A nevem Viktória Greenberg. Szeptember 13-án születtem Parkerben. Mindig is az hittem, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. 6 éves koromban elraboltak, egy fekete furgonba raktak és elindultunk a városból kifele. Érdekes módon nagy vihar támadt és egy villám csapott le a kocsi elé, a sofőr elrántotta a kormányt és belehajtott egy árokba. A két rabló azonnal meghalt és én egy karcolás nélkül megúsztam. A szüleimnek nem túl jó a kapcsolata, anya ott dolgozik ahol apa. Apa anya felettese. Elhidegültek egymástól, apa már velem sem beszélt szívesen, mióta megismerkedtem Daniellel. Daniel apa ellenfelének a fia. Nem örült neki, amikor bejelentettem, hogy járunk. Eltiltott tőle, de titokban folytattuk, szerettük egymást. Ez az utolsó évem a gimiben aztán majd valószínűleg fősulira megyek. Megkezdődött az utolsó tanév és már közeledett a szülinapom.

Minden egy átlagosnak tűnő napon kezdődött. Anya a konyhában csinálta a reggelit, apa az asztalnál ült és reggelizett. Én már fent voltam, az ablakon néztem kifele. Kinyitottam az ablakot, a nap ugyanúgy sütött, mint minden reggel és a fű is a harmatcseppektől csillogott.

Ma van a szülinapom. Kíváncsi vagyok, kinek jut majd eszébe. Ma jó idő lesz, érzem. Még egy ideig néztem az ablakon kifele, aztán a csöndet anyukám hangja törte meg.

-         Kincsim fent vagy? Kész a reggeli. Siess, el ne késs!

-         Jól van, megyek. – feleltem egy kicsit durcásan.

Felvettem a köntösömet és kiengedtem a hajam. A nyakamon volt egy anyajegy. Ha sok boszorkányos vagy vámpíros filmet néztem, mindig is azt hittem, hogy valamilyen jel esetleg pecsét. Szárny alakú volt és sötétbarna. Leszaladtam a lépcsőn. Apa már az asztalnál ült és a pirítósát ette.

-         Szia, apu. Jól aludtál? –érdeklődtem, mert, olyan karikások voltak a szemei, és mint mindig komor képet vágott.

-         Jó reggelt Viktória. Sietek sok a dolgom, lesz néhány tárgyalásom és már is késésben vagyok. –felelte komoly arccal, az ajtó fele vette az irányt, de közben egy puszit nyomott a homlokomra. Ez olyan idegesítő volt. Mintha ezzel szeretné kifejezni, hogy szeret. Sosem beszélgetett velem szívesen.

-         Sziasztok, elmentem! –hallatszott az ajtóból. 

Anya éppen a szobájában volt és készülődött a munkahelyére. Anna és James egy helyen dolgoztak. Nem értettem, hogy miért nem mennek soha együtt. Bekopogtam a szobába.

-         Anya bemehetek?

-         Gyere csak nyugodtan- még álmos lehetett

Benyitottam. Ugyanaz a rend és tisztaság, mint mindig. Sehol nem volt por vagy pókháló. Az ágyat már megágyazta és a sötétítőket pedig kihúzta.

-         Igen? –érdeklődve nézett rám

-         A csajokkal suli után elmennénk vásárolni és csak pénzt szerettem volna kérni.- rá néztem

-         Hányszor megmondtam már, hogy apádtól kérjél! –közben szemrehányóan nézett

-         Tudom, de mielőtt kérhettem volna tőle, elment, mert sok dolga van és lesz néhány tárgyalása.

-         Apád már elment?- kikerekedett a szeme

-         Igen legalább már 10 perce.- értetlenül álltam a szoba közepén

-      Értem . . . . A pénz a tárcámban van, vegyél ki belőle. –furcsán nézett előre, de nem tudtam, hogy mi a baja. Fogtam magam és kimentem. Felmentem a fürdőbe. Lezuhanyoztam és gyorsan átfutottam a szobámba. Ahogy a ruhák között válogattam, ajtócsapódást hallottam. Kinéztem és Anna gyorsan elhajtott a kocsi kereke egy kicsit füstölt és kipörgött. Bizonyára ideges lehetett. Apát sem értettem. Az a 10 perc, mintha ennyi idő alatt megváltaná a Földet. Anna helyében én is ideges lennék. Igyekeznem kellett, mert most már én voltam késében. Egy farmert és egy toppot vettem fel. Nagy hosszú fekete hajam a hátam közepéig ért és titokzatos nagy barna szemem csillant elő a hajam mögül. Fogtam a táskámat és lementem a konyhába. A tízóraim már el volt készítve, egy cédula feküdt mellette:

„Boldog 18. születésnapot az én kislányomnak!

Szeretettel: anyu”

Olyan boldog lettem. Nem felejtette el. Van legalább egy valaki, aki gondolt rám. Örömömet a telefoncsörgés vette el.

-         Halló

-         Viki te vagy az? –hallatszott az ismerős hang. Daniel volt az.

-         Szia, igen én. –a szívem a torkomban dobogott. Vajon miért hív?

-         10 perc és a házatok előtt vagyok.

-         Jó rendben.

Mintha kicsi pillangók lennének a hasamban. Örömömben táncra perdültem és belevágódtam a kanapéba. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd átölel és megcsókol, persze ez nem csak az én álmom volt. Ha valaki rányomulna, a tekintetemmel bizonyára megölném. Mindig is attól féltem nehogy apa rájöjjön és elköltözzünk, így elveszíteném Danielt. A tízóraimat beraktam a táskámba és vártam és vártam. Kb. 5 percet ültem a nappaliban, de nekem ez egy órának tűnt. Dudálást hallottam, kinéztem és már ott várt. Szó szerint kirohantam a házból, de félúton megálltam. A lakást be kell zárni!!! Elvörösödtem, ezt az égést. Néha teljesen elmegy az eszem. Daniel csak nevetni tudott rajtam. Bezártam az ajtót, majd az autó felé vettem az irányt.

-         Szia - Daniel még mindig nevetett – Még az a szerencséd, hogy ki volt nyitva az ajtó különben ajtóval együtt jöttél volna ki hozzám.

-         Szia, neked is. Köszönöm ezt a remek reggeli köszöntőt. Esetleg még valami? A hajam esetleg nem kócos vagy ilyesmi?- dühös is voltam meg zavarodott is.

-         Mivel is tudnálak kiengesztelni? Látom most feldühítettelek. – szomorkásan nézett rám.

-         Hát nem is tudom… - na vajon mit fog mondani?

-         Áh… Már meg is van. – rám mosolygott és az autója hátsó üléséhez vette az irányt, az ülésről kivett egy nagy rózsacsokrot és egy nagy plüsst. –Boldog szülinapot! Hoztam neked ajándékot.

-         Nekem? –felcsillant a szemem, de most is csak mosolyogni tudott rajtam.

-         Igen neked. Nem érdekel apád véleménye. Én nem őt szeretem és te sem az apámat. Azért vettem ezt a nagy csokrot, mert ebből úgyis rájön, hogy én vettem neked. –tekintete most nagyon határozott volt. –de ideje menni elkésünk a suliból!

-         Rendben megyek a kulcsomért- megfordultam és indultam volna be a házba

-         Nem most kivételesen én, viszlek be a suliba.

-         Ó… Ezt mivel érdemeltem ki?- a kocsija felé vettem az irányt

-         Kinyitotta nekem az ajtót. Bizonyára azért mert udvarias vagy lehet, hogy jó hatással van rá az illemtanóra. Az út alatt nem beszélgettünk és hamar a sulihoz értünk.

-         Megérkeztünk- nézett rám Daniel.

-         Te nem jössz?- értetlenül figyeltem az arcát

-         Nem… Még van egy kis dolgom, de majd hazaviszlek. - a szemembe nézett

-         Oké… Akkor még találkozunk. Szia

Szálltam volna kifele az autóból, de egy kéz visszahúzott. Visszahuppantam az ülésbe és kaptam egy nagy puszit az arcomra.

-         Ezzel még tartoztam. –rám mosolygott ismét- akkor suli után hazaviszlek.

Szerintem most nagyon piros lehettem. A barátnőim: Kristen és June a hátamhoz álltak.

-         Hűűűűű nem is mondtad, hogy Daniellel jársz. –egyszerre mondták mind a ketten, ezzel néha kiakasztottak.

-         Miért kérdeztétek?- kérdeztem vissza egy kicsit gúnyosan

-         Persze mi mindenről beszámolunk és te meg elhallgatod itt előlünk- mondta June, persze ő mindig felhúzta az orrát mindenen, a legkisebb apróságon is

-         Hát sajnálattal közlöm, hogy eléggé le vagytok maradva, már egy éve járunk. –végre ma én is mosolyoghattam más tudatlanságán, ja, tényleg rajtam nem is ezért nevettek. Na, mindegy. –Siessünk, mert lekéssük az órát!

Mr Black angolórájára nem is emlékszem, nem is ott járt az eszem. Mr Mason dupla matekját is átvészeltem, de a kémián valahogy lebuktam. Elbambultam, a tanár kérdezett valamit és én nem tudtam rá felelni, de szerencsére jött egy filmekbe illő jelenet: kicsengettek! A csajokkal az órák után a menzára mentünk. A mai menü: Bableves, Borsófőzelék, és aki nem szereti azoknak volt saláta. Hát a menü láttán kirázott a hideg.

Fogtam egy kistányér salit és leültem az asztalhoz a csajokkal. Most nem volt semmi pletyka, June mint mindig a pasikat bámulta, Kristen pedig a háziját csinálta. Házi feladat és pasik nem férnek össze. Én meg el voltam merülve a gondolataimban. Hallottam, ahogy valaki kihúzza a velem szemben lévő széket és leül velem szembe. Nem néztem fel a salit bámultam. Aztán June megbökte az oldalamat.

-         Most meg mi a bajod? –dühösen néztem rá Junra.

-         Nekem semmi, de jobb lenne, ha előre néznél. –még egy ember, aki mosolyog a hülyeségemen.

-         Jaj, a kiscica dühös. Nagyon jól áll neked, amikor dühös vagy. –és már megint Daniel nevet rajtam

-         Az hiszem, hogy most mi megyünk. –mondák a csajok és leléptek

-         Csajok várjatok, nem kell elmenni! –hiába mondtam elmentek

-         Csak egy kicsit zavarlak. Ma odajöttek hozzám a srácok és megkérdezték, hogy mi a szitu velem és veled. Azt mondtam, a barátnőm vagy, nem fogom tovább titkolni. –várta a válaszom és csak engem nézett

-         Tehát a barátnőd vagyok? – a szívem most nagyokat vert, bizonyára elvörösödtem

-         Akkor feltehetek egy kérdést is, ha az úgy jobban tetszik. Akarsz a barátnőm lenn? –szegényke, ahogy kimondta én már rá is vágtam a választ

-         Igen!- felcsillant a szemem, de ezt nem kellett volna, hiszen már egy éve együtt vagyunk, ez már alap, hogy a barátnője vagyok.

-         Gondolom most haza kéne vinnem téged. –mosolygott.

-         Örülök, hogy ennyire jól mulat rajtam mindenki. –szomorú képet vágtam

-         Akkor induljunk! –felállt és az autó fele vettük az irányt.

Kinyitotta nekem az ajtót majd gyorsan beült mellém. Út közben megfogta a kezemet, de aztán gyorsan el is engedte. Bizonyára hideg lehetett a kezem. Hamar hazaértünk. Ott ültem a kocsiban és még nem szálltam ki. Teljesen máshol járt az eszem.

-         Hát… Akkor én most megyek. –ránéztem - Amúgy jut eszembe, ma este elmegyünk egy étterembe vacsizni. Ha nagyon be akarod, jelenti, hogy te és én… akkor inkább az étteremben tedd meg, ott legalább nem tud jelenetet csinálni.

-         Rendben. Akkor az étteremben. –nyomott egy puszit az arcomra-, szia.

-         Szia –kiszálltam az autóból és jöttek a bonyodalmak…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés