(Edward szm.)

Nem kellett sokat keresnem az iskolát mivel Forks nem mondható éppen nagyvárosnak ezért itt szinte minden egymás hegyén, hátán van.

A parkolóba érve találtam is egy ideális helyet magamnak majd gyorsan beálltam. Mielőtt kiszállhattam volna már hallottam is az idegesítő gondolatokat. Talán az évtizedek alatt megszokhattam volna, mégsem tettem. Igazából sosem fogom tudni, hiszen minden ember más és más, a gondolataik egyre csapongóbbak szokatlanabbak.

„Ez meg ki a fene!”

„Fúú azta de fasza verda!”

„Vajon jóképű?”

„A sofőr is szexi lehet, mint a verdája?”

De azután se lettek jobbak miután kiszálltam. Céltudatosan tettem ki lábam a biztonságot nyújtó autómból, lassan és megfontoltam szedtem össze a papírokat a beiratkozáshoz, nehogy egy óvatlan gyors mozdulattal lebukjak. Sosem szerettem ezeket az első pillantásokat, mivel ilyenkor még jobban megnéznek, mint valami kirakatbabát. Nyálveszteséges és idegesítő…

„Mit keres itt ez a nyápic?” – valahogy gondoltam. Már kedvelnek.

„Biztos ez az egyik Cullen. Apám, de helyes.” – tudom.

„Ez igaz? Ez egy félisten!” – lejárt szöveg, hallottam már.

„Hulla jó. Most majd az összes csaj csak vele fog foglakozni ahelyett, hogy engem istenítenének, ahogy általában szoktak. Ha így lesz, kajakra beverem ennek a nyálgépnek az arcát.” – azt azért megnézném.

Némelyik gondolaton nevetnem kellett, de mivel nem tehettem, - mert akkor mindenki hülyének nézne - ezért csak egy mosolyt engedtem meg magamnak. Elindultam a „Tanulmányi Iroda” felirattal ellátott épület felé.

Kellemesen meleg volt bent. Egy pult mögött és több stóc papírköteg mögött egy harmincas éveiben járó nő ült. Nagyon dolgozott valamit, mert azt sem vette észre, hogy beléptem.

-          Jó napot! A nevem Edward Cullen. – mosolyogtam rá a nőre mire a szíve egy-két ütemet kihagyott.

-          Öhm… szervusz! Oh, igen hallottam, hogy most költöztetek ide. Tudod ez egy kisváros. – indokolta előző állítását mivel értetlen arccal néztem rá.

-          Szeretnék beiratkozni és a testvéreimet is beíratni. Itt vannak a szükséges iratok. – nyújtottam a pult felett egy fehér borítékot, amit Jasper adott még reggel. Épp akkor hozta el az ismerősétől a hamis nyomtatványokat.

-          Igen, azonnal intézem. Kérem, foglaljon helyet. – mutatott a szemben lévő székekre.

Leültem, majd vártam. Vagy már egy fél órája ott ültem és hallgattam a nő gondolatait. Folyton engem elemezgetett, meg, hogy ha pár évvel fiatalabb lenne, akkor hogyan csavarná el a fejemet. Nagyon nem érdekelt, egyedüli problémám az volt, hogy közben a keze alig mozgott. Nem volt kedvem egésznap itt dekkolni, ezért bementem utána és ösztönöztem egy hatalmas mosollyal. Nem mindig használtam ki ezt a „tehetségemet” de néha jól jött és tényleg ezután rögtön gyorsabbra fogta a tempót és húsz perc alatt végzett is. Még adott pár papírt, hogy írassuk alá majd a tanárokkal és a kezembe nyomta az órarendjeinket is. Megköszöntem majd távoztam az épületből. De bár ne tettem volna. Épp szünet volt és mindenki az udvaron lebzselt. Már majdnem eljutottam a kocsimig mikor egy barnahajú kicsit kihívó lány odajött hozzám. Igaz félve, mivel az emberek automatikusan tudják, hogy nincs velünk minden rendben és a vészcsengő örült módjára csilingel a fejükben. Úgy látszik ennek a lánynak nem elég hangos az a bizonyos csengője.

-          Szia. – mosolygott ő szerinte csábosan, de szerintem csak merő próbálkozás volt az egész. – Te új vagy itt? – mintha nem látná.

-          Szia. Igen. Nemrég költöztünk ide a családommal. A nevem Edward Cullen. – nem igaz, hogy nem tudja legalább ilyenkor abbahagyni a fantáziálgatást. Könyörgöm, itt vagyok mellette. Nem is tudom, mit csinálna, ha tudná, hogy hallom a piszkos gondolatait. – ezen a gondolaton jót mosolyogtam magamban.

-          A nevem Jessica. Ha kell valami nyugodta keress meg. Úgy ismerem a sulit, mint a saját tenyeremet. – és csak mondta és mondta. Le sem lehetett lőni, vagy tíz percig ecsetelte nekem hogy milyen a suli meg a tanárok ki jó ki szemét és bla bla bla. Egy vámpírnak megfájdulhat a feje? Mert ha igen akkor azt hiszem az enyém ebben a pillanatban fájdult meg ettől a Jessica nevű lánytól.

-          Öhm… köszönöm az eligazítást, de nekem most mennem kell. Szia. – intettem neki majd elindultam a kocsimhoz. Már előre látom itt a napjaimat. Unalom, unalom és még több unalom, ja és Jessica meg Jessica. Nem tudom, hogy fogom levakarni magamról. Már azt tervezgeti milyen lesz az esküvőnk. Könyörgöm még csak most látott először. Nem normális az hót ziher. Forks egy kész idegölő város.

-          Örülök, hogy megismertelek. Majd holnap találkozunk. – kiáltott széles mosollyal utánam, de úgy csináltam, mint aki meg se hallotta. Beültem és már indítottam is.

Nem volt túl sok kedvem hazamenni ezért úgy gondoltam benézek apámhoz a korházba. Hátha kell neki egy kis segítség.

Carlisle Port Angelesben dolgozott orvosként, a családja után a munkája volt a legfőbb az életében. Mindig is büszke voltam rá, hiszen a mivolta ellenére is annyira könnyen viseli a vért. Hálás voltam, mivel felépítette családunknak az életünket sok-sok évtizeden keresztül. Apám helyett apám volt, úgy gondolt rám és fivéreimre, mint a saját gyerekeire. Nem csak eljátszotta ezt a dolgot a titok érdekében, hanem komolyan is gondolta, őszintén, szívből csinált és mondott minden egyes szót velünk kapcsolatban. Ő volt a családfő, az apa, akinek sokat köszönhetek…

Leparkoltam a parkolóban, majd befelé vettem az irányt. Én is dolgoztam már kórházban, három orvosi diplomával is rendelkezem, de dolgozni nem igen dolgozhatnék, mivel korom nem engedné. Hiába vagyok több mint száz éves, kinézetre csak tizenhét vagyok, így nem hiszem, hogy sok esélyem lenne, esetleg csak ápolóként. De azt hiszem, ez nem is az én világom…

A gondolatokat kezdtem figyelni, mivel rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol van az apám. Persze könnyen ment minden, hiszen mindenkinek a feje csak ő vele volt tele. Elég volt csak pár gondolatfoszlány, máris megtaláltam. A folyosón állt egy ápolónővel, aki már lassan az ájulás szélén állt a látványtól. Megbabonázva figyelte, ahogy apám az utasításokat mondja, s közben a megsárgult papírlapot szemléli.

-          Szia! – köszöntem apámnak, majd a nő felé fordultam. Ha azt hittem, hogy az ájulás szélén, hát akkor most a szívroham kerülgette. Pedig még nem is mosolyogtam, gondolatai máris megteltek mindenfélével. Legfőképpen a tökéletességünket nem értette, nem akarta elhinni, hogy ilyen emberek is élnek a világon. – Üdvözlöm. – mondtam, és kivételesen nem mosolyogtam, habár neki még a hangom is elég volt.

-          Szia, fiam. – üdvözölt apám meglepetten, majd ismét az asszisztens felé fordult. - Akkor kérem, nézzem be Mr. Hislon kórtermébe. Talán a kötést is lecserélhetné. – mondta. A nő persze csak dadogott, majd el is ment. – Talán menjünk az irodámba. – intett a folyosó végére. Beszálltunk a liftbe, egy emelettel feljebb mentünk, majd ott jobbra fordulva a folyosó végi kis irodába mentünk. Igen takaros volt, olyan pont Carlisle-nak való.

-          Esme ha látta volna ezt, mint amit én, szerintem már féltékenységi rohamot kapna. – viccelődtem, mivel nagyon jól tudtam, hogy anyám nem ilyen. Csupa szív és szeretet, nagyon jól tudja, hogy Carlisle mennyire szereti.

-          Nincs oka rá. – lépett a bőrfoteléhez ő is mosolyogva. - Minek köszönhetem látogatásod? – kérdezte, miközben mindketten helyet foglaltunk az asztalnál.

-          Csak beiratkoztam az iskolába, és gondoltam eljövök, megnézlek. – motyogtam, miközben a gondolatait lestem. Eléggé zavartak voltak, egy páciensen gondolkozott, de tisztán nem értettem, hogy mi lehet a baja.

-          Minden rendben? – kérdeztem homlokráncolva, pár perccel később. Kurtán megrázta a fejét, mintha most akarna elhessegetni valami emlékképet, majd szólásra nyitotta a száját…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés