Bella szemszöge:

A kötelet simán megoldanám, de az őrséggel gond van. – tervezgettem. Engem nem ölhet meg egy fránya gyilkos újszülött banda! Túlságosan is edzett vagyok én ahhoz! Az istenért! Olasz vagyok! Márpedig az olaszok nem adják fel egykönnyen. A makacsságukról ismertek.

- A kötéllel semmi gond. – motyogtam sebes kezemre pillantva. Megkínzásom nyomai még mindig lüktettek. Milyen lenne, ha ember lennék? Hasonlóan fájna, vagy kétszer rosszabb lenne? Nem érek én most rá ilyen butaságokon gondolkodni. – De az őrséggel gond lesz.

- Úgy érted a mentális képességekkel rendelkező vámpíroktól félsz?

- Nem. – mondtam. – Attól nem kell félni, van egy pajzsom – a kezem rettentően fájt, s égetett is. Próbáltam éppen maradt kezemmel kikötni a csomót.

-  Akkor hajrá. Én azt hittem ez a hátrányunk.

- Mondtam, hogy alábecsülöd a vámpírokat, Leah. – mondtam. – Egy vámpír különleges képességekkel bírnak, ez alatt a gyorsaságot, okosságot, remek érzékszerveket. De az újszülöttek…, nekik talán ezek a képességek kétszerese van meg. Ezt úgy értem, hogy a vámpírok kétszer olyan gyorsak, és az érzékszerveik is nagyon sokat segítenek nekik. Vadak, vérszomjasak. Ezek ellen senki sem kivétel.  Kivéve persze Carlisle, de ez most nem fontos.

- Értem. – mondta elgondolkozva. – Furcsa dolog ez a vámpírság, viszont! – biztos valami eszébe jutott, mert önelégült képet vágott. – Vezessük őket tévútra. Azt mondtad; nem figyelnek, csak az ösztöneit követi. Akkor egyszerű. Hamis nyomokat kell félrevezetnünk őket. – akkor a kötelem szétszakadt. Feloldoztam őt is, de egy pillanatra a bőrünk összeért. Forró bőre összeért az enyémmel.
Megborzongtam, de semmi egyéb.

- Oké, ennyivel közelebb vagyunk. Arra gondoltam, hogy ha átváltozol, ki tudunk jutni.. – mondtam, s a terv már körvonalazódott a fejemben. – Arra gondoltam – kezdtem –, hogy talán körömmel ki kellene vájnunk a falat. Egyszerű fa, de könnyen összeomol, szóval vigyáznunk kell. Ráadásul halkan is kell csinálni, mert ha észreveszik, nekünk nyikk…. – színpadiasan végighúztam a kezem a nyakamnál.

- Rendben. – a körmömmel kapartam a fát, s mikor már úgy éreztem, hogy képes vagyok remegés nélkül lyukat ütni bele könnyedén megütöttem. Egy kis lyuk keletkezett benne, amiben ifjú vérfarkas barátnőm is segített kitágítani. Súlyos léptek zaja hallatszott, úgyhogy muszáj volt végre bedöntenünk a falat.

- Idefigyelj. Ha valami gond lesz, hagyj itt! Érted? Nem fogsz megmenteni. De legalább fuss! – mondtam, s ziháltam az adrenalintól.

Nemet intett, és még veszekedni sem volt időm, mert akkor közeledtek a léptek. Bedöntöttük a falat, és kimásztunk rajta. Jobbra mutattam, hogy arra menjem, és balra, hogy arra megyek. Bólintott, és elindultam.  

Futottam amilyen gyorsan csak tudtam.

De akkor valaki elém ugrott.
Nyakamba mélyesztette erős fogait. Felsikítottam, s éreztem, hogy itt a vég, értem is eljött. De akkor valami történt, amire én se gondoltam volna, hogy történhet. Egy erős kar lerángatta rólam a támadóm. A fűbe estem. Teljesen ledermedtem. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit sem. Elnyelt a mély, sötét bugyor, nem tudtam; hol vagyok, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Talán mintha, az én időm jött volna el. Kezemet letépték, az egyik lábam is hiányzott, de éltem. A szívem repesett a boldogságtól, hogy Leah elfutott.

-         Vidd oda, és gyújts tűzet. – hallottam egy hangot. Annyira nem voltam képben, hogy a hang gazdáját sem tudtam felismerni.

-         És vele mi lesz? – kérdezte egy aggódó hang. Ezek mégsem a gyilkosaim?

-         Ennie kell, bár válságos az állapota.. – egy nyugodt hang csendült fel. Talán túl nyugodt. Ha ők is nyugodtak nekem is az kellene, hogy legyek. – ez a megállapításom sikeres volt, mert egyből lenyugodtam. Próbáltam csendben tűrni a  fájdalmat. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés