Edward és Leo diadalittasan felüvöltöttek a hálóban, és hallottam, ahogy összecsapják a tenyerüket. Ezzel sikerült kirángatniuk az emlékeimből, de nem bántam túlságosan, különben sosem végeztem volna, pedig még jó pár fotó volt hátra. Elővettem egy újabbat, amin Leo és Emmett voltak láthatóak egy autókiállításon. Tudtam, hogy Leo nem kedveli túlságosan a róla kirakott gyerekkori fotókat, de emiatt sosem panaszkodott. Ebben biztos szerepet játszott az a tűzpiros, méregdrága sportkocsi, ami mellett guggoltak, de nagyobb részt valószínűleg nagybátyja miatt volt így. Leót mindenki szerette, és Leo is szerette az egész Cullen családot, és persze az én családomat is, de le sem tagadhatta volna, hogy Em a legfontosabb. Időnként úgy éreztük Edwarddal, hogy nálunk is jobban szereti, de persze erről szó sem volt. Épp csak Leo tudta, hogy ha valamit akar, akkor Emmetthez érdemes fordulnia. Tudtam, hogy hiányzik neki Emmett, jobban mint bárki más, ezért aztán rendszeresen megszerveztem nekik egy-egy találkozót, akkor is, ha nagyon messze laktunk egymástól. Ilyenkor kettesben lehettek, én sejtésem szerint olyan dolgokat is megbeszélt vele, amit velünk esetleg nem mert.
- Emmett a jóságos, bőkezű nagybácsi, a laza nagy testvér és a menő haver is egy személyben Leo számára - próbálta egyszer nekem megfogalmazni Edward a helyzetet. - Úgy szereti, mint a testvérét, de a nagy korkülönbségnek hála, és mert nem élnek együtt nem kell kell veszekedniük, amitől még szorosabb lett a kapcsolatuk... Em ráadásul teljesen elkényezteti.

Újabb vidám kiáltás harsant, ismét visszahúzva engem a valóságba. Örültem ezeknek a hangoknak, azt jelentette, hogy a csapatuk nyerésre áll - mivel több volt belőle mind a dühös hurrogásból. Én is mindig drukkoltam Leo kedvenc csapatainak, mert ha vesztettek Leo órákig puffogott, szitkozódott, és ha nagyobb tétje volt az elvesztett meccsnek, néha nem is evett... Persze az ilyesfajta szélsőségeket kezdte lassan kinőni, de a költözés mindig megbolygatta őt. Bár lehetséges, hogy ma semmi sem tuja kedvét szegni, elvégre holnap megkapja élete első saját kocsiját.
Vagyis az első igazi saját kocsiját, helyesbítettem magamban, ahogy a következő képhez vertem a szöget a falba. A képen Leo volt látható az ötödik szülinapján, a legkedvesebb ajándékával.

`` ~ ° ~ ´´

- Szerintem igazságtalanság - jelentette ki Emmett. - Egy kisgyerek nem tudja felfogni az értékeket, ők csak a mennyiséget látják.
- Épp ideje, hogy megtanulja - szállt vitába Edward újra, bár teljesen nyugodt volt. - Nem volna helyes, ha így nevelnénk, elég nagy már, hogy megtanítsuk neki, a minőség fontosabb a mennyiségnél.
Rose, Alice és én összenéztünk, de egyikünk sem szólalt meg, ismertük már a fiúk összes érvét, és tudtuk, hogy hiába próbálkoznánk... Kívülálló számára Edward akár kegyetlennek is tűnhetett volna, de Emmettet kivéve mindenki belátta, hogy igaza van. Ő is imádta a fiát, és ha őszinte akartam lenni, el kellett ismernem, hogy mi is eléggé elkényeztettük, de húztunk egy egészséges határt, és azon belül maradtunk. Emmett azonban ezt nem látta át, hiába győzködte az egész család, hogy egy bizonyos szinten felül már ártunk Leónak a sok ajándékkal. Békés ki családunkban ez volt az egyetlen téma, ami a megszokott – és véleményem szerint időnként szándékosan provokált -, apró vitáktól hosszabb veszekedéseket válthatott ki.

Jelen pillanatban Leo születésnap ajándékairól volt szó. Emmett már korábban kinézte a tökéletes ajándékot, és szerencsére hamar belátta, hogy csak úgy ajándéknak - így hívtuk a felesleges pénzszórását - túlzás volna, ezért eltettük a szülinapjáig. Em azonban azzal már nem értett egyet, hogy ez meglepetés ahhoz is elég drága, hogy mást ne nagyon vegyünk mellé. Először azt hittem, arról van szó, hogy ő találta ki, ezért nem szeretne osztozni rajta, szóval felvetettem, hogy adja csak ő, mi pedig majd apróságokat veszünk, csokit, ruhákat. Emmett valósággal nekem esett, amikor ezt meghallotta, és kijelentette, hogy nem az ő büszkeségéről, vagy irigységéről van szó. Ezután kezdődött meg közte és Edward között a mennyiség kontra minőség, azaz pénzszórás kontra nevelés vita, aminek számításaim szerint éppen a hatodik fordulóját volt szerencsénk végighallgatni, négy nap alatt.
Én maximálisan Edward oldalán álltam, mivel az ajándék tényleg elég drága volt, majdnem annyi, mint amennyit összesen költeni szoktunk a szülinapjára. Emmett ugyanis egy mini Mercedest vásárolt unokaöccsének. Az autó pont úgy nézett ki, mint egy igazi, épp csak sokkal kisebb volt - pont az ötéves Leo mérete. A másik különbség az volt, hogy nem kellett tankolni, helyette tölteni kellett időnként. Amúgy ugyanúgy kellett vezetni, mint az igazi autókat, volt benne gázpedál, fék sőt még váltó is. Épp ezért amikor megláttuk, azonnal elrohantunk egy bukósisakért...

Alice végül mégsem bírta megállni, és közbe kotyogott:
- Mi lenne, ha szétszednénk az autót, és mindenkitől kapna valamit? Mondjuk te meg Rose adnátok a nagyját - fordult morgó bátyjához -, Edwardék a kerekeket, a sisakot, meg pár dolgot a karbantartásához, mi meg Jasperrel a töltőt, és egy autós könyvet. A nagyszülők úgyis külön ajándékot terveztek!
- Szétszedni? - visszhangozta a kulcsszót Emmett, olyan szörnyülködő arcot vágva, mintha Alice azt javasolta volna, hogy ezentúl baseball helyett balettozzon a család.
- Csak egy ötlet volt - mentegetőzött barátnőm, aztán inkább elment, hogy megkeresse Jazzt, aki a viták alkalmával mindig bölcsen félrevonult.
Emmett és Edward ott folytatták, ahol abbahagyták, még hosszú perceken keresztül.

Nagyjából már ismertem a forgatókönyvet, és már vártam, mikor jön el a pillanat, amikor Emmett felpattan, és kiviharzik vagy Edward hagyja ott testvérét egy meggyőzőnek szánt Gondold át! után. Egészen meglepődtem, amikor Edward váratlanul felkiáltott:
- Megvan! - Emmett kétkedve nézett rá, de láttam rajta, hogy azért érdekli az ötlet.
Én is kíváncsian vártam az ötletet, és a szemem sarkából láttam, hogy még Rosalie is mocorogni kezdett mellettem.
- Arra gondoltam, hogy az autót csomagolnánk be, és azt adnánk át Leónak. Így elsőre azt gondolhatná, hogy csak ennyi - bár ahogy a fiamat ismerem, azt sem bánná. Aztán amikor kiörömködte magát, felvetnénk, hogy nézze meg a csomagtartót, és az rejtené a többi ajándékot!
Emmett egy hosszú másodpercig még összeszűkült szemmel méregette Őt, aztán lassan bólintott. Tudtam, hogy tetszik neki az ötlet - ismertem már eléggé -, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy ezt a világért sem ismerné el, ahhoz túl makacs volt.

- Ez elfogadhatónak hangzik - jegyezte meg Rose óvatosan.
Helyeslően bólogattam, bár igazából úgy gondoltam, ez sem különbözik sokban Edward korábbi ötleteitől, de mivel úgy festett, Em ebbe beleegyezne, úgy tettem, mintha ha a többi javaslat ehhez képest valóban nevetséges lett volna.
Edward alig észrevehetően rám pillantott, és ebből a tekintetből tudtam, hogy Ő is hasonlóan érez.
Talán Leo volt a család legifjabb tagja, és mind rá vigyáztunk, néha mégis úgy éreztem, mintha valamilyen szinten Emmett is csak egy nagyra nőtt kisfiú lett volna. Egy nagyon nagyra nőtt kisfiú. De valószínűleg pont ettől volt annyira szerethető, és ezért értették meg egymást annyira könnyen Leóval.
- Oké, azt hiszem, ez így rendben lesz - egyezett bele végül kelletlenül. Láttam Edwardon és Rosalie-n a megkönnyebbülést.

- Azt hittem már soha nem egyezünk meg - vallotta be Edward, mikor hazamentünk. - Emmett kétségkívül a legönzetlenebb és legelszántabb nagybácsi a világon.
- De néha pont ez az önzetlenség a baj, nem szabad, hogy Leót így elkényeztesse - ráztam a fejem.
- Tudom, de valahol ez is érthető. A legjobb rokon akar lenne, és emellett még mindazt is meg akarja adni Leónak, amit saját fiának adna, ha lenne rá lehetősége...
Edward elhallgatott, és tudtam, hogy abban a pillanatban ugyanarra gondolunk: Rosalie-ra. Talán az első évben elment, de visszajött, és azóta hősiesen viselkedett. Akármennyire is titkolta, mind tudtuk, hogy mennyire elszomorodik, akárhányszor csak Leóra és Emmettre pillant. Ha a helyébe képzeltem magam, beláttam, hogy semmi különös nincs abban, hogy olyan hosszú ideig nem tudott velünk élni. Ha nekik lett volna egy babájuk, és nekem kellet volna néznem, hogy Edward mennyire szereti a kicsit, biztos én is rémesen éreztem volna magam, hogy nem adhatom ezt meg neki...

Két héttel később, Leo szülinapjának előestéjén újra feszültség uralkodott a családon, melyet kivételesen én okoztam. Carlisle-lal az elmúlt hónapokban sokat beszélgettünk, és tudtam, hogy hamarosan, legfeljebb egy éven belül el kell költöznünk, és tudtam, hogy ez azt jelenti majd, hogy el kell szakadnom az emberi családomtól. Emiatt szerettem volna az utolsó alkalmakat kihasználni az együttlétre. Azt hiszem, hogy ennek fényében érthető, ha egy kicsit dühös voltam, amikor anyám az utolsó pillanatban szólt, hogy nem tudnak jönni, és pár perccel később Charlie is közölte, hogy csak egy rövid időre tud majd beugrani. Habár én lepődtem meg a legjobban, mennyire dühített ez az egész. Miután belegondoltam, hogy felháborodásom jogtalan, még rosszabbul éreztem magam. Hiszen apám nem szórakozni megy az unokája szülinapja helyett, a kötelesség szólítja. De még csak anyámékra sem haragudhatok, hiszen rövidesen én is hasonlóan fogok viselkedni: minden közös programot le kell majd mondanom, kitérni a találkozások elől, hogy lassan megszakíthassam velük a kapcsolatot.
Sosem voltam benne biztos, hogy ez a módszer a jobb megoldás, vagy az, ha hirtelen eltűnök, de önzőségből ezt választottam, így tovább maradhattam a közelükben. Keserűen jöttem rá, hogy a lelkiismeretfurdalásosom miatt érzem magam ilyen rosszul, hogy nem akarom átverni a szüleimet. Ettől csak még rosszabb lett a helyzet, mert még arra is figyelnem kellett, hogy Edward erről ne szerezzen tudomást. Féltem, hogy újra előtör belőle a bűntudat, amiért vámpírrá változtatott...

Rózsás hangulatom pedig a készülődésre is rányomta a bélyegét, és mivel a gondolataimat igyekeztem megtartani magamnak, az Ő érdekében, senki sem tudott felvidítani. Imádtam Edwardot, hogy ennek ellenére nem viselkedett velem másképp, ugyanolyan könnyed és angyalian türelmes volt, mint mindig. Egyetlen egyszer kérdezte meg, el akarom-e mondani, mi a baj, és miután nemet mondtam, fel sem hozta többé a témát. Akkor sem panaszkodott, amikor éjjel rövid
magyarázkodás után elmentem otthonról, hogy az erdő magányában tisztázzam a gondolataimat.
Ezt a módszert egyébként tőle lestem el, és valóban bevált. Mire végigjártam azokat a helyeket, amik kedves emlékeket juttattak eszembe, már tisztában voltam az érzéseimmel. Rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen félek. Féltem elszakadni a szüleimtől - örökre. Féltem, hogy Edwardban felébresztem a soha meg nem szűnő bűntudatát. Sőt, attól is féltem, hogy Leo másnap öt éves lesz. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Carlisle rövidesen megkezdi rajta a vizsgálatokat, amelyek fényt derítenek valódi kilétére. Rettegtem, hogy kiderül, Leo nem örökölte a vámpírok legfontosabb tulajdonságát...

Mikor hazaértem már teljesen lehiggadtam, a futás és az, hogy bevallottam magamnak a félelmeimet hihetetlenül felszabadító érzés volt. Még nagyobb szabadságra vágytam, úgyhogy rögtön a hálóba indultam. Kikaptam Edward kezéből a könyvet amit olvasott, és gyorsan bevallottam neki mindent, amire rájöttem. A végére hagyva a legfontosabbat: hogy nem szabad előtte titkolóznom, mert az mindennél rosszabb. Valamint, hogy nem szabad negatívan gondolkodnom, és mindig csak Leo érdekeit kell szem előtt tartanom.
Edward közbeszólás nélkül, feszült figyelemmel hallgatott végig, és amikor befejeztem megsimogatta az arcom, aztán egyszerűen magához ölelt - és ezzel mindent elmondott.
Az utolsó csepp kétség is elpárolgott belőlem, és próbáltam az eszembe vésni, hogy a világon semmi értelme Edward elől elhallgatnom a gondolataimat. Ha nem is tudja kihallgatni, előbb-utóbb úgyis bevallom neki, és ha rögtön megteszem nem kell mindkettőnknek feleslegesen szenvednie.

Reggel Alice megkért, hogy szaladjak át, és nézzem meg, megfelelő-e a csomagolás. Tökéletes volt. Alice egy hatalmas doboz, és valószínűleg négy-öt tekercs csomagolópapír segítségével felismerhetetlenné tette az ajándékot. A kocsi csomagtartójába végül a szüleim ajándékait is beletettük, hogy akkor már igazán közös meglepetés legyen.
Leo szokás szerint izgatottan várta az ünneplést, ebédelni sem akart. Végül lassan elérkezett a délután három, hallottam, hogy Charlie is ott van már a nagy Cullen-házban, szóval elérkezettnek láttuk az időt az induláshoz. Edward előrement, szólni, hogy jövünk, én pedig azt magyaráztam Leónak, hogy egy kicsit változni fog a program.
Mikor beléptünk a család körülállta az ajándékot, így eltakarták Leo elől, én is melléjük léptem, és elénekeltük a szülinapi dalt. Ezután jött a változtatás, amikor is Leónak be kellett csuknia a szemét, majd Edward és Emmett - Charlie kedvéért némi megjátszott erőlködéssel - előrébb tolták a dobozt.
- Kinyithatod a szemed! - kiáltottuk egyszerre, és a fiamnak még a lélegzete is elállt, amikor megpillantotta a hatalmas dobozt.

Három kemény munkával töltött perc után Leo az utolsó csík csomagolópapírt is leszaggatta a dobozról. Mivel semmilyen segítséget nem fogadott el, még egy ollót sem, újabb négy perc volt, míg a dobozt sikerült kinyitnia.
- Atya-gatya! - kiáltotta, mikor belenézett. Hitetlenkedve pillantott újra bele. - Ez... ez... ez... olyan mint egy igazi!
- Úgy is repeszt, Lee! - helyeselt Emmett, és boldogabbnak tűnt, mint az ajándékozott.
Leo tovább ámuldozott a kocsin, én pedig kihasználva, hogy nem figyel, gyorsan szétvágtam a dobozt. Mikor aztán a romokba kihúztam a kocsi alól, hogy végül teljes egészében láthassa, nem szólt semmit, csak tátott szájjal bámult tovább.
- Tényleg megy? - nézett végül Edwardra, az Ő válaszában remélve a megdönthetetlen bizonyítékot.
- Hát persze! - mosolygott Edward. Imádtam ezt a mosolyt, más volt mint a többi, ez kizárólag Leónak szólt. Én azért örömmel gyönyörködtem benne.
- Kipróbálhatom? - tette fel a következő kérdést Leo.
Ezúttal Charlie szólalt meg, valószínűleg azért, mert neki lassan indulni kellett:
- Hékás, először alaposan meg kell nézni a kocsit! Nem lehet csak úgy bepattanni!

Leo tehát rövidesen megtalálta a csomagtartóba rejtett többi ajándékot.
- Még ajándékok? - kérdezte döbbenten, mire Edward diadalittas pillantást lövellt Emmett felé.
Miután kibontotta Charlie ajándékát, apám sűrű bocsánatkérések közepette távozott is. Leo elmélyülten tanulmányozta a töltőt, belelapozott az autókról szóló képeskönyvbe és Carlisle foglalkoztatófüzeteibe, felpróbálta az Esme által varrt dzsekit és csak ezután tért vissza az autóra.
- Ezt muszáj hordanom? - bökött a bukósisakra, mire komolyan bólintottam. - De te se veszel fel ilyet mikor a lehúzod a tetőt, akkor se!
- Az igaz, de anyának van jogosítványa - magyarázta türelmesen Edward. Nem kellett csalódnom benne, fél percen belül talált egy remek indokot, amivel meggyőzte Leót a bukósisak használat előnyeiről. - Így biztonságosabb, ráadásul tudod, kire fogsz hasonlítani...
- Kire? - kérdezte Leo izgatottan.
- Naná, hogy a Forma-1-es pilótákra! Ők is viselnek ilyen sisakot, mert tudják, hogy ez fontos - bizonygatta Edward, mire Leo már nyúlt is a bukósisak után. - Ha akarod majd ráfestjük a kedvenc csapatod nevét is!

Erre az ötletre Leo arca újra felragyogott, és már tervezni is kezdte a mintát, miközben a fejére tuszkolta a sisakot.
- Ferraris lesz! - jelentette be az aktuális kedvencét.
- Egy Mercedesben? Különben is azt hittem, hogy a McLarennek szurkolsz - szúrta közbe Emmett.
Leo segítségkérően nézett ránk.
- Az egyik fele Ferraris lesz, a másik McLarenes - javasoltam, és rövid töprengés után rábólintott.
Mialatt Edward segített neki beszállni, magamban megjegyeztem, hogy nem árt ha veszünk még sisakot - arra az esetre, ha Leo jövő héttől esetleg Red Bull vagy BMW drukker lenne.
Edward könnyedén felkapta a kocsit Leóval együtt, és kivitte az udvarra. Hiba volt, mert Leo ki sem akart szállni többé, még torta sem volt elég vonzó. Végül csak bejött, szerencsére, hiszen rajta kívül senki sem evett, pedig étel maradt bőven.

`` ~ ° ~ ´´

Végül igazam lett, és három bukósisakunk volt az autóhoz, de százat is vettem volna, hiszen a fiam biztonságáról volt szó. Leo egészen addig használta az autót, amíg bele tudta préselni magát, még akkor is, ha nagyon kényelmetlenül fért el. Miután pedig végleg kinőtte el kellett tennünk emlékbe, és csak évekkel később ajándékozhattuk el. Azóta Leo a mai napot várta, amikor olyan autót kap, amely igazából megy, és bukósisak sem kell hozzá.
Jobban belegondolva ez teljesen természetes volt, mi Cullenek elsősorban az összetartásunkkal voltunk jellemezhetőek. Azután pedig a száguldás iránti szenvedélyünk következett, mely holtversenyben volt a makacsságunkkal. Ezt illusztrálta a következő kép is, amin ugyan alig látszottunk, olyan távolról kellett készíteni, hogy mind beleférjünk, mégis a fantasztikus, soha az előtt nem tapasztalt izgalommal teli délutánon éreztem magam, ha ránéztem. Edward, Alice,
Emmett, Rosalie, Jazz és én is a saját kocsink mellett álltunk, ezért foglaltunk el olyan sok helyet...

Edward fekete Aston Martinja állt a kép bal szélén, tulajdonosa hanyagul neki dőlt, és még így is láttam, hogy engem néz. Én vidáman, és rám tökéletesen nem jellemző módon vigyorogtam a kamerában az én csodálatos hófehér Mercedes SLR McLarenem mellett, amit valószínűleg örök életem hátra lévő részében is a világ legtökéletesebb autójának fogok tartani. Mellettem Emmett hunyorgott a kamerába a Jeep nyitott ajtaja fölött, mellette pedig Alice...

`` ~ ° ~ ´´

- ...egy Ferrari California! - kiáltotta Alice boldogan, amikor megkapta új autóját. Boldogan simogatta végig az autó sárga fényezését, és az elkövetkező két napban ki sem szállt az autóból - bizonyos szempontból rosszabb volt, mint Leo.
A hétvégén aztán kijelentette, hogy el kell mennünk valahova, mindenkinek a saját, leggyorsabb autójával - már akinek volt választási lehetősége. A korlátozásokat itt-ott kicsit átlépve is közel három órát autóztunk míg megérkeztünk egy hatalmas, elhagyatott pusztára, amit csak néhány fa tarkított. Alice pedig kijelentette, hogy versenyezni akar. Először mindenki ment egy bemelegítő kört, amit barátnőm lemért, és ez alapján felállította a rajtsorrendet.
- Te teljesen megbolondultál! - szidalmazta széles vigyorral Edward.
- Értem, miért nem kaptál eddig saját kocsit - csatlakozott Emmett is hasonló stílusban.
Alice ezután elmagyarázta, mi az útvonal amin három kört kell megtennünk. Mind a fejünket csóváltuk, de közben persze elképesztően élveztük. Miután mindenki megjegyezte merre kell menni, és melyik fát mikor kell megkerülni, a futam elrajtolt.

Edward indulhatott az élről, mögötte Alice, aztán jöttem én. Az első körben változatlan maradt a helyzet, azt gondoltam, azért, mert egyelőre csak igyekeztünk megjegyezni a pályát. Bevallom semmi gyakorlatom nem volt ilyenekben, szóval teljesen meglepett az a teljesen természetes lépés Rose részéről, hogy megelőzött. Akkor még nem kapott el a játék igazi bűvölete, így hát vállat vontam. De amikor Jazz is megpróbált lehagyni, akkor egyszerre feltámadt bennem a versenyszellem, és hirtelen felindulásomban még Alice-t is leelőztem. Végül túl hamar vége lett, és mindenki elégedetlenkedett. Úgyhogy új versenyt kezdtünk, ezúttal tíz köröset, hogy legyen időnk belemelegedni.

Szülőkhöz, sőt felnőttekhez egyáltalán nem illő módon versenyeztünk órákon keresztül, az első háromban mindig Alice, Edward és én voltunk, de természetesen a többiek sem maradtak le sokkal - pedig Emmett Jeep-jét biztos nem erre tervezték. Az utolsó verseny utolsó körében jártunk, és én hosszú küzdelem után végre legyőztem Alice-t. Már csak Edward volt hátra, és mindent megtettem hogy ez sikerüljön. Vámpírként egyszerre több dologra is tudtunk figyelni, úgyhogy ezt a kört egész biztos letagadnám, ha apám tudomást szerezne róla. Edwarddal ugyanis szinte fej-fej mellett autóztunk és közben a lassan kialakult szokás szerint válogatott szitkokat vágtunk egymás fejéhez. Eddig az összes versenyt Ő nyerte, és újonnan felfedezett versenykedvem követelte, hogy megfosszam a tróntól. A mai napig elcsodálkozom saját vakmerőségemen, amikor az utolsó kanyarban egyszerűen elé vágtam. Ha egyikünk kevésbé figyel, akár belém is jöhetett volna, jobb esetben csak én töröm össze a kocsimat a kanyart jelző fa segítségével, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

Mind imádtuk az autónkat, de az a bizsergető érzés elvette a józan eszünket, és a jobb hely érdekében mindent kockáztattunk. Ez volt annak a délutánnak a különlegessége, amit azóta sem ismételtünk meg. Az összes autó karcolás nélkül úszta meg, de ez azért elég valószínűtlen volt, úgyhogy kissé kijózanodva úgy döntöttünk, elég lesz ilyen versenyeket húsz-harminc évente megrendeznünk.
Ott azonban még csak élveztük a féktelen száguldást, hogy az átlag sebességünk 200 km/h-nál kezdődött. Kivételes bátorságom pedig meghozta gyümölcsét, és az utolsó futamot én nyertem - az állítólagos megaláztatásért aznap éjjel számoltunk Edwarddal...

`` ~ ° ~ ´´

A kép a hazaindulás előtt készült, hiszen Alice mindig mindenre gondolt, így hozott egy fényképezőt, állvánnyal, hogy megörökíthessük a versenyt. Ő maga az élénksárga motorháztetőn ült, és kacéran a kamerába kacsintott. A sötétkék Audi egy kicsit hátrébb parkolt, és Jazz előtte állt meg. A kép jobb szélén Rosalie BMW-je állt, Rose pedig az ülés tetején ült. A világon semmit sem tett, mégis lélegzetelállítóan festett - mint mindig.
Szerettem ezt a képet, mert kizárólag vidám emlékeket juttatott eszembe, nem úgy, mint az azt követő, amelyen a Cullen család ugyan hiánytalanul szerepelt, valami mégis hiányzott. A jól megszokott nagy Cullen-ház.

`` ~ ° ~ ´´

Nem sokkal azután, hogy Leo hat éves lett, hármunkat kivéve a Cullen család elérkezettnek látta az időt, hogy a rekordnak számító tíz év után odébbálljon Forksból. Én még egy rövid ideig maradni akartam, és logikátlan is lett volna, ha együtt költözünk. Carlisle-ék fedőtörténetébe legalábbis nem igazán illett volna bele. A költözés oka az volt, hogy Carlisle egy távol élő rokona megbetegedett, és a család segített neki. Esme vezette az üzletet, amíg felépül, Carlisle pedig a közeli kórházban vállalt munkát. A többiek folytatták az egyetemet, de a szünetekben odamentek, hogy segítsenek.
A sztorinak volt egy-két apró buktatója, de senkinek sem tűnt fel igazán a dolog. Charlie egy kicsit bánkódott, de másoknak nem hiányoztak Cullenék.

Tudtam, hogy hamarosan nekünk is mennünk kell, több okból is sürgetett az idő. Egyrészt elkerülhetetlen volt, hogy lassan feltűnővé váljon kortalanságunk. Másodszor Leónak szeptemberben el kellett kezdenie az iskolát, és azt szerettük volna, ha nem kell pár hónap, esetleg egy év után otthagynia. De a legfontosabb indok az volt, hogy amíg külön éltünk, Carlisle nem tudta folytatni Leo vizsgálatát, pedig még sok volt hátra - egy év nem volt elég semmire.
Bizonyos szempontból könnyen ment a dolog, a korábbi kiborulásomnak hála addigra tisztában voltam az érzéseimmel, így az egyetlen problémát az jelentette, hogy elbúcsúzzak Charlie-tól.
Lassan kezdem szoktatni a gondolathoz, hetekkel a bejelentésünk előtt már boldogan meséltem neki, hogy Edwardot valószínűleg magasabb beosztásba helyezik, annyira ért az autókhoz. Később véletlenül megjegyeztem, hogy úgy fest, másik városban kaphat csak jobb munkát. Emellett legnagyobb meglepetésünkre Mike Newton is véletlenül besegített nekünk, ugyanis fennhangon szidta a helyi iskolát, ahová a húga járt.
Mindezek ellenére Charlie-t nagyon letaglózta a hír, hogy augusztusban elköltözünk, mivel Edwardot kinevezték egy Mercedes szalon vezetőjévé Medfordban.

Valójában persze sokkal messzebb költöztünk, de Charlie-nak erről nem kellett tudnia. Tudtam, hogy utál utazni, még az unokája miatt sem fog, én viszont megígértem, hogy majd gyakran meglátogatjuk. Ez csak félig volt hazugság, ezzel vigasztaltam magam. Edwarddal megegyeztünk, hogy eleinte majd még hazajövünk, aztán egyre ritkábban, és ritkábban.
Tudtam, hogy Apu engem el tud engedni - meg kellett már tennie, és megtanult élni nélkülem. De Leo pokolian fog neki hiányozni... Ezért született meg bennem a mentőötlet: ha érzem majd Charlie-n, hogy túlságosan hiányolja Leót, őt nem fogom elszakítani tőle. Elvégre eddig úgy tűnt, átlagosan fejlődik, nem buktathat le minket. Úgy terveztem, majd elutazik nyaranta egy-két hétre a nagyapjához.
Ám egyelőre kár volt ilyen előre tekintenem, előbb el kellett köszönnöm apámtól. Azt hittem, nem fogok sírni, de amikor Apu szorosan magához ölelt, tudtam, ha lennének könnyeim most patakban folynának. Leo érdekében visszafogtuk magunkat, de amint ő elaludt a kocsiban belőlem feltört a könnytelen zokogás, és Edward nyugtató simogatása sem segített.

Mire megérkeztünk az új otthonunkba már sikerült összeszednem magam, és próbáltam berendezkedni. Leo örült, hogy újra láthatja a családját, és ha ő boldog volt, én is az voltam. Az első éjjel csak feküdtem Edward mellett az új hálószobánkban - amit Ő igyekezett nagyon hasonlóra berendezni -, és gondolkodtam. Lehetséges, hogy nyolc éve költöztem volna Forksba?Elszaladhatott ennyire az idő? Örök életem volt, de abban a pillanatban szerettem volna egy
kicsit visszatekerni, aztán megállítani, egy tökéletes pillanatnál, amikor mindenki boldog volt, és mindenki együtt volt... De mivel ez nem volt lehetséges, nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy lesz még ilyen pillanat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés