Az idő telik, nem várat magára…

Mi tegnap csak bimbó volt, mára kihajtja virágát.

A napok suhanó árnyékként mosódtak össze, elfelejtetve múltam szörnyű képeit. Hiszen nem is olyan rég volt, mikor még Jacksonville-ben töltöttem mindennapjaimat, most pedig a legcsapadékosabb helyen járok suliba, ahol kezdek beilleszkedni a közösségbe fehér bőrömnek hála. Itt boldogabb is vagyok – főleg a Cullenek miatt - a szeszélyes időjárás ellenére. Azt hinné az ember a nyár közeledtével a fák virágzásba kezdenek, a nap hosszabb órákra kisüt és a természet zöldülésbe kezd a hideg tél után, de nem itt! Az örökzöld fenyőkön nem látni a virágba borulást, a napsugarak nem veszik fel a harcot az esővel. Minden ugyan olyan marad, az emberek hangulata, a táj szépsége, úgy tűnik, van, ami sosem változik…

- Bella, ha nem figyelsz nincs értelme – sóhajtott Edward lemondóan. Új hóbortjai listája közé tartozott „a csókolózás helyett teremtsük meg az egyensúlyt az erőmben”. Ezzel mind nem is lenne problémám, de az edzések sorban dugába dőlnek. Néha már úgy érzem ahelyett, hogy előre haladnánk, csak két lépést távolodunk a céltól és visszafejlődök. Nem mutatom a javulást, bármennyi erőt is fektetek a próbálkozásaimba.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem, de még elcsíptem Rosalie gyilkos szemeiből kiáramló dühét. Ő előre megmondta, ez színtiszta időpazarlás. Milyen igaza volt!

- Próbáljuk meg újra – fújta felém a szél hangját. Kétkedve néztem rá, mire egy bíztató mosollyal elkápráztatott és kiegyenesítette görnyedt testtartását.

- Nem – suttogtam összetörve. – Nincs értelme! – ráztam meg a fejem és a kocsim felé indultam. Ha nem egy hete gyakorolnánk, nem adnám fel ilyen könnyen, de így már besokalltam. Mi értelme ennek az állítólagos adománynak, ha használni sem bírom? Persze nem fejleszthetem ki egyik napról a másikra, mégis dühítő az eredménytelenség.

- Bella, várj – tette vállamra Carlisle a kezét. Azt hittem Edward vagy Alice jött utánam, de biztos belefáradtak a folytonos dadáskodásomba. – Beszélhetnénk? – nyújtotta másik karját a ház felé, hogy a négy fal között társalogjunk. Kelletlenül rábólintottam és követtem őt a hatalmas nappalin át, míg a konyhában hellyel nem kínált.

- Tudom, hogy feszült vagy, amiért komolyabb előrelépés még nem látható az erőd javulásában. De ne add fel! Még nagyon sok mód áll rendelkezésünkre – nézett rám, hogy megfigyelje milyen reakciók játszódnak az arcomon. Látszott rajta az eltökéltség és a ragaszkodás, miszerint ezt a játszmát végig fogjuk játszani, bármi is legyen a végkimenetele.

- Nem tudom – rendült meg bizalmam saját magammal szemben. Carlisle-nak nehezen tudtam nemet mondani, de tudnia kell, nem látok kiutat ebből a harcból.

- Nem akarlak semmire rávenni, de van egy közeli barátom, aki tudna segíteni. Mondhatni erre szakosodott – húzta mosolyra ajkát.

- Orvos? – mondtam ki, amire először gondoltam. Carlisle egy dilidokival akar kivizsgáltatni? Ilyen súlyos veszélyt jelentek a családjára a birtokomban levő erővel, mert bármikor lebukhatok és velem együtt ők is, hiszen olyan sok időt vagyunk együtt?

- Dehogy is – tartotta vissza a kuncogást. – Ő a család egyik barátja, a lányával, Tanyával úgy hiszem már volt szerencséd találkozni.

- Úgy is mondhatjuk – szorítottam össze állkapcsomat dühömben. Az a nő mindenre képes, hogy megszerezze magának Edwardot. Akár egy áspiskígyó, azt a kezet is megharapja, ami eteti. Carlisle valószínűleg nem vette észre hanghordozásomon, hogy ingoványos talajra terelte a témát. Helyette mit sem sejtve folytatta tovább.

- Alaszkában élnek, azon belül pedig Denaliban. Eleazar bár fiatalabb a lányoknál, de ő a családfő. A mi családunk után ők a második legnagyobb vegetáriánus klán – kérdőn ránéztem, ezért rögtön folytatta a magyarázást. - Tudod a vámpírok általában egyedül tengődnek a világban, kevesen képesek civilizáltan más vámpírokkal társulni.

- És még kevesebben a vega létet követni.

- Pontosan – fektette tenyerét kézfejemtől alig pár centiméterre. – Nem akarlak siettetni Bella, de tudnom kell, mit gondolsz. Szeretnéd, ha Eleazar segítené kifejleszteni a védőfaladat? – nézett mélyen szemembe a válaszomra várva. Mérlegeltem a hallottakat. Fontos nekem annyira ez az egész, hogy Tanyát távol tartsam magamtól és Edwardtól? Elbírnék viselni még egy „botlást” a suliban, amit tesiórán szenvedtem?

A hosszú teremben tornasorba rendeződve futottunk végig. Mivel én az egyik legkisebb voltam, így a sor végén kullogtam. Előttem Jessica igazgatta a copfját, hogy mikor Mike ránéz, kicsattanó formában legyen. Ahogy Mike ránk szegezte pillantását én rögtön elkaptam a fejem. Nem tetszett a bámulása, akár a röntgen, a csontomig hatolt. A lábamnak szenteltem a figyelmemet, így nem vehettem észre, hogy a sor megállt előttem. Mielőtt Jessica vállába ütköztem volna, a burkom magától kivonódott és meglökte az előttem sétában lihegő barátnőmet. A lábaim összegabalyodtak egymásban és eldőltem,, mint egy liszteszsák. A pajzsnak hála, zúzódások nélkül éltem túl a földel való találkozást. A többiek sajnos nem voltak ilyen szerencsések, az egyensúlyukat elvesztve csapódtak egymáshoz. Akár egy dominódőlés csak itt bábuk helyett igazi emberekről volt szó…

- Bella – vonta magára Carlisle a figyelmemet. –Tiszteletben tartjuk a döntésed, de szólnom kell minél előbb Eleazarnak, ha te is benne vagy.

Vagyok olyan erős, hogy egyedül megbirkózzam a feladattal? – kérdezgettem magamtól. A féltékenység lehet egy párkapcsolat buktatója, de nem tudok másként érezni, mikor az a lány olyan szép.

- Még átgondolom – adtam semleges választ. Carlisle látta rajtam, hogy ennél többre úgy sem menne velem, ezért lezártnak tekintette a témát.

- Hát persze. Nem is rabolom tovább az idődet – kelt fel a fából faragott székről és kikísért a nappaliig.

- Sikerült beszélnetek? – táncolt hozzám Alice mosolyogva. Hiába hallott mindent, – megjegyzem előre látta is a beszélgetés kimenetelét - jól tudta, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Közös erővel úgy is rávesznek, kerüljön bármibe, akár a kapcsolatunkba is?! Válla fölött átnézve láttam, ahogy Jasper minket fürkész. Arcáról lerítt a fájdalom, amit most nekem köszönhetett. Visszafojtottam szívem legmélyére a féltékenységet és a magányt. Nem másokat kell bántanom a saját kétségeim miatt. Arcomra felöltöttem a legragyogóbb mosolyom, hogy ezzel a maszkkal tompítsam el a magam keltette zűrzavart a többiekben.

- Igen – beszéltem szűkszavúan és a táskámhoz léptem.

- Csak ne olyan sietősen – susogott Edward a fülembe. Közelsége és lehelete együttese kirekesztette a külvilágot. Teljességgel elbódította elmémet az illata.

- Mutatnom kell valamit – fordított meg, ajkai szinte súrolták homlokomat.

- Haza kell mennem, nemsokára jön… - tapasztotta be ujjaival szájam.

- Ccs, tudom. Nem tart sokáig – fogta meg kezem és a konyha fele húzott. A többiek után kutatott a tekintetem, de döbbenten vettem észre, hogy felszívódtak. Magunkra hagytak a szobában. Épp hogy résnyire nyitottam az ajkaimat, hogy kérdőre vonjam, de megállt a konyha és a bejárati ajtó között húzódó pódium előtt. Egy nagy, fekete zongora helyezkedett el rajta, aminek eddig különösebben nagy szerepet nem is tulajdonítottam. Úgy hittem ez is csak egy tárgy, ami feldobja a szoba hangulatát.

- Régóta tervezem, hogy újra zongorázzak – húzta végig kezét a zongora fedelén, mintha így üdvözölné régi barátját. – Nagyon sokáig nem akartam hozzáérni, sőt egy ponton majdnem el is égettem – szorult össze ökle.

- Miért? – nyögtem ki magatehetetlenül. Fájt végignéznem a szenvedését.

- Ha csalódsz a világban és saját magadban, akkor megvonod magadtól azt is, amit azelőtt szerettél. Most már tudom, csak magamnak akartam ártani bűnös múltam miatt, s a zongorám lett az áldozat – mosolygott rám halványan.

- Nem muszáj erről beszélnünk, ha nem szeretnél.

- De igen, kell – lépett hozzám és szorosan átölelt. Értetlenül öleltem vissza, nem értettem hova akar kilyukadni. – Te törted meg az összes szabályt körülöttem. Megmutattad, hogy az élet nem csak fekete és fehér. Van, mikor kompromisszumot kell kötnöd saját magaddal a cél érdekében.

- Szóval miattam zongorázol újra? – erőltettem meg gondolataimat, hogy kövessem Edward fordított észjárását.

- Te tanítottál meg rá, hogy néha muszáj önzőnek lennem – húzódott el és a szemembe nézett. – De talán nem is önzőség az, ha valaki a boldogságért rúg fel minden szabályt – tapasztotta hűvös ajkát hozzám. Mint egy kiéhezett vadmacska kaptam utána, mikor távolodni készült.

- Nem szeretnéd meghallgatni a saját dalodat? – mosolygott rám Edward, kihasználva kíváncsiságom.

- Saját dal? – elemeztem szájammal szavait.

- Gyere – húzott fel a dobogóra óvatosan. A zongoraszékre ültetett, de még így is elég helye maradt az előadására. – Inkább altatónak mondanám. Rég zongoráztam és csak a fejemben van meg a dallam, szóval nem lesz tökéletes.

Kezei kecsesen mozogtak a billentyűkön, az egész nappali beleremegett a lassú ritmusba. Olyan ismerősnek hangzott, mintha már hallottam volna ezelőtt.

- Ezt dúdoltad nekem elalvás előtt - szorult össze a szívem a meghatottságtól.

- Hát felismerted – villant ki fogsora, gyönyörű mosolyától.

Káprázattal ittam magamba a varázslatos másodperceket. Mesebelien könnyednek látszottak mozdulatai, ahogy a zongora ujjai alatt életre kelt. Szemeim megteltek könnyel, és bárhogy pislogtam, nem sikerült visszaszorítani őket a helyükre.

- Ez gyönyörű fiam – tartotta Esme mindkét kezét a szívén. Könnyek nélkül zokogott Carlisle oldalához dőlve a lépcső aljában. A többiek mögöttük álltak, mintha szellemet látnának. Látszott rajtuk a lelkesedés, de ahogy lejöttek, olyan gyorsan távoztak szobáikba. Nem akarták megzavarni a varázslatos pillanatot.

- Hogy tetszett? – irányította a zongoráról rám a figyelmét.

- Még hogy nem lesz tökéletes – ráztam meg a fejem csalódottan. – Van olyan, amiben te nem a maximumot nyújtod? – hecceltem. Egy pillanatig váratott a válaszra, úgy tűnik, komolyan vette a kérdésem.

- A szerelem nem az erősségem, de próbálkozom – simított végig kézfejével arcomon, le egészen a pulcsim szegélyéig.

- És a gondolatolvasás hiányával is küszködnöd kell az esetemben – emlékeztettem gyenge pontjára, hogy elhessegethessük a szerelmi problémákat.

- Igaz – simogatta arccsontomat megbűvölve. – Helyette az arcodra és a szemeidre koncentrálok. Majd ők megsúgják nekem a válaszokat – nyomott puszit kipirosodott járomcsontomra. – De most hazaviszlek, mégsem késhetsz el a vacsoráról – nyújtotta a kezét, amiben én szívélyesen megkapaszkodtam.

- Sok beleszólásom úgy sem lesz, nem értek én az ilyenekhez – kaptam fel a táskámat és szorosan az oldalához húzódtam, míg ki nem értünk a Volvóhoz.

- Ezért fogadtatok fel egy szakembert – nyitotta ki az autó ajtaját illedelmesen, hogy aztán gyorsan hazafuvarozzon.

- Holnap tanítás után átjössz? – kérdezte bizakodva a házunk előtt.

- Sokat kell tanulnom – fordítottam el fejemet az ajtó felé pislogva. Még egy katasztrofális edzésre nem volt szükségem. Szerettem a közelében tartózkodni, de amióta él a két lépés távolság, - és néha egy puszi a számra, - nincs minden rendben köztünk. Talán erre akart rávezetni a zongoránál, hogy időt kell hagynom neki, mire belerázódik a szerelembe százévnyi kiesés után.

- Akkor talán majd máskor – hajolt hozzám közelebb és puszit nyomott homlokomra. – Vigyázz magadra, kérlek.

- Te is. Szia – nyitottam ki a kocsi ajtaját. Integetve álltam a járdán, míg el nem nyelte a horizont.

- Szia kicsim, milyen napod volt? – ölelt át Lisa néni boldogan.

- Nagyon jó – húzódtam közelebb hozzá, szükségem volt a melegére. Majdnem sírva fakadtam, mikor találkozott a tekintetünk, de helyette kimerítő beszélgetést tartottam egy vígjátékról, amit állítólagosan a Cullen családdal néztünk.

- Még két óránk van Hugh érkezéséig. Addig szeretnél valami könnyed ételt bekapni? – indult el a hűtő felé.

- Köszönöm, de már jóllaktam – telepedtem le a konyhapultra lábaimat lóbálva. – Legalább kedves? – néztem Lisa nénire figyelmesen. Minden mozdulatát előre megfontolta a hűtő kinyitásától, a joghurt fóliájának lehúzásáig.

- Mármint ki? – kapta fel a fejét nagymamám.

- Tudod, Hugh – emlékeztettem a témára.

- Hát csak egyszer találkoztam vele… - révedt el szeme a messzeségbe – de igen határozottan aranyos srác – húzódott mosoly ajkára, így nevetőráncai jól kivehetővé váltak.

- Akkor jó – mosolyogtam vele együtt. – Mennyire kell kiöltöznöm? – néztem végig magamon. Egy farmernadrág és szürke pulcsi fedte el testemet.

- Ennél mindenképpen flancosabban – próbálta elviccelni.

- Nagyestélyire semmiképp nem vállalkozok.

- Na és az egyik szaténruhádhoz mit szólsz?

- Nem – ráztam meg a fejem határozottan.

- Bár tudnám, hogy vettél rá – néztem bele a tükörbe, ahonnan egy fakó lány nézett vissza mérgesen.

- Ugyan már, hiszen csodásan áll – rendezte el magán az utolsó simításokat. Összességében nem is voltam annyira kényelmetlen ez a ruha, sőt nagyon is alkalmazkodott az alkatomhoz. A megfázás érdekében magamra kaptam egy fekete bolerót, ami jól kiemelte hófehér karjaimat. Barna, loknis hajam segített rá a harmóniára.

- Beengednéd Vacakot, amíg én sminkelek? – kért meg Lisa néni kedvesen.

- Hát persze – lépkedtem le a lépcsőn odafigyelve halványlila ruhámra. Magassarkúm kopogó hangot hallatva fityeget lábamon. A hátsó kertbe érve Vacakot szólongattam. Kerítést még nem sikerült kiépítenünk a számára, csak abban bíztunk, hogy nem fog elszökni. – Vacak – cuppogtam az erdő felé nyújtózva, hátha meglátom a bundáját. Már alkonyat volt, szemeimmel nehezen vettem ki a sötétebb bokrokat és fákat.

- Hát itt vagy – mosolyogtam a felém futó, pajkos kutyusra. Edwardnak igaza volt, sürgősen kell találnom neki egy olyan nevet, ami illik rá. Kezdte kinőni „vacakos” időszakát. A kutyák növekedése gyorsabb, mint a kisbabák cseperedése. Hipp-hopp, észre sem veszi az ember és már egy kifejlett példány liheg az arcába.

- Gyere Bella, megérkeztek – kiabált ki Lisa néni. Lépteimet meggyorsítva szeltem át a kertet, mindvégig olyan érzéssel, mintha valami figyelne az erdőből…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés