El sem hiszem, hogy Charlie Swan leveleit olvasom, amiket akkor írt, amikor a legjobban szenvedett, és csak azért, hogy könnyítsen a lelkén. Csak négy levél volt, de ahogy olvastam, a szívem folyamatosan összeszorult, de ahogy követték egymást a levelek, éreztem, hogy Charlie lassan megkönnyebbül. A fájdalom, amit megpróbált kiírni magából, most az én lelkemet marcangolja. Ahogy a sorokat olvasom, gyötrelmes szenvedés, és mérhetetlen fájdalom. A kezembe vettem a harmadik levelet, és olvasni kezdtem.


„Bellám!
Újra itt ülök, a nappaliban, tollal a kezemben, és megint neked írok, bár még mindig nem tudom, hogy mit is kéne kezdenem ezekkel a levelekkel. Talán olyanok ezek nekem, mint egy napló.
Szóval ott tartottam, hogy feleségül vettem Sue-t, és boldogabb voltam, mint valaha, közben pedig a fájdalom, és a gyász mellett, hatalmas lelkiismeret furdalásom is volt. Hiszen, én boldog voltam, nem kellett volna annak lennem, mert te nem voltál mellettem, azt sem tudtam, hogy életben vagy e még.
Azon a napon, amikor megtudtam, hogy Sue gyereket vár tőlem, egy telefont is kaptam. Washingtonból hívtak. Bejelentették, hogy majdnem háromévnyi sikertelen keresés után feladják, nem foglalkoznak többet az ügyeddel. Csak egy ügy voltál nekik, amit egyszerűen lezártak, egy kis cetlivel a mappa tetején, hogy „megoldatlan”. Mérgesen, és kétségbeesve mentem Washingtonba, hogy kérdőre vonja azt, aki feladta azt, ami nekem mindent jelentett. Igen, lehet, hogy egy kicsit megőrültem, de az vesse rám az első követ, aki nem tette volna meg ugyanezt a gyermekéért. Börtönbe csuktak, mert bevertem a képét annak a beképzelt alaknak. Sue magán kívül volt, nem akartam, hogy megerőltesse magát, ezért mindent megettem, hogy minél előbb kiengedjenek, és vele lehessek. Hiszen nagyon vigyáznia kellet, mivel kockázatos volt az ő korában a gyerekvállalás, de ő mégis akarta a kicsit. Én pedig nem adtam az utánad való keresést, de elhatároztam, hogy addig amíg Sue és a baba biztonságban nem lesz, addig nem kereslek tovább. Bármennyire is fájt az a tudat, hogy lehet, hogy élsz, és te is keresel engem. Ki tudja, hogy azok az átkozott Cullenék mit csináltak veled, és hova vittek. Dühös voltam rájuk, és ha a kezem közé kaparinthattam volna, a te annyira szeretett Edwardodat, akkor biztos, hogy kitekerem a nyakát. Nevetséges volt, hogy ilyenekre gondoltam akkor, de m imást tehettem volna.”

Sóhajtva tettem le a lapot, és kortyoltam bele a tejbe. Még mindig azon járt az agyam, hogy vajon, ha Charlie tudta volna, hogy a Cullenek megmentették a lánya életét, akkor is ilyen nagy lett volna a fájdalma? Valószínűleg igen, sőt talán rosszabb is, mert tudta volna, hogy soha többé nem láthatja őt, még akkor se, ha él. Nem tudtam csak így abbahagyni az olvasást, abban biztos voltam, hogy mielőtt felhívom Sethet, meg fogom mutatni ezeket Bellának. Amúgy is tartozom neki. Az utolsó levél volt talán a leghosszabb, kíváncsian kezdtem hát bele.

„Drága Bellám!
Szeptember tizenharmadikán Harold Charles Swan, világra jött, 3450grammal, és 53centivel. Egészséges, és gyönyörű kisfiú. Sue nagyon jól viselte a terhességet, és a szülést is. Végig mellette voltam, s a kezét fogva biztattam őt. Megint apa lettem, a világ legcsodálatosabb érzése, amikor belenézek azokba a hatalmas barna szemeibe, mintha a te szemeidet látnám. Soha nem hittem az ilyen dolgokban, de sokszor, amikor csak nézem, ahogy alszik eszembe jut az, hogy lehet, hogy a te lelked tért vissza ebben a kis csöppségben. Szörnyen hiányzol drágám, el sem tudod képzelni, hogy mennyire vágyom arra, hogy megismerd az öcséd. Hogy mellettünk légy, és éld az életed, még ha azzal az átkozott Cullen fiúval is teszed mindazt. Jacob háromévnyi távollét után visszajött, még csak meg sem keresett, hogy tudassa velem. Sethtől kellett megtudnom, hogy hazajött, és csöppet sem néz ki jól. Szinte minden kapcsolatunk megszakadt a La Pushiakkal. Sue úgy gondolta, hogy én teljes életet tudok neki és Sethnek nyújtani. Seth, viszont nem akart elszakadni a barátaitól, ezért ő folyamatosan lejár, még a sulit is ott fejezte be. Izgatottan, és szomorúan mesélte, hogy Jacob hazatért, de már nem a régi Jake, hanem egy megtört ember. Tudom, hogy gonosz vagyok, de csöppet sem érdekelt, mert őt hibáztattam minden miatt, ami veled történt. Már nem volt bennem akkora düh, mint régen, mert amikor belenéztem Harry hatalmas csoki barna szemeibe, minden dühöm elpárolgott, mintha sosem lett volna, és a fájdalom alább hagyott. Nem múlt el, sosem fog, de belenyugodtam, hogy nem látlak többé. Megpróbálok ezzel a hatalmas űrrel a szívemben boldogan élni. Mert ezt az űrt senki nem fogja tudni betölteni, és tudom, hogy nem fogok teljes életet élni nélküled, de boldog leszek, már csak a fiaim miatt is. Azt hiszem, hogy nagyon jól tettem, hogy kiírtam magamból mindazt, ami a szívemet nyomta, mert könnyebb a lelkem. Talán, ez is segített abban, hogy ne bolonduljak meg teljesen. És most, amikor látom, hogy Harry növekszik, és egyre ügyesebb lesz, megnyugodtam. Végre felszabadultan nevethetek azon, ahogy Seth és Leah vitatkozik egymással. Képzeld Leah ügyvéd lett, Seth pedig az orvosira jelentkezett, nagyon büszke vagyok rájuk. Végre Leah is elfogadott. Imádja a kisöccsét, és engem sem úgy kezel, mint egy betolakodót, még arra is rávettem, hogy csináljunk egy közös családi képet. Kinagyítattam, és most itt lóg a nappaliban a falon, a te képed mellett. Ezeket a leveleket elrakom, azért, hogy majd egyszer, amikor már nem fog ennyire fájni a hiányod, elő tudjam őket venni, és átolvasni. Igaz, sosem fog múlni ez a fájdalmam, csak tompulni, sosem foglak elfelejteni kislányom, és egyszer, ha majd meghalok, akkor remélem, hogy a mennyben megtalállak. Akkor bocsánatot tudok kérni amiatt, hogy nem találtalak meg. Bolondos ötlet tudom, de hát ilyen vagyok. Örökké szeretni foglak, én édes kicsi lányom.

Charlie Swan Forks 2008. 09. 31”



A könnyek már felszáradtak az arcomon, és a torkomat már nem zárták el. Tehát Seth ezért adta nekem oda ezeket a leveleket, mert a Cullen név felkeltette a figyelmét, főleg Edwardé, de nem tudta, hogyan közelítsen feléjük. Amiket Charlie leírt, azok az érzelmek engem is megríkattak. Tudni sem akarom, hogy vajon milyen reakciót váltanak ki Bellából. Automatikusan nyúltam a telefonomért, és tárcsáztam Bella számát, el kellett neki mondanom, ezeket a leveleket, nem nekem címezték, hanem neki. Az első csörgés után fel is vette, nevetős hangon szólva bele.

– Szia Lizzy! Eltévesztetted a számot? – kérdezte kuncogva.
– Szia! Nem téged akartalak hívni – mondtam komoly hangon.
– Baj van? – kérdezte ő is komolyra váltva. – Történt valami?
– Mikor értek haza? – kérdeztem válasz helyett.
– Már úton vagyunk, körülbelül egy óra és otthon leszünk – felelte ő némi hallgatás után. – Odamegyek hozzád, Alice valami leveleket látott – mondta végül.
– Rendben, várlak – feleltem halkan. – Szia! – köszönte el, s miután Bella is benyögött valami köszönés félét, kinyomtam a telefont.

Felálltam az asztal mellől, és a félig megevett szendvicset a kukába dobtam. A tej maradékát felhajtottam, majd elmosogattam, a reggeli müzlis tálammal együtt. Mivel péntek volt, nem kellett a tanulással foglalkoznom, így felmentem a szobámba, és kipakoltam a könyveimet, majd csak hogy elüssem az időt, nekiálltam rendet rakni a szobámban. Ez annyira lekötötte a figyelmemet, hogy összerezzentem, amikor megszólalt a csengő. Lerohantam a földszintre, és ajtót nyitottam. Emmett, Edward és Bella álltak az ajtóban. Emmett a karjaiba kapott, és egy szenvedélyes csókkal belém folytatta a „sziasztokot”.

– Hiányoztál – suttogta a fülembe, miután letett a földre.
– Te is nekem – feleltem fülig pirulva.
– Khm… – Bella megköszörülte a torkát, mire nekem eszembe jutott, hogy miért hívtam őt ide.
– Igen, gyertek be a nappaliba – bontakoztam ki Emmett ölelő karjaiból, és míg ők bementek a nappaliba, én a konyhába futottam az asztalon hagyott levelekért. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy jövök eggyel? – kérdeztem halványan mosolyogva. – Ezek itt elvileg a tieid – nyújtottam felé a kis mappát, majd leültem Emmett ölébe, aki az egyik fotelbe foglalt helyet, míg Bella és Edward a kanapéra ültek le.

Csendben figyeltem, ahogy Bella előveszi a leveleket, és a fájdalom azonnal kiül az arcára amint felismerte a kézírást. Az eddig engem figyelő Edward most Bellára nézett, és átkarolta a derekát, ezzel közelebb húzva magához. Olvasni kezdett, és amikor láttam, hogy a szemei sorról-sorra szaladnak, a lélegzete egyre szaporább lett, mint aki visszatartja a zokogást. Mire észbe kaptam már a harmadik levelet tartotta a kezében, és már hangosan zokogott, viszont a könnyei nem csordultak ki, csak automatikusan nyúlt oda a szeméhez, mintha letörölné azokat. Én is megint sírdogálni kezdtem, ahogy a gondolataimban megint felidézem a sorokat. Edward szemei köztem és Bella közt cikáztak. Először értetlenség ült ki az arcára, majd amikor rájött, hogy Bella mit is olvas, azonnal mérhetetlen fájdalom ült ki az ő arcára is. Emmett halkan csitított a fülembe suttogva, hogy ne sírjak, hangosan megszólalni nem akart. Gondolom tudta, hogy nincs még itt az ideje a kérdéseknek. Szerelmem széles vállára hajtottam a fejem, és megpróbáltam rendesen venni a levegőt. Bella zokogása is alább hagyott, tehát végzett a levelekkel. Odafordítottam a fejem, és láttam, hogy Edward átkarolja a remegő feleségét. Vettem egy nagy levegőt, és felálltam, majd mellé ültem, és megérintettem a vállát. Bella felém fordult, és most az én vállamra hajtotta a fejét, és tovább zokogott.

– Css, ne sírj – nyugtattam a hátát simogatva.
– Honnan… honnan vannak ezek a levelek? – kérdezte Bella szipogva, és felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen.
– Seth adta őket nekem – feleltem halkan. – Azt mondta, hogy hívjam fel őt, ha elolvastam ezeket. Nem mondott többet, habár szerintem ezek mindent elmondanak.
– Seth? – kérdezte Bella megkövülve.
– Harry Swan a nagyapja, azt hiszem – mondtam elbizonytalanodva.
– Beszélnünk kell vele – pattant fel Bella, mire Edward is felpattant.
– És szerinted mit mondjunk neki? – kérdezte aggódással a hangjában. – Nem mondhatjunk el neki…
– De ő a rokonom, az utolsó – vágott kedvese szavába Bella. – Tudom, hogy meg kell ezt beszélni Carlisle-lal, de kérlek, látnom kell őt.
– Rendben, most akkor menjünk haza – felelte Edward, és megindultak a bejárat felé. – Ti nem jöttök? – kérdezte hátrafordulva.
– Nem, mi most itt maradunk – feleltem mosolyogva. – De ha beszéltetek, mindenképpen hívjatok, hogy mi legyen. Rendben?
– Persze – felelte Edward, és már ki is lépett az ajtón, Bella viszont szélsebesen visszaszaladt hozzám, és megölelt.
– Köszönöm – suttogta a fülembe.
– Nincs mit is – feleltem mosolyogva.

Miután Bella és Edward elmentek, és visszasétáltam a nappaliba, és leültem Emmett mellé a kanapéra, éppen a tévécsatornák közt kapcsolgatott.
– Akkor, most mi is történt? – kérdezte végül, és kíváncsian felém fordult.
– Csak annyi, hogy Seth Swan a kezembe nyomta azokat a leveleket, és azt mondta, hogy hívjam fel, miután elolvastam őket – feleltem megrándítva a vállam. – Szerintem furcsa neki, hogy a Cullen család megint Forksban van, és az is, hogy a család egyik tagját Edwardnak hívják. Kíváncsi vagyok, hogy ő mire számít, hogy mit mondok neki ezek után. Szerintem sejt valamit.
– Veled mindig csak a baj van – ugratott vigyorogva, és összekócolta a hajam.
– Haha, vicces – morogtam igazítva a hajam. – Akkor el sem mondom, hogy milyen álmom volt tegnap éjjel – húztam fel sértetten az orrom.
– Milyen álmod volt? – szűkült össze szerelmem szeme. – Rólam álmodtál? – vigyorodott el. - És jó volt?
– Hmhm, de még mennyire – sóhajtottam fel, és egy kicsit el is pirultam, mivel eszembe jutottak a tegnap esti álomképek.
– Na, mesélj – hajolt közelebb Emmett, látszott rajta, hogy a vigyort szinte lehetetlen letörölni az arcáról.
– Nem. Vagyis csak akkor, ha feladod – vigyorodtam el én is.
– Ilyen kevéssel a cél előtt, nincs az, az Isten – rázta meg a fejét Ő, mire én megint megrántottam a vállam.
– Hát jó, akkor nem mondom el – nyújtottam rá a nyelvem.
– Egyszer mondtam már, hogy ne nyújtogasd, mert leharapom – fenyegetett meg Emmett vigyorogva, és játékosan összecsattintotta a fogait.
– Na, gyere, te félelmetes szörnyeteg – kuncogtam fel, és színpadiasan kitártam a karjaimat, mint aki megadta magát a halálnak.
– Ez felkérés keringőre? – húzta fel Ő a szemöldökét, és játékos morgás hagyta el a torkát.
– Akár – nevettem fel, mire Ő rámvetette magát, és elkezdett csiklandozni. – Ne, kérlek, nee – visítottam levegő után kapkodva.
– Te ajánlottad fel – kacagta dörmögős hangon, de én annyira kapálóztam, hogy sikeresen lehemperedtünk a kanapéról. Emmett a hátára esett, és pedig rá, de a csiklandozást egy pillanatig sem hagyta abba.
– Emmett – könyörögtem és letöröltem a nevetéstől kicsordult könnyeimet.

Megtámaszkodtam a mellkasán, és a lábamat átvetettem a csípőjén, így meglovagoltam a hatalmas plüssmacimat. Emmett ekkor megmerevedett, és halkan felnyögött, mire mocorogni kezdtem, amivel egy újabb nyögést csaltam ki belőle.

– Most kínzol? – kérdezte felsóhajtva.
– Te kezdted – incselkedtem vele nevetve, és újra megmozdítottam a csípőmet az ágyéka fölött.
– Lizzy – hördült fel Emmett, és megragadta a csípőmet. – Így is megörülök, ne akard, hogy megerőszakoljalak.
– Jaj, nem lenne az erőszak – sóhajtottam fel én is, mert szerelmem kezei felsiklottak egészen a mellem alatti részig.

Emmett felült, és csak annyit suttogott, hogy egy csábító bestia vagyok, majd megcsókolt. Ebbe beleremegtem, hiszen a sok hónap alatt, egyszer sem csókolt így ennyire szenvedélyesen. Ajkai követőzve kaptak az enyém után, amikor hátráltam, csak hogy levegőhöz jussak. Nyelve vadul furakodott be a számba, és mohón járta be minden centiméterét. Felsóhajtottam, és valóban megadtam magam, hiszen nem akartam már küzdeni a bennem vadul égő vágy ellen, ami annyira ki akart törni. Hát engedtem, akartam őt, mindennél jobban vágytam Emmettre. Átkaroltam a nyakát, és szorosabban hozzá simultam. Szerelmem a pólóm alá nyúlt, és elkezdte lefejteni rólam. Éppen át akarta húzni a fejemen, amikor megszólalt a telefonom.

– Ne vedd fel – suttogta a számba, mire én mosolyogva újabb csókkal engedelmeskedtem a kérésének.

A szenvedélyünk egyre forróbban égette a testünket. A póló Emmetről is lekerült, már éppen a melltartóm következett volna, amikor Emmett telefonja is megszólalt a zsebében. Az enyém folyamatosan csöngött, és az övével együtt, már nem tudtunk nem tudomást venni róla. Sóhajtva felkeltem szerelmemről, és a telefonomért nyúltam. Bella hívott, Emet, pedig Edward.

– Igen – szóltam bele, levegő után kapkodva.
– Megbeszéltük, látni akarom Sethet – szólt bele Bella.
– Hát ez gyorsan ment – nevettem el magam.
– Meggyőző tudok lenni – nevetett velem ő is.
– Rendben, akkor felhívom, és lebeszélek vele egy találkozót – mondtam elnyomva egy sóhajt.
– Alice üzeni, hogy ezt még megköszönöd neki – kuncogott Bella. – Mert ráért volna, de nem hagyott békén.
– Én meg azt üzenem, hogy tudom, hogy lehetetlen, de egyszer kitekerem azt a kecses kis nyakát – sziszegtem morcosan.
– Akkor telefonálj, mi is indulunk hozzád – kuncogott tovább Bella, majd letette a telefont.
– Idegesítő vámpírmanó – morogtam magamban, majd visszamentem a nappaliba, ahol Emmett már nyújtotta is a pólómat.
– Jobb ez így… azt hiszem, – mondta komolyan, majd mocorogni kezdett – De nem mostanában fogok megmozdulni.

Felkuncogtam, és gyorsan felöltöztem, majd visszamentem a konyhába, és előkerestem azt a lapot, amit Seth adott. Beütöttem a mobilomba a számát, és már hívtam is. Alig két csörgés után egy mély férfihang szólt bele.

– Seth Swan.
– Helló, Lizzy vagyok… Lizzy Evans – mondtam akadozva. – Elolvastam a leveleket… – kezdtem halkan.
– Személyesen kéne ezt megbeszélnünk. Nem gondolod? – vágott a szavamba Seth.
– Igen, én is ezt akartam javasolni – hadartam, miközben felvettem a cipőmet. – Hol találkozzunk? – kérdeztem azon töprengve, hogy hol lenne a legalkalmasabb helyszín arra, hogy az ember fia megtudja, léteznek természetfeletti lények ezen a világon.
– Talán a bekötőút mellett kis tisztás, nincs messze a házatoktól – mondta izgatottan. El sem tudom képzelni, hogy mire számított, mit mondok neki.
– Oké, akkor… – kezdtem, de akkor halk kopogásra lettem figyelmes, majd Emmettet pillantottam meg, aki kinyitotta az ajtót. – Sokszor már elegem van ebből a vámpírgyorsaságból, úgy érzem, hogy néha lemaradok valamiről, és én nem szeretek lemaradni semmiről –, mondjuk tíz perc múlva a tisztáson – fejeztem be a mondatot.
– Rendben ott leszek, szia! – köszönt el Seth, vidám volt a hangja.
A zsebembe csúsztattam a mobilom, majd a többiek felé fordultam. Bellán izgatottság, Edwardon aggodalom, Emmetten pedig unalom látszott, annyira cuki – visítottam fel magamban, mint egy tizenkét éves.

– Beszéltem vele – rántottam meg a vállam.
– Hallottuk – na, ja kevés olyan dolog van, amit ti nem hallotok, gondoltam, mire Edward elvigyorodott.
– Bizony- helyeselt a gondolataimra.
– Akkor induljunk – Emmett kézen ragadott, és kisétáltunk a hűvös délutáni levegőre.
Kicsit izgultam ugyan, hogy vajon Seth, hogy fogadja majd mindezt. Remélem, nem úgy, ahogy anno én...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés