Lassan baktattam kifelé az ajtón, de mikor megpróbáltam kimenni ellenállásba ütköztem. Az ellenállás pedig hatalmas vigyorral a képén várt engem.

-           Na, végre. Olyan tök jó, hogy egy szobába kerültünk! Legalább nem kell eljátszani, hogy alszok. Szegény Edward, nem járt ekkora szerencsével.

-           Én is örülök Alice. Te milyen programokra akarsz menni? – kérdeztem. Volt egy sejtésem, hogy a…

-           A plázába mindenféleképpen, aztán sportpályára szerintem, a könyvtárba is, mert inkább megyek oda, mint egy étterembe. – fintorgott. – Képzeld, pont most nyílt a plázában egy új Gucci. Oda feltétlenül be kell néznünk.

-           Igen. Feltétlenül. – nyöszörögtem.

-           Legalább megpróbálhatnád színlelni az érdeklődést. – morgolódott.

-           Várjatok meg! – szólt Edward.

-           Szia. – köszönt féloldalasan mosolyogva.

-           Szia. – köszöntem vissza kicsit kábultan.

-           Örülök, hogy nem egy két ballábas embert fogtam ki partnernek. – mondta, de nem értettem.

-           Miért? Valami táncos lánnyal mész? – kérdeztem, mire Alice-szel elkezdtek nevetni.

-           Bella, figyeltél te, ki lesz a te partnered? – nézett rám Alice.

-           Nem igazán. Akkor éppen azt figyeltem, hogy min nevetsz.

-           Azon nevetett, hogy Mike- kal vagyok egy szobában. – magyarázta Edward. És akkor leesett. Megvilágosodtam. Amiért egy teremnyi lány ölni tudott volna, az az enyém lett.

-           Még jó, hogy halhatatlan vagyok. – motyogtam magam elé, de ők is meghallották.

-           Miért? – érdeklődött Edward.

-           Abban a teremben minden lány ölni tudna azért, hogy te legyél a táncpartnere. Ezért. – mosolyogtam, Alice pedig jót derült. – Ami pedig azt illeti, hogy két ballábas ember… nálam rosszabb táncost még nem hordott hátán a Föld.

-           Edwardnál jobbat sem. – vigyorgott Alice ördögien.

-           Ma a vendégeim vagytok. – mosolygott Edward a menzán. – Mit kértek enni?

-           Én egy olyan sárga maszlagot piros izével a tetején. – sorolta Alice. – És mellé limonádét.

-           Te Bella? – kérdezte Edward.

-           Legyen tofu. – böktem rá a feliratra. – Desszertnek pedig…

-           Desszertnek jó vagy te öcskös. – jött oda Emmett mögénk.

-           Szia, Em. – köszöntem.

-           Ennyire azért ne örülj. – ölelt meg az ebédlő közepén. Közben Edward ideadta a tálcámat és kifizette a kaját.

-           Mennyivel tartozom? – kérdeztem.

-           Meghívtalak emlékszel? – mosolygott.

-           De én ki akarom fizetni. – mondtam ellentmondást nem tűrően.

-           Minek? Úgysem eszed meg.

-           Hagy fizessem ki! – kérleltem.

-           Nem. Egy úriember ezt nem engedheti. – nyomta vissza a pénzt a kezembe.

-           Holnap én állom az ebédet. – kötöttem az ebet a karóhoz.

-           Makacs vagy! – mondta Edward mosolyogva.

-           Emberedre akadtál. – veregette hátba őt Jasper.

-           Szia, Jazz. Rosalie. – köszöntem, Rose csak biccentett, Jasper viszont követte Em példáját és megölelt, mint egy régi ismerőst.

-           Akkor, köszönöm. – mondtam és elindultam Jessicáék felé.

-           Hova mész? – kérdezte Alice.

-           Ebédelni. – mutattam az asztal felé, ahol mindenki kikerekedett szemmel bámult rám. Alice azt sugallta, hogy elfeledkeztem valamiről, de nem nagyon értettem, amin bosszankodott, Jasper pedig kuncogott.

-           Bella, Alice azt szeretné, nem, nem szeretné, azt akarja, hogy ebédelj velünk. – mondta Jazz.

-           Ja, oké. De néma gyereknek anyja se érti a szavát. – nyújtottam ki a nyelvemet Alicere.

-           Utaltam rá. – vágott vissza Alice.

-           Bocs, még új vagyok a klubban. – vigyorogtam, miközben helyet foglaltunk a Cullen asztalnál.

-           Szóval, mi a tervetek mára? – kérdezte Emmett.

-           Miért? – kérdezte Rosalie.

-           Azt majd én tudom. – mosolygott.

-           Én el akartam menni, cipőt vásárolni, mert arra tegnap már nem jutott idő, de nem sürgős. – mondta Alice.

-           Én meg vele mentem volna, viszont így én is tudok menni. – puszilta meg Emmettet Rose.

-           Bármi is az, benne vagyok! – kacsintott Jasper.

-           Én vadászni készültem, de akkor majd a környéken megoldom. - mosolygott Edward.

Azt se tudtam, miről beszélnek. Bár lehet, hogy be kellett volna kapcsolnom a gondolatolvasást, de nem volt kedvem hozzá. Ha akarják, elmondják. Annyira el voltam foglalva az étel turkálásával, hogy észre se vettem, hogy mindenki engem figyel.

-           Mi az? – kérdeztem zavartan és elkezdett bizseregni az arcom.

-           Te mit csinálsz ma? – kérdezte Emmett.

-           Kérdezd Alice-t. – mosolyogtam rá, mire mindenki jót nevetett.

-           Mikorra jössz át hozzánk? – kérdezte Alice, de utána meg is válaszolta saját kérdését. – Elmarad a többi órád, mivel az angoltanár beteg, a fizikatanár meg versenyre megy. Most szépen hazamentek Edwarddal. Esme bement az árvaházba, majd később ér haza.

-           Akkor mi indulunk is. – állt fel Edward. – Te nem jössz? – nézett rám kérdőn, amiért lefagytam.

-           De, megyek. Sziasztok. – köszöntem el a többiektől. Elindultam lerakni a tálcámat Edwarddal, de ő nagyon jót virult valamin. – Mi az?

-           A többiek azt találgatják, ki nyerte a fogadást. – mutatott a „régi” asztalomra.

-           Én Jessicára fogadnék. – mosolyogtam.

-           Nem kedvelem őket. Én inkább Benékre. – vigyorgott ördögien. – Benne lennél, hogy esetleg megtréfáljuk Mike Newtont és társaságát?

-           Abban bármikor. – húzódott nekem is cinkos mosolyra a szám. Edward ilyenkor olyan volt, mint egy kisfiú. – Mire gondolsz?

-           Ugyebár, ha mi együtt lennénk, nem kéne megfognom a kezed? – kérdezte és a kezemért nyúlt. Az érintése jól esett. Pont jó hőmérsékletű volt. Mikor bőrünk találkozott, mintha elektromos szikrák pattantak volna ki kettőnk között. – Hallgass bele a fejükbe.

„Ez az! Plusz 25 dolcsi! Ang biztos örülne valami ajándéknak.” – gondolta Ben.

„Na, ne. Ez nem lehet igaz. Pont Bellát? Ilyen nincs!” – sikította Jessica.

„Bella és Edward. Bella és Mike. Az utóbbi pedig jobban hangzik.” – kesergett Mike.

„25 dolcsit vesztettem azért, mert a Cullen fiú mégse meleg. Anyám ki fog akadni.” – gondolta Lauren, mire jót kuncogtam útban az ajtó felé.

„Nyertem. Nyertem!” – örömködött Tyler.

Kézen fogva sétáltunk el a kocsimig, ott pedig megállt és boci szemekkel nézett rám.

-           Ne is álmodj róla, hogy vezetheted! – néztem rá szigorúan, amitől átment kiskutyába és hümmögött is a szívszaggató pillantás mellé. – Még most sem. – ráztam meg a fejem és beültem a volán mögé.

-           Te vagy az első, akinél nem jött be. – bosszankodott.

-           Nem te vagy az első, aki próbálkozott. – mosolyogtam rá.

A házhoz vezető úton nem beszélgettünk többet. Néha-néha titokban rásandítottam, de ő vagy a műszerfalat simogatta, vagy az ülést, vagy a cd gyűjteményemet nézegette és hümmögött hozzá. Egyszer Debussy akadt a kezébe, lefagyott egy pillanatra, majd behunyta a szemét és tovább folytatta a bőrülések vizsgálatát. A házuk előtt beálltam a feljáróra és megböktem a vállát.

-           Megérkeztünk. – mondtam.

-           Gyere, mutatok neked valamit. – pattant ki a kocsiból. Még időm se volt az ajtókilincs felé nyúlni, már nyitotta is előttem az ajtót.

-           Köszönöm. – lepődtem meg az udvariasságán.

-           Ez csak természetes. – fogta meg a kezem és elkezdett futni a házba. Egyenesen egy gyönyörű fekete zongorához ment, ami eddig nem volt itt. – Most jött meg a zongorám és az ihletem is. – mosolygott, majd játszani kezdett.

A dallama csodálatos volt. Olyan boldog. Azt hiszem ez egy altató dal szerűség. Nagyon tetszett és Edward is, miközben játszott. Az ujjai mindent tudóan mozogtak a billentyűkön. Az arcán olyan kifejezés, mint aki most éli át a dolgokat. Nem akartam megtörni a szép hangzást, ezért a fülébe suttogtam.

-           Miről szól? – kérdeztem halkan, amitől megrázkódott egy kicsit, de a mű töretlen maradt.

-           Egy személyről, aki megváltoztatott sok dolgot. – ködösített, miközben lezárta a dallamot.

-           Gyönyörű dal. – mondtam vele szemben.

-           Pont, mint az ihletője. Évekkel ezelőtt találtam ki az első pár sort, de csak most teljesedett ki. – suttogta nagyon közel az arcomhoz. Aztán, csak megtörtént. Teljesen spontán jött. Egyszer csak azt éreztem, hogy az ő ajkai az enyémeket kényeztetik, és ez jól esik. A távolból autómotor zúgására lettem figyelmes, valamint egy sikolyra. Alicenek bizonyára látomása volt. Nem érdekel, hogy mit láthatott, jelenleg mással vagyok elfoglalva. Ebben a pillanatban Edwarddal szinte egyszerre rebbentünk szét.

-           Alice! – mondtuk egyszerre.

-           Meglátta! – estem kétségbe.

-           Semmi baj. – ölelt át. – Ez egy egyszeri botlás volt.

-           Igen. Mi csak barátok vagyunk. – mondtam. – Egyszeri botlás. Nem lesz több alkalom.

-           Nem. – mondta ő is magabiztosan. – Ne haragudj.

-           Nem haragszom.  – ha tudná mennyire nem – Felejtsük el. Tudom, hogy lehetetlen, de felejtsük.

-           Ez igaz. – nevetett. – Jön.

-           Ki? – kérdeztem, de már hallottam. Ezt a hangot még Európából is hallani lehetne.

-           Sziasztok! – robbant be Alice hatalmas mosollyal az arcán. – Ó, ez nem igaz! – bosszankodott.

-           Mi a baj? – kérdeztem.

-           Semmi. – vágta rá egy kicsit gyorsan.

-           Csalódott. – jött be mögötte Jasper.

-           Miért? – kérdeztem, mire Edward kuncogni kezdett.

-           Mert olyan ünnepontók vagytok! Idióták. – puffogott.

-           Mit látott? – súgtam Edwardnak, hogy csak ő hallja.

-           Minket, kábé fél másodperccel ezelőtti elfoglaltságunkban. Most azt hiszi, nem történt meg a… a botlásunk. – mondta.

-           Á, értem. Rosszabb, mint egy kerítőnő. Mindig ezt csinálja? – nevettem. Szegényt, hány lánnyal próbálta már összehozni.

-           Nem. Ez az első eset. A múltkor kifejezetten megtiltotta. – mosolygott egy emlékén.

-           A múltkor?

-           Majd elmesélem.

-           Jó napot fiatalság! Kíváncsiak vagytok már mit tervezett a jó öreg Emmett bácsi? – húzogatta Em a szemöldökét.

-           Mindjárt belehalunk. – nevetett Jasper.

-           Szóval miért nem mehettem vásárolni? – kérdezte Rosalie.

-           Ezért! – rohant fel a szobájába Emmett. Lehozott egy nagy barna papírzacskót.

-           Egy papírzacskó miatt? – kérdeztem, de az arcomra fagyott a mosoly, mikor megláttam rajta az írást. Ahogy Emmettet ismerem, nem hiszem, hogy egy ócska társasjáték van a dobozban. – Mi van benne?

-           Hát, nem Monopoli.- vigyorgott, jó szokásához híven a család mókamestere.

-           Azt gondoltuk. Szóval mi az? – türelmetlenkedett Rosalie is.

Emmett kihúzta a dobozt a szatyorból és megállt bennem az ütő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés