Sűrű hajamat a szél meglebbentette, amint az erdő felé sétáltam. Szükségem volt a szabad levegőre, most még inkább. Az iskola elkezdtével minden szabad percemet Alice, Edward vagy Emmett töltötte ki. Rosalie és Jasper inkább került, ha pedig mégis egymásba „ütköztünk”, egy rövid köszönéssel le is tudtuk a beszélgetést. Otthon a köztünk felállított falakat döntögettem le Lisa néni és köztem, hogy végre éretten és megfontoltan társaloghassunk. Bár sok mindent el kellett titkolnom előle – a saját érdekében – mégis egyre inkább összekovácsolódtunk. Mesélt Charlie gyermekkoráról, és új kapcsolatáról Márkkal. Örültem neki, hogy boldog egy másik férfi karjaiban, ha ő nem is a nagypapám. Megtudtam Márkról, hogy van neki egy nálam pár évvel idősebb fia, aki ügyvéd és Hugh-nak hívják. Lisa néni szerint össze kellene ülnünk vele, hogy az anyagiakról beszéljünk és eldöntsünk mi lesz az örökségemmel. Egyedül nem akart dönteni semmiről, nekem is hagyott életteret az ötleteimhez. Igaz én még inkább nem tudtam mihez kezdjünk, de talán dűlőre tudunk jutni egy szakember segítségével.

A kíváncsiságom hajtott ide, az erdőbe. Múlt alkalommal láttam valamit, ami nem hagyta nyugodni éber fantáziámat. Az árny több volt, mint egy állat, aki megbújt előlem. Éreztem, hogy igazam van. Edward szerint veszélyes az erdőben sétálnom, így most nem avattam be a tervembe. Nem kell, hogy miattam idegeskedjen, mikor már napok óta a hétvégéről beszéltek, amikor elmennek a hegyekbe a családjával vadászni. Persze rögtön a lelkemre kötötte, hogy figyeljek oda a testi épségemre és lehetőleg ne csináljak semmi őrültséget. Egy délutáni sétálás nem hinném, hogy olyan nagy kockázattal járna. Habár a földön elhullott ágak nehezítették a lépéseimet és a fejem fölött húzódó fenyvesek is csak hátráltatni tudtak. Edward szerint ma este jönnek vissza, addig viszont még jó pár órám maradt a szimatolásra.

Az ösvény mellettem húzódott pár száz méterre. Óvintézkedésként mentem a turistasétánnyal párhuzamosan, ha véletlenül eltévednék, könnyen visszataláljak az erdőből. A nap sugarai csalogatón mutatták nekem az utat egy kisebb forrás felé. Cserepes ajkaimat megnyaltam a víz látványára. Órák óta sétáltam felderítésem végett, de nem gondoskodtam élelemről vagy egy kis ásványvízről. Lekuporodtam az ér széléhez és tenyeremet belenyomtam a hűsítő vízbe. Behunyva szememet Edward keze vált láthatóvá, arcomat megbizsergette hideg simogatása. Ajkaimhoz érintve érezhettem a kristálytiszta víz ízét, ami semmi máshoz nem volt fogható. Lágyan kúszott le a gégémen, libabőrt hátrahagyva kezeimen. Sóhajtva engedtem le karjaimat és kinyitottam a szemem, hogy tovább mehessek. Egy mókus épp a fatörzsön futott fel előttem alig pár méterre, úgy tűnik nem zavarta meg a gyűjtögetését a személyem. Mást viszont igen, periférikus látásommal még épp elkaptam egy árny mozgását az erdő sötétebbik felén, ahol sűrűbben nőttek a fák.

- Van ott valaki? – húztam ki magam és elkezdtem arra sétálni. Bármi is az, nem akarja, hogy észrevegyem. Mintha csak bújócskázna, és macska-egér játékot játszana velem. Kétségkívül buta hasonlat, hiszen én inkább vagyok zsákmány, mint vadász egy kihalt erdőben. Az ágak ropogása jelezte, hogy nem kápráztak a szemeim az imént.

- Nem akarlak bántani – szólaltam meg félénken. Bántani? – szólalt meg a belső hangom kacagva. Igaza volt, még a pókot is az újságpapírra sepertem, hogy ne essen bántódása.

Esetlenül botladoztam az ismeretlen felé, ezzel végleg felbontva az Edwardnak tett ígéretemet. Nem is olyan egyszerű nem keresni a bajt, mikor ilyen makacs vagyok. Az árnyékokra fókuszáltam, ahova előszeretettel elbújt előlem. Egy újabb roppanás jelezte, hogy távolodik előlem, de semmit nem láttam.

- Miért követsz, ha utána itt hagysz? – avatkoztam gyorsan közbe, hogy itt tarthassam még egy kis ideig. Jól lehet nem értette egyetlen szavamat sem, azért megpróbáltam. Az állatok másként reagálnak az emberekre, vagy elfutnak, vagy támadnak. Ő viszont várt és a távolból figyelt. Velem ellentétben mindent tudott, amit én is akartam.

A szél lazán kisodorta a gumi mögül hajszálaimat, hogy aztán az arcomba fújja. Egyre beljebb sétáltam figyelőm után, de ő megtartotta előlem a távolságot. Olyan volt, mintha tánclépésekkel kommunikálnánk. Ahogy egyet léptem előre, ő úgy hátrált a titkát féltve. Míg én bice-bóca léptekkel közeledtem, ő alig hallhatóan botorkált tovább. Talán csak ki akart cselezni, de megeshet, hogy csapdát állított nekem. Bárhogy is, követtem ahova vezetni próbált. Az ösvény szélétől már úgy is letértünk, és ha jól tájékozódtam, a házunk felé szaporázta lépteit. Idefele jövet az elővigyázatosság kedvéért mentem a hosszabb úton, az erdő szélén, de így átvágtunk mindenen a fényszegény erdőben.

A köd lassanként alászállt a magasból körülvéve az erdőt. A fénysugarak elszigetelődtek a felhők hátterében, ami csak nehezítette a tájékozódásom és a látásom. Nem voltam biztos merre van észak, s merre találom a várost. Kabátom átvette a köd nyirkosságát és hidegét. Jobb lett volna Edward ítélőképességében bízni, miszerint tényleg vonzom a bajt és maradjak a fenekemen.

- Rendben van bármi is vagy elegem volt – álltam meg egy helyben, mintegy tüntetve, hogy akár gyökeret is eresztek, ha nem fedi fel kilétét. Karba tett kézzel vártam, hogy felbukkanjon a fák takarása mögül, de nem történt semmi. Helyette csak egy mélyről jövő morgást hallottam, ami megremegtette térdeimet. A sokktól mozogni sem bírtam, szemeim viszont kitágultak a félelemtől. Az ereimben csörgedező vér most zubogva áramlott a fejembe, megkétszerezve adrenalin szükségletemet.

- Bella – kapott el hátulról valaki gyorsabban a kelleténél. Az ijedségtől egy nagy sikkantás hagyta el számat, amitől rögtön szégyellni kezdtem magam. Főben járó bűn volt, hogy nem ismertem fel a hang gazdáját.

- Edward, te… hogy…? – kétkedtem agyam normalitásában. Hiszen ő most a hegyekben van több száz kilométerre.

- Annyira féltettelek – húzott magához közelebb. – Mégis hogy képzelted, hogy egyedül csatangolsz itt? Tudod, hogy megijedtem mikor nem találtalak otthon? A lehető legrosszabb dolgok peregtek le a szemeim előtt. Az egész családom keres téged és aggódik miattad. Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyesmit – hadarta el, így szinte alig értettem a felét is annak, amit mondott.

- Ígérem – feleltem az ijedségtől gyengén. Pár percig még mindig ugyan ilyen nyugodtan álltunk, de akkor Edward megmerevedett a karjaimban. – Mi ez? – szimatolt a levegőbe dühösen.

- Mi? – húzódtam el tőle. Nem akartam megemlíteni, hogy mi után nyomozok az erdőben.

- Ez egy…

- Bella – vágott közbe Alice nagy sajnálatomra, félbeszakítva Edward meglepett megjegyzését. Látszott rajta, hogy tisztában van ki az árny. – Hiszen te reszketsz – dobta rám dzsekijét könnyedén.

- Alice indulj el Bellával. Út közben utolérlek – vetettek egymásra egy mindent tudó pillantást. Ismertem már annyira, hogy tudjam, valamire készülnek, amit nem szeretnének elmondani.

- Alice! Ez olyan megalázó – dühöngtem kipirosodott arccal. Úgy kezeltek, mint egy pólyást. – Tudok járni, erre semmi szükség.

- Ma már eléggé ránk hoztad a frászt. Egy pillanatra sem szeretnélek még egyszer szem elől téveszteni – lassított le, hogy csak sétában araszoljunk tovább.

- Akkor legalább azt mond el hol van Edward – vetettem be a legbájosabb hangomat, ami nála nem bizonyult hatásosnak.

- Mindjárt ideér – tett le a lábaimra, mintegy végszóra. Amint súrlódott talpam a talajjal Edward már mellettem is állt.

- Köszönöm Alice, innen már átveszem – mosolygott rám pajkosan.

- Azt hiszem… én megkeresem a többieket… - köszörülte meg a torkát izzó kettősünk láttán, majd a dzsekijével a kezében elfutott.

- Ha azt hiszed, hogy nem szedem ki belőled, akkor tévedsz – böktem meg mellkasán.

- Már vártam, hogy ezt mond – húzott közelebb szemeivel arcomat fürkészve. A pulzusom teljesen meglódult lepke finom érintésétől a nyakamon. Másik kezével mellkasomig lehúzta a cipzárt és vállamra söpörte hosszú hajamat. Csillogó szemei izgatottságot sugároztak felém, amire dörömbölő szívem rögtön válaszolt. Ajkait a szám helyett most a nyakamra tapasztotta, majd rálehelve egy rövid kis morgást engedett ki mély sóhajjal fűszerezve. Nem tudtam, hogy most félnem kellene, sikoltanom, vagy élveznem hosszú ujjai simogatását a tarkómon és csókjait fülemhez közel. Remegő lábaim végül megoldották a problémámat, mert rongybabaként összecsuklottam, ahogy végigsúrolta nyelvével ütőeremet.

- Bocsáss meg – kapott el és felemelt karjaiba. – Tesztelni akartam mennyire bírom a véred aromáját, ha nem vagyok éhes.

- És mire jutottál? – szedtem a levegőt zihálva.

- Hogy bármit is teszek, te még így is ellenállhatatlanul jó illatú vagy – szagolt bele frissen mosott hajamba. Tekintetünk találkozásakor az arcom lángba borult, amit megpróbáltam arcom eltakarásával palástolni. Edward viszont megláthatta a szándékomat, mert államat felszegte, hogy visszahulljanak kusza tincseim a hátamra.

- Szeretem nézni a piros tűzrózsákat az arcodon, ne szégyenkezz miattuk – simította végig finoman a két köröcskét. Ahogy lejjebb csúsztatta hűvös ujjait ajkaimon, szétnyíltak, mint egy kapu, ami reagált a kulcsra. – Gyönyörű vagy – sóhajtott fel. Kezeit szomorúan visszahelyezte hátamra, jelezve, mára túlmentünk a határon. Csakhogy nekem ez még közel sem volt elég. Jobban akartam érezni hűvös testét, ahogy hozzápréselődöm izmos mellkasához. Testemben fellángolt a tűz, ami akár egy egész erdő leégetésére is elég volt. Lábaimmal addig ügyködtem, míg dereka köré nem csavarodtam. Kezeimmel hajában élvezettel szántottam. Az irányítás most nem Edwardon volt és nem is rajtam. A belőlünk áradó erő hajtott, mi csupán bábuk voltunk, ami a szenvedélyt fizikailag megtestesítette a köztünk húzódó belső kapocs helyett. Edward lágyan az ajkaimat kezdte becézgetni, miközben ujjai átnedvesedett kabátom alá csúsztak. A nagy hevességben valahogy lekerültünk a földre, ahol tovább folytattuk egymás testének kényeztetését. Pulcsija alá beférkőzve egyesével tapogattam ki bordáit, amiket egy-egy simogatással üdvözöltem. Ajkait elhagytam levegő után nyöszörögve, mert fuldokoltam az oxigénhiánytól. Testhelyzetünket megcserélve helyezett maga alá, alkarjával megtartva önmagát. A fenyvesek körülöttem forogtak, akár egy ringlispíl a gyerekeket szórakoztatva. Mégis folytatni akartam őrült hajszánkat az erdőben, mert feltüzelt a gondolat, hogy egy erdőben fekszünk egymáson és bármelyik pillanatban ránk találhatnak.

- Szeretlek – húztam teljes erőmből magamhoz testét, de remegve így is sikerült megtartania egyensúlyát.

- Én is szeretlek – tapasztotta vissza ajkait csóktól felduzzadt szájamra. A töltések csak úgy cikáztak közöttünk bárhogy is értünk egymáshoz. A hideg teljesen megszűnt körülöttünk, felváltotta az egymás utáni vágyakozás. Ennek jól látható jele Edward nadrágján megmutatkozott. Pirulva kaptam le róla a szemem, de sok időm nem maradt a töprengésre, mert újabb helycserével a mellkasára vont. Most én voltam a soros, hogy megmutassam, jó vagyok a kényeztetésben. Arcát kéz kezem közé fogtam és puha csókokkal hintettem. Azt hittem a Jacobtól kapott sérülése már szépen begyógyult, de közelebbről szemügyre véve az arcán hullámhón még itt-ott látszott a kiújuló bőre, ami nem idomult teljesen a többihez. Csöppnyi merengésemet Edward félreértette és abbahagyta a testi kontaktust. Körmeit a földbe mélyesztette és hátravetette a fejét, hogy lenyugodjon.

- Edward? – estem kétségbe egy pillanatra, hogy valamit elrontottam és fájdalmai vannak.

- Kell… egy kis idő – szorította össze szemeit és állkapcsát szinte egyszerre. A mellkasa sem mozgott tovább, amitől egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik.

Pár percnyi néma csönd után végül felkelt a talajról, hogy hazavigyen. Megfeszített izmain látszott, még nem teljesen ura önmagának.

- Sajnálom – kértem bocsánatot a felelőtlen viselkedésemért már a hátán fogódzkodva.

- Azért kérsz bocsánatot, mert nem tartottad be a szavad, vagy azért, hogy letámadtál? – fordította felém arcát.

- Mindenért – hunytam le szemeimet, ezzel is kimutatva sajnálatom.

- Ha nem ma, akkor máskor szakadt volna el bennük a cérna. Most csak közrejátszott az erdő, ahol teljesen egyedül vagyunk már. Kapaszkodj.

- Már? – nyitottam ki szemeimet zaklatottan. Válaszra sem méltatva kelt át velem az erdőn, miközben én erősen kapaszkodtam a vállában.

- Nagyon jó betörő lennél – mosolyogtam rá, mikor könnyedén földet értünk a szobámban. Szinte észre sem vettem, ahogy felugrott a fán és kinyitotta a kezével az ablakot. Most még a lebukástól sem kellett tartatunk. Lisa néni Márkkal megbeszélt egy vacsorát Mike-ék vendéglőjében. Csak a miénk volt a ház. A hátáról lecsúszva óvatosan elé álltam a reakcióját várva. Szemeim falták kusza tincseinek bronzvörös árnyalatát.

- Haza kell mennem – húzódott a falhoz elkínzottan.

- Rendben – törődtem bele a visszautasításba. – Este még láthatlak?

- Majd besettenkedek. Ahogy mondtad, jól megy a betörés – érintette meg kézfejével arcomat. Doromboló cicaként feküdtem bele érintésébe.

- Szeretlek – suttogtam a sötét szobában egymagamban.

- Bella, hogy telt a napod? – csókolt meg homlokomon Lisa néni a vacsoránál. Pizsamában ültem a széken és mosolyogva néztem, ahogy Vacak mellettem egy csonton élezi a fogát.

- Öhm, nagyon jól – nyeltem le az utolsó falat szendvicsemet is. Próbáltam megerőltetni magam és nem elárulni sugárzó szemeimmel az Edwarddal töltött túlfűtött perceimet. – A tévében csupa zagyvaságot láttam, ezért aztán elmentem sétálni az erdőbe – azt már nem tettem hozzá, hogy mit láttam.

- Úgy sajnálom, hogy ilyen keveset vagyok veled. Egyik nap elmehetnénk egy lányos napot csapni Seattle-ben. Beülhetnénk egy kávézóba és az összes fellelhető ruhát megvásárolnánk, ami megtetszik – áradozott újdonsült gondolatairól.

- Ez remekül hangzik – keltem fel a helyemről és a mosogatóba fektettem a tányéromat – Márkkal hogy sikerült a randid? – álltam neki háttal, mert biztos voltam benne, közel állok a lebukáshoz. Az arcomba hihetetlen gyorsasággal tódult fel a vér.

- Nagyon jól, igazi úriember.

- Ennek örülök. Ha nem zavar most felmennék lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok a séta miatt – takartam el hosszú hajammal arcomat.

- Menj csak, én még egy kicsit tévét nézek – kelt fel az asztaltól és a nappaliba tipegett. A megkönnyebbüléstől kifújtam a levegőt és felosontam a lépcsőn. Ha jó színésznő nem is vagyok, de legalább könnyen ki tudom vágni magam a kínos helyzetekből. A szobám helyett viszont előbb még besiettem a fürdőbe, hogy megmossam a fogaimat. Ha Edward igazat mondott - márpedig mért hazudna – akkor nemsokára ideér, és egész este beszélgethetünk, míg el nem nyom az álom.

- Edward? – suttogtam a szobámban a sötét árnyékokat keresve.

- Itt vagyok – jött az ablak mellől kuncogó hangja.

- Hát mégis eljöttél – lépkedtem mellé boldogan és belefeküdtem a karjaiba. A hintaszék enyhén megnyikordult alattunk, ahogy elhelyezkedtem.

- Megígértem – vette le a karfáról a kardigánom és rám terítette.

- Hiányoztál – szagoltam bele frissen vasalt ingjébe.

- Te is nekem – simított végig karomon. Boldogan hajtottam vállára fejemet, a pulzusom egyenletesen lassult puha érintései nyomán. – Aludnod kellene – susogott fülembe.

- Még nem, olyan jó itt ülni – dörgölőztem hozzá mellkasához.

- Elmondod, mit kerestél az erdőben? – kérdezte meg kíváncsian. Tudtam, nem azért kérdezi, hogy veszekedjen velem, csak a védelmező ösztöne felülkerekedett rajta.

- Csak követtem valamit, de nem kell aggódnod – tettem rögtön hozzá, amint megláttam lefagyott arcát.

- Jobb lenne, ha elkerülnéd az erdőt – húzott fel öléből és az ágyhoz cipelt, hogy gyengéden betakargasson.

- Nagyon dühös vagy rám? – fordultam oldalra, egyenesen az arcát fürkészve.

- Buta Bella, rád sosem lennék dühös – adott egy pillekönnyű csókot ajkaimra. – De most aludj, én vigyázok az álmaidra – nézett rám ragyogó szemekkel. A dudorászása megtette hatását, szemeim le-lecsukódtak a torkából feltörő gyönyörű dallamtól…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés