Hideg érintésre lettem figyelmes és arra, hogy valaki a nevemen szólít.

-         Gina! Hallasz engem? – kérdezte egy dallamos hang. Valahogy nem volt ismerős, pedig a hideg érintés az volt. Olyan volt, mint amikor Dr. Cullen hozzáért a kezemhez. Próbáltam megszólalni.

-         Igen… ki vagy te? – a hangom olyan rekedt volt, hogy nem ismertem rá.

-         Figyelj rám – kezdte szigorúan. – Hol ütötted be a fejed? – kérdezte lágyabban. Lassan kinyitottam a szemem. Ránéztem az arcára. Ismerős volt pedig még soha életemben nem láttam. Hasonlított Dr. Cullenre de mégis más volt. John bácsi történetei alapján Edward Cullenre hasonlított. Nemrégen mesélt a Cullen családról. De nem sokat. Csak azt, hogy örökbe fogadtak öt árva gyereket és most itt élnek Forksban.

-         Én… tudom ki vagy te… azt hiszem – tettem hozzá. Kővédermedten hallgatott.

-         Igen? – kérdezte csevegő hangon– és szerinted ki vagyok?

-         Te… te Edward vagy. – károgtam. Huh… mikor jön már meg a hangom. Köhögtem egyet. Megkönnyebbülés látszott az arcán.

-         És honnan tudod, ki vagyok? – ettől féltem. Ha most elmondom, hogy egy babonás vénembertől akkor ki fog nevetni. Elpirultam és lesütött szemmel csak annyit mondtam.

-         Nem számít. – de valamin mégis elkezdett kuncogni. Roppant bosszantó volt.

-         Most meg min nevetsz? – kérdeztem csípősen.

-         Semmin – felelte kurtán, de még mindig nevetett rajtam.

-         Gyere, kellj fel a földről, mert hideg! – mondta. Én lassan feltápászkodtam és akkor vettem észre, hogy mi van a háta mögött. Hatalmas füstfelhő volt, és émelyítő volt a szaga. Elszédültem és meginogtam. De mielőtt a fejem koppant volna a betonon hirtelen gyorsasággal elkapott. Ezután hallottam meg egy halálra rémült, de nagyon ismerős hangot. A felismerés szikrája csak úgy felpattant bennem. Ezt a hangot bárhol és bármikor felismertem volna.

-         Gina! Gina! Úristen! – kiáltozott rémülten. Gondolom meglátta, hogy vérzik a fejem, amire én nem is nagyon figyeltem. Hallottam a félelmet a hangjában. – Edward mi a baja? Mit csináltál vele? – kérdezte egyre dühösebben.

-         Semmi baja csak rosszul lett a füsttől – felelte higgadtan. De nem értettem, miért azt mondja, hogy a füsttől lettem rosszul. Azt kellene mondania, hogy egy eszelős pasas csak úgy felkapott és dobált. 

-         Jake? – kérdeztem, de hangom nem volt több a suttogásnál.

-         Ohh… hála istennek! – látszott az arcán a megkönnyebbülés. Felültem és a szemébe néztem. El kell, hogy mondja mi történt. Most már muszáj, mert különben megkattanok.

-         Mi történt? – kérdeztem komolyan. Ismét félelem látszott az arcán. De mielőtt még megszólalt volna közbevágtam.

-         Elég a hazugságokból Jacob! – kezdtem hangosan. – Már túl sokat láttam ahhoz hogy titkolózz előttem. Ez így nem mehet tovább. Mondd el az igazat! Ki volt ez a fickó? Miért volt annyira gyors? Miért pont akkor futottam beléd, amikor az erdőből rohantam kifelé? Vagy, hogy került oda a kocsid olyan gyorsan? – csakúgy ömlöttek belőlem a kérdések. Jacob tényleg bepánikolt. Észrevette mennyi mindent tudok és hogy mennyi mindent láttam. Ekkor Edward megszólalt.

-         Azt hiszem, én megyek és beszélek Carlisle-val. Ezt el kell neki mondanom. Jacob csak annyit, amennyit muszáj! – az utolsó mondatot nem értettem-, ja és Jacob! Jobban kéne rá vigyáznod! Szerencse hogy Bella még nem tud semmit – az utolsó mondatot olyan halkan mondta, hogy megint nem értettem. Amikor ment elfele valami olyasmi motyogott, hogy „Annyira hasonlít rá”. De kire? – kérdeztem magamba és ismét Jacobra néztem.

-         Jake! Ezt én nem… - azt akartam mondani, hogy nem értem, de a szavamba vágott.

-         Menjünk, mutassuk meg a fejed egy orvosnak. – mondta komolyan.

-         Ígérd, meg hogy elmondod, mi folyik itt! – a hangom elég határozottnak tűnt. Belenézett a szemembe a tekintete komoly volt, de még mindig ott bujkált benne a félelem.

-         Megígérem! – mondta lágyan. És én hittem neki. Felsegített és elindultunk. De útközbe-eszembe jutott apa. Úristen mindjárt itt lesz. Ha így meglát így infarktust kap. Elkezdtem kotorászni a zsebembe és ezt Jacob is észrevette.

-         Mit csinálsz? - kérdezte kíváncsian.

-         Keresem a mobilom – mondtam és még mindig kutattam. Megállt velem szembe végignézett rajtam és kivette a farmerem jobb zsebéből a telefonom. Ezután a kezembe nyomta és megigazította a felsőmet, mert felgyűrődött. Ahogy forró bőre hozzáért az enyémhez, megremegtem. És ezt ő is érezte. Vigyorra húzta a száját én pedig lesütöttem a szemem és gyorsan elkezdtem nyomkodni a gombokat a telefonon.

-         Halló! – hallottam apám mély hangját.

-         Szia, apa én vagyok Gina. Csak azt szeretném mondani, hogy nem, kell értem jönnöd, mert egy barátom hazavisz, csak előbb még elmegyünk egy két boltba ruhát venni. Remélem nem baj. – hadartam egy szuszra.

-         Ohh nem baj kicsim, úgyis még a munkahelyen vagyok. Jó szórakozást. – mondta, de hallottam a hangján hogy gyanakszik.

-         Oké köszi apa szia! – mondtam gyorsan és letettem a telefont. Láttam, hogy Jacob minden mozdulatomat árgus szemmel figyeli

-         Mi az? – kérdeztem, amikor ránéztem.

-         Semmi – mondta vigyorogva.

-         Csak érdekes, vagy amikor hazudsz – jegyezte meg egy nevetés visszafojtva.

-         Tudom, tudom, nem vagyok valami jó hazudozó – ismertem be szégyenkezve.  –Sosem tudtam hazudni.

-          Azt látom. – már nem bírta visszatartani a nevetést. Próbáltam mérges lenni, de nem sikerült. Ahogy ránéztem a nevető arcára, nekem is nevetnem kellet. Együtt nevetgéltünk a korház bejáratáig. Ott lehervadt a mosolyom. Ezt ő is észrevette.

-         Jaj, tudom a kórház – úgy láttam jól mulat a kétségbeesett arcomon.

-         Nagyon vicces – nyafogtam.

-         Ne félj, itt leszek melletted! – mondta nyugtatóan és megfogta a kezemet. Olyan jó meleg volt és olyan biztonságos. Mellette minden félelmem elszállt.

-         Rendben. - sóhajtottam és elindultunk befelé. Sec perc alatt összevarrták a fejemet és én minél gyorsabban ki akartam kerülni innen. Mikor kijöttünk Jacob szólalt meg először.

-         Na, látod nem is volt olyan vészes. – valahogy tényleg nem volt olyan rossz, mint korábban. Valahogy Jacob jelenléte megnyugtatott.

-         Nem – mondtam és vágtam egy grimaszt. Ezen ő csak jót mulatott.

-         Most már elmondod mi történt ugye? – egyből lehervadt a mosolya. Láttam, hogy kétségei vannak afelől, hogy elmondja e.

-         Megígérted – kérleltem. Láttam kezdi beadni a derekát.

-         Kérlek! – könyörögtem. Rámnézett. Bele a szemembe. Láttam, hogy én győztem.

-         Oké, de ne itt az utcán! –mondta végül. Elmentünk egy kis kávézóba, ami ott volt a sarkon. Leültünk a leg szélen lévő kis asztalhoz, ahol nem volt senki.

-         Hallottál már a régi quileute legendákról? – kérdezte komolyan.

-         Igen! John bácsi kiskoromban sokat mesélt róla. – vallottam be.

-         És mennyit tudsz? – kérdezte kíváncsian.

-         Hát szinte az egészet tudom kívülről.  – ismertem be.

-         De ezt elvileg nem lenne szabad tudnod. Ez amolyan titok féleség, de mostmár mind egy. Akkor azt is tudod, hogy a quileuteok ősei farkasok. – miközben ezt mondta végig az arcomat nézte.

-         Igen erről is hallottam, de sosem hittem el – vallottam be.

-         Igen én sem hittem benne, míg velem is meg nem történt –motyogta halkan. És ekkor a fejemben helyére kattantak a dolgok. Hogy miért ilyen meleg a bőre, miért ilyen izmos, miért ért ide olyan gyorsan. Azon kaptam magam, hogy zihálva veszem a levegőt és csak annyit bírtam suttogni

-         Vérfarkas… - Jacob ijedt szemekkel nézte a reakciómat. Némán nézett rám szeme tele félelemmel. Gondolom azt várta, hogy most itt fogom hagyni, de én soha.  – döntöttem el magamban. Soha nem hagyom el.

-         Gina mondj valamit, mert megőrülök – mondta kétségbeesetten.

-         Jól vagyok – mondtam- Valahogy sejtettem.

-         Mit? Azt hogy egy szörny vagyok? – mondta maró gúnnyal a hangjában.

-         Nem Jacob nem vagy szörnyeteg – kezdtem.  – Ha minden úgy van ahogy John mesélte akkor inkább védelmező vagy mint szörnyeteg – nyugtattam meg. Meglepve pillantott fel.

-         Ezt ő honnan veszi? – kérdezte ledöbbenve.

-         A vénemberek már csak ilyenek néha rosszabbak, mint a vénasszonyok – mondtam gúnyolódva, mire végre elmosolyodott.

-         Szóval beszélt erről Billyvel? – kérdezte, de szerintem tudta a választ.

-         Gondolom igen – feleltem nyugodtan.

-         Téged ez nem zavar? – kérdezte választ várva

-         Nem  - feleltem határozottan – Nem Jacob nem zavar egészen addig amíg az öcsém Chris nem tud róla – mondtam viccelődve.

-         Miért? – látszott rajta hogy kíváncsi.

-         Mert őrülten hisz az ilyenekbe, és ha megtudná, nem lenne egy szabad perced – feleltem kuncogva, mire ő is felnevetett.

-         Reménykedtem, hogy így fogadod – ismerte be – volt egy olyan érzésem hogy őrültnek fogsz tartani - csúnyán néztem rá.

-         Hogy gondolhattál ilyet? Soha nem hagynálak cserben – mondtam sértődötten. És az ablak felé fordítottam a fejem, mintha valami érdekeset látnék kint. Átnyúlt az asztal felett és magafelé fordította a fejem.

-         Ennek örülök – mondta és láttam a szemében, hogy tényleg örül, hogy nem rohantam el sikítozva. Mélyen a szemembe nézett és én elolvadtam. Hirtelen azt se tudtam, hogy hívnak csak egy dolgot tudtam. Soha nem tudnám elhagyni, mert őrületesen beleszerettem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés