-         De legalább Őt engedd el! – morogtam és közben a fejemmel Leah felé intettem

-         Nem, nem! – mondta vigyorogva a számomra ismeretlen vámpír.

-         De miért kell ezt csinálnod? – kérdeztem. – Ez mire jó neked?

-         Élvezem. – mondta, s vörös haja meglebbent a szélben. – Tudod, Carlisle régen sok fájdalmat okozott nekem, ezért most én is az tetszek neki. Igaz Ő. – Leah felé intett. – Nem lesz nagy szívfájdalom, de legalább bűntudata lesz, és ez éppen elég. Számos túlerőben vagyunk, semmi esélyetek.

-         A Volturi majd elintéz titeket. – motyogtam és a fogaim összecsattantak. – Carlisle, Aró barátja. Nem fogja jó szemmel nézni, hogy fájdalmat okoztok a barátjának. Na meg egy tehetséges vámpírnak. – próbáltam célra vezető lenni. – Nem fogsz könnyíteni magadon, ha megölsz egy olyan vámpír, és vérfarkast, aki nem tett semmit. Gondold át. – szeme villámokat szórt. Éreztem, hogy talán időben be kellet volna a számat fognom, de nem éreztem félelmet. Csak Edwardra tudtam gondolni, na meg arra, hogy mi lesz vele a halálunk után. Sue Clearwater, hogy fogja feldolgozni egyetlen kislánya halálát? Carlisleval, Esmevel, Alice-l, Jasper-l, Rosalieval, Emmett-t mi lesz a halálom után? Meg akarják majd bosszulni, vagy hagyják az egészet?  Szerintem ez most talán nem is lényeges. A mellettem ülő, megkötözött vérfarkasra néztem.
Visszanézett rám. Hasonló érzések tátongtak benne is, de félelmet, és undort irántam nem láttam benne.

-         Itt hagylak most titeket. – mondta a vörös hajú vámpírnő. – Az ajtónál örök vigyáznak, nem tudtok elszökni. – mordultunk egyet. – Amúgy sem menne. Hamarosan visszajövök. – köpenyének suhogását hallottuk, és ahogy a puha anyag súrolja a lábát.   

-         Te félsz, Bella? – kérdezte. Meglepett, hogy kimondta a nevem. Sose használta még a nevem, csak gúnyneveket használt.

-         Nem. – mondtam felé fordulva. – Csak Edwardot és a többieket féltem. És te?

-         Nem, nem félek. Én is ezt érzem. Legfőképpen anya, és Edward miatt aggódom. Na meg a falka. Tudod nincs olyan sok fontos dolog az életemben.

-         Nem tudom ezt miért jó neki. – morogtam sötéten. – Te nem tehetsz semmiért. Ki fogom harcolni, hogy elmenj. Nem akarok, hogy ez legyen, hogy miattam halj meg. Edward nem ezt érdemli, hogy egyedül maradjon. Legalább te legyél vele, ha én nem lehetek ott, és vigyázhatok rá. – hajtottam le a fejem.

-         Nem hagylak egyedül. – Na, ez volt az, amit sosem gondoltam volna Leah Clearwaterről. – Te sem hagynál egyedül, ebben biztos vagyok. De majd ha kijutunk. – vigyorgott. Ő pozitívabb volt mint én. – ha kijutunk, akkor majd tartozom neked egy seggberugással.

-         Állok elébe, te kis csitri. – próbáltam legalább jó kedvet csinálni. Olyasmi érzés volt, mintha az ember a saját kivégzésére menne.

-         Nagymami. – kuncogott. – Másnak gondoltalak.

-         Miért, milyennek gondoltál? – nem bírtam elképzelni, hogy másnak gondol, mint ami vagyok.

-         Olyan régi módi. Unalmas, folyton hülyeségeket beszélő kis némber. – legalább őszinte volt. – nem tartottalak érdemesnek Edward szerelmére. Talán azért mert féltékeny voltam. De most már, belátom, tökéletes vagy. – vigyorgott. A szeme csillogott.

-         Mond csak, mi történt veled? – kérdeztem

-         Bevésődtem. – újságolta.

-         Kibe? – érdeklődtem.

-         Jacob Blackbe.

-         Uhh… - motyogtam

-         Mi az? – kérdezte.

-         Ismertem a dédapját…Mindegy.

-         Az kemény. – mondta.– Hány éves vagy?

-         Tizenhét. – mondtam rögtön az automatikusan berögzült választ

-         És igazából? – tudta, hogy csak a biológiai korom tizenhét.

-         1901-ben születtem Chicagoban.  – mondtam s figyeltem a reakcióját. Szeme kitágult, de érezte, hogy nem lepődött meg annyira.

-         Szóval, akkor te most 109 éves vagy?

-         Pontosan. – helyeseltem – látom, azért a vérfarkasoknak van némi esze.

-         Van, több is mint hinnéd. – nevetett. – talán alábecsülsz minket.

-         Te is alábecsülöd a vámpírokat, Leah. – mutattam rá a lényegre – akkor is alábecsültél, mikor verekedtünk. Azt hitted gyenge vagyok. – helyeselően bólintott.

-         Ez így van. De megkedveltelek. Ha nem lennének rajtam a kötések. – mutatott rá a felesleges kötélcsomóra – akkor talán meg is ölelnélek. Igazából lehet, hogy büdös lennék, de megtenném, ennyi áldozat még ér. – nevetett. Majd rögtön elhallgatott. Léptek zaja csapta meg fülünket. Semmit nem ígérő pillantást váltottunk. Talán most lesz vége, vagy majd, ha eleget kínzott minket? Gyors halálom lesz? Várnak a másvilágon? Ezek a kérdések jártak a fejemben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés