A Cullen- ház felé hajtottunk. Megyek, meglátogatom Esmét is. Hogy fog örülni, ezer éve nem látott. Jobban meg fog lepődni, mint Carlisle és anya együtt a kórházban. Vicces lesz. Ezen gondolkodva akaratlanul is elmosolyodtam és ezt Edward is észre vette.

- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte bársonyos hangján és bekanyarodott egy kis ösvényre, ami a házukhoz vezetett.

- Elképzeltem Esmét ahogy belépünk a házba és meglát minket. Nagyobb lesz a meglepettség az arcán, mint Carlisle-nak és anyának együtt – kacagtam. Láttam, hogy Edward elgondolkozik de valahogy nem sikerült elképzelnie.

- Most azt kívánom, bárcsak tudnál a gondolataimban olvasni! – sóhajtottam.

- Ugyan erre gondoltam ebben a pillanatban – nevetett végre. Olyan szép tiszta a nevetése és olyan ritkán nevet, pedig most már lehetne rá oka. - Megérkeztünk – egy három emeletes, tornácos, törtfehér színű, nagy ablakos ház előtt állt meg. Kiszállt majd udvariasan nekem is kinyitotta az ajtót.

- Ez csodálatos. Egyszerűen nem találok szavakat - mondtam mikor kiszálltam.

- Esme nem tudja ki vagy. Gyere lepjük meg – fogta meg a kezem és a tornác felé kezdett vezetni. Beléptem az ajtón. Minden világos és fényes.

- Mintha nem is vámpírok lennétek – bújtam oldalához mosolyogva.

- Szia Edward. Végre hogy megjöttél el kéne… - jött Esme a konyhából egy újságot bújva de mikor felpillantott elállt a szava. Én csak mosolyogtam és még a képzeletem is felülmúlta Esme meglepett arca. Először is, azért mert Edwardhoz bújok és másodszor, pedig azért mert itt vagyok.

-         Bella, Kicsim – rohant hozzánk és szorosan megölelt. És csak ölelt, ölelt és ölelt…

-         Esme, összenyomsz – mondtam miután körülbelül 3 perce nem engedett el.

-         El sem hiszem hogy itt vagy és Úr Isten! – egy lépést hátrált de mielőtt fellélegezhettem volna újra nyakamba ugrott.

-         Anyu, összenyomod őt – próbálta leszedni rólam Esmét Edward.

-         Bocsáss meg csak annyira jó, hogy itt vagy. Gyertek, beszélgessünk a nappaliba kényelmesen – ment el a nappali irányába. Elefántcsontfehér falak, krémszínű kanapé, két fotel, üvegasztal, üvegszekrény, a legmodernebb hifi és TV, de ami legjobban megfogott az Edward zongorája volt.

-         Még mindig zongorázol? – néztem fel rá sejtelmesen.

-         Soha nem tudná abbahagyni. Imádja a zenét és reméljük játszani is fog ma nekünk, de előtte beszélgessünk – ült le a fotelbe Esme.

-         Miről szeretnél beszélgetni? – ültem vele szembe a kanapéra.

-         Mesélj Bettiékről és hogy mi történt veletek az elmúlt két évben. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk elmenni a születésnapodra de Norvégiában jártunk és nem könnyű ám a közlekedés arra felé – magyarázta de leintettem.

-         Tudom, Edward már említette – mosolyogtam

-         És hogy vagytok? Mi történt a két év alatt? – kérdezgetett.

-         Márti szült egy gyereket – mondtam, hisz eszembe jutott hogy ők nem is tudják.

-         Nem is mondtad nekem se – nézett rám Edward is.

-         Nem kérdezted – vigyorogtam.

-         Kisfiú vagy kislány? Mennyi idős? – kérdezgetett Esme.

-         Kislány, Bogi és most 4 hónapos. Annyira kicsi és aranyos. Mikor a karomba tartom, mindig azt kívánom, bárcsak idősebb lennék és lehetne nekem is egy picibabám – meséltem Esmének.

-         Igen, csodás érzés – sóhajtott.

-         Jaj, sajnálom, nem akartam felhozni csak… - mondtam de leintett

-         Tudod Kicsim, hogy semmi baj, nagyon rég történt és az emberi emlékeim elhalványultak – mosolygott.

-         Másik, anya a kórházba dolgozik. Ma is mikor bent ültünk Carlisle-nál bejött és leesett az álla hogy mindenki itt van – meséltem mosolyogva, de most már Edward is velem mosolygott.

-         Elhiszem. Gondolom Carlisle is nagyon meglepődött – mosolygott látva a mi mosolygásunkat.

-         És mikor elmeséltük neki a délelőtt történteket, akkor még jobban leesett az álla – nevetett Edward.

-         Gondolom az a mese Rólatok szólt – mosolyodott el óvatosan és mikor meglátta szememben a csillogást rögtön tudta, hogy Edward végre meglelte a párját.

Órákig beszélgettünk még, de sötétedéskor indulnom kellett és elzsibbadt lábakkal álltam fel a kényelmes kanapéről.

-         Örülök, hogy találkoztunk Esme. Mennem kell, majd még találkozunk – öleltem meg az ajtóban.

-         Vigyázz magadra és Edward ne úgy vezess, mint az őrültek – dorogálta meg Őt is Esme.

-         Természetesen Anyu. Most csak 120km/h fogok menni – vigyorgott szemtelenül.

-         Edward tud szemtelen is lenni – kuncogtam és indultam a felhajtó felé.

-         Csak óvatosan. Sziasztok – integetett Esme.

~0~

Házunk előtt még nem állt ott a rendőrautó. Hazaértem Apu előtt, mégis későn. Edward leállította a motort és azt kívántam, bár sose lenne vége ennek a pillanatnak.

-         Holnap hétre itt leszek – fordult felém.

-         Köszönöm hogy hazahoztál. Jó éjt! Mondanám, hogy aludj jól de, tudom, hogy te nem alszol – mosolyogtam és ki szálltam.

Megvártam még elmegy és csak akkor mentem be. Nem voltam éhes így csak letusoltam, bedőltem az ágyba és aludtam is.

~0~

Dörömbölés az ajtón. Ki a franc az? Hajnali hatkor dörömbölni.

Feltápászkodtam, és mint egy hulla lementem kinyitni az ajtót. Meglepődtem, mikor megláttam Alicet az ajtóban.

-         Szia Alice. Mit szeretnél ilyen korán? – mentem arrébb az ajtóból fáradtan hogy be tudjon jönni

-         Bella, reggel hét óra van és te még nem vagy felöltözve? – nézett rám.

-         Hét? De akkor csörögnie kellett volna az órámnak – ébredtem fel.

-         Siess, nemsokára itt lesz Edward is – nevetett.

Rohantam az emeltre öltözni. Pikk-pakk kész is voltam.

Mire leértem már Alice nem volt ott, de Edward dudáját hallottam így nem volt időm gondolkozni.

~0~

Az iskola felé száguldottunk.

-         Tegnap azt hittem Esme megszidott, hogy gyorsan vezetsz – kötekedtem.

-         Nem tudok lassan menni, főleg hogy most majdnem elkéstünk volna, ha nem megy Alice el hozzád – vágott vissza.

-         Nyertél – sóhajtottam.

-         Döntetlen? – kérdezte és kiszállt.

-         A kedvembe szeretnél járni? – kérdeztem, mikor nyitotta nekem az ajtót.

-         Nekem tökéletes a győzelem – vigyorgott.

-         Nem fényezem az egódat, döntetlen – nevettem fel.

-         Hála a Jó Istennek hogy nem késtetek el. Egyszer azt láttam beértek, a következő pedig már az volt hogy elkéstek. Szörnyű – mondta Alice.

-         Szia Bella. Hogy vagy? – csapódott mellém Rose befelé menet.

-         Szia Rose, jól megvagyok. És te? – mosolyogtam.

-         Mi is remekül vagyunk, igaz? – jött vigyorogva Emett.

-         Ja, nagyon – morgott Rose.

-         Valami történt? – néztem Emettre majd Rosalire.

-         Nem mehetsz el, attól még, hogy Emetett el akarod hagyni. Megoldjuk, de a családod nem hagyhatod el – mondta Edward.

-         Próbálhatod a mézes-mázos hangsúlyt, a megoldjuk szavakat. A képességem se hat rá – súgta oda Jasper.

-         Költözz hozzánk – dobtam fel ami legelőször eszembe jutott és befordultam a terembe.

-         Az nem hiszem hogy jó ötlet Bella – mondta Edward

-         Emett és Rose ki fognak békülni. Erre a megoldásra semmi szükség – jött Alice is.

-         Köszönöm Bella, majd akkor összepakolok és átmegyek. Persze ha apukád is megengedi – ölelt meg szerényen.

-         Ez csak természetes – ültem le mikor bejött a tanár.

~0~

Az ebédlőbe megint ugyan annál az asztalnál ültünk csak most más sorrendben. Rose, én, Edward, Emett, Jasper és Alice.

-         Kérlek Rose, beszéljük meg – tört ki hirtelen Em.

-         Amiket mondtál sosem tudom megbocsátani – rázkódott meg Rose. Könnyek nélkül sírt, mire én átkaroltam vállát.

-         Bocsáss meg, nem gondoltam komolyan – esedezett tovább Emett.

-         Az a baj hogy túlságosan komolyan mondtad és gondoltad is. Milyen kár hogy Jasper és Edward is éppen vadásztak – Rose szomorúból hirtelen haragos lett.

-         De kérlek… - kezdte újra Emett mire Rosalie belevágott szavába.

-         Ezek után még beszélni sem tudnék veled kettesben nemhogy egy szobába lenni veled. Utállak Emett Cullen – morogta Rose majd felállt és elment.

-         Mit tettél vele Emett? – kérdeztem

-         Olyat, amit ,se te, se én nem tudnék neki megbocsátani. Megérdemelted ezeket, a szavakat Rosetól. Gyere Bella, menjünk – állt fel Ő is és haragosan nézett le Emettre.

-         Rendben. Sziasztok – álltam fel én is és kézen fogva indultunk Edwarddal Rose után.

A folyosón mentünk mikor Edward a női mosdó előtt megállt.

- Menj beszélgess vele, vigasztald meg – engedte el kezem.

- Rendben, becsengőre a teremben leszünk – bólintottam és bementem hogy megvigasztaljam Roset.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés