Az volt az első költözésünk, és habár azóta túl voltunk pár másikon is, bizonyos értelemben ugyanazt éltem át most is, talán csak egy kicsit gyakorlottabban. Ahogy kicsomagoltam a következő képet rettentő büszke voltam magamra, hogy kitaláltam ezt az egész kép dolgot, mert igazán megkönnyítette az egészet.
Habár be kellett vallanom, hogy az első néhány évben semmiféle kép nem segített volna rajtam. Az első költözést követvő két-három év volt életünk legnehezebb időszaka, legalábbis eddig. Hiszen tisztában voltam vele, hogy várnak még ránk nehézségek - de egy hatalmas mindenképpen.
A következő fotó amolyan tipikus iskolai kép volt: Leo a kopottas padban ült, előtte két könyv, ezekre fektette a kezét. Csibészes mosolyával, a fésülködésnek tökéletesen ellenálló hajával, és ragyogó bőrével azonban tökéletesen elütött az átlagos iskolai környezettől. Máig úgy emlékszem az első tanítási napra, mintha nem kilenc éve, hanem csupán egy hete lett volna. Jobban belegondolva, valószínűleg hasonlóan fogok érezni az idei éve első tanítási napján is...

`` ~ ° ~ ´´

Közel egy órába telt, míg sikerült ágyba dugnunk Leót, annyira izgatott volt. Akárcsak mi, de vele ellentétben nekünk nem volt szükségünk alvásra. Edwarddal egész éjjel a nappaliban beszélgettünk, időnként Carlisle, Esme és Alice is csatlakozott, hogy átbeszéljük a másnapi stratégiát. Abban az évben mi, többiek nem jártunk iskolába magántanulók voltunk. Így Edwarddal volt elég időnk Leóra - például mehettünk mi érte az iskolába - és amúgy sem bánta senki, hogy pár évre megszabadulhatnak az iskolapadtól...
Pont annyira izgultam, mint amikor Leo óvodába ment, pedig most jóval kevesebb dolog miatt kellett aggódnom, hiszen az évek során bebizonyosodott, hogy Leo immúnis az emberi vér szagára. Én viszont rettegtem attól, hogy a többi gyerek esetleg kerülni fogja - talán nála is ösztönösen megérzik, hogy más, akárcsak nálunk -, hogy nem talál majd barátokra. Utólag persze bebizonyosodott, hogy mindez teljesen felesleges volt. Ami a leginkább zavart, hogy Leo túl idős
volt, hogy a mi gyerekünk legyen, hiszen mi is csak tizenhatnak adtuk ki magunkat, azaz mások előtt Esmét kellett anyjának vallania. Tudtam, hogy az ő remek eszével nem fog hibázni, mint ahogy azt is, hogy ez a külsőség a valódi helyzeten semmit sem változtat, mégis rossz érzés volt.

- Minden rendben lesz, oké? - ölelt magához Edward, mielőtt beléptem volna Leo szobájába, hogy felkeltsem.
- Tudom - válaszoltam, és igazat mondtam. Alice is megmondta, hogy a dolgok jól fognak alakulni, és Leo imádni fogja az iskolát, nála jobban pedig senki sem tudhatta. - Csak egyszerűen... nem tudok nem izgulni.
Edward rám mosolygott, és ebben a mosolyban benne volt minden - a megnyugtatás, hogy az aggodalmam felesleges, az együttérzés, hiszen Ő is pont annyira félti Leót, és a szeretet, ami mindig minden átsegített minket.
Egy- két percig még ott álltunk összeölelkezve, aztán vettem egy mély levegőt és elengedtem Őt.
- Ideje kelteni - mondtam. - Jössz te is?
- Inkább előkészítem a reggelit, azt hiszem, Leo ma hamar fel fog kelni.

Bólintottam, majd beléptem az apró szobába. Még éppen csak letérdeltem az ágy mellé, és egyszer végig simítottam Leo homlokát, már ki is nyitotta a szemét.
- Ma... kezdődik? - kérdezte álmos tekintettel, egy ásítással megtoldva mondani valóját.
- Bizony, ma van az iskola első napja - feleltem halkan, mire egy pillantás alatt kiröppent az álom a szeméből, és máris mászott ki az ágyból. - Hohó, nem kell ennyire sietni, szerintem még ki sem nyitották az épületet!
- Nem baj, menjünk - sietett mellém, és húzni kezdett az ajtó felé.
Láttam, hogy felesleges volna tiltakozni, így hagytam, hogy maga után húzzon a földszintre. Mezítlábas talpai csak úgy csattogtak a lépcsőn, ahogy leszaladt. A konyhába érve izgatottan üdvözölte Edwardot, és az újságot olvasgató Emmettet.
- Izgulsz, Lee? - pillantott fel Em, mire egy vállvonogatást kapott válaszként.
- Hova ez a nagy sietség? Még a reggeli sincs kész - bökött Edward a kenyérpirítóra.

Leo közben már helyet foglalt az asztalnál, és most idegesen pillantott az órára.
- Pedig muszáj sietnünk - közölte végül komolyan. - Em mondta, hogy aki nem ér oda időben, azt becsukják a vécébe.
Emmett erre kínos köhécselésbe kezdett, mire Leo folytatta.
- Ja, vagy a kis koszos, sötét raktárba.
Edward gyilkos, ezért még számolunk! pillantást vetett bátyjára, de mire Leo felé fordult, az arca már nyugodt és derűs volt. Emmett ezt kihasználva sebesen kiiszkolt a konyhából.
- Nem tudom, ez melyik iskolában szokás, de ott biztos nem, ahová te fogsz járni. Egyébként pedig, még nagyon időben vagy, úgyhogy semmi okod az aggodalomra. Nyugodtan reggelizz meg! - Végszóra Leo elé tette a két pirítóst, amit én gyorsan meg is kentem neki lekvárral - ahogy szereti. Lehet, hogy nem kéne így elkényeztetni, de mégis... Ez lesz az első napja az iskolában...
A felszólítás ellenére Leo pillanatok alatt magába tömte az első pár falatot, és szinte rágás nélkül le is nyelte őket. Aztán visszaejtette a szeletet a tányérra, és kétségbeesetten pillantott rám.

- Nyugodtan egyél még - biztattam. - Fél nyolc van, az évnyitó ünnepség fél kilenckor kezdődik!
- Tudom - bólintott, és suttogva folytatta, mintha szégyellné mondanivalóját. - Csak... izgulok.
Rögtön mellette guggoltam, de legalább azt megálltam, hogy magamhoz öleljem. Helyette vidám arccal kezdtem vigasztalni.
- Az teljesen természetes, de hidd el, minden rendben lesz. Nagyon fog neked tetszeni az iskola!
- Ti is szoktatok izgulni? Féltetek, amikor iskolába mentetek? - kérdezte a szája szélét rágva.
Edward elfoglalta Emmett helyét, Leo mellett, és bizalmasan suttogva kezdett mesélni.
- Hát persze. Egyszer annyira féltem, hogy el is menekültem. Olyan is volt, hogy nem mertem enni, de aztán később nagyon megbántam, mert az iskolában majdnem éhen haltam - bökött célzatosan a pirítósra.
Leo furcsán nézett apjára.
- De hát te nem is eszel - közölte meghökkenten.
- Akkor épp evős korszakom volt - vágta rá Edward szemrebbenés nélkül.

Leo ezen gondolkozott egy darabig, és ezalatt elmajszolt egy újabb falatot.
- Na és te, Anyu? Te is izgultál? - pillantott most rám.
Bátran kezdtem mesélni, mert nekem legalább nem kellett ferdítenem.
- De még mennyire! Tudod, én nem mindig Forksban éltem, és amikor odaköltöztem nagypapához, és először kellett iskolába mennem, rettenetesen izgultam. Később kiderült, hogy teljesen felesleges volt...
- Meséld el! - kérte Leo.
- Ha te közben eszel - kötöttem vele alkut.
Megfontolta a választ, de végül beleegyezett, én pedig nekiálltam a mesének.
- Akkor kaptam meg Charlie-tól az első saját autómat...
- A furgont? - vágott közbe Leo, és értetlenkedésemre hozzátette: - Az albumban láttam.
- Igen, a furgont. Mikor leparkoltam, először úgy gondoltam, hogy inkább be se megyek, de nem mertem kint maradni, úgyhogy végül bemerészkedtem. Már az első néhány óra után volt egy-két barátom, Mike, Jessica, Angela és Tyler. - Edward csúnya grimaszt vágott, némelyik név hallatán. - Velük mentem ebédelni, és ott láttam meg Aput. A következő óránk együtt volt, és én mellé ültem, aztán lassan összebarátkoztunk - fejeztem be. Na jó, talán egy kicsit én is ferdítettem.

- Szerintetek nekem is lesznek barátaim? - aggódott Leo. Nem tudtam, mit feleljek, hiszen én magam is aggódtam emiatt. Minden attól függött, mennyire érzik meg a többiek, hogy ő más.
- Az oviban voltak? - kérdezett vissza Edward, megoldva a helyzetet.
- Hát persze! Hiszen ismered őket - nyomta meg a szót felháborodva Leo, aztán sorolni kezdett - Pete, Tim, Katja, Nora és Dean.
Mosolyogva hallgattam a szűk legjobb barátok listáját, ők voltak azok a gyerekek, akik még otthon, Forksban eljöttek Leo szülinapi bulijára.
- Látod, biztos itt is találsz majd kedves gyerekeket - bólintott Edward. Hangosabban folytatta, hogy a többiek is hallják - Alice, lesznek Leónak barátai?
Rövid szünet után Alice vidám, kizárólag Leónak tartogatott hangján kiabált vissza.
- Megszámolni se tudom. Ma rengeteg emberrel megismerkedik, és jövő hétre már egy csomó barátja lesz.
Leo arcán hatalmas vigyor terült szét, és ezzel sikerült a legfontosabb kétségeit eloszlatnunk.

Már indultunk volna fel a lépcsőn, amikor Edward Leo után szólt.
- Míg öltöztök, találd ki, hogy ki vigyen suliba!
- Hát ti! - vágta rá Leo, hatalmas megkönnyebbülést okozva nekem. - Vagy nem lehet?
Meghatódtam, és örültem, hogy minket választ, ugyanakkor már képes szem előtt tartani, hogy mit kell mutatnia a külvilág felé.
- Persze, hogy lehet - sietett biztosítani Edward. - Akkor én kiállok a Volvóval. Jó lesz, ha azzal megyünk?
Leo az égnek emelte a tekintetét, aztán felrobogott az emeletre.
Nagyjából tíz perc alatt végzett a fürdőszobában, és fel is öltöztettem az egyenruhába – szerencsére csak az első nap volt kötelező viselni -, mégis negyed kilenckor indulhattunk csak el. Ugyanis eddig tartott, míg a család összes tagja sok szerencsét kívánt Leónak, és elbúcsúzott tőle. Edward előző nap éppen meg tudta akadályozni, hogy Alice partit szervezzen Leónak emiatt...
A meghatódott családtagoknak hála kicsit késésben voltunk, ezért Edward amikor csak lehetett kétszer olyan gyorsan hajtott, mint amit a közlekedési szabályok megengedtek. Mikor befordultunk az iskola utcájába, utoljára Leo lelkére kötöttem, hogy legyen óvatos.

- Ha bármi van, nyugodtan szólj a tanítónéninek, és mond meg, hogy mindig van otthon valaki, hívjon fel minket. Itt leszünk érted egy perc alatt! - Nem akartam túlzásba esni, azt pedig, hogy a szabályokat tisztázzuk - miszerint tilos a mi furcsaságainkról beszélni - teljesen feleslegesnek tartottam. Leo előbb értette ezt meg, mint beszélni kezdett volna.
- Oké, Anyu, de minden rendben lesz - nyugtatott meg Leo, amin Edward rendkívül jót derült.
Kipillantottam az ablakon és szerencsére elég borús volt az idő, hogy félelem nélkül kiszállhassunk. Az első héten a szülők vagy hozzátartozók, tehát a fogadott nagytestvérek is, szabadon bekísérhették az elsősöket az épületbe. A biztonság kedvéért minden papír nálunk volt, habár fejből tudtam, hogy a harminckettes számú terembe kell mennünk - ott vár Leo osztálya, és együtt mennek a nyitó ünnepségre, a tornaterembe. Utáltam, hogy ezeket a dolgokat egy papírról kellett megtudnom, hiszen a szülői értekezleteken Esme vett részt.
- Megérkeztünk - torpant meg Edward egy színes virágokkal díszített ajtó előtt. Vidám kékre volt festve, valószínűleg mostanában, mert még erősen éreztem a festék szagát. A terem már félig tele volt diákokkal, és a barátságos tanerő, Mrs Heckel éppen próbálta őket csitítani.
- Egyedül szeretnél bemenni, vagy bekísérjünk? - kérdeztem Leót, aki erre szorosabban fogta a kezem.
Edward mosolyogva bólintott, és hárman léptünk be a terembe. Azonnal elbűvöltek a gyerekek, mert egyáltalán nem reagáltak úgy, mint bárki más - nem bámultak minket szájtátva, alig egy-két érdeklődő arc fordult felénk, és ezért rendkívül hálás voltam, hiszen Leo számára ez csupa jót jelentett.

Odasétáltunk a tanárnőhöz, aki mosolyogva köszöntött minket, és biztatta Leót, hogy keressen helyet. Elmondta nekünk, hogy tizenegyre kell ma Leóért jönni, és átadott pár papírt, amit Carlisle-nak és Esmének ki kell még töltenie.
Továbbra is szimpatikusnak találtam, és úgy vettem észre, hogy még velünk is egészen természetes, Leóval pedig pont úgy bánt, ahogy a többiekkel. Ez mérhetetlen boldogsággal töltött el, hisz a legnagyobb félelmünk semmi foszlani látszott: Leót befogadta az emberek világa, épp úgy, ahogy közénk is tartozott.
Leo közben helyet foglalt egy üres padban, és már beszélgetni is kezdett egy kisfiúval, aki ugyanolyan uzsonnás táskát hozott, mint amilyen az övé volt. Nem akartuk megzavarni, ezért csak odaintettem neki, de ő motyogott valami új barátjának, és gyorsan hozzánk sietett.
- Ide jövünk érted, ha vége a napnak, okés? - mondtam, és megöleltem, persze figyelve, hogy ne keltsek gyanút.
- Vigyázz magadra, öcskös - borzolta össze a haját szeretetteljesen Edward. Leo még egyszer megölelt mindkettőnket, aztán intett és visszament a helyére.

Edwarddal haza felé vettük az irányt, és egész délelőtt idegesen járkáltunk a házban. Fél órával hamarabb indultunk, mint kellett volna, ezért még autót mosatni is volt időnk. Amikor végül bemehettünk az iskolába, Leo ragyogó mosollyal várt minket és hazaérve negyed óráig ültünk a kocsiban, mire végére ért az élménybeszámolónak.
Az első héten mi vittük és mentünk érte, később a többiek is iskolabusszá avanzsáltak, főleg Esme, Alice és Emmett kedvelte ezt az elfoglaltságot.
Szerencsére Leo nagyon hamar beilleszkedett, és jól érezte magát. Szeretett iskolába járni, amiért Em és Jasper gyakran még cukkolták is, de ő nem törődött vele. Sok barátot szerezett, ezért is voltunk nagyon szomorúak, hogy az első osztály végén el kellett költöznünk, de egy apró baki miatt kis híján lebuktunk...

`` ~ ° ~ ´´

Az első nyári szünetet Leo legalább fele részt Carlisle ideiglenesen kialakított rendelőjében töltötte. Mielőtt az új helyre költöztünk volna, tettünk ugyanis egy kitérőt, kihasználva, hogy senkinek sem tűnhet fel a hiányunk. Egy lakatlan területen éltünk, persze itt is egy hatalmas, gyönyörű házban. Az idő nagy részét az erdőben töltöttük. Carlisle életében talán először hosszabb szabadságon volt, ám mindez csak annyit jelentett, hogy minden idejét Leo vizsgálatának szentelte, hiszen nyár végéig be kellett fejeznie. A költözés után rövidesen ugyanis meghoztunk egy nehéz döntést, miszerint szeptembertől külön családként élünk majd. Hiába volt minden, nehezemre esett mások előtt csupán fogadott testvérnek lenni, és szerencsére ezt a többiek is megértették. Így viszont Carlisle-t sürgette az idő, elvégre a távolból nem tudta folytatni a vizsgálatokat, és ő maga is úgy vélte, minél előbb tisztázzuk Leo különlegességeit, annál jobb. A legfőbb kérdés persze az volt, hogy halhatatlan-e.
A következő kép, amit a falra tettem az eredmények megszületése után néhány héttel készült, az első teljesen saját lakásunkban. Valószínűleg Carlisle következtetései miatt nem sikerült összehoznunk Edwarddal egy igazi mosolyt. Miután Carlisle közölte, hogy mi a helyzet, nehéz volt úgy tennünk, mintha mi sem történt volna. Közel egy hónapba telt, míg feldolgoztuk az információkat, bár még most is félek a jövőre gondolni. De a megállapodásunk szerint Leónak ebből a tizenhatodik szülinapjáig semmit sem kell tudnia. Nem tudom, felmerült-e már benne a kérdés, de az biztos, hogy a mai napig egyikünket se faggat az ő halhatatlanságáról.

`` ~ ° ~ ´´

Éppen Leo frissen vasalt ruháit pakoltam be a szekrénybe, amikor Edward belépett, és rögtön éreztem rajta, hogy izgatott és ideges. Később hiába próbáltam felidézni, hogyan is fogalmazott, vagy mi történt aznap este, pont úgy nem emlékeztem semmire, mint amilyen pontosan megmaradt ez az apró mozzanat. Emmett és Rose elvitték kirándulni Leót másnap, hogy nyugodtan beszélhessünk Carlisle-lal, és a következő tiszta emlékem az, amikor Carlisle bejelentette:
- Megvan az eredmény.
Miután Edward elmondta ugyanezt előző délután, mintha egy kábulatba kerültem volna, ami tele volt reménnyel és rettegéssel, ám ez az egy mondat a legbiztosabb forrástól most kibillentett ebből az állapotból. Türelmetlenül vártam a választ, de persze mindent megtettem, hogy figyelni tudjak, amíg Carlisle az egyéb észrevételeit is elmondta - amik szintén fontosak voltak, csak éppen nem abban a percben.
A vizsgálatokból kiderült, hogy Leo bőre majdnem kétszer ellenállóbb az emberi bőrnél, a vére viszont nyolcvanöt százalékban egyezik az átlagos tulajdonságokkal. A szeme színének változásáról Carlisle felvételeket is készített, és megállapította, hogy a különbség elenyésző, ha pedig figyelünk a rendszeres táplálkozására akkor az emberi szem számára észlelhetetlen lesz. Megvizsgálta továbbá Leo mozgását, nem sokkal, de gyorsabb volt az átlagnál, amire figyelnie kellett már az iskolában is. Amit könnyebb volt elrejteni, az az ereje volt - egy edzésben lévő tiniével vetekedett. Csak ezek után tértünk rá a lényegre. Tudtam, hogy Carlisle nagyon alaposan megvizsgálta ezt a dolgot - főleg Leo étrendjének variálásával, hiszen már korán kiderült, hogy ez befolyásolja őt a leginkább -, így hát biztos voltam, hogy az eredményei pontosak és hitelesek lesznek.

- Azt hiszem, nincs más hátra, mint a legfontosabb kérdés - kezdett bele, és láttam, hogy szokásától eltérően most még ő is ideges. - Az igazság az, hogy nincs válasz.
Döbbenten néztem rá, és próbáltam értelmet adni a szavaknak, de sehogy sem jártam sikerrel. Miféle eredmény az, hogy nincs válasz? Edward is értetlenül rázta a fejét, amikor kérdőn rápillantottam. Carlisle várt még egy kicsit, mielőtt folytatta volna.
- Szigorú értelemben véve Leo nem halhatatlan, ugyanakkor mégis az. - Továbbra sem értettem semmit, de egyre jobban féltem. Azt hittem, kapunk egy jó vagy egy rossz hírt, de úgy tűnt, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. - Mint tudjátok, jelenleg úgy állítom össze Leo étrendjét, hogy egy átlag gyerek növekedési ütemét kövesse. Azt is tudtuk már csecsemőkora, sőt már a terhesség óta, de a vizsgálatok megerősítették, hogy amennyiben a vér kerül túlerőbe az étrendjében, Leo vámpír tulajdonságai felerősödnek. Az eredmények alapján ilyenkor a növekedése megáll, a gyorsasága és az ereje közel megduplázódik, és az érzékszervei sokkal kifinomultabbak lesznek. Ha viszont az emberi táplálék van jelen nagyobb arányban, a fejlődése nagy mértékben felgyorsul, ellenben a teljesítőképessége gyengül.
Ez az, amit már most az elején a nyilvánvaló okok miatt ki is zárunk a beszélgetésből. Ha mostantól csak, vagy főleg emberi ételt enne, Leo négy-öt év alatt felnőne, majd ugyanilyen gyorsan meg is öregedne. Persze az is elképzelhető, hogy hirtelen megállna a növésben, de erre semmi sem utal, és hatalmas kockázat volna erre alapozni. Ironikus, hogy ha megpróbálnánk őt emberként kezelni, és ezáltal ilyen ételeket adni neki, azzal éppen kevésbé lehetne emberi. Jól sejtem, hogy ennek az ötletnek az elvetésével ti is egyetértetek?

- Hát persze - vágtam rá, és Edward is hevesen bólogatott.
- Akkor tehát a másik két módszer közül fogunk választani - helyeselt Carlisle.
- A mostani vegyes folytatása, vagy pedig a teljes vámpír életmód? - kérdeztem bizonytalanul, mert az elmúlt percekben már semmiben sem voltam biztos.
Carlisle megfontoltan bólintott, mintha nem egészen úgy lett volna, ahogy mondtam, csak feleslegesnek látta volna előre elmagyarázni.
- Azt mondtad, halhatatlan is, meg nem is - kezdte elgondolkodva Edward. Ő sokkal józanabbnak tűnt nálam... - Ez a módszer a halandósághoz vezetne. A másik kettő mind a halhatatlanságról szól?
Fogadott apánk mélyet sóhajtott, aztán a tekintetünket kerülve megrázta a fejét.

- A helyzet nagyon-nagyon bonyolult, de ha úgy vesszük, Leo semelyik módszerrel sem lesz igazából halhatatlan... - folytatta végül. - Persze ez így értelmetlennek tűnhet. A legegyszerűbben úgy tudnám elmondani, ha sorra vesszük a lehetőségeinket. A következő tehát a jelenlegi életmód folytatása, azaz fenntartani az egyensúlyt. Habár, mint már korábban említettem mindenhol fent áll a lehetőség, hogy a természet megoldja maga a problémát, és Leo egyszer csak nem képes tovább fejlődni, én magam nem igazán hiszek ebben. Nehezíti a helyzetünket, hogy továbbra sem találtunk egyetlen félvért sem... De én ennek a csodának a lehetőségétől inkább eltekintenék, nem kell, hogy hiú ábrándokba ringassuk magunkat. Tehát, ha semmi ilyesmi nem történik, akkor ezzel az életmóddal hosszú, emberi életet biztosíthatunk Leónak, ami azonban nem lenne végtelen. Mivel a módszer lényege, hogy az emberekhez igazodjon, így ő is lassan megöregedne, és végül... Szerintem evidens, hogy amíg Leo ki nem járja az iskolát érdemes ezt a módszert folytatnunk, hiszen így tud a legkönnyebben az emberek között élni, és nem befolyásolja a későbbieket, ha máshogy döntenék...
Carlisle rövid szünetet tartott, én pedig már őrült erővel szorongattam Edward kezét. Nem értettem még semmit, csak azt tudtam, hogy rettenetesen félek, és féltem a fiamat. Mi értelme az örök életnek, ha a gyermekem nem élhet örökké?

- Az utolsó esély vezethetne a halhatatlansághoz. Habár ez így kissé pontatlan, inkább úgy fogalmaznék, hogy egy nagyon-nagyon hosszú élethez. - Közbe akartam vágni, megkérdezni, hogy ez mennyi időt jelent, de Carlisle finoman jelezte, hogy rövidesen mindent megmagyaráz. - A vizsgálatok során minden alternatívánál a lehető legmesszebb mentem, ami még nem volt veszélyes. Ez alapján kiderült számomra, hogy egészen egyik vagy másik életmódot sem zárhatjuk ki. Ha valamiért az elsőre esett is volna a választás, akkor is kellett volna Leónak nagyon kis mennyiségben vért fogyasztania, és fordítva. A vámpír életmód is azt jelentené, hogy nagyon minimális emberi táplálékra is szüksége lenne. Mivel félvámpír, azt hiszem, ez érthető: nem étkezhet kizárólag ember vagy vámpír módjára, mert bármi is történik, ő mindenképpen ember és vámpír marad. Emlékeztek, hogy a nyáron kétszer is megbetegedett? Egyik alkalommal az étel, másodszor a vér megvonás okozta. Ebből következik, hogy ha bármelyiket is elhagynánk, Leo hamar teljesen elgyengülne, és a dolognak tragikus vége lenne. De megvan az a mennyiségű étel, ami még elegendő a számára, viszont hagyja a vámpír énjét dominálni. Ezzel az aránnyal Leo növekedését olyan szinten tudnánk lelassítani, hogy az már szinte halhatatlan életet jelentene.

- Hány év? - kérdeztem, mert már nem tudtam türtőztetni magam.
- Meddig? - kérdezett vissza Carlisle. - Nézzétek, az utóbbi két hónapban ezek alapján állítottam be Leo étrendjét, és az eredményekkel végeztem egy kis számolást. Ebben a verzióban a vegyes étrendet tarjuk tizenhat éves koráig, és onnantól főleg csak vért kapna. Ezzel az öregedése elképesztően lelassulhatna: havonta egyetlen napot öregedne. Ez azt jelenti, hogy ha tizenhat évesen megkezdjük ezt a lassítást, onnantól számítva körülbelül ezerkilencszáznegyvenhat és fél év alatt érné el az emberi nyolcvan éves kort.
- És a negyvenet? - kérdeztem, elborzadva a gondolatra, hogy az én kicsi fiam egy nap a nagyapámnak adja ki magát. Nem mintha a negyven annyival egyszerűbb lenne...
- Egy pillanat - mormogta Carlisle, és természetesen fejben számította ki az eredményt. - Hétszázharminc évvel a tizenhatodik szülinapja után.
- Bella ez nem olyan szörnyű, mint gondolod. Az én életem is nagyon hosszúnak tűnik, pedig még száz év sem volt, Leónak pedig majdnem százhuszonkét év telne el a tizenhatodik és az emberi mértékkel huszadiknak számító szülinapja között... És akkor még csak húsz lenne!
Bólintottam, mert úgy tűnt, Edward elfogadhatónak tartja ezt a mértékű öregedést.

- Persze ez a számítás, amit én és most Edward végzett, nem pontos. Lehetséges, hogy Leo vámpír énje a hosszú évek során szilárdulni kezd, és még lassul majd a folyamat, ráadásul a megfigyeléseim rövidek voltak, kerekítgettem, az is lehet, hogy évente hat-hét napot öregszik majd, ez jócskán növeli az eredményt. Mindenesetre az biztos, hogy ez a módszer garantálhatja csak a hosszú életet - biztatott Carlisle.
- Nem akarom ezt kérdezni, de... - kezdte tétován Edward. - Mi van az átváltoztatással?
- Fogalmam sincs, ezt nem tesztelhettem - rázta meg a fejét Carlisle. - Lehet, hogy működne, de bele is halhatna. Persze, egy vámpír nem hal meg egy másik harapásától, szóval akár ez is megoldás lehet, de...
- Túl kockázatos - fejeztem be helyette.
Mindhárman hosszú ideig hallgattunk, fontolgattuk a lehetőségeket. Carlisle megnyugtatott minket, hogy nem kell ott helyben döntenünk, hiszen célszerű Leót egy darabig még normális növekedésében meghagyni.
- De lehet egyáltalán erről valaha dönteni? - kérdezte Ő, és láttam mennyire frusztrált. Csak nehogy megint elkezdje magát okolni. - Helyes, ha mi döntjük el? Mi van, ha ő inkább az emberi életet választaná, rövidebbet, de teljesebbet. Lehetne egy igazi otthona, barátai, családja... - Az utolsó szónál kérdőn apjára pillantott.
- Még túl fiatal, hogy megállapítsam, lehet-e majd a későbbiekben gyereke, de nem tartom kizártnak. Ami pedig a döntést illeti, azt hiszem igazad van, és pont ezért is számoltam mindvégig a tizenhatos korral. Úgy vélem, annyi idősen már bőven elég érett lesz hozzá, hogy felfogja a helyzetet, és meghozza a helyes döntést.

Ezen elgondolkoztam, és bármennyire fájt is, be kellett látnom, hogy igazuk van. Leo még csak nyolc éves múlt, még én döntöm el, mit vesz fel, melyik filmet nézheti meg, és meddig maradhat fent éjszaka. De van-e jogom az egész életére ilyen fontos ítéletet mondani? Hiszen én a legjobbat akarom neki, de honnan tudjam, mi neki a legjobb? Hogy mi lesz neki a legjobb, hogy mire vágyna. Visszagondoltam, ha lett volna más választásunk, mi mit tettünk volna... Elképzeltem magunkat még Forksban, amikor Edward vámpír volt és én ember, és Ő azt hitte mindentől - például a gyermekáldástól - megfoszt engem, ha átváltoztat. Szerencsére nem így történt, de akkor még nem tudtuk. És ha lett volna akkor egy másik alternatíva, egy véges élet együtt, titkok és rejtőzködés nélkül valószínű, hogy azt választjuk. De nekünk nem volt lehetőségünk, ahogy Carlisle-nak sem volt, amikor átváltoztatták. Leo kaphat lehetőséget, és nekem a legnagyobb anyai szeretet és féltés sem adhat okot arra, hogy ettől megfosszam.
- Azt hiszem, ez tényleg a helyes döntés volna a részünkről - mondtam ki végül, és úgy éreztem, máris elvesztettem a fiamat. Edward bátorítóan megszorította a kezem, holott Ő is pont ugyanúgy rettegett, Carlisle csak egy apró biccentéssel jelezte, hogy egyetért.

Edwarddal ezután a szobánkban ültünk, és Leo három órával későbbi érkezéséig némán a gondolatainkba merültünk. Tudtam, hogy ha Leo az emberi életet választja, még akkor is lesznek nehézségei, hiszen valamennyi vérre szüksége lesz, de attól függetlenül még teljes élete lehet. Nem kellene örökké költözködnie, hiszen öregedne, és talán még a napfényre is kimehetne. Mi viszont nem, el kéne engednem, ahogy Charlie is elengedett engem, de nekem senki sem mondana szép hazugságokat. Egy napon pedig végleg elveszteném, nem figyelhetném a háttérből sem, mert nem lenne...
A hosszú hallgatást csak egyetlen egyszer törtem meg, ennél a gondolatnál.
- Én nem fogok tovább élni, ha... - fulladt könnytelen zokogásba a mondatom.
- Tudom - felelte nyugodtan Edward, és erősen magához ölelt. - Én sem. Együtt leszünk, és minden rendben lesz...
Ha nem is láttam a megoldást erre a szép jövőre, tudtam, hogy igaza van. Amíg Leo boldogan fog élni, legyen akárhol, én is boldog leszek. Azután pedig... Mi mindig együtt leszünk!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés