(Emmett szemszöge)


„Édes ajkaid, pillangó szárnyaként lepték be az én várakozó, reszkető… „

– Mégis mi a fészkes fenét csinálok? – csaptam le mérgesen a verseskötetet, ami darabokra szakadt. – Hát teljesen megzöldültem?

Felálltam az ágyamról, és mérgesen járkálni kezdtem. Mi ütött beléd Emmett? – kérdeztem magamtól dühösen. Mióta olvasok én nyálas verseket? Ez az átkozott könyv még csak nem is az enyém. Nem igaz, hogy Lizzy ezt hozta ki belőlem, a francba is én férfi vagyok, én nem egy érzelgő, nyápic, mint Edward.

– Ez fájt – lépett be az öcsém vigyorogva, majd felkapta a lapjaira hullott könyvet. – Szerettem ezt a kötetet – mondta sajnálkozva. – Még szerencse, hogy kettő van belőle.
– Edward, hagyjál – mormoltam az orrom alatt. – Most éppen dühöngök – jelentettem ki dacosan.
– Szabad megkérdeznem, hogy miért… – elvigyorodott –, miért dühöngsz?
– Nagyon is jól tudod te azt – morogtam.
– Ha jól értelmeztem a gondolataidat, akkor azért, mert egy szerelmes verset olvasol – vigyora egyre szélesebb lett. Egy pillanatig eltöprengtem azon, hogy vajon betörhető-e egy vámpír képe? – Megpróbálhatod, de nem hiszem, hogy el tudnál kapni – nevetett fel Edward vidáman.
– Majd – rántottam meg a vállam. – De most – lehuppantam az ágyam szélére, még mindig mérges voltam, önmagamra. – Azt mond meg, hogy tudsz válaszolni?
– Volt kérdés? – nevetett fel megint az öcsém. Képbeverés, határozottan. – Oké, oké, elmondom, mi van – emelte fel a kezeit. – Szerelmes vagy tesó – jelentette ki úgy, mintha állami titkot közölne éppen. Erre, ha lehetséges, még mérgesebb lettem, és megint felpattantam, a kezeimet ökölbe szorítva csaptam Edward öntelten vigyorgó arcába, sajnos hasztalanul, mert elhajolt az ütésem elöl. – Mellé – vigyorogta, mire én nekilendültem, és elkaptam a vállát, majd kizuhantunk a nyitott ablakon, egy hatalmas puffanással értünk földet.

Edward nevetett, ami engem még jobban feldühített. Átkozott vámpír vérmérséklet, az agyamat elöntötte a vörös köd, és állatias morgás kíséretben - ami megremegtette a hajnali erdő összes nyamvadt élőlényét - ütni kezdtem. Nem csak Edward arcát, hanem mindent, amit értem, a földet, a köveket, a füvet, de a fivérem csak nevetett, és ügyesen kitért az ütéseim elöl, mígnem meguntam. Fölálltam a földről, és futni kezdtem, nem is emlékszem arra, hogy mikor ugrottam át a házunk előtti kis tavat, vagy hogy mikor téptem ki több fát is, tövestől. Csak arra eszméltem fel, hogy egy hatalmas hímszarvas, élettelenül rogyott össze alattam, miközben én az utolsó csepp vért is kiszívtam belőle. Undorodva löktem el az élettelen teste, majd a térdeimre könyökölve csak néztem magam elé, mint egy eszeveszett örült, aki most szabadult a diliházból. A mérgem nevetségesnek tűnt, és én kacagni kezdtem. Tényleg megőrültem volna? – kérdeztem magamtól, ahogy eszeveszett módon nevettem saját magamon, és a hülyeségemen. Hisztérikus, tehetetlen nevetés volt ez, mégis segített megnyugodnom, és végre képes voltam emberien viselkedni, már amennyire az én fajtám nevezhető emberinek. Mindenesetre közelebb álltam egy kitömött plüssmackó értelmi szintjéhez, mint bármikor hosszú létem során. Ez még viccesebben hatott számomra, és a hasamat fogva kacagtam, pont egy mackóhoz hasonlítom magam, mint Lizzy, az én drága szerelmem. És ekkor minden világos lett előttem, Edward nem is mondott olyan nagy hülyeséget. Na jó, egyáltalán nem mondott hülyeséget, igaza volt, hogy szerelmes vagyok, de most igazán. A Rosalie iránt érzett szerelem elbújhat, mit elbújhat, megsemmisülhet amellett, amit Lizzy iránt érzek.

– Oké, már előjöhetsz – álltam lábra, és leporoltam magam. Értelme ugyan nem volt, mert rosszabbul néztem ki, mint egy csöves, de a szándék a lényeg. Edward leugrott a közeli óriásfenyő legmagasabb ágáról, ahol eddig ücsörgött, és várt.
– Én megmondtam – rántotta meg a vállát vigyorogva.
– Marha okos vagy – gúnyolódtam, mindkét hüvelykujjamat felemelve. – Kösz – morogtam végül komolyan.
– Nincs mit, máskor is – felelte szintén komolyan. – Habár remélem, máskor nem böjtöltök hónapokig – vigyorodott el megint, mire én is elmosolyodtam. - Tudod, hogy mit olvastam ki a fejéből? – kérdezte végül.
– Éreztem – feleltem vigyorogva, mire Edward grimaszolni kezdett.
– Akkor mire vársz? – kérdezte fej rázva.
– Oké, akkor kezdjük az elejéről – huppantam vissza a földre. – Azért vettem kölcsön a könyvedet, mellesleg bocsi, hogy tönkrement – néztem fel rá egy bocsánatkérő mosollyal, ő csak intett, és leült mellém.
– Folytasd – buzdított nyugodtan.
– Szóval, azért olvastam nyálas, csöpögő… – kezdtem grimaszolva, mire Edward megint a szavamba vágott.
– A lényeget Emmett!
– Mert van egy tervem – mondtam végül, és nagyon büszke voltam magamra. – Várni akarok, amíg leérettségizünk mindketten, és csak utána, mert az olyan… olyan… – nem akart kijönni az a kicsinyke szó.
– Romantikus? – segített ki fivérem mosolyogva, mire én csak bólintottam. – Értem – mondta végül átszellemült arckifejezéssel. – Akkor még sem vagy reménytelen, beléd is szorult egy kis romantika.
– Jó szálljunk le erről a témáról – morgolódtam. – És különbem is a te hibád – vetettem oda durcásan.
– Magamra vállalom eme nemes büntetést – sóhajtott színpadiasan.
– Egy szavadat sem értettem – ráztam meg a fejem, majd felálltam, és a kezemet nyújtottam felé, amit ő elfogadva felállt. – Verseny a házig? – kérdeztem vigyorogva, mire ő csak bólintott. – Akkor egy… kettő… – a háromig már nem jutottam, mert rohanni kezdtem. Beleadva mindent, futottam, és úgy éreztem, hogy Edward végig mögöttem fut, de amikor megpillantottam a házat, hirtelen elhúzott mellettem, és métereket verve rám, megelőzött.
– Nyertem – kiabálta a ház elé érve, és mint a profi versenyfutók ugrálni kezdett, olyan volt mint egy hibbant.
– Gyerekes vagy – morgolódtam, és játékosan meglöktem.
– Bagoly mondja – dugta ki a nyelvét, mire már éppen rá akartam vetni magam, amikor Alice megszólalt mögöttünk.
– Lizzy mindjárt felébred – nyújtotta felém a telefonomat.
– Jó kis médium – kócoltam össze a haját, majd elvettem a telefont, mire ő morgolódva próbálta eligazítani a teljesen szétment frizuráját.

Futni kezdtem Lizzyékhez, s közben tárcsáztam, a második csörgésre felvette a telefont, és én meghallottam édes, rekedtes hangját. Teljesen biztos voltam magamban, megérte várni, és a mai nap csak a kettőnké lesz, nem engedem, hogy bármi megzavarjon minket.

– Szai cica! Jól aludtál?
– Csak magányosan ébredtem – felelte morcosan, mire én felkuncogtam. Lehetetlen ilyenkor mellette lennem, az illata olyan erős, intenzív.
– Haragszol – kérdeztem vigyorogva.
– Nagyon – felelte nevetgélve. – Kiengesztelsz? – már hogy a fenébe ne!
– Azonnal rohanok – gyorsítottam a futásomon, csak akkor lassítottam, amikor a ház mögé értem. Emberi tempóban megkerültem, és bekopogtam.
– Köszönöm, hogy rendet raktatok – mondta édes hangon
– Nincs mit – feleltem vigyorogva, mire Miranda ajtót nyitott. édes hangon. – Szia Miranda – köszöntem még mindig mosolyogva, és kinyomtam a telefont.
– De korai vagy – mosolyodott el ő is. – A szobájában van. Gyertek reggelizni – kiáltotta utánam, amikor már a lépcsőn mentem felfelé.
– Szia megint – vetette magát a karjaimba. Majdnem hátra hőköltem a tömény, édes illatától, ami arcon csapott, amikor beléptem a szobájába.
– Micsoda fogadtatás – toltam el magamtól, majd végigmértem. Ah, kínzás – Hmm… habár nem a legjobb – mormoltam, és megcsókoltam az édes ajkait – Öltözz fel, mert nem állok jót magamért – hörögtem, elkábulva.
– Juj, félek – kuncogta, és a törölköző szegélyéhez nyúlva, le akarta venni azt, de én megállapított. Nem, most nem bírnám ki azt a csodás látványt.
– Azt akarod, hogy a szüleid végignézzék, ahogy rád vetem magam? – kérdeztem mosolyogva – Mert ha igen… – mormoltam, és elengedtem a kezét, tudva, hogy nyert ügyem van. Ő felhorkant, és leeresztette a kezeit.
– Szerintem te, nem lennél olyan nagy zavarban, mint én nálatok – morogta összeszedve a ruháit, majd bevonult a fürdőbe.
– Dehogynem, még jobban is – nevettem fel. Na jó ez nem igaz. De erre mit mondjak? Nem vagyok egy prűd vámpír.

Miután elfogadható állapotban állt előttem - ami azt jelentette, hogy mindenhol ruha takarta a bőrét -, lementünk a konyhába. Én kimentettem magam a reggeli alól, mire Lizzy csak elmosolyodott. De amikor a fülébe súgtam, hogy a reggeli szarvasom, mennyire meg lenne ijedve, kitört belőle a nevetés. Miranda megkérdezte, hogy min nevet, mire ügyesen azt hazudta, hogy csiklandozom, holott, egy újjal sem értem akkor hozzá.

– Fiatalok – rázta meg a fejét Harold. Ismerem ezt a pillantást, nekik bezzeg gyümölcsöző volt a tegnapi kettesben töltött éjszaka.
– Persze, ti már nem is tudjátok – vigyorodtam el, ezzel elindítva a lavinát.
– Taníthatnálak kisfiam – nevetett fel a férfi. Azt kötve hiszem.
– Jó, ez engem nem érdekel – emelte fel Lizzy a kezeit.
– Mit gondolsz, téged a gólya hozott? – kérdezte Miranda mosolyogva, mire Lizzy megborzongott mellettem.
– Anya, eszek – panaszkodott grimaszolva, mire kirobban belőlem a nevetés, Harold és Miranda is csatlakoztak. – És különben is, én az égből pottyantam le, csak szárnyak, és glória nélkül – húzta ki magát, mire én hangosabban kezdtem nevetni, még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy igaz, de még mennyire.
– Angyalom – öleltem át a derekát.
– Mi a tervetek mára? – nézett rám Harold. Most jön a jól nevelt fiú szerepe.
– Ma elrabolom az angyalkátokat – feleltem vigyorogva. – Csak mi ketten egész nap – hatásszünet, a két szülő szemei kikerekedett, Lizzy pedig mocorogni kezdett mellettem -, és tanulni fogunk – fejezte be a mondatot, mire én kijózanodva rá kaptam a szemem. Megálltam, hogy ne vigyorogjam el magam, helyette én is ránéztem, olyan komolyan, amennyire csak tudtam.
– Tanulni? – kérdezte szinte nyögve.
– Az esszé – emlékeztettem mosolyogva. Jó terv, határozottan. Lizzy szíve hevesebben kezdett verni, és én megint megéreztem azt az ellenállhatatlan illatot, ami behálózta az agyam, mint egy hatalmas pók hálója.
– Milyen esszé? – érdeklődött Harold. Meg kell, hogy csókoljam, most, vagy hamarosan, mert megörülök.
– Szent Iván-éji álom – felelte Lizzy elkeseredve. – Megyek, hozom a táskám – mormolta, mire én felpattantam. Nem engedhetem el, egy percre sem. Most nem menekül.
– Nem kell, nálam van könyv is meg papír is – mondtam gyorsan, és elkaptam a karját, majd a kabátjáért nyúltam, és elkezdtem húzni. Csak ki innen. – Sziasztok, majd este hozom! – szóltam vissza a vállam fölött.
– Sziasztok – kiabálta Lizzy is, mire feleszmélt, és már a kocsijába ültettem be. – Hova sietsz annyira? – kérdezte őszintén meglepődve a hevességemen.
– Sehova – feleltem nem is figyelve, hogy mit mondok, csak kettesben akartam lenni. Behajtottam a legsűrűbb erdőbe, és leállítottam a motort, majd felé fordultam.
– Mi a… – belefojtottam a szót, és istenem, annyira jól esett őt igazán csókolni. Majdnem felkurjantottam.

Hevesen, és követelőzve csókoltam, mert nem kellett odafigyelnem, hogy ne menjünk túl messzire. Ha most azonnal magamévá teszem az sem baj, csak érezni akartam őt, végre igazán érezni. Egyszer csak fölém került, és a combjaimra ülve simult hozzám, a kezei megindultak a lüktető vágyam felé, de ekkor megint arcon csapott az ezerszer intenzívebb illata. Éreztem, hogy a méreg felgyűlik a számban, és a szörnyeteg vészesen nagy erővel tépkedi le magáról a béklyóit. Nem engedhettem meg, hogy kitörjön, és talán baja essen, az én törékeny Lizzymnek. Elkaptam a kezét, és eltoltam magamtól, mire értetlenül pislogott rám, és szabadulni próbált a szorításomból, ami elég gyengéd volt ahhoz, hogy ne törjem el a kezét, de erős is, hogy ne tudjon szabadulni.

– Huh, ez most sok volt – nyögtem fel. Nyeltem egyet, visszanyelve a keserű, savas mérget, és felnéztem rá. Lizzy szemeiben visszatükrözve láttam a sajátomat, ami fekete volt.
– Miből volt sok? - kérdezte ő halkan.
– Te – feleltem alig hallhatóan. – Te, és az illatod – majdnem elvesztettem a fejem, folytattam magamban, majd lehajoltam, és megcsókoltam a finom bőrt a dekoltázsán. Ajkaim éreztek a vére heves áramlását.
– Oh, bocsi – kuncogta, mire én is elmosolyodtam, és leemeltem magamról, majd visszaültetem a helyére.
– Van egy tervem – kezdtem komolyan, majd elvigyorodtam, fantasztikus az önuralmam. - Mint látom, feladtad – mondtam vigyorogva.
– Én…- habogta Lizzy, és elpirult. Ohh ez az illat.
– Én is feladtam – vágtam a szavába, mielőtt még jobban elpirul. – De akkor is van egy tervem.
– Mi lenne az? – kérdezte felnézve rám.
– Már csak két hét – kezdtem komolyan. - És ha már eddig eljutottunk, akkor csináljuk rendesen… – ránéztem Lizzyre, az arca elsötétedett, majd villantott egy olyan kaján vigyort, ami teljesen meglepett.
– Ki vagy te, és mit csináltál a pasimmal? – kérdezte eljátszva ijedséggel az arcán. – Hol van az én Emmettem, aki azonnal rám vetné magát, és itt a kocsiban tenne magáévá? - vigyorogta az arcomba, mire én alig érezhetően kifújtam az eddig betartott levegőt.
– Tudom, tudom, hogy egy romantikus balfék lettem – hajtottam le a fejem. – A te hibád, meg Edwardé – mormoltam szégyenkezve, mire Lizzy felnevetett.
– Szeretlek, te romantikus balfék – mondta kacagva, és szorosan hozzám bújt.
– Akkor meghallgatod a tervem? - kérdeztem, átkarolva a vékony derekát.
– Meg – felelte, majd kényelmesen elhelyezkedett, és a szemeimbe nézett.
– Arra gondoltam – szinte vonzotta a kezem a selymes haja –, hogy valóban megünnepelhetnénk azt, hogy leérettségiztünk. Felmennénk a hegyekbe, a kunyhónkhoz, csak mi ketten.
– Egy hétre – csillant fel szerelmem szeme.
– Egy hétig ki sem mozdulnánk a négy fal közül – mosolyodtam el. Az maga lenne a Kánaán.
– Tetszik ez a romantikus ötlet – mosolyodott el Lizzy, majd egy apró csókot nyomott az ajkaimra, és ekkor megcsörrent a telefonom. - Alice? - kérdezte vigyorogva, ő is ismeri már az én szeszélyes húgomat.
– A változatosság kedvéért igen – feleltem, és a fülemhez emeltem a telefont. - Mondjad hugicám.
– Emmett, most azonnal gyertek ide – hadarta Alice szokásához híven. - Volt egy látomásom Lizzyvel, ma van a ciklusa utolsó napja, és Pam szerint ilyenkor a legerősebb, mindenhogy, fizikailag, és testileg is, és a hold állása is tökéletes, ki tudja, hogy mikor lesz legközelebb ilyen tökéletes...
– Ez remek – hördültem fel mérgesen a szavába vágva.
– Ne vitatkozz velem, kérlek – Alice hangja megremegett, ő valóban sajnálja.
– Nem, nem vitatkozom, csak úgy volt, hogy ez a nap csak a mienk – morogtam mérgesen.
– Sajnálom, és tudom, hogy ez a nap csak a tietek, de a ciklusa utolsó napja van… és ma mindenképpen gyakorolnia kell – erősködött.
– Nem érdekel, a ciklus mit tudom én hányadik napja, megegyeztünk – egyre mérgesebb lettem.
– Mi a baj? – tátogta Lizzy, én pedig nem tudtam válaszolni, csak megráztam a fejem.
– Emmett, kérlek – halottam meg Pam hangját. – Sajnálom, és ha lenne más alkalom, akkor nem zaklatnálak titeket, de ez most tökéletes, és…
– Jó, megyünk, de ezt még visszakapjátok – vágtam megint a szavába, mire Pam halkan kifújta a levegőt. – Mindketten – mormoltam, majd kinyomtam a telefont, majd elindítottam a kocsit. Gyorsan hajtottam, és megpróbáltam lenyugodni, a sebesség általában segít, általában
– Elmondod végre, hogy min húztad fel ennyire magad? – kérdezte Lizzy, és közben aggódva nézte a sebességmérőt. – Emmett, szeretem ezt a kocsit – tette apró, meleg kezét a vállamra, mire én levettem a lában a gázról.
– Ma nem leszünk kettesben – sziszegtem a fogaimon keresztül.
– Oké, ez haladás, válaszolsz a kérdésemre – kuncogott fel, mire mérgemben felhorkantam. Oldalra billentette a fejét, tudta, hogy ilyenkor nem tudok semmi másra figyelni, csak rá. - És miért nem töltjük kettesben a mai napot? - megérkeztünk a ház elé.
– Mert ma gyakorolni fogsz, Pemmel – mormoltam, és kipattantam a kocsiból, már annyira nem voltam mérges, inkább bosszús. Már megint ez a vámpír dolog, a folyamatos hangulatváltozás. Vajon ezt is a szerelem okozza?
– De... - kezdte Lizzy, értetlenül, mire kikaptam a kocsiból, és a karjaimban vele, megindultam a ház felé, nem foglalkozva a kapálózásával. - Állj meg Emmett – követelte, mire azonnal lefékeztem. - Most akkor megnyugszol – nézett a szemeimbe, és egy apró csókot nyomott az arcomra. Lehunytam a szemeimet, és élveztem a meleg érintését. - Kérlek, mond el mi a baj, miért nem lehetünk ma kettesben? – tette a kezét az arcomra, én pedig szinte öntudatlanul elmondtam mindent, amit Alice mondott. - De én nem akarok gyakorolni – mormolta, mint egy durcás kisgyerek.
– Én sem akarom, hogy gyakorolj – motyogtam gyengéden, és kinyitottam a szemem, ő pedig elveszve bennük, megbűvölve nézett fel rám.
– Akkor szökjünk meg – mosolyodott el cinkosan.
– Ez remek ötlet – feleltem én is mosolyogva, de a kishúgom megint közbeszólt, kicsörtetett a házból.
– Azt már nem – mondta sötéten. – Nem szöktök ti sehova, ez a gyakorlás most nagyon fontos – mondta végül, és kikapta Lizzyt a karjaimból.
– Tegyél le, nehéz vagyok – morgolódott, mire Alice felnevetett. Még én is elmosolyodtam.
– Lizzy, nekem olyan a súlyod, mint egy üres bálvásárló szatyor – én nem ezt a hasonlatot használtam volna, de tény, ami tény igaz. Hiszen a mi vámpírerőnknek Lizzy súlya nevetségesen kicsi, szinte meg sem érezzük.
– Nem akarok ma gyakorolni – mondta megint elszontyolodva.
– De fogsz – felelte Alice vidáman, majd rákacsintott. – Láttam!
– Szuper – mormolta kedvesem egyhangúan. Feltűnés nélkül felmentem a szobámba, ahol már az egész családom várt, az ágyamon üldögélve. Elővettem egy unalmas újságot, és befészkeltem magam közéjük.

Ők csendben hallgatták Edward halk duruzsolását, ami engem nem nagyon érdekelt, még mindig duzzogtam. Ekkor Edward felnevetett.
– Azon mérgelődik, hogy ilyen különleges – tolmácsolta Lizzy gondolatait mosolyogva. – De ha nem lenne benne semmi különleges, akkor talán fel sem figyeltél volna rá. - Ó, dehogyisnem
– Igazából nem a képességére figyeltem fel, hanem a formás fenekére – nevettem el magam. Halottam, ahogy Pam közvetíti a szavainkat, és szinte láttam Lizzy arcát, amint elpirul.
– Edward, hagyd a gondolataimat – motyogta zavarral a hangjában. – És Emmett te… áh, hülye – nevette el magát, mire mi is hatalmas kacagásban törtünk ki.

Ezután, én is figyeltem, hogy Edward mit mond, és együtt nevettem a többiekkel, amikor Edward felnevetett, hogy nem csak táskához, de elemhez is hasonlították. Közben büszke is voltam rá, mivel annyira ügyes, hogy lebegtetni tudta a tollpihéket, és alig vártam már, hogy magam is lássam.
Végre kimentek az udvarra, mi pedig mindannyian az ablakoz mentünk, és most már saját szemünkkel láthattuk, hogy az én különleges szerelem mire képes.

– Te is hallod? – kérdezte Lizzy csukott szemmel, mire mindannyian fülelni kezdtünk, csak Edward somolygott magában, mert ő bizony hallotta Lizzy gondolatain keresztül.
– Mit kéne hallanom? – kérdezte Pam.
– A szelet, ahogy beszél – kuncogta szerelmem.
– Érdekes egy megfogalmazás, de igaz – nevette el magát Edward is.
– Lizzy, én nem hallok semmit – mondta Pam, ahogy mi sem hallottunk semmit – Pedig elhiheted, nekem jó a hallásom – őt is bosszantotta, hogy nem hall semmit, fél szemel felnézett ránk, de mi is csak a fejünket ráztuk.
– Pedig egyre hangosabb – kiabálta Lizzy, mintha valami hangosat hallana, Edward is megmoccant.
Ekkor egyszerre több dolog is történt, Alice halk sikolyára ránézem, majd a következő pillanatban Pam kiáltását halottam. Odanéztem, és azonnal cselekedtem. Kiugrottam az ablakon, de túl későn.

– Lizzy, térj magadhoz, elsodor – kiabálta megrémülve, és megpróbálta elkapni.
– Lizzy – üvöltöttem én is, de akkor már túl messzire vitte a hurrikán, már csak annyit láttam, hogy a teste elernyed, és zuhanni kezd, egy pillanatig sem gondolkoztam, ész nélkül utána rohantam. – Édes istenem, csak ne essen semmi baja – fohászkodtam hangosan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés