|
19. fejezet
2010.05.01. 17:30
Edward hátulról átkarolta a derekamat és körbefonta karjaival testemet, védelmezőleg.
Kathrine még mindig nézett, arcáról értetlenség és fájdalom látszott. Vegyes érzelmekkel teli tekintetem elszakítottam a kék szemszínben pompázó vámpírnőről és körbe kémleltem a szobát, melyben mindenki feszengve fészkelődött. Senki nem mert megszólalni- véltem felfedezi a csendben-, még Carlise is csak elgondolkozva meredt maga elé.
Visszafordultam Edward felé, aki már nem engem nézett, hanem Kathrine-el nézték egymást. Nem úgy nézte, ahogyan engem szokott, de valami féle kötődést olvastam ki tekintetéből, ami dühített-, noha semmi okom nem volt rá, hogy mérges legyek-. Olyan volt a tekintete, mintha már rég látott volna vámpírnőt, nem áhítattal teli, de mégis csodálkozó. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, de feszültségem és mérgem Edward és Kathrine szemkontaktusától hatalmába kerített. Újjabb és újabb levegő vételek után sem sikerült enyhítenem a bennem tomboló ingerültséget, melyet Jasper is érzett, ezért hangosan köhintett egyet, mire Edward rám kapta tekintetét. Lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa fekete szemeimet, melyet dühöm váltott ki, de nem tudtam elrejteni, mert egyik kezét elvéve körülem felemelte államat és ragyogó szemeit belefúrta az enyémekbe. Szemei csillogtak az izgatottságtól.
- Bella, szerelmem. Szeretnélek bemutatni Kathrine-nek, aki az én… - hallgatott el és az előbbi csillogás eltűnt szemeiből, helyét elbizonytalanodás vette át.
Félve tekintettem rá szempilláim alól, vártam mit mond. Talán, hogy a „volt szerelmem” vagy az én „mostani szerelmem”? Nem akartam belegondolni sem.
Habozott és ránézett a mellettünk ülő nőre, aki szintén érdeklődve leste, mit fog mondani Edward, ahogy a szobában mindenki más is. Erről az árulkodott, hogy még Emmett is abbahagyta vigyorgását, hallottam, ahogy Nessie nem vesz levegőt, és így tett Rosalie is.
- Ő az én régi barátom. – mondta ki végül és zavarban elmosolyodott.
Nessie hangosan fellélegzett, míg én megkönnyebbülve néztem az aranyszempárba.
- Nagyon örülünk, ahogy megismerhetünk Kathrine. – mondta kedvesen Esme és felállt, hogy kezet rázzon vele.
Kathrine-t meglepték Edward szavai, de még mindig nem szólt. Rákapta tekintetét Esme-re és kinyújtotta egyik karját, hogy fogadja az üdvözletet. Esme halványan elmosolyodott és aprót ráztak kezükön, majd visszaült Carlise mellé a kanapéra.
Kathrine újra ránézett Edwardra, amitől elfogott a féltékenység. Arca csupa gyengédséget árasztott, de ez nem nyugtatott meg. Még nem ismerjük őt.
- Kathrine – szólította meg hirtelen Carlise, és Kathrine rögtön felé nézett.
- Igen – mondta kellemesen csengő hangján.
- Mesélnél magadról? – kérdezte óvatosan.
Kathrine egy gyors pillantást mért Edwardra, aki láthatóan bólintott egyet.
Kathrine szétnyílt ajkain vette a levegőt, elgondolkozó tekintete feszültséget csalt mindenki arcára.
- Én igazából azért jöttem, hogy Edwarddal találkozzak – szaladt ráncba homloka.
- Azt nagyon is jól tudjuk, de szeretnénk megismerni. Hiszen Edward barátai a mi barátaink is – felelte Carlise kedvesen, elmosolyodva, mire belőlem Kathrine számára nem hallható morgás tört fel.
Nem mindenki számára „barát” – dühöngtem magamban, noha nem is ismertem még. Edward közre fogta derekamat, és gyengéden simította azt, nyugtatás képen.
Vettem egy mély levegőt. Kathrine-nek is feszült lett az arca. Kreol színű bőre kirívott a magunkfajtánk akármelyikéből. Legjobban a szeme színe.
- Beszélhetnénk? – kérdezte Edwardra nézve. Edwardot váratlanul érte a kérdés, mert hátra hőkölt. Kathrine türelmesen várt, de Edward hirtelen Nessie-re nézett. Szúrós pillantása arra késztetett, hogy én is lányomra nézzek.
Nessie csendesen ült Emmett mellett, aki karját a háta mögött pihentette. Kathrine-t nézte, és ha ölni tudna a szemeivel-, bár arca nyugodtnak látszott, ismertem annyira a lányomat, hogy tudjam, mikor mire gondol-. Újra Edwardra néztem, de már nem szúrós tekintet, hanem düh lángolt aranyszemeiben.
- Beszélhetnénk, Nessiem? – kérdezte halkan.
Nessie sóhajtott egyet és keresztbe fonta karjait mellkasán. Apját nézte, amint felállít engem, és oda sétál elé.
- Gyerünk, MOST! – utasította keményen. Sosem láttam így beszélni a lányával. Aggódóan indultam el Nessie felé és elé álltam.
- Edward – szóltam kétkedve. – Mi az?
- Nessie, a kunyhóba, most! – mondta még egyszer, de már majd szétrobbant. Féltem, hogy mi sülhet ki ebből, ha most Nessievel megy.
- Miért? – kérdezte kislányunk felvetett állal. – Nem tettem semmit.
Edward sóhajtott egyet és visszafordult Kathrine értetlen arcához.
- Bocsáss meg, de el kell intéznem egy-két dolgot. Maradj itt és várj meg. Utána beszélhetünk. – nézett vissza az utolsó mondatnál Nessie felé.
Nessie dühösen felpattant és kivágva az ajtót, elviharzott.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem karba tett kézzel. – Edward.
- Semmi, mindjárt jövök. – aztán fogta magát és Nessie után eredt.
/Edward/
- Nessie, fejezd be! – mondtam neki élesen, mire megdermedt.
- Mit? Mit fejezzek be? – kérdezett vissza hanyagul, miközben toporgott.
- Amit csinálsz – léptem mögé és gyengéden átkaroltam.
Belesimult ölelésembe és ellazulva borult karjaimba. Olyan védtelen és érzékeny volt.
Arcomat a hajába fúrtam és beszívtam mézre és orgonára emlékeztető illatát. Megnyugtatott, akárcsak az anyja is.
- Nessie, kérlek – szóltam rá agresszív gondolataira. Angyali arcára néztem, melyen most düh lángolt fel.
- Nem megy, sajnálom – sóhajtotta. – De, ahogy rád néz… legszívesebben kitépném az összes haját – szűrte a fogain keresztül és kezeit ökölbe szorította. Óvatosan szétfeszegettem ujjait és tenyerembe zártam.
- Nem néz rám sehogy, csak régen nem látott már – mondtam neki nevetve. – De azért köszönöm, hogy ennyire aggódsz. – adtam lágy puszit az orrára.
- Aggódok?! – morogta és hitetlenül megcsóválta a fejét. – Az közel sincs ahhoz, amit érzek.
- Féltesz? – kérdeztem játszva vele, bár tudtam, mire gondol.
- Nem vicces, ne nevess rajta! – ütött mellkason, de én csak nevettem.
- Szóval féltékeny vagy – állapítottam meg kuncogva.
Sosem leszek képes megérteni a női elme rejtelmeit, de talán jobb is hogy nem értem kusza gondolataikat.
Elpirulva bólintott.
- Te az enyém és anyáé vagy. Nem adunk. – mondta gyermeki hangon és arcát a mellkasomba fúrta.
Szorosan magamhoz öleltem.
- Persze, hogy a tietek vagyok. És az is leszek mindig. – ígértem és egy utolsó ölelés után kiléptünk közös otthonunkból, de szemünk elé meglepő látvány tárult. Nessie felmorgott, de én csak visszatartva magam mögé toltam.
Kathrine zavartan ácsorgott a tornácon, nem tudta hogyan szólaljon meg.
- Megteszi egy „szia” is – gúnyolódott Nessie.
Kérdőn néztem rá, mikor Kathrine arcára mutatott.
Valóban lehetett látni arcán a habozást. Vakítóan fényes kék szemei kettősünket fürkésztek.
Már ember korában sem panaszkodhatott szépségére, de most, hogy már olyan, mint én, egyszerűen szavakat sem lehet rá találni. És a szeme. Sosem láttam még kék szemű vámpírt, főleg nem kreol színű bőrrel. Gondolatai körülöttem forogtak és mérhetetlen örömmel töltötte el őt, hogy megtalált.
- Kathrine, ő itt Nessie – mutattam be a mögöttem álló, modell szépségre hasonlító gyermekem.
Nessie morcosan lesunyta szemeit, míg én előrébb rángattam. Gondolataiban könyörgött, hogy ne kelljen beszélnie vele. Kathrine érdeklődőn nézte, amint lányommal hadakozom, és nem értette ki ő nekem valójában.
- Szia, Nessie – köszöntötte magas hangján és melegen elmosolyodott, akárcsak Bella anyai tekintete, ahogyan Nessie-re néz.
- Neked Renesmee – nézett el bosszúsan Nessie jobb oldalra, hogy ne kelljen az előtte álló nőt néznie.
„Miért nem megy vissza oda, ahonnan jött? Miért kell felbolygatnia a boldogságunkat? Ha meg találom a… „– Nessie! – figyelmeztettem.
Nessie, mióta csak megtudta Kathrine ki is valójában, és hogy milyen szerepet töltött be akkoriban az életemben, tiszta szívből utálta. Gyermeki utálata felül kerekedett, testének gyors növekedésén és agyának rohamosan fejlődő érzékein. Nem tudta elrejteni ellenszenvét a nő előtt.
- Értem – biccentett Kathrine és rám nézett. – Meg zavartam valamit? – kérdezte bűntudatosan.
- Már épp indultunk vissza felé. Természetesen nem – válaszoltam feszengve, hiszen nem tudtam, hogyan üthetném meg azt a hangot, amelyet régen használtam vele szemben, főleg azok után, amit tettem vele. Erre a gondolatra, újra belém hasított a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor el kellett hagynom. Nem a szerelem, inkább egy jó barát elvesztése miatt. Mardosott a bűntudat, hogy cserbenhagytam, fájt látnom őt és legszívesebben elrohantam volna előle, de nem tehettem, már csak a családom miatt sem, akik az életemnél is fontosabbak voltak nekem.
Kathrine behúzva vállait bólintott. Zavarban volt még mindig.
„Edward” – ejtette ki nevemet újra és újra magában. Hangja, ahogyan a nevemet kiejtette valami furcsa élt adott a szónak, mintha még ugyanazt érezné irántam, mint sok-sok évvel ezelőtt. Már miért szeretne? Lényegében én miattam szerelmesedett belém. Ha akkor eljövök, nem kellene még egy szívet összeragasztanom, és nem lenne ekkora a fájdalma sem, amit emlékeiben újra és újra átélt.
Emlékei záporként zúdultak elmémbe és szinte elöntöttek. Arra a napra emlékezett, amikor először hagytam életben, és megmentettem az életét. Hogy mennyi ideig volt bezárkózva a külvilág elől, míg én ki nem rántottam a feneketlen monoton napjaiból.
Szívemet melegség öntötte el gondolataira, mert nem csak hogy boldoggá tettek gondolatai- annak ellenére, hogy gyűlölnie kéne, azért mert fájdalmat okoztam neki-, de egyenes a vesémbe látott. Mondhatnám annak is, hogy a legjobban ismert, Bella után. Ő mindig tudta mire gondolok, és mire vágyom leginkább, és képes volt ezt felhasználni saját céljaira is, melyek segítségével sikeresen ki tudtam kecmeregni önmarcangolásaimból. Míg Kathrine a külsőmet ismerte, azt, akit mutattam neki, egy meggyötört, a vér ellen küzdő férfit, akibe rejtelmes módon beleszeretett. De én tudtam melyik az igaz szerelem.
- Akkor indulhatunk végre? – kérdezte Nessie és megfogta a kezemet, amire igencsak feltűnően Kathrine megütközött. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől és mérhetetlen féltékenységtől, haragtól. El nem tudta képzelni mit jelent nekem Nessie, hogy ilyen „testileg, bizalmas” kapcsolat van közöttünk, nem beszélve a még házban történteket, amikor Bellát az ölembe invitáltam. Fejében össze visszakuszálódtak a történések, melyeket annyira elszántan próbált kibogozni.
Elmosolyodtam.
- Mindent elmesélek, ígérem – mondtam és Nessievel az oldalamon az erdő felé vettük utunkat.
Nessie egész úton csendben volt, gondolatait kiürítette, ami kissé nyugtalanított. Egyrészt, mert Nessie-nek be nem állt a szája, még hangosan sem, másrészről, nem csak az érzései miatt aggódtam, de az egészségéért is. Régen ehetett emberi ételt, és ez valószínűleg lefárasztotta a testét- látszott rajta a kimerültség, ahogyan futott-. Amint hazaérünk, meg kell kérnem Esme-t hogy, készítsen neki valamit, és talán elmehetnénk vadászni is. Csak mi. Apa és lánya. A gondolatra izgatottság vált úrrá rajtam és alig vártam a másnapot.
Kathrine is szótlan volt, gondolatai elárulták, hogy nem szívesen tartózkodik a hatalmas Cullen házban. Még nem bízott a többiekben.
- Nessie – zárta ölelésébe Bella, még mielőtt átléphettük volna a küszöböt. Rosalie is azonnal ott termett és meg várva, míg Bella elereszti egy szem leányunkat, átvette a helyét, és szinte már fojtogatva ölelte magához. Rosalie annak idején elfojtott anyai ösztönei Nessie-n csattannak, de nem bánom, mert míg ennyire szereti és óvja mindentől, nyugodt békével rábízhatom.
- Minden rendben? – kérdezte Carlise oda lépve hozzánk. – Nessie, kicsi?
- Igen, nagypapa – mondta halkan.
- Mit mondott neked, apu? – kérdezte Bella cincogva és odabújt lányához.
Hallottam Kathrine állát koppanni a padlón. Szó szerint az állát.
Mire észbe kaptam, Kathrine a földön feküdt, mint egy merev halott a hullaházban.
Azonnal oda siettem, és letérdelve mellé megfogtam az arcát. Szemei nyitva voltak, hangosan zihált, mint egy felbőszült bika, aki támadni készül. Mindkét kezét ökölbe szorította a combja mellett és nem mozdult.
- Kathrine, Kathrine – szólongattam kétségbeesetten. Lefogtam a vállát, mely fel lemozogva verődött a földön, ezzel kövek ütődését mutatva.
Carlise is ott termett Kathrine balján és aggódva mérte végig. Átváltott orvos üzemmódba.
- Mi baja lehet? – kérdezte Emmett. Hangjában a szokásos gúnyos megjegyzésnek nyoma sem volt. Inkább volt kétkedő.
- Fogalmam nincs. Nem szokványos egy vámpírtól, hogy csak így összeesik, és ilyen tüneteket produkál – ráncolta a homlokát Carlise.
- Lehet köze ennek a bőrszínéhez és a szeme színéhez? – kérdezte Bella fölénk tornyosulva, Nessiet maga mellett ölelve.
- Az teljesen független a testi reakcióitól – mondta Carlise és végig tapogatta Kathrine arcát, esetleges nyomok után kutatva, amik kiválthatták ezt.
Én folytonosan Kathrine vállát simogattam, melyet egy fehér, rövid ujjú és testhez simuló póló takart. Nem telt bele két másodperc és Kathrine pislogni kezdett. Merev testtartása ellazult és csak most vettem észre, hogy mit csinálok.
Kezemmel egyenletesen nyomkodtam vállát, ezzel csökkentve benne a feszültséget.
Talán 1 perc telhetett el, de Kathrine szó nélkül pattant fel és mintha semmi nem történt volna kezdett beszélni.
- Sajnálom. Beszélhetnék Edwarddal? – kérdezte feszülten.
Nyeltem egyet. Még mindig a padlón térdeltem, kezeim a levegőt markolták.
Mégis hogyan… történt ez?
- Kathrine, szerintem meg kéne magyaráznod egy-két dolgot, mielőtt még beszélnél a férjemmel – vetette oda Bella dühösen.
Felálltam, Bella és Kathrine közé léptem, mert félő volt, hogy neki mennek egymásnak.
- Edwarddal akarok beszélni. – mondta Kathrine. Szavaiból áradt a megvetés.
- Hé hé, mindenki nyugodjon le – lépett a képbe Alice és Nessiet a derekánál fogva tartotta vissza, attól, hogy neki menjen Kathrine-nek.
- Úgy van. Hátrább az agarakkal, hölgyem – kontrázott Emmett, de hangja komoly volt. – Nem szeretnénk, hogy bárkinek baja essen, nem de bár?
- Nem, nem szeretnénk – mordult fel Bella fagyosan. Szemei jéghidegen villogta Kathrine felé.
- Akkor mindenki higgadjon le. Most! – utasított minket Carlise, mert én eközben elindultam Kathrine felé, hogy kitessékeljem a házból.
- Kathrine, előbb elmondod, miért jöttél ide, és mesélsz magadról és utána mi is, mesélünk. De addig ne is álmodj arról, hogy a fiamat elengedem veled egyedül – mondta határozottan és udvariasan a nappali felé mutatott.
- Neked megfelel így?
Kathrine mélyen megvetette az erőszakot, és nem tetszett neki határozott fellépésünk ellene. Megszokta már, hogy ő mindig nyer. Nem aljasságból. Csupán természetes nyugalomból.
Bella hatalmasakat morgott és nem győztem hol megfogni, nehogy rávesse magát régi jó barátomra. Emmett, belül üvöltött a vágytól, hogy legyen egy kis sete páté, de „tekintettel volt” rám és a kialakult helyzetre. Mintha érdekelte volna, a ki mondott szavainak következményeit…
- Szóval miért vagy itt? – kérdezte Rosalie keserűen, mire én gyilkos pillantás küldtem felé.
Ha nem beszélünk szépen Kathrine-el még el is fajulhatnak a dolgok és nem akartam kockáztatni a családom testi épségét és biztonságát.
- Az az én és Edward dolga – makacskodott még mindig és nem volt hajlandó elárulni nekünk, miért akart ennyire látni.
- Edward? – nézett rám Rose, de csak megráztam a fejemet.
- Szerinted, ilyen nyugodtan ülnék itt, ha már tudnám? – forgattam a szemeimet.
- Kathrine, nem ismerünk és ez utóbbi néhány dolog, teljesen félreértett. Nem olyanok
Vagyunk amilyennek, gondolsz minket – szólt Carlise.
- Honnan tudjam, bízhatok- e bennetek? – kérdezte fogadott apámra nézve.
- Ha Edward nem ismerne ilyen jól minket, szerinted még élnél? – meglepett apám szarkasztikus hangja.
Kathrine sóhajtott és kezdett megtörni. Már nem az ellenséget látta a családomban, csupán nem akarta megosztani velük azt, amiért ide jött.
Ránéztem. Ő is engem vizslatott sötétkék szemeivel. Ellenállhatatlanul vonzotta a férfiak tekintetét, mintha ez lenne a csapda.
- Előbb nem beszélhetnék én vele? Utána elmondok mindent – sóhajtotta és először nézett Carlise-ra könyörgőn.
Carlise nem tudott dönteni, elmerjen-e engedni vele vagy előbb húzzák ki belőle, mit akar.
Pár pillanathabozás után Nessiehez fordult.
- Mit gondolsz, kedves? – kérdezte nagypapai szeretettel hangjában.
Én is Nessie-re néztem, aki noha gyűlölettel nézett szembe a vele szemközt ülő nővel, nem tagadhatta: Nincs rám veszéllyel.
- De hamar gyere vissza – suttogta és oda szaladt hozzám.
Beleült az ölembe és vállamba fúrta arcát, kezével körülölelve a nyakamat.
- Bella?
- Ha csak így lehet megoldani – sóhajtotta és szomorúan nézett el rólam, melytől összefacsarodott a szívem. Minden áron a karjaimban akartam tartani, védtelen testét a karjaimba zárni és ölelni, csókolni, míg az élet tart a földön. Nehezen elfordítottam tekintetemet Belláról és Alicere néztem.
- Rendben, Alice. Van valami? – fordultam húgomhoz, aki feltartotta egyik ujját és lehunyta a szemét. Csupán két pislantás volt, de szemei azonnal kitágultak.
- Minden rendben lesz. Holnap pirkadatkor már itt lesztek – mosolygott Jasper biztonságot nyújtó karjai közt.
Bólintottam, köszönetképp.
- Nessiem, hamarosan itthon leszek – suttogtam neki és adtam egy puszit az arcára.
„Siess haza, apu” – motyogta.
Rámosolyogtam és odasétáltam a kanapén ücsörgő szerelmemhez.
Lehatott fejjel, ölében a kezével állítottam fel és szenvedélyes csókot nyomtam az ajkaira, melytől megremegett. Mai este utoljára belenéztem mézarany színű szemeibe és megöleltem.
- Szeretlek – suttogtam a fülébe. – Olyan hamar visszajövök, hogy nem is fogsz emlékezni rá, hol voltam – villantottam fel félmosolyomat, mely neki is apró ráncot csalt szája szegletében.
- Esme, Nessienek kéne emberi étel – nyomtam csókot anyám homlokára.
- Reggelire egy kiadós pirítós rendel – mosolygott és el is tűnt a konyhába vezető ajtóban.
- Köszönöm – mondtam a levegőnek, de tudtam, hogy hallotta.
Bella az ablakból figyelte, ahogyan Kathrine-el a nyomomban eltűnök a fák sűrűjében, és még hallottam, ahogyan Alice megnyugtatóan átöleli.
„Hidd el Bella, Edward tudja, mit csinál és garantálom, ha az a nőszemély bepróbálkozik, szembe fogja találni magát a dühös húgokkal”.
„Őszintén remélem, hogy nem lesz semmit baja” – suttogta még, és még idejében hallottam ki hangjából a fájdalmat, melyet távozásom okozott neki.
Kathrine a közeli erdőbe vezetett, gondolom volt ideje feltérképezni a terepet.
Hamar odaértünk. Egy kidőlt fatörzsnél torpant meg és nekem háttal nem szólalt meg.
Feszült csend telepedett körénk, de egyszer csak megfordult és szemei már nem sötétkéken, és nem is ragyogóan világos kék színben pompáztam, hanem aranybarnán.
Elakadt a lélegzetem, attól, amit láttam. Nem elég a bőrszíne, de a szeme színe… változik? De nem is akárhogyan…
Egyenletes légzésem elakadt. Nem vettem levegőt. Kathrine lassan elindult felém, de én nem mozdultam. Nem azért, mert nem tudtam, egyszerűen nem ment, mintha oda láncoltak volna. Tekintete fogva tartott.
Egyre közelebb jött, mígnem már csak karnyújtásnyira volt tőlem.
Arca bársonyossága nem hasonlított semmilyen vámpíréhoz vagy akár emberéhez. Különleges volt.
Hirtelen mozdulattal lépett még egyet közelebb és karjaival szorosan átölelt.
Kissé vontatottan, de visszaöleltem. Meleg ölelése oly erősen tartott, ha nem lennék az, ami, már megfojtott volna.
Valahogy mindig is hiányzott megnyugtató ölelése. Testem merevsége felengedett. Elhúzódtam tőle, hogy ránézzek.
- Kathrine – simítottam végig haján, mire behunyta a szemeit.
- Én vagyok – suttogta, és ajkaival közelítette meg az enyémeket.
Meglepődöttségemben eltoltam magamtól és két lépést hátráltam.
Összezavarodva néztem rá, de p egyre közelebb jött. Csökkent köztünk a távolság, míg újra az ölelésében találtam magam. Ezúttal nem viszonoztam.
- Kathrine – ejtettem ki nevét a számon figyelmeztetőlég. Vette a lapot, mert elhúzódott és lemondóan lenézett a lábára.
- Sajnálom, az a másik. Őt szereted – mondta rám nézve. Szemei még mindig aranybarnán csillogtak, nyoma sem volt bennük szemrehányásnak, csupán puszta ténymegállapítás volt.
- Ő a mindenem – mosolyodtam el, de nem tartott sokáig, mert ahogyan újra rám emelte tekintetét, elöntött a fájdalom. Az iránta érzett fájdalom.
- Beszélnünk kell – mondtam, és a fatörzsre néztem.
Kathrine bólintott és kezemet fogva oda húzott a fatörzshöz. Helyet foglaltunk. Kathrine felhúzva lábát a tértére fektette állát, míg én mellette a fatörzset markoltam meg.
- Attól a naptól kezdve, mikor elhagytál, úgy éreztem, már nem élek… - kezdte sóhajtva, mintha tudta volna, mit akarok kérdezni.
- Miután elmentél, tehetetlenül vergődtem a porban, azt sem tudtam, hol vagyok. Teljesen elvesztettem az időérzékem, a látásom is cserbenhagyott és nem vágytam semmi másra, csak is a végtelent elöntő nyugalomra...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés