Bella, kövess minket a házunkig, ott mindent elmagyarázok. Ígérem. – mosolygott Alice.
- Kérésed számomra parancs. – ugrottam be a kocsimba.
Az ezüst Volvo ment elől, utána a piros BMW, majd én. Úgy tűnik, nem vagyok egyedül a gyorshajtás imádatával, mert ők is megadták a módját a vezetésnek. Mondjuk, ezek az autók arra lettek tervezve, hogy száguldozhassunk velük. Egy ideig a főúton haladtunk, de egy kisebb csapásnál befordultunk az erdőbe. Gondoltam, hogy nem kertvárosban laknak, de azt nem, hogy pont úgy, ahogy én, ők is az erdőben telepszenek meg. Lehet, hogy az ő házukat láttam az első napomon? Kicsit elméláztam, mert tövig kellett taposnom a féket ahhoz, hogy ne menjek Rosalie-ba.
- Mi az, romlanak a reflexek? – viccelődött Emmett.
- Elgondolkoztam. – motyogtam.
- Gyere – pattogott mellém Alice. – már nagyon kíváncsi vagyok a történetedre.
- Nem vagy egyedül. – mosolyogtam rá, miközben bevezetett. Időm se volt felnézni, Alice lehúzott egy kanapéra és beszélni kezdett.
- Bella, majd megnézheted a házat, ha végeztünk! Most pedig, mesélj! – csillogott a szeme.
- Először ti. – javasoltam, de Alice elég szúrósan nézett rám. – Oké, akkor inkább én. – mondtam, mire kitört a nevetés. – A nevem Isabella Swan. Most költöztem ide, kábé két napja. Eddig Amerikában, Forksban éltem.
- Forksban? – kérdezte egyszerre Edward és Rosalie.
- Ott. Miért?
- És a farkasok? Ők nem támadtak meg? – kérdezte Rosalie, még Edward csak bambult.
- Ami azt illeti épp az ellenkezője. Ötven éve, ők mentettek meg a haláltól, de a méreg már bekerült a szervezetembe. Újszülött éveimben pedig ők segítettek megtartani az életmódomat. És mivel sikerült náluk maradhattam.
- Te. Most. Komolyan. Farkasokkal. Éltél? – kérdezte Alice minden szót alaposan megnyomva.
- Igen. De, ha ezen akadtok fent, akkor tényleg kezdhettük volna veletek. – nyöszörögtem.
- Van különleges képességed? – szólt Jasper most először.
- Kettő is, ha úgy vesszük. Az egyik, hogy, ha kitolom a pajzsomat, akkor, akik benne vannak, azoknak hallom a gondolatait. A másik, hogy tudok vele akár beszélgetni is így.
- Szóval, lényegében te is gondolatolvasó vagy. – fejezte be Emmett. – Ha engem kérdeztek, ez nem túl eredeti. Még egy valaki, akitől féltenünk kell a gondolatainkat. Skizofréniára esélyem sincs. Elszomorító.
- Köszi, Em. – szólt Edward.
„Ti jöttök” üzentem a fejemben Alicenek, aki mosolyogva nézett rám és bólintott.
- Azt hiszem, ezzel meg kéne várni Carlisle-t és Esme-t. Addig mit szólsz ahhoz, ha körbevezetnélek? – javasolta, én meg csak bólintottam. – Ez itt a nappali. Általában itt szoktunk tevékenykedni, kivétel Emmett és Rose, mert ők a hálójukat is gyakran használják. – húzott tovább. – Innen nyílik a konyha. Itt szoktak lenni a kupaktanácsok, Esmenek egyébként ez a kedvenc asztala. Mindenhova magunkkal visszük. Fent – suhant fel a lépcsőn – van Carlisle és Esme dolgozója, valamint hálójuk. Itt van még a könyvtár is és Emmették szobája. – nyitott be egy rózsaszín helységbe.
- Látom Emmett rendezte be. – mutattam a rózsaszín dolgokra.
- Viccelődj csak! Ha tudnád milyen jutalmat kaptam érte! – mondta lentről Emmett.
- Csak nem? Emmett neked is megvan az új Barbie? – rötyögtem.
- Vicces a kicsi lány. Mást témában képzelődj. Mondjuk a hálószobában…
- El sem merem képzelni. – suttogtam Alicenek. – Ez az ajtó hova vezet?
- A pokolba! – röhögött lent a család humoristája.
- Az a gardrób. Nem nagy szám. – nyitott be. Elakadt a szavam. Azt hittem, hogy az én házamban van nagy gardrób, de mekkorát tévedtem! Rosalie-é a szoba kétszerese volt.
- Atya Úr Isten. – makogtam. – Ez neked nem nagy? Ez hatalmas!
- Várd ki az övét! – hallottuk Jasper hangját a földszintről, Alice pedig megindult a második emeletre.
- Itt van a mi szobánk. – mutatott egy világos színű ajtóra. Belül francia ágy és egyéb berendezési tárgyak, amik annyira Alicere vallottak. És ott volt még az a rosszat sejtető ajtó. – Ez a gardróbom. – nyitotta ki az ajtót.
Azt hiszem, benne van az egész pláza, és akkor még lebecsülöm a mennyiséget. Egy kamionnyi cipő kétkamionnyi estéji és vagy tizenhét kamionnyi ruha. Azt hiszem bele is tudnék fulladni a ruharengetegbe, ha nem lennék halhatatlan. Alice, ha lehet még jobban vigyorgott és büszkén ecsetelte, hogy mit hol vett, és hogy majd nekünk is el kell mennünk vásárolni egyszer. Szerencsére az öröklét elég hosszú idő, így remélem, hogy azt az egyszert elhúzhatom még pár évszázadig. Mivel nem vettem levegőt, Emmett persze, hogy felfigyelt a dologra és hiú remény volt azt hinni, hogy nem szól hozzá.
- Te, Alice, Bella él még, vagy megölte Armani? – hahotázott.
- Nézd már! Emmett! Mégis sikerült elolvasnod a boxered márkáját? Ez egy csodás pillanat! – kacsintott rám gonoszan Alice.
- Élek még, csak ez, ez, hatalmas! Kaphat egy vámpír sokkot? – néztem rá.
- Nem, nem hiszem. – mosolygott és kitáncolt az ajtón. – Itt a vendégszobákat látod, az a végén, pedig Edwardé. – mutatott oda. Éppen elindultunk volna befelé, de autó zaját lehetett hallani a távolból. – Megjött Carlisle és Esme. Gyere.
- Sziasztok! – köszönt az „anyukájuk” – Ó, szervusz. Esme vagyok. – ölelt meg.
- Bella. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
- Én Carlisle vagyok. – mutatkozott be a férfi.
- Tudom. –vágtam rá. – Dr. Carlisle Cullen. Baleseti sebész. – mondtam.
- Ó. – lepődött meg.
- Maga, maga látott el, mikor betörtem a fejem, akkor is, mikor megzúztam a bordáimat, akkor is, amikor eltörtem az ujjamat és akkor is, amikor kificamítottam a bokámat. Még régebben, mikor ember voltam. Forksban. – peregtek le előttem az emlékképek.
- Isabella Swan? – nézett rám megrökönyödve.
- Te vagy az a lány, aki miatt? – kérdezte Jasper, de Edward belefojtotta a szót.
- De, hiszen mi csak egy hónapot voltunk Forksban. Lehetetlen, hogy ennyi sérülésed lett volna. – dünnyögte Esme.
- Eléggé két ballábas voltam. Jacob szerint boldog lehetek, hogy nem azt örökítettem át a vámpírlétbe, hanem a telepatikát. – mosolyogtam.
- Kár. – motyogta Em és gondolatolvasás nélkül is tudtam, hogy most épp elképzeli, ahogy hanyatt vágódom egyszer… kétszer… háromszor.
- Hogy érted a telepátiát? – érdeklődött Carlisle. – Üljünk le.
- Van egy burkom, amit ha kiterjesztek, akkor látom azok gondolatait, akik benne vannak. És, ha nagyon akarok, akkor tudok velük beszélgetni is ilyen módon. – Carlisle-t valószínűleg eléggé sikerült meglepnem, mert rendesen tátva maradt a szája.
- Ez csodálatos. Használtad már?
- A gondolatolvasást gyakrabban szoktam. Ezt a beszélgetőst dolgot, eddig mindössze 2-szer. Az egyelőre nehezebb. De, ha nem haragszotok, szeretném meghallgatni a ti történeteteket is.
- Minő dicsőség, hogy én voltam az egyik. – ült le Em egy fotelba.
- Persze, ez csak természetes. Mint tudod, orvos vagyok. Ez a hivatásom, ezt szeretem csinálni. Az apám lelkész volt. 1632-ben születtem Londonban.
- Ne haragudj, hogy közbevágok, de te, hogy bírod azt a sok vért?
- Nagyon jó megfigyelő vagy. – mondta Carlisle
- Én mondtam. – nevetgélt a mellettem ülő Alice.
- Nagyon sokévnyi tapasztalattal, szinte már érzéketlen vagyok az emberi vér szagára. Na, de térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Engem egy csatornában élő vámpír változtatott át puszta véletlenből. Egy ideig magányosan bolyongtam, megpróbáltam magam megölni, de nálunk ez szinte lehetetlen, így hát éheztettem a szörnyeteget magamban. Egyik nap egy szarvascsorda futott el mellettem, és mivel ösztönlények vagyunk rájuk támadtam. Itt megvilágosodtam, hogy élhetek másképpen is. Majd átúsztam Olaszországba és…
- Ne haragudj, hogy megint közbe vágok, de átúsztál? – képedtem el.
- Igen. Tudod, nincs szükségünk oxigénre. Puszta megszokásból lélegzünk, és azért, hogy érezzük az illatokat, bár ha jól gondolom, ezt már észrevetted. – mosolygott.
- Oké. Bocs, folytathatod. – tereltem a témát. Teljesen elképedtem. Ennyi önuralmat!
- Olaszországban egy ideig a Volturival éltem. A Volturi a fajtánk királyi családja, ők hozzák a törvényeket, de eljöttem onnan, mert ők nem tisztelték az emberi éltetet. 1918-ban Chicagóban jártam. Ott praktizáltam, mint orvos. Éppen spanyolnátha járvány volt. Akkoriban nagyon magányos voltam.
- Így találkozott velem Carlisle. – folytatta Edward. – Én is haldokoltam. Apukám és anyukám is megbetegedett. Apukámat már az első hullám elvitte, de anyám erős nő volt. Ő mielőtt meghalt, megígértette Carlisle-jal, hogy megment engem. Bármi áron. Így átváltoztatott. Elmondta, hogy mi lettem. Nagyon kiborultam, és nem örültem a létezésemnek, de okulva példájából nem is próbáltam öngyilkos lenni. Tíz éve éltem már Carlisle-jal, mikor megtagadtam az életmódját. Ahogy te mondtad a „vega stílus”. – mosolyodott el féloldalasan, amitől elolvadtam. Olyannyira jól állt neki, hogy azt büntetni kéne! – Képességemnek köszönhetően csak gonosz embereket öltem meg, de a lelkiismeretem azt súgta, hogy vissza kell térjek.
- Mi a képességed?
- Hallom mások gondolatait, csak én mindig, mindenkiét. – jelentette ki csak így egyszerűen, mintha csak az időjárásról számolna be.
- Na, neee. Ez tényleg szívás. – aztán eszembe jutott, mit gondoltam, amikor mosolygott. – Akkor hallottad azt is, mit gondoltam az előbb?
- Nem. Egyetlen kivétel van, akit nem hallok. Te.
- Hála a jó égnek. – sóhajtottam fel, mire egy irtó szexis kérdő tekintetet kaptam. – Titeket ez nem idegesít? – kérdeztem.
- Megszoktuk. – mondta Rose. Én legalább ki tudom kapcsolni és nem kutatok mindenki magánszférájában.
- Folytasd, kérlek. – néztem boci szemekkel Edwardra.
- Mikor visszamentem Carlisle-hoz meglepetés fogadott.
- Az a meglepetés voltam én. – mosolygott Esme. – Apám fiatalon adott férjhez, és nem jó emberhez adott hozzá. Soha nem szerettem őt, de terhes lettem. Nagyon örültem a babámnak, de miután megszületett csak pár napot élt. Ezek után leugrottam egy szikláról, így talált rám Carlisle. Átváltoztatott. Elmondta ki ő, és, hogy mit tett. Nem tudtam rá haragudni, mert első látásra belészerettem. A vámpíroknál van ez a kötődés. Ha meglátod, tudod, hogy ő lesz az igazi. Hiába tiltakozol ellene ő lesz a társad, örök életre. – nézett Edwardra. – De mivel nem öregszünk, az embereknek kezdtünk feltűnni, így el kellett költöznünk.
- 1933-ban Rochesterben találkoztam először Cullenékkel. Tizennyolc éves voltam és az életem maga volt a tökély. A vőlegényem egy igen jóképű és gazdag bankörökös volt, de volt egy apró jellemhibája. Nagyon szerette az italt. Így történt, hogy egyszer a barátaival elmentek iszogatni. Mikor visszaértek nem voltak maguknál és rosszat tettek. Az utca közepén fekve vártam a halált, de helyette csak háromnapnyi fájdalom jött. Az átváltozás fájdalmas folyamat. Mikor felkeltem Carlisle nekem is elmondta, mi lettem és azt is, hogy miért változtatott át. Edwardnak szánt engem, de mi csak testvérként tekintettünk a másikra. – kicsit abbahagyta, látva a leesett államat. Rosaliet Edwardnak szánták?
- Folytathatod. – nyöszörögtem.
- Szóval, csak azért nem borultam ki, mert rendkívül hiú voltam. – folytatta Rose.
- Voltál? Még mindig vagy. – nevette Edward. – Ez az ő különleges képessége. Ő nagyon hiú és csökönyös. – kacagott.
- Én jobb szeretem állhatatosságnak hívni. – tromfolt Rosalie. – Szóval ennek okért nem mentem el tőlük. Mert én voltam a legszebb teremtés, akit valaha láttam. – mosolygott. Na, ezt nagyon is el tudom képzelni. – 1935-ben, egy teljesen átlagosnak induló napon, az Andok hegység egyik hegyére vadászni mentem.
- Ott látott meg engem. Egy medve marcangolt éppen. Ezért is a kedvencem a mai napig a medve. – mosolygott Emmett. Azt hiszem tényleg jobban jártam a hamburgeres kabala ötlettel, mert inkább támadjon meg száz diák, mint egy Emmett.
- Persze. – motyogtam. – Nincs is jobb egy ingerlékeny grizzlynél. – Erre mindenki nevetni kezdett.
- Rosalie haza hozott, és megkérte Carlislet, hogy változtasson át. Így találtunk egymásra. Nem igazán értettem, hogy ők miért akarnak ennyire megszabadulni attól akik. Nekem tetszik a vámpírság. – vigyorgott. – Nem is akartam soha elmenni. Nem lázadtam fel egyszer sem. Nagyon büszke is vagyok rá – vigyorgott tovább.
- Azt hallom. – nevettem fel.
- Na, azért ez nincs teljesen így. – cáfolta Edward. – Akkor majdnem elmentél, mikor kiderült, hogy hallom a gondolataidat. – heherészett.
- Vicces Eddy. – mérgelődött Emmett.
- Én nem sok mindenre emlékszem emberi életemből. – kezdte Alice. – Egy elmegyógyintézetben éltem. Egy ott élő ápoló vámpír volt, aki szeretett, így amikor megtudta, hogy engem üldöznek, átváltoztatott. Amikor felkeltem Jasper arcát láttam magam előtt, mint látomást, majd Cullenéket.
- Láttad? Fényképnek, vagy hogy? – akadékoskodtam.
- A képességem a jövőbe látás. Téged is láttalak, hogy itt ülsz. Meg mást is. – nézett hátra Edwardra.
- Oké. Folytathatod. – mosolyogtam.
- Úgyhogy felkerekedtem, és megkerestem őt. Egy kávézóban sikerült rábukkannom. Sejtelme sem volt róla, hogy ki vagyok és, hogy miért ismerem annyira, mint a tenyeremet, rögtön megbízott bennem. Amikor megmondtam, hogy vegetáriánusok leszünk akkor is velem jött. – mosolygott. – Egyedül akkor borult ki, mikor megkérte a kezemet, ahogy elhatározta, én már rögtön a nyakában lógtam.
- Én Texasban szolgáltam, mint katona. Jasper Withlocknak hívtak. Egy napon, az 1800-as évek elején egy Maria nevű nő változtatott át, hogy vámpírhadseregét vezessem. Más idők voltak akkor, és én is máshogy éltem. Délen dúlt a háború a területekért. Én sokáig éltem embervéren, de depressziós lettem, mivel éreztem minden áldozatom érzéseit. Emberi életemben is hatni tudtam másokra. Apám karizmának nevezte, persze mostanra már tudom, hogy érzékelem és befolyásolhatom mások érzéseit. Ez a képességem. – itt egy halkat sikkantottam.
- Te érzed… amit érzek? – kérdeztem.
- Igen. –felelte Jasper. – De titokban tartom, ne aggódj.
- Ez ciki. – motyogtam. – És köszi.
- Megszoktuk. Ezt is. – dörmögte Emmett, a fel sem tett kérdésemre.
- Aliceszel egy kávézóban találkoztam. Ő mesélt nekem mindenről, és én mindenhova utána mentem volna. Ez is szerelem volt első látásra.
- Emlékszem, mikor idejöttek, Carlisle hogy ledöbbent. Alice elmesélt neki mindent, és tudtuk, hogy nem hazudnak. – kopogtatta meg a fejét Edward.
- Mindenki ledöbbent. – helyesbített Rose.
- Jó hogy. Idejött ez a csodabogár, és mindenkit a nevén szólított. Rögtön azért érdeklődött, hogy melyik lesz a szobája. – fakadt ki Em.
- Amikor visszaértem a vadászatból, az összes holmim a garázsban volt. – kuncogott Edward.
- A te szobádból volt a legjobb a kilátás. – nyújtott rá nyelvet Alice.
- Van kérdésed? – kérdezte Carlisle.
- Mik a törvényeitek, amiket a Volturi hozott? – érdeklődtem.
- Egyszerűek. És maguktól értetődnek. Az első, hogy tartsd a titkot. A második, hogy nem ölünk nyilvánosan, a harmadik pedig tiltja, hogy gyerekeket változtassunk át.
- Értem. És nektek van különleges képességetek? – kérdezősködtem tovább.
- Carlisle önuralmat kapott, még én szenvedélyesen tudok szeretni. A többiekét tudod. – mosolygott rám Esme.
- Egy kérdés még ebben a témában, utána erről nem faggatózok többet. – kezdtem. – Szóval, miért nem hat rám Edward képessége, de Jasperé és Alice igen? – kérdeztem.
- Roppant okos lány. – Carlisle.
- Az, nem is csoda, hogy… - Alice.
- Úgy gondolom, - kezdte Edward a szemeimbe nézve – hogy az a pajzs védi is az elmédet, így ami az agyadban van, az nem látszik, de a jövőd nem ott van, és a testedet is tudják befolyásolni. – fejezte be Edward. Ez elég kétértelműen hangzott.
- Következő kérdés? – mosolygott rám Esme.
- Az előbb Jasper mondott valamit, ami szöget ütött a fejembe.
- Mi volt az? – kérdezte Carlisle.
- Azt mondta, hogy én vagyok az, aki miatt történt valami, de elharapta a mondatot. Hogy értetted? – fordultam Jasper felé, aki fülét-farkát behúzta, olyan pillantásokat kapott Edwardtól.
- Egyszer már láttalak. Úgy negyvenöt évvel ezelőtt. Akkor még emberként láttalak és nem értettem az okát sem. Egy pár évre rá Forksba költöztünk. Már végzősök voltak Emmették mi pedig harmadikosok, amikor egy új lány jött a suliba.
- Ez voltam én. – mondtam ki hangosan gondolatomat.
- Igen. Nem látszottál veszélyesnek, és ami azt illeti nem is voltál az. Te nem, de a véred igen.
- Most vesztettem el a fonalat.
- A véred la tua cantate volt Edwardnak. Akkor jött egy újabb látomás rólad 5 éve először. Láttam, ahogy Edward megharap. Ennek két kimenetele lehetett volna, de ő nem akarta, hogy bármelyik is teljesüljön.
- Hogy érted azt, hogy az én vérem az énekese volt Edwardnak?
- Énekelt nekem. – vette át a szót. – Olyan volt számomra, mint a saját szám íze szerint kevert heroin. Csábított, de sokkal jobban, mint bárki másé. Nem akartalak megölni. Egyik módon sem, így elköltöztünk.
- De ennek semmi eredménye sem volt, mert itt feszítesz vámpírként. – vágta közbe Emmett, engem pedig elsodort a bűntudat. Miattam kellett egy egész családnak mennie.
- Nem a te hibád. A sors akarta így. – mondta Jasper, mire én is szúrós pillantásokat lövelltem rá. – Ezt fejezzétek be! Először Edward, most meg te! Gyakoroljátok egymáson a dühös pillantásotokat! – fakadt ki Jasper. Rákaptam a tekintetem az említett személyre, hogy ő is úgy néz-e, de lágy volt a pillantása, nem pedig dühös.
- Ez nektek mérges? Ha így néznétek Jasperre is, akkor elfolyna. – hahotázta Emmett.
- Bella, volt már időd megnézni Londont? – kérdezte Alice, terelve a témát.
- Nem. Még nem volt. – válaszoltam, de szinte kérdésnek hangzott. Alice mosolya rosszat sejtetett.
Nem tudom, hogy hogyan, azt sem, hogy mikor, azt meg végképp nem, hogy miért ülök a kocsimban és hajtok Alice után. Valószínűleg az otthon maradtak döntöttek jól, hogy nem vállalkoztak erre az útra. Ezekben a pillanatokban értünk be London belvárosába. Egy hatalmas parkolóházat vett célba Alice, amitől kb. 15 percnyire megtalálható az összes drága és márkás butik. Még le sem állt az autó motorja, Alice már a kocsiból kiugorva sürgetett.
- Bella! Gyerünk már! A boltok 8kor zárnak és elég sok helyre akarok menni.
- Oké. Merre megyünk?
- Kezdjük a ruhaboltoknál! – jelentette ki Alice, mire a két fiú fintorgott.
- Nem muszáj jönnötök, majd lerakunk titeket a valahol. – mondtam, mire Alice helyeslően bólogatott. Elég, ha én feláldozom magamat. Ahogy Alice ruhatárát láttam, nem egy-két bolt lesz a dologból.
- Hugi, te aztán zseni vagy! Nem csoda, hogy…- harapta el a mondatot Em.
- Hugi? Akkor én hívhatlak öcsipóknak? – kérdeztem, mire Alice és Edward egyszerre nevették el magukat.
- Máris kedvelem! – jelentette ki Emmett.
Elkezdtünk gyalogolni, én pedig a gondolataimba mélyedtem. Emmett és Edward valamit nagyon beszélgettek, Alice pedig a vásárlásról beszélt. Olyan, mint egy energiabomba, ami sosem robban, de mindig közel van hozzá. Idő közben megérkeztünk London legdrágább és legnívósabb részéhez, ahol megcéloztuk a pláza első ruhaboltját.
- Mit gondolsz rólunk? – kérdezte Alice.
- Esme és Carlisle nagyon kedvesek. Rosalie pedig néha elég tartózkodó. Jasper is inkább az a visszahúzódó típus, bár azért néha eléggé szórakoztató. – mosolyogtam, ahogy eszembe jutott, hogy leteremtett a szúrós pillantásom miatt. - Emmett az önkéntes mókamesteretek és elég perverz humora van. Edward pedig olyan…
- Edwardos. – fejezte be a mondatot Alice.
- Néha olyan érzésem van, mintha ismerném. Mintha valami fura dolog húzna hozzá. Úgy értem annyira jó az illata, hogy azt büntetni kéne. Olyan, mint a napfény. És érdekel, mert olyan titokzatos. Nem tudom megmagyarázni ezt. Rólad pedig az a véleményem, hogy egy energiabomba vagy. Mindig pörögsz és boltkórós is vagy. – nevettem.
- Ó! Ezzel nincs vége a tulajdonságaimnak. – mondta Alice – Ed szerint „Nagyon kicsi és rettentően bosszantó” is vagyok.
- Még nem tapasztaltam, de ráérek. – nevettem ki.
- Nem találsz minket furcsának? – kíváncsiskodott.
- Először egy kicsit… hét vámpír együtt, ráadásul ti sem emberi véren éltek.
- Értem. Na, de, ha már úgyis itt vagyunk – kezdte – próbáld fel ezt! – mutatott egy kék nagyon-nagyon kivágott ruhára.
- Nem köszi. Nem az én stílusom. – tiltakoztam.
- De Bella! Kérlek, kérlek, kérlek!- kérlelt.
- Nagyon kicsi és rettentően bosszantó… - morogtam, mire egy nevetést kaptam válasznak.
- Igen. Figyelmeztettelek. Amúgy vedd fel hozzá ezt. – és kezembe nyomott egy fekete farmert.
Mikor kész voltam a ruhapróbával, és győzködtem magamat, hogy nem nézek ki olyan jól benne, mint hiszem, szólt Alice, hogy mutassam meg. Kiléptem a próbafülkéből, de azt nem vettem észre, hogy közben visszatértek a fiúk.
- Nagyon jól áll. – mondta Alice – Meg kell venned!
- Aha. – ez volt az értelmes válaszom, mivel éppen Edward szemeit tanulmányoztam.
- Tyűűha. – mondta Emmett. – Szép kis ruha! Kár, hogy pár hónap múlva már nem fogod tudni hordani! – mondta Emmett, mire Alice tenyere automatikusan lendült a tarkója felé.
Edward csak állt szájtátva, mintha nem is látott volna még fehér embert. Aztán észbe kapott, hogy mindenki őt nézi és becsukta a száját. Utána kinyitotta, hogy mondjon valamit, majd megint becsukta. Így ment ez egy percig, mire Emmett szólalt meg.
- Ez hihetetlen! Úgy tátog, mint egy hal! Esküszöm, ha nem a saját szememmel látom, akkor annak, aki mondja, a képébe röhögök. Edward, öcsi éledj. Föld hívja Edet.
- Igen. – ocsúdott fel Edward. – Bella… nagyon… káprázatosan… nézel ki. – erre furcsa bizsergést éreztem az arcomnál.
- Na, mit mondtam? – kérdezte Emmett. – Maximum 3 hónapot adok a ruhádnak. – röhögte.
- Nem értelek. Miért jósolod meg a ruhám élettartamát? Tudod jól, hogy nem növöm ki. – értetlenkedtem.
- Lényegtelen. – zárta le a témát.
- Lassan mennünk kéne haza. Mindjárt zárás van. Vagy akartok menni még valahova?
- Igen, igen, Most pedig vetkőzz, mert sietünk. – mondta Edward, mire megint elkezdett bizseregni az arcom.
- Hű Eddy, nem tudtam, hogy ennyire türelmetlen vagy! Most rögtön le akarod csupaszítani? – rötyögte Emmett.
- Én nem úgy értettem. – mentegetőzött Edward.
- Semmi baj. – nyöszörögtem és bementem a fülkébe, közben kintről hallgatóztam.
- Eddy, nem akarsz egy kicsit leskelődni? – Emmett.
- Hihetetlen, milyen jó megfigyelő! – Edward. – és a gondolatait se hallom, ami pedig borzasztó idegesítő. Amúgy hova akarsz még menni?
- Csodálkozol, hogy ő lesz a legjobb barátnőm? Sehova, csak úgy üzentem, mert ezt élőben is látnom kellett. – suttogta Alice.
Ezek után inkább becsuktam a füleimet, de azért egy au-t hallottam, ami valószínűleg Emmett-től származott.
- Kész vagyok. – álltam Alice elé.
- Remek! – mosolygott – Fizesd, ki a ruhát mi kint megvárunk.
- Oké. Mindjárt megyek. Sietek! – itt a lehetőség visszarakni a ruhát, gondoltam.
- Ja és Bella, eszedbe se jusson, hogy visszarakd! – fenyegetőzött Alice.
- Meg se fordult a fejemben. – válaszoltam.
Odamentem a pulthoz és kifizettem a ruhát. Be kell ismernem, hogy kihozza az alakomat, és a kék szín pedig kiemeli a bőrömet, így nem tűnök albínónak. Alice csodát tett. Bár van egy olyan érzésem, hogy előre látta, milyen ruhát fogok ma felpróbálni. Elég furcsa, hogy ilyen közel kerültem hozzájuk. Mondjuk, amilyen közvetlenek. Jó lehet nekik egy családban élni. Eszmefuttatásomat Emmett törte meg.
- Remekül éreztem magam, de most már éhezem. – kuncogott.
- Javaslom, hogy gyakrabban járj vadászni és kevesebbet beszélj. Csupa hasznos dolog - incselkedtem
- Ó meghiszem azt. – ezután valamin megint összevesztek Edwarddal. – De, sok hasznos dolgot ismerek még. – emelgette a szemöldökét.
- Olyanok, mint az óvodások. Hogy bírod? – kérdeztem Alicet.
- Remekül. Egyébként pedig elég, ha elveszed a kedvenc játékukat. Máris kezes bárányok lesznek. – vigyorgott.
- Nos, megérkeztünk. Innen én egyenesen haza megyek, mert holnap iskola és még Jacobbal is beszélnem kéne. Sziasztok. Köszi az idegenvezetést. – búcsúztam el.
- Ó Eddynek bizonyára tetszett az „idegen vezetés”. – somolyogta Emmett, majd megölelt.
- Meg kell ismételnünk Bella, nagyon jó társaság vagy! – mondta Alice. Azzal a nyakamba ugrott és átölelt.
- Nagyon örültem. – mondta Edward. Kezet nyújtott, majd Emmett meglökte és ölelés lett belőle. Az illata, jobb, mint a hangja. A napfény jut róla az eszembe. Nagyon kellemes. Egy jó ideig így tudnék maradni. Edward kezei között. Isabella! Miket hordasz itt össze! Egy másodperc múlva elengeded! Vagy kettő. Esetleg három… Isabella! Elég sokáig ölelgethettük egymást, mert egyszer csak Alice megköszörülte a torkát. Mire Emmett felnevetett és Edward haragos pillantást lövellt felé.
- Szi… sziasztok! – köszöntem el.
- Szia, hugi. Aztán vigyázz hazafelé, nehogy letámadjon egy gonosz-gonosz vámpírfiú. – intett óvva Emmett még utoljára.
Még integettek, mikor beültem a kocsiba és hazafelé indultam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés