(Edward szemszöge)


Tudtam, hogy el kell mondanom neki, de egyszerűen nem volt merszem. Most teszem tönkre az életét, mert ez után a hír után, össze fog roppanni. Mégis én akartam közölni vele, hisz Ő számomra a legfontosabb a világon, mellette akarok lenni a legrosszabb helyzetekben is. Pont, mint a mostani.
- A szüleid… - kezdtem bele nehézkesen.
- Apa és anya… mi… mi történt velük? – arcán egy könnycsepp jelent meg, és láttam rajta, hogy a legrosszabbra gondol. Elfordultam tőle, és kinéztem a tájra.
- A Volturi megölte őket! – közöltem vicsorogva és ökölbe szorítottam a kezem. Meg fogom bosszulni, hogy szerelmem családját elvették tőle! Ezt az egyet betartom, bármi áron!
- Nem… nem, ezt nem tehették! – ordította és fölzokogott. Közelebb akartam lépni hozzá, megvigasztalni, a karjaimban tartani, de nem sikerült, ugyanis felvonta a fizikai pajzsát.
- Bella kérlek… engedj magadhoz oda! – kérleltem, hisz nem bírtam elviselni, hogy életem értelme a földön fekszik és keservesen sír. Bármit megadtam volna, hogy enyhíteni tudjam a fájdalmát.
Családom minden tagja lejött az emeletről. Igazán hálás voltam nekik, amiért engedték, hogy elmondjam Bellának ezt a végzetes hírt. Gondolataik mind sajnálatról és együttérzésről szóltak.
- Kérlek, legalább engem engedj be! – könyörgött Alice barátnőjének, és ha ember lenne, már rég potyognának a könnyei.
- Nem, nem és nem! Mindenkire csak bajt hozok! A szüleim miattam haltak meg! Gyilkos vagyok! – egy ökölcsapással kitörte az ablakot – ezzel felsértve magát - és kifutott az erdőbe. Gondolkodás nélkül utána vetettem magam, nem engedhettem, hogy kárt tegyem magában. Nem hagyhattam, hogy véget vegyen az életének.
Éreztem vérének mámorító illatát, így nem volt nehéz követnem. Amikor megláttam, tudtam, hogy ennél nagyobb bajban már nem lehetne…
Félix állt előtte és ütésre emelte a kezét, amit én sikeresen elkaptam, majd hátracsavartam.
- Ne merd! – sziszegtem fenyegetően.
- Ennél lejjebb már te sem süllyedhetsz, Cullen! Egy félvért védesz? Szánalmas… – vigyorgott rám lenézően. Bella ijedten kuporodott össze, míg én próbáltam lefogni Félixet, hogy nem bántsa őt.
Emmett és Jasper léptek ki egy fa mögül. Mindketten vicsorogva támadóállást vettek fel. Mivel Félix látta, hogy túlerőben vagyunk ezért kiszabadult a szorításom alól, és elfutottam. Ez üzente gondolatban: Még látjuk egymást!
Bátyáim utána akartak menni, de leintettem őket. A Volturihoz ment, ott pedig túlerő van. Élve nem térnének vissza. Felemeltem Bella apró testét – ami most reszketett – és hazavittem.


- Vidd fel a mi szobánkba! – susogta Alice és megtörve nézett Bellára. Szerelmem könnyáztatta arca beesett volt, sápad és meggyötört.
Óvatosan lefektettem az ágyra és mellé ültem. Megsimítottam gyönyörű arcát, mire hirtelen rám pillantott. Szemében mély fájdalom ült. Bármit megtettem volna, hogy újra boldognak lássam. Tudom, hogy a szüleit nem tudom visszahozni, de megbosszulni megfogom! Miatta!


A következő napokban, senki sem beszélt. Bella sem csinált semmit. Ugyanúgy feküdt az ágyon, mint amikor felhoztam. Mind percben vele voltam és nyugtatgató szavakat mormoltam neki. Nem használt.
Carlisle szerint, ha hamarosan nem kezd el enni, teljesen legyengül és elveszti az eszméletét. Természetesen ez csak egy feltételezés. Carlislenak még nem volt ideje megvizsgálni, így csak a sötétben tapogatózunk.
Elhatároztam magam. Minden eddigi dolog dugába dőlt, így ez maradt az utolsó esélyem.
- Edward, biztos vagy ebben? – jött be a szobámba Alice.
- Mit láttál?
- Válaszolj a kérdésemre! – követelte.
- Meg kell próbálnom! Napok óta szenved! És nem bírom tovább ilyen állapotban látni őt! Bármit megteszek, csakhogy kizökkentsem ebből az helyzetből! – húgom leült mellém és átölelt. Neki is borzasztó érzés volt így látni Bellát.
- Menj! – engedett el és én rögtön szerelmemhez siettem. Leültem szokásos helyemre: mellé.
- Bella! – cirógattam meg az arcát. Semmi reakció. Felsóhajtottam. Itt az idő! Most vagy soha!
- Kérlek hallgass meg! Nem kell rám nézned, nem kell megérintened, csak hallgasd végig, amit mondani fogok! – kezdtem bele. – Azért nem mondtuk el, hogy mi történt, mert biztosak akartunk lenni benne, hogy a Volturi nem ver át minket. Aro küldött egy levelet, ami bizonyítja, hogy megölték a szüleidet. Ezután mertem csak szólni a történtekről. De Bella… - suttogtam – sosem engedném, hogy téged bántsanak. Ezt jól jegyezd meg! Nem veszíthetlek el! Az egész családnak annyira fontos vagy! Ha te nem lennél… - haboztam. – mi sosem lennék ilyen boldogak. És pontosan tudom, hogy John és Marie is így gondolta. Érted haltak meg, hogy te új életet kezdhess velünk! Ezen túl te is egy Cullen vagy! A történteket nem tudod megváltoztatni, de jövőt még igen! Kérlek, térj vissza hozzánk! – kezembe vettem kezét és simogatni kezdtem. Nem tudom meddig voltuk így, percekig, talán órákig, de hirtelen megmozdult.
Felült és tekintetével az enyémet kereste. Átéreztem a fájdalmát, a szenvedését és mindent megpróbáltam, hogy enyhítsek rajta.
Felzokogott mire az ölembe húztam, és lágyan ringatni kezdtem. Lassan dúdoltam a dalunkat. Úgy láttam ez megnyugtatja.
Pár perc múlva érzékeltem, hogy elaludt. Elégedetten néztem gyönyörű arcát, ami most nyugodtságot tükrözött. Megtört a jég, Bella szép lassan fel fogja dolgozni a szülei halálát, és én itt leszek, hogy ebben segíteni tudjak neki.
Egész éjszaka figyeltem Őt, amint az álmok tengerében van, és reméltem már nem érzi egyedül magát ezen a bolygón, hisz itt vagyok neki én, aki megérti a szívét…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés