|
21. fejezet
2010.05.08. 20:51
Bella
Mióta elment folytonosan az ablakban ácsorogtam és lestem, mikor bukkan fel a fák alól.
De mindhiába. Már a nap is lement és még nem tért vissza. Fojtogatott az aggodalom és a bánat, amiért elment azzal a nővel. Hacsak rágondoltam nem létező vérem megfagyott az ereimben és olyan émelygés tört rám, hogy ennél még a láz is ezerszer kellemesebb lett volna. Féltettem. Féltem. Attól, hogy talál kibúvót és valahogy sikerül elvennie tőlem az éltemet. Féltem, mert nem tudtam, miért van itt, és mit akar Edwardtól. Ezzel nem csak a család boldogságát törte meg, hanem a végtelennek tűnő gondmentes életünket is.
Nem vettem levegőt. Teljesen szükségtelennek tartottam ebben a percben. Elvégre minek az nekünk? Csupán az illatok miatt lélegzünk, de most nem voltam képes rá. Úgy éreztem a tüdőm nem, bírná elfogadni az oxigént, melyet magamba szívok. Teljes mértékig tiltakozott ellene.
- Bella – szólt lágyan Alice és átfogta a derekamat, másik kezével megszorítva keresztbe tett karomat. – Minden rendben lesz – nyugtatott, miközben én az ablaküveget bámultam.
- Már semmi sem lesz – mondtam mogorván.
Alice sóhajtott és tőle szokatlanul teljes együttérzéssel ölelt meg. Szerettem az illatát. Hasonlított az eper és a barackra. De most levegővétel híján semmit sem éreztem.
Jól esett közelsége, de tudtam csak egy valaki, nyugtathatna meg igazán. Ha Edward ölelne át így.
- Tudom milyen nehéz most neked, de tudnod kell a bátyám nagyon, szeret téged, és soha nem követne el még egy akkora hibát, hogy elhagyjon téged – mondta melegen.
Végre ránéztem és az az állandó csillogás szemeiben most óvatossággal meredtek a távolba. Tudtam, hogy Edward mi mindenen ment keresztül akkor, amikor úgy hitte a legjobb, ha elhagy. És valóban hibát követett el. Tudnia kellett volna, hogy én csak vele lehetek boldog, és azt is tudtam soha többé nem, tenné ezt velem, hiszen abba már mindketten belepusztulnánk. És már itt volt Nessie is. Nem viselném el még az ő bánatát is.
- Hol van Nessie? – tereltem a beszélgetést kellemes irányba, semmi kedvem nem volt belebonyolódni egy komoly beszélgetésbe. Még nem készültem fel rá.
- Alszik – válaszolta Alice egy fokkal kellemesebb hangon. Hangja megtelt szeretettel és imádattal. Félszegen elmosolyodtam. Alice mindig is oda volt Nessieért, amit úgy fejezett ki, hogy állandóan ruhákat tervezett neki és nem hagyta nyugodni. Velem ellentétben Nessie nem volt ellenére az egyedi készítésű, márkás ruháknak, de mint mindenkinél nála is be szokott telni az a bizonyos pohár.
- Köszönöm, hogy ennyit gondoskodsz róla. Nem is érdemelhetne jobb nagynéniket nálad és Rosalien kívül – mosolyogtam rá hálásan.
- Végre, aki szereti, ha öltöztetem – nevetett fel.
- Csak nehogy megunja, mert akkor elküldi az irhádat – böktem meg a könyökömmel, mire ő kiöltötte rám a nyelvét.
- Nem mindenki olyan régimódi, mint te – hagyott alább nevetése és bosszús kifejezés ült ki arcára.
- Nem tagadom, a divat nem a legelőnyösebb oldalam – mondtam, és hitetlenkedve elmosolyodtam.
- Majd egyszer – kacsintott rám, majd elnézett az ablaküvegen át a fák sűrű lombtakaróján át a távolba, a fák lombjai között kutatva.
Sóhajtottam.
Mindig is úgy gondoltam, ha egyszer a Cullen családhoz fogok tartozni tökéletes éltem lesz, gondok, szomorúság és veszély nélkül. De be kellett látnom, az élet ennél nehezebb.
- Tudod, néha egyáltalán nem értem miért történik mindez – szólaltam meg 1 perc némaság után.
- Például? – érdeklődött.
- Hogy mégis, hogyan lehettem ilyen szerencsés, hogy ide tartozom és egy tökéletes család, vesz körül? De mindig elromlik valami, mindig kell jönnie valami nehéz akadály pályának, és válaszút elé kell állítania engem és Edwardot. Miért nem hagy végre békén és megy el? – kérdeztem könyörgőn és a sírás környékezett.
Alice arca fájdalmat tükrözött és mintha soha nem kapott szeretetet, megölelt.
Ölelése melegséget árasztott és mélységes fájdalmat. Együtt szenvedett velem. Éreztem.
Az én fájdalmam Alicé is, tudta mikor kell mellettem állnia és mikor kivágni a forgalomból. Jobban szerettem őt, mint puszta testvér és barátnő.
- Azért… - kezdte lassan artikulálva a szavakat. -… mert megérdemled. Sokat szenvedtetek már mindketten. Amikor látom, hogy őrlődtök, hidd el nekem sem jobb. És biztos vagyok benne az akadályok leküzdése után, elértek egy olyan ponthoz, ahol nem vár rátok semmi csak is a boldogság és a gondmentes élet – nézett mélyen a szemembe. Tiszta szívből szólt és újra meg újra hálát adtam az égnek, hogy Alice itt van velem. Fejemet a vállára hajtottam és úgy bámultam ki a hold által megvilágított kinti tájra.
- És, ha nem lesz jó vége? – kérdeztem halkan. Jobb kezemet Alice derekára raktam, míg másik a hasamon pihent. Ő is átkarolt.
- Látni fogom – súgta.
Felemeltem fejemet válláról és mélyen a szemeibe néztem.
- És amit látni fogsz, honnan tudod, hogy valóra fog-e válni?
- Nem tudom – válaszolta. – De biztos vagyok benne a sorsnak célja, van azzal, hogy akadályokat dob elétek, és ezek előbb utóbb úgyis elő jöttek volna. Ha engem kérdezel inkább, most jöjjön egy nő azzal, hogy Edwardot szereti, minthogy később – arca bánatos volt. Szívem szakadt meg Alice nézéstől, de még a magam fájdalmán sem tudok túllépni, hogyan segíthetnék én neki? És a család többi tagja? Ők vajon mit érezhetnek? Mióta itt vagyok csakis a gondok, jönnek… csőstül és mindig egyre rosszabb lesz… Először az érkezésem… Edward egy emberrel… Edward elhagyja az embert, a miatt az egész család széthullik… az emberlány miatt egy háború újszülöttek, farkasok és vámpírok között… az emberlány terhes lesz… végül Edward múltjára fény derül… mi ez, ha nem akadály?
- Remélem hamar vége lesz ennek… - sóhajtotta Alice. – Hiányzik az a fesztelen vidámság, a hétköznapok, melyek boldogságban teltek…
- Én is – Én is… nekem is…
Még talán egy percig állhattunk az ablak előtt némán, tudva nincs szavakra szükség, csak baráti támogatásra, mikor Emmett lépett a szobába.
Halkan mozgott, látva kettősünket. De nem elég halkan.
- Szia, Emmett – köszöntöttük egyszerre Aliccel, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
Emmett elmosolyodott és elnézést kért, hogy megzavart, lehuppant a kanapéra és bekapcsolta a Tv-t.
- Mi az, nem Rose-val vagy? – kérdeztem, hiszen tudtam, hogy az éjszakákat mindig együtt töltik.
- Rose, most éppen odafent van Nessievel. Azt mondta, szeretne vele eltölteni egy kis időt – mondta Emmett és bánatosan rám mosolygott.
Összeráncoltam a szemöldökömet, Emmettre nem vall, hogy ne süssön el egy csípős megjegyzés, vagy hogy ne utaljon a magánéletemre, vagy máséra. A mai nap különösen komoly, ami felettébb szokatlan. Aggódóan fordítottam Emmett felé teljes törzsemet, hogy láthassam.
- Emmett, mi a baj? – kérdeztem és odaléptem hozzá. Alice nem mozdult, csak csendesen leste, mit teszek.
Emmett megrázta a fejét, és a Tv-re koncentrált.
- Emmett – szóltam rá és meglengettem a kezemet az orra előtt, mire felém tekintett.
Szemeiben nyoma sem volt annak a pajkos csillogásnak, mely mindig ott virított rajta, még a legelnyűttebb helyzetekben is.
- Valami baj van? Olyan… - kerestem a megfelelő szavakat. – Szomorú vagy… nem akarsz egy jót viccelni? – próbáltam felvidítani, de látszólag nem értem el vele semmit.
- Minden rendben, Bella – válaszolta és halványan elmosolyodott.
- Én nem úgy látom. Ugye Alice? – néztem barátnőm felé, aki igazat adva nekem hevesen bólogatott fejével. Emmett vetett egy pillantást Alicere, majd visszatekintett rám.
- Mond el, kérlek! – kérleltem, mire Alice is közelebb jött és mellettem elfoglalta a kicsiny fotelt, melyet Emmett egyedül elfoglalt volna.
Emmett megrázta a fejét és újra visszanézett a tv-re.
Sóhajtottam.
- Összevesztél Rosalieval? – puhatolóztam, de tudtam, nem itt lenne, ha így lenne.
Megrázta a fejét, arcáról sütött a boldogtalanság.
Kezdtem félni, nem- e történt valami, ami miatt így viselkedik. Kutakodtam a fejemben, mikor volt legutoljára ilyen, ilyen komoly és szinte egyáltalán nem hasonlító az állandóan idegesítő, poénokat szóró nagy mackóra. De nem találtam semmit sem.
Alicere néztem, aki szintén furcsán tekintett vissza rám.
- Nekünk elmondhatod Emmett, ha valakivel megszere…
- Minden rendben, lányok, csak most egyedül szeretnék lenni – mondta azzal felállt, és a konyhába vette útját.
Lemondóan néztünk utána és egy nagy sóhaj után, összenéztünk barátnőmmel.
- Emmettet nem sok minden horgasztja így le… - nézett rám kétkedve Alice.
- Talán nagyobb a baj, mint hittük… ha már Emmett így viselkedik…
- Nem, nem… Emmett… őt semmi nem kényszeríti arra, hogy komoly legyen… - szegült ellen Alice.
- Nem tudom… - sóhajtottam és figyeltem, ahogyan Emmett árnyéka eltűnik a konyhában lévő ajtó alatt.
- Itt van Jacob – nézett távolba meredő tekintettel Alice.
Azonnal mellette termettem és leültem mellé a hatalmas matracra.
- Mikor jön? – kérdeztem izgatottan. Nagyon régen nem láttam, és már hiányzott. Mióta nem volt itt, Nessie nem igazán mosolygott, többnyire a látogatónk hatása miatt is.
- Talán holnap beugrik, de még nem döntött… folyton meggondolja magát, és hol látom a jövőd Bella, hol nem… - húzta fel az orrát.
Jacob közel állt a szívemhez, mondhatjuk úgy is belé is szerelmes voltam és még most is szerettem és nem kis meglepettségemre, a saját lányom lett a lenyomata. Szinte alig lehetett kitolni a házból és elzárni Nessie elől, mert mindig kisajátította magának. És Nessie is többet szeretett volna lenni vele, ami számunkra annyit jelentett, elfogadta a sorsát. Szerette őt. Mélységesen és visszavonhatatlanul, és ha akartuk sem tehetünk ellene.
És most Jacob itt lesz… nem merek belegondolni mekkora botrány lesz, ha megtudja milyen vendégünk érkezett…
- Azt hiszem, én felmegyek Nessiehez, szólnál, ha Edward megérkezett? – kérdeztem már félig a lépcsőn fölfelé.
- Igen – hadarta Alice majd mellettem elviharzott, egyenesen a Jasperrel közös szobájukba.
Lassan sétáltam fel a harmadik emeleti szobába, ahol Edward egykori szobája volt, de mára már inkább Nessié-nek nevezném, hiszen szinte csak Nessie tartózkodott itt mióta mi átköltöztünk a kiskunyhónkba.
Általában akkor aludt itt az én angyalom, ha túl fáradt volt ahhoz, hogy haza fusson, és ez Rosalienek nem is lehetett volna nagyobb öröm.
Gondolataim csordultig teltek mindenféle érzelemmel. Edwarddal és Jacobbal.
Ha nem lenne az agyam ennyire zavart működésű, azt hinném, álmodtam ezt az egészet és soha nem csöppentem volna bele ebbe a létformába…
Halkan nyitottam be a fehér mahagóni fából készült ajtón, megérezve Rosalie illatát a levegőben, egy pillanatra haboztam. Végül mégis beléptem és becsukva magam mögött az ajtót megfordultam.
Rosalie az ágy szélén helyezkedett el. Egyik kezén megtámaszkodva, gyönyörködve bámulta lányomat, ahogyan az békésen szuszogott, mély álomba merülve. Nem nézett rám, amikor beléptem, de tudtam, hogy érzékelte, hogy itt vagyok.
Szó nélkül ültem le az ággyal szemközt lévő hintaszékbe, Nessiet nézve.
Olyan gyönyörű volt még álmában is. Lehunyt pillái simogatták arcát, ahogyan meg meg rebbent. Halk szuszogása sem nyomhatta el egyenletes légzését, szívének gyors ütemét.
Bronzbarna haja szétterült a párnán, ahogyan az oldalán összegömbölyödve feküdt. Csak most vettem észre, hogy Rosalie a kezét fogja, és nem támaszkodik. Magam is megtapasztaltam milyen, ha az álmát lesem. Ilyenkor betolakodónak éreztem magam, de késztetést éreztem rá, hogy megfigyeljem lányomat, amint álmodik. Megnyugtatott és egyféle szórakoztatást is éreztem, ahogyan arra gondoltam, mit csinál zavarosabbnál zavarosabb álmaiban.
- Büszke lehetsz rá. Olyan, mint ő sosem volt még ezen a földön. Egy csoda – suttogta Rosalie merő csodálattal hangjában.
- Az vagyok – súgtam vissza. Elöntött a hála Rosalie irányába, mint már sokszor ez alatt a pár év alatt. Olyan gondoskodóan és védelmezően szerette a lányomat, mint senki más, képes lett volna érte meghalni, ha ezzel megmentheti.
- Emmett elment már? – kérdezte és most először nézett rám, mióta beléptem.
Aranybarna szemeiből bűntudat sugárzott. Mi vehette rá ezt a kő merev szépséget, hogy ilyen bánatosan cseng a hangja?
- Történt köztetek valami, ami miatt ilyen feszült volt? – kérdeztem, miközben bólintottam.
Rosalie nem válaszolt, csak visszanézett Nessiere, szemeit nem láttam, mert eltakarták méz szőke hajtincsei.
Leküzdöttem a késztetést, hogy oda menjek hozzá és átöleljem. Inkább viaszejtettem kinyújtott karomat az ölembe és szorosan megmarkoltam, hogy még véletlenül se nyúljak oda. Lábaimat a földhöz szegeztem, hogy ne álljanak fel és üljenek oda a szoborszerű vámpírlányhoz.
Halkan sóhajtott egyet.
- Csak veszekedtünk – suttogta alig hallhatóan.
Sokszor hallottam őket veszekedni apró semmiségeken, de láttam ez most más. Mélyebb és komolyabb.
- Ha szeretnél róla beszélni…
- Ne itt – vágott szavamba.
Bólintottam.
- Gyere – állt fel és egy aprót simítva Nessie állán rám nézett.
Arca érzelemmentes volt, mint általában. Nem tudtam levenni belőle semmit sem.
Szó nélkül elindult az ajtó felé, de még mielőtt elérhette volna, megtorpant.
- Ugye veled minden rendben?
Edward
Ajka csupán egy töredékmásodperc pillanatában ért enyémhez, de ledermedtségemből feleszmélve olyan gyorsan hátráltam a farönkön, ahogyan csak tudtam. Egészen a fa végéig csúsztam, tenyerem már majdnem a földet érintette, mikor megkapaszkodtam egy kiálló csücskön.
Lélegzetem az egeket verdeste és szemeimet lehunytam. Bella. Bella. Bella. Ismételtem szerelmem nevét, hogy megnyugodjak. Bella. Bella. Bella. Bellla…
- Sajnálom – suttogta Kathrine, mire a szempilláim szinte maguktól pattantak fel és egyenesen a kreol bőrű nőre meredtek.
Nyeltem egyet és légzésemet visszafojtva meredtem Kathrinere. Szemeiben a gyötrődést, míg gondolataiban a hiányt véltem felfedezni. Sehogyan sem passzolt a kettő.
- Sajnálom, tudhattam volna, hogy nem vagy felkészülve rá… - kezdett magyarázkodni, de félbeszakítottam.
- Valóban váratlanul ért. És meglepett a nyílt őszinteséged, igen, de nem haragszom. Rád egyszerűen képtelen vagyok - ráztam a fejemet hitetlenkedve, miközben visszatornáztam magam ülő helyzetbe, tisztes távolságra Kathrinetől. Ő is észrevette távolságtartásomat, de nem tette szóvá. Legalábbis hangosan nem.
„Azok az idők nélküled elviselhetetlenek voltak, és minden nap arról álmodtam, hogy egyszer újra láthatlak, és most teljesült, erre én mit teszek? Letámadlak és már a közelembe sem jössz, sajnálom” – halkult el szava az utolsó szónál.
Tagadólag ráztam a fejemet.
- Nem erről van szó, de nekem… én… nekem Bella a mindenem és képtelen lennék őt még jobban bántani. Nagyon nehéz most neki – néztem rá. Kathrinet sem szerettem volna tovább kínozni, legfőképpen, hogy ők ketten riválisok legyenek, mert az nem vezetne jó irányba.
- Mióta? – kérdezte. Nem volt gúny kérdésében, de hallottam már elégszer ahhoz, tudjam, visszatartja magát.
- 10 éve – mondtam elmosolyodva és az emlékek szinte mázsás súlyként, telepedtek az agyamra.
Kathrine szája kissé elnyílt a csodálkozástól, majd észbe kapva becsukta azt. Elméjében azon rágódott vajon, hogyan bírtuk ki ilyen hosszú ideig, legfőképpen a találkozásunk érdekelte.
- Nagyon hosszú történet – mondtam és felnéztem a holdra. Fénye ezüstösen világított meg minket és verődött vissza az égre. Káprázatos jelenség lehettünk volna egy csillagász számára.
- Én szívesen meghallgatnám – mosolyodott el, mire arca teljesen más színt vett fel. Valahogy láttam benne az élet legapróbb szikráját.
- Én inkább rólad hallgatnék történeteket. Például, a külsődről – böktem a bőre felé.
Fogai közt vette a levegőt és gondolatban vívódott, nem tudta eldönteni elmondja–e vagy inkább hagyja meg magának, de mivel mindent hallottam, csak egy valami mellett dönthetett.
- A bőröm színének miértjére vagy kíváncsi? – kérdezte és megsimogatta a karját, szemével követve végig saját magán végzett tevékenységét.
Én is követtem tekintetét. Bőre kreol színe megragadta a férfiakat. Volt már alkalmam tapintani ember korában, de nem is tudtam elképzelni milyen, lehet így hogy már bőre kemény, mint a kő és hideg, mint a jég.
Meg akartam érinteni. Annyira, mint még soha, de éppen ekkor kapta fel fejét, ezért kezemet visszaejtettem a fatörzsre.
- Amikor átváltoztam, nagyon furcsa volt minden szín és a hangok. Már-már megsüketítettek, az illatokról meg nem beszélnék – vett levegőt a fogain keresztül miközben zavartan elmosolyodott. – Vadászni voltam aznap, tisztán emlékszem arra a napra…
A múltban…
A lány szörnyen kiéhezett. Lelki szemei előtt látta az elkapni kívánt vad csábítóan lüktető erét, amint az édes nedű elárasztja belül. Már a gondolat is megőrjítette. Nesztelenül mozgott a falevelek felett és a nedves pázsiton, lába szinte alig érintette a talajt, úgy suhant.
Mégis tökéletesen látta az elmosódó fákat, a rajta megbúvó állatok táncát, menekülvén előle, ahogyan elröppen mellettük. Féljenek is- gondolta a lány és szagot fogva megtorpant.
A közelben szarvas csorda patadobogásait hallotta. Kathrine várt, amíg megbizonyosodott róla, merről jön a hang, majd üldözőbe vette célpontjait. Egy öreg, kifáradt hímet szemelt ki magának, mellyel nem veszt a csapat túl sokat, ha elvesztenék. A lány szeme rögtön a nyaki artériájára tapadt. Torka kaparni kezdett, látása kitisztult, érzékszervei kiélesedtek. Érezte a testében keresztül menő energiát, amint arra készült, hogy hátulról megközelítse az éppen táplálkozó állatot.
Az se nem hallotta, se nem látta közeledni. Észrevétlenül leste, míg a megfelelő pillanatban támadhat.
A lány nem vártatva magát, úgy lőtt ki búvóhelyéről, mint a puska golyó és egyenesen a hatalmas szarvasnak rontott. Egy perdítéssel a földre teperte, lábával leszorította a kezei közt vergődő hímet, miközben szájához emelte a szomjúság csillapításának kulcsát.
Kathrine egyetlen harapással végzett az álltattal, ki tehetetlenül hagyta abba a rugdalózást és agancsbökdösést, míg egy utolsó rángással, végleg elpusztult. A lány nagyokat kortyolt az édes kínból, mely belepte egész torkát, érezte, ahogyan végigfolyik a testén, majd egy utolsó, végső korty után, a kaparás megszűnik.
A tetememet egy folyóba hajította, jól elrejtette a kíváncsi szemek elől. Nem tudta megállni, hogy nem mossa le vértől koszos kezét, ezzel kockáztatva, hogy meglátja saját tükörképét.
Nem bírta. Kezét óvatosan a vízbe dugta, majd alapos dörzsölés után megtörölte pulóverében. A felfodrózodott vízben is látta, tükörképét. A vízből egy vörös szempár meredt rá vissza, hófehér bőre elütött általánosságban kedves arcától. Gyűlölte, ahogy kinéz, és ami lett belőle. Méregtől fűtve, vicsorogva mordult rá a nőre és hatalmasat csapott a vízre, amitől az felcsapott. A lány dühödten nézte végig, majd miután a víz újra sima lett, már készült volna felállni, hogy otthagyva azt az átkozottat belerohanjon a vakvilágba, amikor egyszer csak megijedt saját tükörképétől.
Zöld szempár meredt rá a vízből. Ajkai vérvörösen duzzadtak voltak, de a bőre… ettől hátrahőkölt.
Hátra lépve kettőt, eltüntette szeme, elöl a látványt, és nagy levegővételeket véve, hátra huppant az aljnövényzetre.
Megdöbbenve és félig ijedten hajolt vissza a víz fölé, és nézett újra bele, és nem akart hinni a szemének.
Bőre a kreol és Csokibarna színekben úszott, szemeinek színe újra változott. Már nem zölden, hanem barnán vizslatták a szépséget.
- NEM! –ordította a lány, a hangok visszaverődtek a kis öbölből, egyenesen Kathrine érzékeny érzékszerveihez. A lány tehetetlenségében és félelmében felpattant és olyan gyorsan viharzott el a tótól, amilyen gyorsan csak tudott.
Jelen
- Elmentem Lucianhoz, hogy segítsen, de mire odaértem ugyanúgy néztem, ki mint mikor elmentem. Hófehér bőr és vörös írisz. Lucian nem hitt nekem, ezért már annyira nyugtalan voltam a tónál történtek miatt, hogy újra elmentem oda. De nem történt semmi, amikor belenéztem a vízbe. Már azt hittem, hogy csak „álmodtam” az egészet, de amikor egy őz szinte a semmiből termett mellettem, véltetlen folytán beleestem a vízbe, és újra megláttam azt, amit korábban. Már senki és semmi nem tántoríthatott el attól, hogy kiderítsem, mi történik velem. Ezért próbáltam feldühíteni magamat, és tényleg nehézségek árán, több hónapokba telt, mire elértem hogy a külsőm újra változzon.
Az új múlt-belli utazástól, megszédültem és fejemben annyi kérdés fogalmazódott meg, hogy még én magam sem tudtam számon tartani őket. Próbáltam a megdöbbenésemen kívül mást is mutatni Kathrine irányába, de ennél többre nem futotta.
- Úgy érted… - köszörültem meg torkomat – hogy te egy…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés