellett költözniük, váratlanul, akkor a bútorokon és ruhákon kívül mindent vittek – bár az igaz, ez a minden náluk szinte kizárólag könyveket, Carlisle képeit és pár apró emléktárgyat jelentett. Nekünk Leo miatt többől állt a lakás berendezése.
Míg Edward a nappaliban az elektromos kütyüket szerelte össze, én gyorsan áttörölgettem minden bútort, biztos ami biztos alapon. Egy magamfajta tisztaságmániásnak az éles látás néha igazi kínzás - minden porszemet meg tudnék számolni, ha volna hozzá időm és kedvem.
Ezután először a konyha feliratú doboznak láttam neki, ezt tartottuk a legfontosabbnak, hiszen Leónak ételre volt szüksége, még aznap este. Ezután a fürdőszoba következett és néhány apróság a nappaliban - főleg könyvek, fényképalbumok, kották, egy kis terítő az asztalra, és egy mesteri szobor, amit Esme készített.

Nem egészen egy óra alatt végeztünk a lakás berendezésével, már csak a bőröndök voltak hátra, és egyetlen nagy, nehéz doboz, melyre nagyjából tízszer írtam fel piros filccel, hogy törékeny! Edward követte a pillantásomat, és kérdés nélkül felmarkolta a bőröndöket.
- Kipakolom a ruhákat és felhúzom az ágyneműt, oké? Te csak nyugodtan csináld meg ezt - hagyta rám, a korábbi költözések tapasztalatának birtokában.
Hálásan rámosolyogtam, aztán a dobozhoz léptem, melyben alaposan becsomagolva a számomra legszükségesebb, legszemélyesebb dolgok voltak - néhány fénykép. Ezektől vált számomra akármelyik lakhelyünk otthonossá, ez emlékeztetett az életemre, a múltamra, önmagamra. Az életünk minden fontos pillanatának emléket állítottam egy-egy fotóval. Sosem volt semmi más kikötésem az új otthonnál, csak az, hogy legyen egy nagy falfelület, ahová kirakhatom ezeket. Ezúttal a konyha és a nappali közötti félig-meddig nyitott folyosó falára esett a választásom.
Az egész dobozt odavittem, óvatosan kinyitottam, és megkönnyebbült sóhajjal konstatáltam, hogy minden ép maradt. Megkerestem a kalapácsot, előhalásztam a dobozból a szögeket tartalmazó kis skatulyát, és munkához láttam. A költözésekkor, sőt minden egyéb házimunka alkalmával együttvéve is ez volt az egyetlen dolog, ami teljes emberi lassúságban tettem - talán még az emberi tempónál is lassabban.

Nem volt szükségem másra, csak szemmértékre, és sikerült behatárolnom a képek leendő helyét, így fogtam a szöget és bevertem a falba. Lehetséges, hogy kalapács nélkül is ment volna, de így normálisabbnak tűnt a tevékenységem. Mikor ezzel elkészültem kiemeltem a sorba állított képek közül az elsőt, kiszedtem a kétrétegű védőborításból, és a helyére illesztettem. Egy nagyon régi kép volt az Edward családjáról, az Ő egyetlen emberi emléke. Szerettem azt a megnyugtató
érzést, ami a képek láttán a hatalmába kerített - ezzel hosszabb ideig bíbelődtem, mint az egész beköltözéssel összesen. Minden kép felébresztett valamit, egy emléket, egy gondolatot, és én örömmel merengtem el ezeken.
A következő kép a Charlie házában lévő másolata volt - a családom, a kórházban miután megszülettem. Ahhoz a több évtizedes ugráshoz képest, ami a kettőnk családi fotója között volt, semmiségnek tűnt az idő a harmadik kép és e között.
Ezen a képen Edwarddal voltunk, az utolsó kép, amin még teljesen ember vagyok, hiszen a következő már az eljegyzésen készült családi fotó. Hosszú ideig bámultam ezt a négy képet, és újra meg újra lenyűgözött a hatalmas idő, a hatalmas különbségek, és az ezeket áthidaló és összekötő szerelem. Hogy a boldogság teljes legyen óvatosan felakasztottam az esküvői képeket is. Csak erről az eseményről volt két kép, mert képtelen voltam dönteni - az egyiken csak mi ketten vagyunk, a másikon pedig az összes családtag és barát szerepel - mindkét kép valami fontosat jelképez az életemben.
Hatalmas mosollyal szedtem elő a következő képet, ami nagyon hasonlított a másodikhoz, épp csak ezen én már az anya voltam, nem pedig az újszülött. Nem is emlékeztem, amikor Alice lefotózott minket, ő pedig hosszú ideig rejtegette előlem a képet, így végül hatalmas meglepetést okozott vele.
Ettől kezdve majdnem az összes kép középpontjában az életünk középpontja állt: Leo. Csecsemőkori fotók, az első sétánk, a szülinapjai, Leo biciklin... Boldog - és reményeim szerint hosszú - életünk mosolyogtató pillanatai, a legfontosabbról...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés