A Cullen villához érve az első  dolgom volt, hogy megkeressem Edwardot. Sok kérdésem volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan is került a „mentőcsapatomhoz”.  Amint beléptem az ajtón Alice a nyakamba ugrott. A nagy lendülettől hátraestünk. Pár perc múlva a többiek beértek engem, s mosolyogva figyelték földön fekvő, vihogó párosunkat.

- Bella! – Alice még mindig a nevemet kiáltozta.

- Alice! – kiabáltam én is.

- Mond csak, jobban vagy? – kérdezte

- Igen, köszönöm a kérdésed. Bár a karom fáj, de kibírható. – örültem, hogy érdekli a hogylétem. Jó erősen megöleltem.. Felálltunk.

- Ez igazi Gucci! – sopánkodott a pöttöm kis manó, de nyíltan vigyorgott.

- Hol van Edward? – kérdeztem. A vigyorgásba Emmett is becsatlakozott.

- Ó, igen. Hiányzik neki a kis papucsállatkája! – nevetett hangosan.

- Fogd be Emmett! – morogtam, de örültem, hogy viccelődik.

- Edward már több mint másfél órája vár rád. Elaludt. A szobádban van. Óvatosan menj, ne ébreszd fel! – figyelmeztetett Alice.

- Köszönöm Alice. – kacsintott. Felsuhantam az emeletre. Lassan kinyitottam az ajtót, próbáltam minél kevesebb zajt csapni.

Mintha megérezte volna a jelenlétem, forgolódni kezdett, s nevemet suttogta.

-         Bella… - motyogta édesen. Ismét éreztem a szerelmet, a boldogságot, a szenvedélyt, meg milyegymást…

-         Edward.. – motyogtam vissza. Tisztára hülyének éreztem magam, de ki kellet mondanom. Mintha én is valamiféle álomban lennék, ahol boldogan élnek, míg meg nem halnak. Kuncogtam a saját kis hülyeségemen. Lefeküdtem mellé.  Mosolyogtam. Olyan kis aranyos volt, ahogyan békésen szuszogott a francia ágyamon. Vámpírnak francia ágy? Jó, tudom, sületlenség. Nem is töltöttem rajta sok időt, de úgy érzem estéket fogok rajta még áttölteni. Ha minden jól megy.

-         Ha minden jól megy. – suttogtam, s a kósza hajtincset az arcáról elsöpörtem. Olyan kellemes volt így lenni.

Örökre így bírnék lenni. Mindenről megfeledkezni. Csak álmodni valami szépet…. Ha tudnék álmodni, akkor biztos, hogy róla álmodnék, ahogyan Ő, rólam

A hold besütött az ablakon. Gyönyörű fehérrel borított be mindent, ahogyan az lenni szokott. Enyhén csillogtam. A holdfény nem teljesen hasonlít a napfényre, de hasonló hatást kell bennünk..  Hallgattam Edwad egyenletes lélegzését. Emmették a konyhában valamiért veszekednek…

- De Emmett, én utálom a focit! – morogta Rosalie

- De én szeretem, kérlek, cica… - nyafogott Emmett

- Nem! – tiltakozott Rosalie. Emmett sóhajtott.

- Majd megnézem neten. – mondta.

- Köszönöm, mackó. Majd kárpótollak. – Emmett felkuncogott.

- Hé, Baby. Szerinted ezek mit csinálnak odafent?

- Edward alszik, te mamlasz! – mondta egy vékonyka hang. Alice. Mosolyogtam. Gyakran szokott Emmettre érdekes megjegyzéseket tenni. Úgy látszik most a mamlasz jött.

Pár órával később kopogtak.

-         Igen? – kérdeztem

-         Csak én vagyok. – nézett be az ajtón fogadott anyám, Esme.

-         Gyere be. – belépett, és egy nagy fehér tálcával a kezében. Kérdő tekintetemre magyarázni kezdte.

-         Alice szerint Edward hamarosan fel fog kelni.

-         Ez nagyon kedves tőled Esme, köszönöm. – egy csókot nyomott a homlokomra.

-         Semmiség, igazán semmiség. Tudod, hogy imádok főzni. – Azzal visszament a konyhába. Valóban. Edward tíz percen belől pislogott kettőt, s a szemét is kinyitotta.

-          Bella! – kiáltott majd úgy megölelt, hogy talán még Emmett is megirigyelhette volna. – Istenem! Annyira aggódtam miattad! Ne csinálj velem többet ilyet, világos? – Hát nem édes?

-         ígérem, és világos.

-         Szeretlek. – mormolta majd megcsókolt. Visszacsókoltam. Olyan szenvedéllyel csókolóztunk, hogy hátraestünk. Én voltam felül, s vigyorogtam a hülyeségünkön. Annyira szeretem ezt a nagy mamlasz Edward Massent. Már nem tudom elképzelni az életet nélküle. Ő az életem.

-         Edward… - mondtam. – Annyira szeretlek. Ezt talán már be kellene tiltani. – kuncogott, s megajándékozott a kedvenc, szívdöglesztő, csibészes féloldalas mosolyommal, amitől a lélegzetem is elállt. 

-         Bella. – megcsókolta a nyakam. Aa! Ez így nem lesz jó, mert hamarosan leteperem és akkor kapunk Emmettől!

-         Mond, pontosan, hogyan is tudtad meg a helyzetet? – váltottam témát.

-         Én figyelmeztettem Sue Clearwatert, mert sem Leah, sem te nem vetted fel a telefont. Aggódni kezdtem. Szóval figyelmeztettem Őt, Ő a vérfarkasokat, én meg Alice-t, Ő pedig a többi Cullent. Ennyi történt. Amúgy meg, aranyos húgod van. – tette hozzá, mire az emeletről egy csilingelő kacagás hallatszott fel. Alice.  Szerintem még Edward  hallotta.

-         Köszönöm. Az életemet mentetted meg. – mormoltam a nyakhajlatába.

-         Ez a legkevesebb.

-         Tartozom eggyel. – mondtam. Megrázta a fejét, de nem törődtem vele. Helyette a tálcát nyújtottam neki.

-         A vámpírok tudnak főzni?

-         Esme rendkívül jól főz, legalábbis az árvaházas nők szerint.

-         Nem, tényleg remekül főz. Ez isteni. Köszönöm, Esme! – kiabált le.

-         Semmiség! – kiáltott vissza Esme.

-         Aztán halkan csináljátok! – figyelmeztetetett Emmett. – Nem akarunk hallani semmit sem. – szinte láttam a pajzán vigyort a nagy, medveképén.

-         Te csak maradj csöndbe hapsikám! – vágtam vissza. – Ha nem én hallgatnám  már harminckilenc éve  a ti kis hancúrozásotokat Rosalieval, akkor azt mondanám jól van, de így!

-         Jó, jó. Értettem.

-         Ajánlom is bátyus. – nevettünk. Most mindennél boldogabb vagyok.   

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés