- Emlékszel, hogy mit mondtam neked? – kérdezte anya suttogva.
A szememben már ott voltak könnyek és bólintottam.
- Szeretlek. – suttogtam.
Apa minket figyelt a szemei, széles topázok, Jacob is minket bámult a sötét szeme sarkából.
- Én is szeretlek. – mondta és megérintette a medálomat. - Az életemnél is jobban.
Megcsókolta a homlokomat, Jacob keserűen nyüszített. Anya lábujjhegyre állt és a fülébe suttogott valamit. Apa és Jacob ugyanolyan rémülten nézett, még úgy is látszott, hogy Jacob épp farkas volt. Apa felé nyúltam, és ő a karjaiba vett. Szorosan megöleltük egymást.
- Ez az, amit nem mondtál el? – suttogta a fejem felett.
- Aro miatt. – mondta.
- Alice?
Bólintott. Apa szemébe megértő fájdalom suhant. Jacob nyugodtan morgott, mintha csak dorombolt volna. A vállai merevek voltak és a fogait elrejtette. Apa megcsókolta a homlokom és arcom mindkét oldalát, és Jacob vállaira tett. Gyorsan közelebb húztam magam, és megfogtam egy maréknyi prémet, és könnyedén belebújtam a vállaiba, elhelyezkedtem. Jacob anya felé fordult, a szeme kifejezte a nagy lelki fájdalmát, és még egy morgás hallatszott a mellkasából.
- Te vagy az egyetlen, akiben tudjuk, hogy bízhatunk. – morajlotta neki. - Te szereted őt annyira, hogy soha ne hagyd el. Tudom, hogy meg tudod védeni őt, Jacob.
Újra nyafogni kezdett és a fejét anya vállára tette.
Tudom. – suttogta anya. - És is szeretlek Jake. Mindig a vőlegényem tanúja leszel.
Egy baseball labda méretű könny fojt le a szeméből a prémjén. A szemembe gyűltek a könnyek. Apa a fejét Jacob vállához nyomta, ahova engem is tett.
A többiek sem felejtették el, hogy itt a búcsú ideje. A szemeiket a fekete háromszögön tartották, de hallottam, hogy mit mondtak.
- Akkor nincs remény? – suttogta Carlisle. Nem volt félelem a hangjában. Éppen csak elfogadás.
- Mindig van remény. – morajlotta anya vissza. Tudtam, hogy így van, remény mindig van. - Én csak a saját sorsom tudom.
Apa megfogta a kezét. Tudtam, hogy ez mit jelent. Amikor azt mondta sorsom, nem volt kérdés, hogy mindkettőjükre vonatkozik. Ők így voltak teljesek, együtt. Esme mélyet lélegzett anya mögött, ahogy elment mellettük megérintette az arcuk és Carlisle mellé állt, megfogta a kezét. Hirtelen mindenki morajlotta, hogy szeretlek és ég veled.
- Örülök, hogy veled éltem át. – suttogta Garrett Kate-nek. - Követnélek bárhová, kedves.
- Ne mond ezt nekem. – motyogta.
Rosalie és Emmett gyorsan és szenvedélyesen megcsókolta egymást. Tia megcirógatta Benjamin arcát. Ő visszamosolygott vidáman, megfogta a kezét és megsimogatta az arcát.
Nem láttam minden kifejezését a szeretetnek és a fájdalomnak. A könnyeim lassan el kezdtek folyni az arcomon, mélyen beletemettem az arcom Jacob bundájába. Már nem csendesen sírtam, hanem csendesen zokogtam. Nem hallottam és nem láttam semmit, a könnyeim ömlöttek, pedig meg lehet, hogy ezek az utolsó perceim a családom körében, lehet, hogy soha többé nem látom őket, de a fejem mégse bírom a fejem felemelni. Ez a gondolat felébresztett annyira, hogy megnyugodjak és felemeljem a fejem. Nem változott meg a csendes tanácsokozás, de talán volt valami jel, amit elszalasztottam. Jacob a leghátsó sorba ment ha elkezdődne, a harc mi menkülhessünk.
- Legyetek készen. – suttogta anya. - Kezdődik.
- Chelsea megpróbálja felbontani a kapcsolatainkat. - suttogta apa. - De nem találja őket. Nem érez bennünket… – anyára nézett. - Te csinálod?
Elkeseredetten rá mosolygott.
- Mindenkit védek.
Apa hirtelen megmozdult anya mellett, keze Carlisle felé nyúlt.
- Carlisle? Jól vagy? – zihálta apa idegesen.
- Igen. Miért? – kérdezte értetlenül Carlisle, de a válasza mindenkit érdekelt.
- Jane. – válaszolta apa. – Hihetetlen.
- Miért nem várnak a döntésre? – sziszegte Tanya.
- Ez az eljárás. – válaszolta nyersen apa. - Rendszerint cselekvőképtelenné teszik az ellenfelet, hogy biztosan ne tudjon menekülni.
Anya Jane-t nézte, aki dühös hitetlenséggel bámulta a csoportunkat. Egészen biztosan soha nem találkozott még olyannal, aki ellenállt a képességének. Talán nem volt éppen elégedett. De azt is valószínű, hogy fél Aro-tól – hogy ő már nem elég jó. Egy hatalmas vigyor terült szét anya arcán, amit Jane-nek címzett, akinek erre a szeme összeszűkült. Anya még szélesebbre húzta a száját és kivillantotta a fogait. Jane pedig egy hangos elkeseredett vicsorítást hallatott. Mindenki egyszerre ugrott fel az őrök közül. Mindenki kivéve az ősöket, akiket nem zökkentett ki a tanácskozásból. Az ikertestvére megfogta a karját. A románok kuncogtak, egy sötét kuncogás volt.
- Mondtam, hogy eljön az időnk. – mondta Vladimir Stefannak.
- Nézd meg a boszorkány arcát. – kuncogott Stefan.
Alec megveregette a nővére vállát finoman, és akkor a karját levette róla. A szemét felénk fordította, az arca tökéletesen sima, teljesen angyali. Még mindig minket bámult, az arca koncentráló volt. Támad? -- - Jól vagy? – kérdezte anya idegesen.
- Igen. – suttogta apa.
- Alec támad?
Apa bólintott.
- Az ő tehetsége lassabb, mint Jane-é. Kúszik. Szükség van néhány pillanatra, amíg ideér.
Akkor már látni lehetett, hogy egy különös homály szivárgott keresztül a havon, szinte láthatatlan volt a fehérségben. Egy délibábra emlékeztetett engem – csekély káprázta, mint egy pislákolás.
Egy halk dörgés, moraj futott keresztül a talajon a lábam alatt, és egy hirtelen széllökés felkavarta a havat köztünk és a Volturi között. Benjamin látta a fenyegetést felénk kúszni, és próbált egy ködöt emelni közénk, hogy ne láthassanak. A hóval könnyű volt látni, hogy merre tart a támadás, de nem állította meg a hó. A levegő ütése ártalmatlannak bizonyult az árnyékkal szemben, az árnyék csak jött. A háromszögű alakzat végül felbomlott, egy kínzó nyögés, egy mély halk hasadás egy kis rést hozott létre közöttünk. A sziklák egy pillanatra megmozdultak alattam. A hó a lyukba zuhant, de a köd jött tovább, mintha nem érdekelné sem a szél sem a gravitáció. Aro és Caius széles szemmel figyelte, ahogy megnyílt a föld. Marcus ugyanazon az unott tekinteten keresztül figyelt. Nem beszéltek, vártak, amíg a köd közelített minket. A szél még gyorsabban süvített, de a köd csak jött felénk. Jane mosolygott, a köd feljebb emelkedett, a köd még feljebb emelkedett és körülfogott minket, de nem talált bejáratot, olyan volt, mintha egy képernyőn keresztül látnám. És akkor Benjamin zihálni kezdett.
- Kimerült, Bella! – éljenzett halkan Benjamin.
Anya mosolya visszatért. Láttam, ahogy Alec összeszűkíti a szemét, és döbbenten figyel, aztán a köd lassan visszaörvénylett.
- Jobban akarok koncentrálni. – suttogta anya apának. – Gyere, add a kezed, és segíts erősebben tartani a védelmemet a mieink körül.
- Távol tartom őket tőled.
- Nem. Neked el kell kapnod Demetrit. Zafrina vigyáz rám.
Zafrina ünnepélyesen bólintott.
- Senki sem fog hozzá érni. – ígérte apának.
- Jane-t és Alec-et magam akartam elintézni, de itt van rám szükség.
- Jane az enyém. – sziszegte Kate. - Megízlelheti a saját ellenszerét.
- És Alec sok élettel tartozik nekem, de nekem nem elég csak az ő élete. – morogta
Vladimir az ellenség felé. - Ő az enyém.
- Caius-t én akarom. – mondta Tanya.
A többiek is kicsit megindultak az ellenfél felé, de gyorsan megálltak. Aro Alec hatástalan ködjét vizsgálta nyugodtan, aztán megszólalt.
-Először szavazzunk. – kezdte.
Anya dühösen rázta a fejét.
- Szeretném megjegyezni, – folytatta Aro. - bármit is dönt a tanács, szerintem ma itt nincs szükség erőszakra.
Apa vicsorított és sötéten nevetett. Aro szomorúan nézett rá.
- Sajnálat pazarlás lenne a fajtánk részéről, ha elpusztítanánk titeket. Különösen téged fiatal Edward és újszülött társad. A Volturi boldog lenne, ha a tagjai közt üdvözölhetne. Bella, Benjamin, Zafrina, Kate. Sok választás van előttetek. Gondoljátok meg.
Aro szemükbe nézett, és nem látta semmilyen jelét a tétovázásnak. Tudtam, hogy nagyon szeretné megtartani apát és anyát, és rabul ejteni Alicet is.
- Akkor szavazzunk. – mondta idegenkedve.
Caius buzgón és gyorsan beszélt.
- A gyermek egy ismeretlen fajta. Nincs okunk megkockáztatni, hogy éljen. Meg kell halnia és mindenkinek, aki védelmezi is ez a sorsa. – mosolyogva várt.
Marcus unottan fordította felénk a szemét. Minket nézett, amíg szavazott.
- Nem látok közvetlen veszélyt. A gyermek nem jelent veszélyt most. Később pedig még mindig rá tudunk nézni. Távozzunk békével. - a hangja bágyadt volt, mint a bátyjáé.
Egy őr sem lazított a készenléten a szavai ellenére sem. Caius vigyora nem változott, mintha meg sem hallotta volna Marcus szavazatát.
- Úgy látom, hogy akkor nekem elhatározni a szavazás végkimenetelét. – elmélkedett
Aro.
Hirtelen apa megmerevedett.
- Igen! – sziszegte.
Apára néztem, a szeme diadalittas volt, de nem értettem, egy halk hangot hallottam az őröktől, egy nehézkes morajt.
- Aro? – szólt apa, szinte kiáltott, a hangjában leplezetlen győzelem hallatszott.
Aro tétovázott egy pillanatig, felbecsülte az új hangulatot és óvatosan válaszolt.
- Igen, Edward? Akarsz még valamit mondani…?
- Talán. – mondta apa kellemes hangszínben, nem értettem az izgalmát. - Először tisztázzuk a dolgokat?
- Természetesen. – mondta Aro, felemelte a szemöldökét, de most nem volt semmi udvarias álca a kifejezésében. Inkább kegyesnek hangzott, Aro soha nem olyan veszélyes, mint amikor kegyes akar lenni.
- Te a veszélyt a lányom miatt látod – csupán amiatt, hogy nem tudjuk, hogy hogyan fejlődik? Ez a dolgok bökkenője?
- Igen, Edward barátom. - Értett egyet Aro. - De tudjuk, hogy kezelhető… biztosan, ahogy a születését el tudtad rejteni a világ elől, őt is el tudod – nem veszélyezteti a biztonságát a titoktartásnak… – mondta higgadtan és vállat vont.
- Ha ezt biztosan tudjátok, – javasolta apa. - akkor pontosan mi volt a szándékod… miért volt szükség erre a tanácsra egyáltalán?
- Nem volt minden biztos. – értett egyet Aro, a hangja egy kicsit követelőző. Nem látta, hogy apa hova akar kilyukadni. Én sem értettem.
- Mindenesetre többé nem vitázunk ezzel kapcsolatban.
- És mi békében élünk, és megint jó barátok vagyunk? – kérdezte apa gúnyos éllel.
Még inkább követelődző volt.
- Természetesen, fiatal barátom. Többet nem is kívánhatnék.
Apa vidáman kuncogott.
- Tudok még ennél is többet kínálni.
Aro összeszűkítette a szemeit.
- Ő teljesen egyedi. Csak találgathatjuk a jövőjét.
- Nem teljesen egyedi. – ellenkezett apa. - Ritka, ez biztos, de nem egyedi.
Harcoltam a megdöbbenés ellen, hirtelen eszembe jutott, hogy a vámpírok okosak, és lehet, hogy volt köztük egy, akiben felmerült, hogy a vámpíroknak lehet-e gyerekük? Persze egy halandótól, aki előbb-utóbb úgyis meghalt volna, egy feláldozható személytől. Hiszen kitudja?
- Aro, megkérnéd Jane-t, hogy álljon le a feleségem támadásával, amíg a bizonyítékokat megbeszéljük? – kérdezte udvariasan apa.
Aro felemelte a kezét.
- Nyugalom, kedveseim. Hagyjátok, hogy beszéljen.
Jane meztelen fogai anyára villantak, ő visszavigyorgott rá.
- Miért nem csatlakozol hozzánk Alice? – mondta apa hangosan.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés