(Kathrine)
„ 75 évvel ezelőtt
1928, Dél-francia ország”
A lány az úton hevert. Verejtéktől úszó homloka a száraz homokba ütközött, ahogyan elvesztve egyensúlyát, a földre esett. Tüskék szúrták a mellkasát, láthatatlan űr vette körül. A külvilág megszűnt létezni és nem látott mást csak a fekete ködbe burkolózott árnyat, az öntudatlanság kerítette hatalmába.
Feje megállíthatatlanul lüketett, szemei égtek a sóskönnytől, mely áztatta arcát. Érzékei cserbenhagyták, nem érzékelt semmit, csupán a sötétséget, átadta magát az öntudatlanságnak. Észre sem vette, ahogyan valaki a karjaiban tartja. Először azt hitte Ő jött vissza érte, de ezek a hideg kezek mások voltak. Idegenek. A lány nem tudott mozdulni, teljesen lebénította a fájdalom. Hasa kapart, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Arra sem volt ereje, hogy kezét oda szorítsa hatalmas pocakjához, hogy megvédelmezze gyermekét.
Az idegen kar szilárdan fogta és a lány érezte egyenletes lépkedéseit. Lágy szellő simogatta őt, jól esett neki. Hűtette zokogástól pírben úszó arcát.
A lány nem érzékelte, mikor maradt alább a hűs levegő cirógatása, mert nem tudott rendesen lélegezni sem. Abban sem volt biztos, hogy él-e még. Az idegen kar óvatosan fektette le egy puha, ágynak érzékelt fekhelyre. Friss levendula illatot érzett a levegőben. Az idegen óvatosan szétfeszítette a lábát és valamit elővett egy nyikorgós fiókból. A lány nem tudta mire készült. Megijedt. Minden erejét összeszedte, hogy összecsukja lábát, hogy megvédje egyetlen gyermekét egy idegen kéztől. Hiába. Lábai felmondták a szolgálatot és erőtlenül lazultak el, amint egy hideg fémeszköz hozzáért a jobb vádlijához. Az idegen mormogott valamit, de a lány nem értette, homályosan látott és hatalmába kerítette a hasát egyre jobban szinte már sósavként maró kaparások. Érezte, ahogyan belülről valami ki akar szakadni, rágja, és nem ereszti, míg ki nem jön onnan. Az idegen még jobban szétfeszítette a lábát és kihúzva valami nedveset belőle, a földre dobta. Ezután elhelyezte a lányt oldal irányban, amennyire tudta. Az idegen kéz nagyon hideg volt és kőkemény. Óvatosan a hasához nyúlt és lebontotta róla a vékony szatén anyagot. Hasa fedetlen maradt. Látszottak a hatalmas zúzódások a köldökén át egészen a hasa aljáig. A maró és kaparó érzés odabent, kezdte szétfeszíteni a lány bőrét és apró rést ejtett a lány hasán. A lány nem bírt megszólalni. Annyira lebénította a fájdalom, hogy még sikoltani sem bírt.
Teste rázkódott, kiverte a víz és úgy érezte mintha a teste lángolna. A hideg kéz újra hozzáért, ezúttal a fémeszközt is végig húzva bőrén. Érezte, amint az éles tárgy felszakítja vékony bőrét, és folyadék szalad végig oldalán. A vére- ismerte fel. A fémes szag elöntötte az orrát, és még jobban nehezítette a légvételeit. Erőtlenül ugyan, de megpróbálta kipréselni magából a szavakat.
- Kérem… a… k… ki… kis… kis ba… bám – lihegte már félig öntudatlanul, amikor újabb vágások és vér szivárgott ki a testéből. Nem jött válasz. A fülében csengő szólt és elnyomott mindent, amit mondtak neki. Egyszer csak éles fájdalmat érzett a karján, majd a nyakán és már nem tudott másra gondolni, csakis az őt elárasztó éles fájdalomra, mely körül járta az egész testét és futótűzként terjedt el benne…
Jelen
Elszörnyedve hallgattam végig elhagyásom pillanatától kezdve az átváltozásáig húzódó eseményeket. Nem hittem a fülemnek. Kathrine előre-hátra ringva nézett egyenesen előre. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg. Gyengéden rátettem kezemet a térdére, mire abbahagyta a ringatózást. Rám nézett. Szemeiben könny csillogott, mely nem gördülhetett le arcán. Óvatosan megérintettem másik kezemmel. Elgyötört volt az emlékek hatására. Akárcsak én, aki mindenről tehetett.
- Sajnálom – suttogtam.
- Miután átváltoztam, az első, akit látni akartam az a baba volt. Gyönyörű volt, de a szomjam miatt csak kevés időket tölthettem vele. De ugorjunk a részleteken – rázta meg fejét és előbbi szavamat figyelmen kívül hagyta.
- Mikor megtanultam uralni a szomjamat Lanaval közös utakon indultunk el. Lucian-t hátra hagyva.
- Várj, Lucian, ő volt, aki átváltoztatott és segített megszülni a gyermeket? – kérdeztem.
Kathrine bólintott. Aprót lélegzett és visszaemelte tekintetét a földre, egy zöld színben pompázó levélre bámult. Annak ellenére, hogy már a nap lement és már csak a hold világított, tökéletesen láttam arca minden apró rezdülését. A holdfény megvilágította kreol színű bőrét, így úgy tűnhetett, csak ugyan olyan, mint mi.
Elszomorított, amit láttam. Kathrine megtört arcán csak is a túlélés látszott. Hogyan bírta ki azt a sok évet egyedül? A gyermekével? De már nem hívhatom csak az ő gyermekének. A „mi” gyerekünk volt. Nem tudtam mást elképzelni Nessie mellett. Képtelenségnek tűnt.
A csendben nem hallatszódott más csak nyugodt lélegzetünk.
Kathrine nem szólt. Mindent tudni akartam, arról mi történt vele és hogyan lett ő is vámpír.
- Kathrine – szóltam halkan. Azonnal rám emelte szemeit. Már nem könnyes szemén keresztül nézett, hanem vívódást láttam arany szemeiben. Mintha félne?
- Edward.
- Nagyon sajnálom, amit történt. Ha vissza tudnék menni az időben, hidd el mindent másképp, csinálnék, és garantálnám, nem kellett volna velem találkoznod – mondtam ki a szívemet, több mint 75 éve facsaró érzéseket. Már rég meg kellett volna tennem. Túl rég…
Kathrine először fel sem fogta szavaimat. Értetlenül vizsgálta meg szavaim értelmét, és mikor a felismerés rátört, eluralkodott rajta a düh.
- Nem merészeld magadat hibáztatni Edward! Ha nem lettél volna, talán nem lehettem volna abban az időben felemelően boldog – magyarázta, miközben kezével megérintette az enyémet. Bőre lágysága áramütésként ért, de nem húzódtam el.
- Tudom, mit éltél át, és én kihasználtam ezt. Tudtam, sőt tisztában voltam az érzéseiddel, de a sajátom felül kerekedett – mondta bűntudatosan és lehajtotta a fejét.
- Azt mondod…?
- Igen. Szerettelek, és meg akartam mutatni neked, mennyire… de miután együtt voltunk… furcsán alakultak a dolgok – rejtette gondolatait, melyet nem tudtam mire vélni. De nem kérdeztem rá.
- Kathrine. Ezerszer megbántam, amit akkor éjjel elkövettem, ha tehetném… elfelejttetnék veled mindent, mindent, amit átéltél… miattam – halkult el hangom az utolsó szónál.
Kathrine várakozóan nézet rám. Csak úgy áradt belőle a nyersség.
- Látom, te a régi vagy – nevetett fel hirtelen. Nevetése, mint a hajnali fuvallat. Könnyű, mint a szél és gyengéd, mint a tavaszba öltözött tél.
- Valakik nem változnak – mondtam fanyarul, de nevetése engem is mosolygásra késztetett.
- Én igen – mondta elkomolyodva.
Én sem nevettem már. Nem tudtam erre mit válaszolni, csak zavartan elnéztem a talpam alatt elterülő humusz és zöld levelektől tarkított földre.
- Tudod, amikor elmentél, azt hittem már nem élek. Olyan volt, mintha kitépték volna a szívemet, amit soha nem kaphatok vissza – vett levegőt. – De aztán jött Lucian és segített. Még a mai napig hálás vagyok neki, hogy megmentette az én és a lányom életét – mondta és hála könnye csillant szemében.
- Biztosan nehéz lehetett egyedül – mondtam, arra célozva, hogy nem voltam ott mellette.
- Lucian mindenben nagy segítségemre volt – mondta mosolyogva. – És különben is, te azt tetted, amit a jelen helyzetben tenned kellett. Féltél, attól, amit tettél és annak következményeitől. Nem hibáztatlak érte – mondta az igazat, melyet szívéből komolyan gondolt.
Nem tudtam betelni, határtalan kedvességével és megértésével. Annak ellenére, amit tettem vele, csak hálás lehetek neki. Még az életét is feláldozta, miattam, azért mert szeretett.
Mivel érdemeltem ezt ki?
- Lananak hívják? A lányunkat? – kérdeztem megnyomva a lányunk szót, mitől kissé meglepődött arcot vágott, de gyorsan válaszolt.
- Lana, igen – arcáról sütött a büszkeség.
- Mesélj még. Mi történt veletek… azután. Merre jártatok? – tettem fel kérdéseimet, melyek már attól kezdve izgattak, mióta elkezdtünk beszélgetni.
Kathrine újra felnevetett. Semmi vidámság nem volt nevetésében.
- Lanaval bejártuk a föld minden pontját. Jártunk Dél-Franciaországban, Hamburgban, Kapumában, és sok helyen. Igazából Amerika mellett döntöttünk legutóbb, mivel ez volt a legalkalmasabb a vadászatra. Sok az erdő – nézett rám mindent tudóan.
- Ha már a vadászatnál tartunk… te is…? – kérdeztem puhatolózva.
Elmosolyodott.
- Mégis minek nézel? Lelketlen szörnyetegnek, aki ártatlan emberek vérét ontja, saját szomja csillapítására? – kérdezte hitetlenkedve.
- Szóval te is…
- Csak állatok véréből táplálkozom – mondta nyomatékosítva szavait egy bólintással.
- Amikor azt mondod „táplálkozom”, ezt csak magadra érted… - állapítottam meg kérdés helyett.
- Lana az emberi táplálékforrás mellett döntött – mondta feszengve. Vajon mi válthatta ezt ki belőle?
- Értem. És ő hol van most? – kérdeztem, mert a látomásban nem szerepelt, hogy Újjabb vendégünk érkezne.
Kathrine idegesen elnézett rólam, tekintetemet kerülte. Arca megfeszült, nyoma sem volt előbbi fesztelenségének.
- Nos, ő. Máshol van – bökte ki végül, de igencsak feltűnt, hogy gondolatai nem a megszokott ütemben váltakoztak. Mintha valamit titkolni akarna, mégis profin csinálja.
- Ha nem akarod, nem kell elmondanod – nyugtattam meg, mire fellélegzett.
- Nem arról van szó… csak… nem hiszem, hogy örülnél neki, ha tudnád – nézett szemeimbe félve.
- Már régen túltettem magam minden meglepő dolgon. Nem hiszem, hogy az, hogy megtudom, hol van a lányom, felzaklatna – mondta fejemet rázva, homlokom ráncokba szaladt, az erőfeszítéstől, hogy valami értelmet adjak gondolatainak.
- Idővel – suttogta.
Fogalmam sem volt, miről beszél, hová akar kilyukadni, de hagytam a témát, ezért másról kérdeztem.
Elmesélte mit élt át a szüléskor, az égető érzést, mikor felébredt és azt sem tudta mi csoda, avagy ki. Büszkén mesélt lányáról, hogy milyen gyorsan tanult és milyen „ember” lett belőle. Elmélyedve hallgattam beszámolóját a különböző városokról és országokról, ahol megfordultak. Hogy milyen nehéz volt elkezdeniük újra meg újra az életet egy-egy helyen, hogyan estek túl a fájdalmas igazságon, mikor Lana megtudta mi áll anyja hátterében.
- És tudja, hogy én ki vagyok? – kérdeztem, de a választ szinte azonnal tudtam.
- Meg szeretett volna látogatni, de nem tudtam, merre lehetsz, ezért lebeszéltem róla. Nem tudtam, hogyan reagálsz majd…
- Örülök, hogy itt vagy – mondtam és átkaroltam a vállát.
- Hiányoztál – suttogta elfúló hangon. Nekem cseppet sem jónak ígérkezően. A beszélgetés kezdett rossz irányba fordulni.
- Tudom, tudom, a szíved másé, értem én – nevetett és fejét a vállamnak döntötte.
- De csak hogy tudd, nem adom fel. Küzdeni fogok érted, a szerelmedért. Bármi áron – nézett fel szemeimbe és ajkait lágyan hozzáérintette az enyémekhez.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés