Enyhülés és tomboló öröm hullámzott végig rajtam. Egyszer csak hallottam őket futni az erdőn keresztül, repülni, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtak. Mindkét oldal mozdulatlanul várt. A Volturi szemtanúk haragosan bámultak a friss zűrzavarban. Akkor Alice délnyugatról felénk táncolt, és elsöprő boldogságot éreztem, hogy újra látom, tetőtől talpig átjárt. Jasper csak egy hüvelykre tőle követte őt, a szeme heves volt. Mögöttük három idegen érkezett. Az első egy magas, izmos nő, pusztasági haja sötét – biztosan ő Kachiri. Ugyanolyan hosszú végtagok és tulajdonságok voltak rajta, mint a többi Amazonon, az ő esetében talán még jellegzetesebb volt. A következő egy kicsi olíva beütésű vámpír nő, hosszú fonattal, ami a feje tetejére volt rögzítve. A szemei idegesek, mély vörösbor színűek. És az utolsó egy fiatal férfi… nem olyan gyorsan és nem olyan kecsesen futott. A bőre lehetetlenül szép, sötét barna. A szeme óvatosan végigcsúszott a részvevőkön, a szemszíne meleg tölgyre emlékeztetett. A haja fekete és befont, pont, mint a nőknek, de persze nem olyan hosszú. Gyönyörű volt. Alice könnyen beugrott a ködön keresztül a védelembe és megállt apa mellett. Anya megérintette a karját, és így tett apa, Esme és Carlisle is. Nem volt idő még egyéb köszöntésre. Jasper és a többiek is követték. Az őrök néztek, a szemeikben hitetlenség volt, amíg a késve érkezők egyszerűen keresztezték a ködöt. Felix és a többiek hirtelen mind anyára fókuszáltak. Nem voltak biztos benne, hogy hogyan működik a védelmem, de remélték, hogy fizikai támadást nem élne túl. Amint Aro megmozdult, mindenki megnyugodott. Csodálnám, ha Zafrina sokáig vakon tudná őket tartani. Talán elég ideig, hogy Kate és Vladimir elkapja Jane-t és Alec-et? Ennyit tudok csak kérni. Apa undorodó hangot hallatott, és dühösen megmerevedett, valószínűleg ez volt a válasz a gondolataikra. Szabályozta magát és akkor Aro újra beszélni kezdett.

- Alice, saját magad kerestél szemtanút az elmúlt héten, – mondta ősi hangján. - és nem jöttél vissza üres kézzel. Alice miért nem mutatod be a szemtanút, akit hoztál?

Caius vicsorított.

- A szemtanúkon már túl vagyunk! Mond el a szavazatod, Aro!

Aro csendben felemelte az ujját és csendre ítélte testvérét, miközben Alice arcát nézte.

Alice könnyedén előrevezette az idegeneket. 

- Ez itt Huilen és az unokaöccse Nahuel.

Hallani a hangját… még sosem volt ennyire jó. Caius szemét Alice-re emelte és a kapcsolatot vizsgálta a jövevényekkel. A Volturi szemtanúk felszisszentek. A vámpír világ változik, és ezt mindenki érezte.

- Beszélj, Huilen! – parancsolta Aro. - Mond el nekünk, hogy miért vagy itt.

A kis nő idegesen nézett Aro-ra. Alice bátorítóan bólintott, és Kachiri megfogta a kicsi vámpír vállát.

- Huilen vagyok. – jelentette be a nő, furcsa angol akcentussal. Egy kicsit csend volt, gondolom átgondolta, hogy hogyan mondja el a történetet. A hangja olyan volt, mintha énekelne. - Másfél évszázaddal ezelőtt, én az enyéimmel éltem Mapuche-ben. A nővérem Pire volt. A szüleink a havas hegy után nevezték el, mert a bőre épp olyan volt. És nagyon-nagyon gyönyörű volt. Egy nap, amikor magához tért, elmondta nekem, hogy egy angyallal találkozott az erdőben, és éjjel az angyal meglátogatta. Én figyelmeztettem őt. – Huilen szomorúan rázta a fejét. - A bőre tele volt horzsolásokkal. Tudtam, hogy a legendák a nagy libidójú lényekről igazak, de nem figyelt rám. El volt bűvölve. Elmondta nekem, hogy biztos benne, hogy teherbe esett a sötét angyaltól. Nem próbáltam meg megállítani, amikor elmenekült – tudtam, hogy apánk és anyánk is úgy vélné, hogy a gyermeknek halnia kell Pire-vel együtt. Vele mentem az erdő mélyére. Kereste a démoni angyalát, de nem találta sehol. Vadásztam, amikor már semmi ereje nem volt. Nyers állatoknak itta a vérét. Nem kellett több megerősítés, hogy mi van a méhében. Reméltem, hogy meg tudom menteni az életét és megölni a szörnyet. De ő szerette a gyermeket. Úgy hívta, hogy Nahuel, a dzsungel macska után, mert ő nagyon erősen rúgott és összetörte a csontjait, de akkor is szerette. Nem tudtam megmenteni. A gyermek kitépte magát belőle, és gyorsan meghalt, egész idő alatt csak azért könyörgött, hogy Nahuel megmaradjon. A Baba haldoklott benne és én is így hittem. Megharapott engem, amikor megpróbáltam kiemelni a testéből. A dzsungelbe kúsztam, hogy meghalljak. Nem éreztem semmit csak mérhetetlen fájdalmat. De ő rám talált, az újszülött gyermek átküzdte magát a bozóton és rám várt. Amikor a fájdalomnak vége volt, ő az oldalamnál aludt. Vigyáztam rá ameddig nem volt egyedülálló. Vadásztunk a falu melletti erdőben. Soha nem hagytuk el az otthonunkat, de Nahuel látnia akarta az itteni gyermeket.

Huilen elfordította a fejét, amikor befejezte és visszalépett Kachiri mögé. Aro szája összezárt volt. A sötétbőrű fiatalt kémlelte.

- Nahuel, te 150 éves vagy? – kérdezte.

- Vagy egy évtizeddel több. – válaszolta, egy gyönyörű meleg hangon. A hangsúlya alig volt észlelhető. - Mi nem tartjuk számon.

- És mikor érted el a mostani formád?

- Körülbelül hét évvel a születésem után. Teljesen felnőtt lettem.

- Te onnantól kezdve nem változtál?

Nahuel vállat vont.

- Nem vettem észre.

Éreztem egy reszketést, borzongást, ami végigfutott Jacob testén. Én még nem akartam ebbe belegondolni. Megvárom, még elmúlik a veszély, majd utána elmélkedem ezen.

- És az étkezés? – kérdezte Aro, látszólag nagyon érdekelte a dolog.

- Főleg vért, de néhány emberi élelmet is fogyasztok. Bármelyiken tudok élni.

- Képes vagy létrehozni egy halhatatlant? – Aro Huilen-re nézett, a hangja hirtelen döbbent volt.

- Igen, de csak én tudok.

Egy sokkolt moraj ment végig mindhárom csoporton. Aro felemelte a szemöldökét.

- Nem vagy egyedül?

- Van nővérem. – Nahuel megint vállat vont.

Aro vadul bámult egy pillanatig üres tekintettel.

-T alán elmondanád a történet többi részét is, úgy tűnik, hogy még vannak dolgok.

Nahuel rosszallva nézett.

- Az apám meglátogatott néhány évvel az után, hogy megszülettem és megöltem az anyámat. - Az arca hirtelen eltorzult. - Örült, hogy megtalált engem. – Nahuel hangszínéből úgy tűnt, hogy ez nem kölcsönös. - Neki van két lánya is. Azt akarta, hogy csatlakozzak hozzá, mint a nővérem. Meglepte, hogy nem vagyok egyedül. A nővéreim nem mérgezőek, de nem tudom, hogy ez nemtől függ-e, vagy véletlenszerű… ki tudja? Az én családom már Huilen, és nem mentem vele. – gyorsan beszélt. - Úgyhogy megegyeztünk, néha meglátogat. Nekem van egy új nővérem is, ő tíz éve érte el az érettséget.

- Mi az apád neve? – kérdezte Caius fogcsikorgatva.

- Joham. – válaszolt Nahuel. - Ő tudósnak tekinti magát. Egy nagyszerű új fajt akar létrehozni.

Éreztem az undort a hangjában, ahogy ezt elmesélte. Caius anyára nézett.

- A te lányod mérges? – követelte érdes hangon.

- Nem. – válaszolta.

 Nahuel hirtelen felkapta a fejét a kérdésre, és anyára nézett. Caius Aro-ra nézett megerősítésként, de Aro a saját gondolataiba veszett. A száját összeszorítva bámulta Carlisle-t, és akkor apa anyára nézett.

Caius morgott.

- Ügyeljünk arra, ami itt történt és nézzünk el délre. – mondta Aro-nak.

Aro a szemébe bámult egy hosszú pillanatig feszülten. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel, de utána végigmérte anyát egy pillanatig, a szemében valami megváltozott, a szája mozdult és láttam a szemeiben, hogy Aro meghozta a döntést.

- Bátyám, – mondta lágyan Caius-nak. - Ők nem jelentenek veszélyt. Ez egy meglepő fejlemény, de nem látok fenyegetést. Ezek a fél vámpír gyerekek sokkal kezelhetőbbek, mint hittük.

- Tehát a szavazatod? – követelte Caius.

- Igen

Caius haragosan nézett.

- És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki szeret kísérletezni?

- Talán beszélnünk kéne vele. – értett egyet Aro.

- Állítsátok meg Joham-at,” – mondta Nahuel laposan. - De a nővérem ne bántsátok. Ő ártatlan.

Aro bólintott ünnepélyesen. És akkor meleg mosollyal visszafordult az őrök felé.

- Kedveseim, – mondta. - mi ma nem harcolunk.

Az őrök bólintottak egyszerre és felálltak a támadó helyzetből. A köd szétszóródott, de azért tartottam a védelmem. Lehet, hogy ez megint trükk. Elemeztem a kifejezésüket, amikor Aro megint felénk fordult. A szeme üdvösebb, mint valaha, de éreztem benne valami különös hátsó szándékot. Mintha valami cselszövésre készülne. Caius felháborodott, de az őrjöngése óvatos volt, beletörődő. Marcus nézett… unottan, nem volt rá jobb szó. Az őrök közömbösen és fegyelmezetten figyeltek. Még mindig alakzatban voltak, felkészültek a távozásra. A Volturi szemtanúk még körültekintettek, aztán szétszóródtak az erdőben. Ahogy egyre kevesebben voltak egyre gyorsabban távoztak. Hamar eltűntek. Aro a kezeit védekezően felénk nyújtotta. Mögötte néhány őr, Caius, Marcus, és a csendes rejtélyes feleségek, a feleségek már elkezdtek elmenni alakzatban. Csak három maradt.

- Örülök, hogy erőszak nélkül távozunk. – mondta édesen - Barátom, Carlisle – remélem, hogy barátomnak hívhatlak még. Remélem nem haragszol. Tudom, hogy érted a terhet, amit a kötelezettségeinkkel jár.

- Távozz békében Aro. – mondta Carlisle mereven. - Kérlek, emlékezz, hogy mi itt névtelenek vagyunk, és ne vadásszatok a területünkön.

- Természetesen Carlisle. – biztosította Aro. - Nem keresem a haragodat, kedves barátom. Esetleg egyszer megbocsátasz nekem.

- talán, ha bebizonyítod, hogy újra a barátunk vagy.

Aro elfordította a fejét lelkifurdalással telve, és hátrébb lépett, mielőtt megfordult volna. Csendben néztük, ahogy az utolsó négy Volturi is eltűnt a fákban. Nagyon nyugodt volt minden.

- Valóban győztünk? – suttogta anya apának.

Hatalmasat mosoly terült szét az arcán.

- Igen. Feladták. Az összes erőszakos gondolatuk, gyávák voltak kockáztatni. – kuncogott.

Alice vele nevetett.

- Komoly, emberek. Nem jönnek vissza. Mindenki lazíthat.

Még mindig csend volt.

- A fenébe nem volt szerencsénk. – motyogta Stefan.

És akkor elkezdődött. Kitört az öröm. Az üvöltés szinte fülsüketítő volt. Maggie megölelte Siobhan-t. Rosalie és Emmett megcsókolták egymást újra – most hosszabban és lelkesebben, mint előtte. Benjamin és Tia egymást ölelte, ahogy Carmen és Eleazar is. Esme megölelte Alicet és Jaspert. Carlisle melegen megköszönte a Dél-Amerikai jövevényeknek a segítségét. Kachiri nagyon közel állt Zafriná-hoz és Senná-hoz, az ujjhegyeiket összeérintették. Garrett felkapta Kate-t és pörgött vele. Stefan leköpte a havat. Vladimir a talajt bámulta savanyú arccal. Jacob hatalmas sebességgel rohant anya felé, ahogy megállt, szinte leestem a hátáról egyenesen anya karjaiba. Apa karjai körülöleltek minket ugyanabban a pillanatban.

- Nessie, Nessie, Nessie! – dúdolta anya halkan.

Jacob nevetett, ugatva nevetett és az orrát anya fejéhez nyomta.

- Minden rendben. – motyogtam.

- Akkor veled maradhatok? – követeltem.

- Örökké. – ígérte.

- Örökké– suttogta apa anya fülébe.

Anya felemelte a fejét és megcsókolta.

 - Szóval sok minden keveredett a végén, de ami miatt valójában lefőttek a… Bella volt. - magyarázta apa.

A családunk és a két, még itt tartózkodó vendégünk a Cullen ház nagyszobájában voltak, mialatt az erdő feketévé vált az ablakok alatt. Vladimir és Stefan eltűntek, mielőtt abbahagytuk volna az ünneplést. Rendkívül csalódottak voltak, amiért a dolgok végül így alakultak, de apa azt mondta, hogy élvezték a Volturi gyávaságát, és ez majdnem elég, hogy kiengesztelje a csalódottságukat. Benjamin és Tia gyorsan követték Amun-t és Kebi-t, igyekeztek tudatni velük a harc végkimenetelét; biztos voltam benne, hogy még látjuk őket – legalább is Benjamint és Tia-t. A nomádok sem időztek. Peter és Charlotte beszéltek egy keveset Jasperrel, és aztán ők is elmentek. Az újra egyesített Amazonok is igyekeztek hazatérni – nehéz volt számukra távol lenni a hőn szeretett esőerdőjüktől – habár ők nehezebben mentek el, mint a többiek.

- El kell hoznod a gyereket hozzám! - ajánlotta Zafrina. - Ígérd meg nekem, kicsi lány.

Nekinyomtam a kezem anya nyakának, szintén esedezve. Hadd menjek el! Légy szíves! Kérleltem.

- Természetesen Zafrina! – egyezett bele.

- Nagyszerű barátok lehetnénk kicsi Nessie-m! - mondta a vad nő, mielőtt elment a nővéreivel.

Az ír klán folytatta a kivonulást.

- Nagyon jó, Siobhan! - dicsérte Carlisle, mikor elköszöntek.

- Oh, a vágyálom ereje. - válaszolta gúnyosan forgatva a szemeit.

Aztán megkomolyodott.

- Persze még nincs vége. A Volturi nem felejti el, ami itt történt.

Erre apa válaszolt.

- Súlyosan megingatta őket; a magabiztosságuk összetört. De igen, biztos vagyok benne, hogy egyszer talpra állnak. És aztán… - Összeszűkítette a szemeit. - Azt hiszem, megpróbálnak majd külön-külön legyőzni minket.

- Alice majd figyelmeztet minket, hogy mikor akarnak támadni.”mondta Siobhan bizonytalan hangon.

- És ismét összegyűlünk. Talán eljön majd az idő, amikor a világunk teljesen kész lesz megszabadulni a Volturitól.

- Talán eljön az az idő. - válaszolta Carlisle. - És ha itt lesz, együtt állunk majd ki.

- Igen, barátom, együtt fogunk! - értett egyet Siobhan. - És hogyan is bukhatnánk el, mikor ezt nem akarom másképp? - hahotában tört ki.

- Pontosan. - mondta Carlisle.

Ő és Siobhan megölelték egymást, aztán kezet rázott Liam-mal.

- Próbáljátok megtalálni Alistair-t és mondjátok el neki, mi történt. Gyűlölnék arra gondolni, hogy egy szila alatt rejtőzik a következő évtizedben.

Siobhan ismét nevetett. Maggie átölelte anyát és engem is, aztán az Ír klán elment. A Denaliak mentek el utoljára, Garrettel együtt – majdnem biztos voltam benne, hogy mostantól velük tart. Az ünneplés légköre túl sok volt Tanyanak és Katenek. Időre volt szükségük, hogy ’elsirathassák’ elvesztett nővérüket. Huilen és Nahuel maradt velünk, megbeszélték a nap eseményeit. Én hamarosan elaludtam anya ölében. Egyszer fölébredtem egy koppanásra, nem tudtam mi volt az. De ekkor már a saját ágyamban voltam. Boldogság lengte körül az egész házat. Hamar visszaaludtam, álmaim nyugodtak és édesek voltak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés