Valósággal belezuhantam az ágyba. Angie vagy ezerszer megköszönte ezt a csodálatos meglepetésbulit, aminek hajnali kettőkor lett vége. Már éppen neki akartam állni a rendrakásnak, amikor Bella rám parancsolt, hogy feküdjek le, mert alig látok a fáradtságtól. Ez igaz is volt, de nem akartam, hogy ők végezzék el a piszkos munkát is, hisz annyi mindent tettek értem, és Angie-ért. De nem volt náluk apelláta, bármennyire is bizonygattam, hogy nem vagyok fáradt, és hogy ne merészeljenek nélkülem rendet rakni. Emmett egy idő után megunta, és a karjaiba kapott, majd a szobámba sprintelt velem. Csak a nadrágot, és a felsőt vette le rólam, és a takaró alá dugott, majd csókot lehelt a szemhéjamra, én pedig csukott szemmel szorítottam magamhoz a nyakánál fogva. Pillanatok alatt elaludtam szerelmem karjai közt.


– Lizzy, kicsim, ébredj! – anya lágy hangjára keltem. Felültem, és körbe néztem,s meglepődve észrevételeztem, hogy a szobám fényárban úszott.
– Mennyi az idő? – kérdeztem kásás, álmos hangon.
– Délután fél kettő – felelte anya.
– Mennyi? – kérdeztem meglepve, és elnyomtam egy ásítást.
– Sokáig fent voltatok? – kérdezte anyám mosolyogva. – A szomszédok szerint nagyon okosan buliztatok
– Aha – mormoltam megdörzsölve a szemeimet. – Anya, ígérem, hogy mindjárt felébredek, és nekiállok a takarításnak – hadartam, lassan pörgő nyelvvel.
– Milyen takarításnak? – lepődött meg. – Hiszen ha tisztább lenne a lakás, akkor az már kórház lenne – akkor tényleg rendet raktak. Annyira rendesek. – De most öltözz fel, és gyere le reggelizni! – utasított anya mosolyogva.

Kipattantam az ágyból, és a fürdőbe mentem. Gyorsan lezuhanyoztam, és egy szál törölközőben mentem vissza a szobámba, ekkor csörögni kezdett a mobilom.

– Mesélj! – vettem fel vidáman.
– Szia cica! – köszönt szerelmem. – Jól aludtál?
– Csak magányosan ébredtem – mondtam duzzogva.
– Haragszol? – kérdezte játékosan.
– Nagyon – feleltem nevetve. – Kiengesztelsz?
– Azonnal rohanok – felelte nevetve, és valóban hallottam a szél süvítését a telefonban.
– Köszönöm, hogy rendet raktatok.
– Nincs mit – felelte, s ekkor meghallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtón. – Szia Miranda! – köszönt anyámnak, majd megszakadt a vonal, és hallottam, hogy anya a szobámba küldi őt.
– Szia megint! – vetődtem a karjaiba, amikor belépett a szobámba.
– Micsoda fogadtatás – tolt el magától vigyorogva, és végignézett rajtam. – Hmm… habár nem a legjobb – mormolta, majd lehajolt és megcsókolt. – Öltözz fel, mert nem állok jót magamért – búgta a számba.
– Juj, félek – kuncogtam, és a törölköző szegélyéhez nyúlva, le akartam venni azt, de ő megállította a kezem.
– Azt akarod, hogy a szüleid végignézzék, ahogy rád vetem magam? – kérdezte játékos fénnyel a szemében. – Mert ha igen… – billentette oldalra a fejét, és elengedte a kezem.
– Szerintem te, nem lennél olyan nagy zavarban, mint én nálatok – morogtam, majd előszedtem a ruháimat, és visszavonultam a fürdőbe.
– Dehogynem – halottam még, ahogy felnevet.

Emmett megint kimentette magát a reggeli alól, arra hivatkozva, hogy ő már bekapott valamit, amin én elmosolyodtam. Persze ezt ő is észrevette, és a fülembe súgta, hogy szerencsétlen szarvas, mennyire meg lenne ijedve a konyhaasztalunkon. Ezt már nem bírtam, hangosan felnevettem.

– Min nevetsz? – kérdezte anya.
– Semmin, csak Emmett csiklandoz – feleltem levegő után kapkodva.
– Fiatalok – forgatta meg a szemét apa.
– Persze, ti már nem is tudjátok – kezdte Emmett vigyorogva. Tudtam, hogy ő többet tud mint én, de nem voltam rá kíváncsi.
– Taníthatnálak kisfiam – vigyorodott el apa, és anyára kacsintott.
– Jó, ez engem nem érdekel – emeltem fel a kezem, jelezve, hogy ejtsük a témát.
– Mit gondolsz, téged a gólya hozott? – kérdezte anya nevetgélve.
– Anya, eszek – nyögtem fel panaszosan, mire mindhárman elnevették magukat. – És különben is, én az égből pottyantam le, csak szárnyak, és glória nélkül – húztam ki magam, mire a nevetésük hangosabb lett.
– Angyalom – kacagta Emmett, és magához ölelt.
– Mi a tervetek mára? – kérdezte apa végül, én pedig Emmettre néztem.
– Ma elrabolom az angyalkátokat – felelte Em vigyorogva. – Csak mi ketten egész nap – elképzelésére is felforrósodott a testem –, és tanulni fogunk – fejezte be a mondatot, mire én kijózanodva rá kaptam a szemem.
– Tanulni? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Az esszé – mondta ő mosolyogva, mire én panaszosan felnyögtem, anyáék pedig helyeslően bólogattak, és büszkén néztek Emmettre.
– Milyen esszé? – kérdezte anya mosolyogva, míg én a müzlis tálamat a mosogatóhoz vittem.
– Szent Iván-éji álom – feleltem elkeseredve. – Megyek, hozom a táskám – motyogtam, és megindultam a szobámba.
– Nem kell, nálam van a könyv is meg a papír is – felelte Em, majd karon ragadott, és az ajtó felé kezdett húzni, még a kabátomat is magával vitte. – Sziasztok, majd este hozom! – köszönt el anyáéktól.
– Sziasztok! – intettem én is, de a választ már nem hallottam. – Hova sietsz annyira? – kérdeztem, amikor már a kocsimban ültünk, ő pedig beindította a motort.
– Sehova – felelte szűkszavúan, majd kihajtott az utcánkból, és behajtott a legsűrűbb erdőbe, ahol leállította a motort.
– Mi a … – kérdeztem voltan, de nem tudtam, mert Emmett lecsapott a számra, és szenvedélyen csókolni kezdett. Először meglepődtem a hirtelen „támadásán”, de viszonoztam a csókot.

Vadul, és követelőzve csókolt. Úgy, mintha most csókolna először sok év után. A testem felforrósodott, és szorosabban öleltem a nyakát, teljesen hozzásimultam. Átdobtam a lábam a combján, és lovaglóülésben helyezkedtem el az ölében, megérezve hatalmas vágyát, ami kidomborodott a nadrágján. A kezem automatikusan megindult a dudor felé, de ekkor elkapta a kezem, és eltolt magától, értetlenül pislogtam, és próbálkoztam megint, de nem engedte el a kezem.

– Huh, ez most sok volt – nyögte zihálva, és felnézett rám. A szemei, mint az ónix, feketék és veszélyesek.
– Mi volt sok? – kérdeztem még mindig értetlenül.
– Te – felelte alig hallhatóan. – Te, és az illatod – mormolta, és egy apró puszit nyomott a dekoltázsomra.
– Oh, bocs?! – mormoltam kuncogva, mire ő csak lekapott magáról, és a helyemre ültetett.
– Van egy tervem – mondta végül, maga elé meredve, majd hirtelen elvigyorodott. – Mint látom, feladtad.
– Én… – kezdtem halkan, és elpirultam.
– Én is feladtam – vágott a szavamba. – De akkor is van egy tervem – mondta, és megint elkomolyodott.
– Mi lenne az? – kérdeztem végül, és felnéztem rá. A szemei megint aranybarnán csillogtak, ahogy rám nézett.
– Már csak két hét – kezdte ő komolyan. – Ha már eddig eljutottunk, akkor csináljuk rendesen…
– Ki vagy te, és mit csináltál a pasimmal? – kérdeztem ijedséget mímelve. – Hol van az én Emmettem, aki azonnal rám vetné magát, és itt a kocsiban tenne magáévá?
– Tudom, tudom, hogy egy romantikus balfék lettem – hajtotta le a fejét. – A te hibád, meg Edwardé – mormolta az orra alatt, mire én felnevettem.
– Szeretlek, te romantikus balfék – mondtam, és odabújtam hozzá.
– Akkor, meghallgatod a tervem? – kérdezte ő vigyorogva.
– Meg – feleltem, és visszahúzódtam, csak annyira, hogy lássam a szemeit.
– Arra gondoltam – kezdte halkan, és közben a hajammal kezdett játszani –, hogy valóban megünnepelhetnénk azt, hogy leérettségiztünk. Felmennénk a hegyekbe, a kunyhónkhoz, csak mi ketten.
– Egy hétre – vágtam a szavába mosolyogva.
– Egy hétig ki sem mozdulnánk a négy fal közül – felelte mosolyogva.
– Tetszik ez a romantikus ötlet – ingattam a fejem, majd apró csókokat nyomtam a tökéletes ajkaira, amikor megcsörrent a telefonja. – Alice? – kérdeztem mosolyogva.
– A változatosság kedvéért igen – felelte Em vigyorogva, majd a füléhez emelte a kis ezüst telefont. – Mondjad hugicám – sajnos nekem nincs szuper hallásom, ezért nem is halottam, hogy Alice mint mond, bármennyire is közel hajoltam a telefonhoz, csak összefüggő zümmögést hallottam, meg persze Emmett hümmögését. – Ez remek – mondta végül gúnyosan. – Nem, nem vitatkozom, csak úgy volt, hogy ez a nap csak a mienk – morogta dühösen, újabb összefolyó zümmögés. – Nem érdekel, a ciklus mit tudom én hányadik napja, megegyeztünk – egyre mérgesebb lett.
– Mi a baj? – kérdeztem halkan, Em csak megrázta a fejét.
– Jó, megyünk, de ezt még visszakapjátok – morogta végül. – Mindketten – kinyomta a telefont, majd idegesen beindította a motort.
– Elmondod végre, hogy min húztad fel ennyire magad? – kérdeztem idegesen, mivel a sebességmérő majdnem kiakadt. Nem válaszolt, csak még jobban nyomta a gázt. – Emmett, szeretem ezt a kocsit – tettem a vállára a kezem, mire látványosan csökkent a sebességünk.
– Ma nem leszünk kettesben – jelentette be végül fojtott hangon. Éreztem, hogy mindjárt szétrobban, a szemei olyan sötétek voltak, mint eddig még soha.
– Oké, ez haladás, válaszolsz a kérdésemre – mondtam enyhe gúnnyal, mire Em felhorkant, nagyon mérgesen. – És miért nem töltjük kettesben a mai napot? – kérdeztem oldalra billentett fejjel, mire szerelmem leállította a motort, hiszen Cullen ház előtt voltunk
– Mert ma gyakorolni fogsz, Pemmel – morogta végül, és kipattant a kocsiból.
– De… – be sem tudtam fejezni a mondatot, már a karjaiban voltam, és szinte futva lépkedett a ház felé. – Állj meg Emmett – követeltem kapálózva, mire ő azonnal lefékezett. – Most akkor megnyugszol – néztem bele a sötét szemeibe, és egy apró csókot leheltem az arcára – a lélegzete lelassult, és lehunyta a szemeit. – Kérlek, mond el mi a baj, miért nem lehetünk ma kettesben? – kérdeztem végül a kezemet a jéghideg arcára téve.
– Azért, mert ma van a ciklusod utolsó napja, és ma a legerősebb a különleges képességed – felelte még mindig csukott szemmel.
– De én ma nem akarok gyakorolni – motyogtam, mint egy kisgyerek.
– Én sem akarom, hogy gyakorolj – mondta gyengéden, majd kinyitotta a szemeit, amik még mindig sötétek voltak, és most jobban hasonlítottak az égett karamellre, mint az aranyra.
– Akkor szökjünk meg – mosolyodtam el.
– Ez egy remek ötlet – vigyorodott el ő is, de ebben a pillanatban kicsapódott a ház ajtaja, és Alice lépett i rajta.
– Azt már nem – mondta sötéten. – Nem szöktök ti sehova, ez a gyakorlás most nagyon fontos – folytatta kedvesebben, és mire egyet pislanthattam volna, már nem Emmett karjaiban voltam, hanem a kis törékeny Alice cipelt.
– Tegyél le, nehéz vagyok – morgolódtam, mire ő felkacagott, mintha ezernyi angyalka megannyi csengőt szólaltatott volna meg.
– Lizzy, nekem olyan a súlyod, mint egy üres bálvásárló szatyor – micsoda hasonlat, gondoltam magamban. Végül is nem mindennap hasonlítják az ember lányát, egy táskához.
– Nem akarok ma gyakorolni – ismételtem önmagam.
– De fogsz – felelte mosolyogva, majd kacsintva hozzátette. – Láttam!
– Szuper – húztam el a szám, és visszanéztem a lehajtott fejjel, mögöttünk sétáló Emmettre. Beérve a nappaliba, Alice lábra állított, és Pam lépett elém mosolyogva, egy hatalmas párnával a kezében.
– Szia Lizzy! – köszönt vidáman.
– Szia! – morogtam halkan, majd megnéztem magamnak a párnát. – Aludni fogok? - kérdeztem mosolyogva, mire Pam is felnevetett.
– Nem – nevette, és egy laza mozdulattal széttépte a párnát, és a szoba megtelt, hófehér, selymes tollpihékkel. – Ma a szélcsinálást gyakorlod – mondta nemes egyszerűséggel.
– Aha – bólintottam egykedvűen, és megint hátra néztem. Már senki sem volt a nappaliban, csak mi ketten. – Emmett?
– A szobájában – felelte Pam, majd a vállamra tette a kezét. – Tudom, hogy ez a nap csak a tietek lett volna, de higgy nekem, lesz még rá időtök, akár az örökkévalóságig.
– Kezdjük – sóhajtottam fel, egy csöppnyi lelkesedés nélkül.

Miért kell nekem ennyire különlegesnek lennem? – kérdeztem magamtól. Habár ha nem lennék az, akkor talán fel sem tűnök Emmettnek. Talán észre sem vesz, és én még mindig a dögunalmas hétköznapi életemmel küszködnék, és nem mellette. A gondolataimból Pam csendes nevetgélése szakított ki. Kérdőn néztem rá, mire megszólalt.

– Edward azt üzeni, hogy idézem: Ó, dehogynem! És nem a tehetséged tűnt fel neki, hanem a formás feneked. Oké, az utolsó mondatot Emmett üzeni – nevetett fel hangosan.
– Edward, hagyd a gondolataimat – motyogtam pipacs vörösen. Tudtam, hogy úgyis meghallja. – És Emmett te… áh, hülye – nevettem el magam, mire meghallottam a hatalmas hahotázást az emeletről.
– Akkor kezdhetjük? – kérdezte Pam mosolyogva.
– Ühüm – feleltem, és mint a sportolók, kiráztam a végtagjaimat, majd bokszoltam párat a levegőbe, és Pamre mosolyogtam. – Na tanárnéni, mit csináljak?
– Koncentrálj – felelte komolyan, és a kezembe nyomott, egy marék tollat. – Érezd a tollpihéket úgy, ahogy a felhőket, és az elektromosságot szoktad.

Behunytam a szemem, és koncentrálni kezdtem, a kezemben lévő selymes pihékre. De nem tudtam, hogy pontosan mit is kéne velük csinálnom, ezért átadtam magam az ösztöneimnek, és engedtem, hogy az energiák átjárják a testemet, éreztem Pam hideg kezeit a vállamon, és azt, hogy halkan hajtogat valamit, amit először nem értettem. Kinyitottam a szemem, és meg akartam kérdezni, hogy mit mond, de akkor elakadt a szavam.

– Ez meg mi a fene? – kérdeztem fulladozva, mire Pam is kinyitotta az eddig csukott szemeit, és elmosolyodott.
– Ez az erőd drága – felelte vidáman, és félre lökött egy tollpihét.

Nem csak a tenyeremben lévő pihék, hanem a szobában az összes tollpihe lebegett, olyan volt, mintha esne a hó. Lebegtek, és ezt én csináltam – örvendeztem magamban. Megmozdítottam a kezem, és a tollak repkedni kezdtek, örvényt csinálva. Ahogy gyorsabban és gyorsabban mozgattam az ujjaimat, azok olyan gyorsan mozogtak.

– Ezt hogy csináltam? – kérdeztem vigyorogva, és tovább táncoltattam a tollpihéket.
– A szél segítségével – felelte Pam. – Képes vagy egy teljesen zárt szobában megragadni a legkisebb légáramlatot is, és felerősíteni azt. A szél lebegteti ezeket – mutatott körbe.
– Oké, és mi köze ehhez a ciklusomnak? – kérdeztem enyhe pírral az arcomon. Pam elvigyorodott.
– Az utolsó napon, sokkal több energia van a testedben – felelte nyugodtan. – Ilyenkor a koncentrálás is jobban megy. Úgymond fel vagy töltve, mint egy elem – na, tessék először üres szatyor, most meg elem. Mi jöhet még?

Az emeletről megint meghallottam a hatalmas kacagást, és grimaszolva leengedtem a kezem, mire az összes tollpihe a földre hullott. Pam is nevettet, mire teljesen úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyuszi.

– Akkor most kimegyünk – mondta végül Pam. – Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálsz, ha a szél erős.
– Mit, mit? – morogtam unottan, és megrántottam a vállam. – Hát szélvihart – Pam szemei felcsillantak.
– Gondolod, hogy menne? – kérdezte lelkesen.

Kiértünk az udvarra, és én megint lecsuktam a szemeimet. A szél gyengéden simogatta az arcomat, és valóban, intenzívebben éreztem a fuvallatot. Kitártam a kezem, és megmarkoltam a levegőt. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de úgy éreztem, hogy olyan, mint egy sűrű massza. Megint hallottam a halk kántálást, de most azonnal kinyitottam a szemem, és meglepve láttam, hogy nem Pam beszél, mert ő teljesen csöndben, csukott szemmel áll előttem. Akkor vajon mi lehet, ez az idegesítő kántálás? Behunytam a szemeimet, és fülelni kezdtem, mire az felhangosodott, én pedig meglepve értettem meg mindent. A szél gyors áramlása olyan, mintha valaki duruzsolna a fülembe.

– Te is hallod? – kérdeztem csukott szemmel.
– Mit kéne hallanom? – kérdezte Pam.
– A szelet, ahogy beszél – kuncogtam, a megfogalmazásomon.
– Lizzy, én nem hallok semmit – felelte halkan, talán bosszúsan. – Pedig elhiheted, nekem jó a hallásom.
– Pedig egyre hangosabb – kiabáltam nevetve, mert már szinte visított a fülembe a kántálás.

Hirtelen mintha elnehezedett volna a testem, és egyben súlytalanná is váltam volna, nem halottam mást, csak a szél vad zúgását. Mintha transzba estem volna, nevetgélve tártam szét a karjaimat, és vártam, hogy a földre zuhanjak, de ez nem történt meg. Úgy éreztem magam, mint Emmett hátán, amikor fut velem. Mintha repülnék, szabad voltam, és fékezhetetlen, nagyon jó volt. Halkan halottam ugyan Pam kétségbeesett hangját, mintha kiabálna, de nem törődtem vele, csak átadtam magam a csodás érzésnek. De egyszer csak elsötétedett minden, én pedig beleestem a feneketlen sötétség kellős közepébe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés