(Edward szemszöge)



Másnap reggel, ha nehezen is, de elszakadtam Bellától, hogy elindulhassunk Johannához, onnan pedig Justinhoz a kórházba. Már az ajtóban jártunk fogadott apámmal, amikor Bella még visszahúzott egy utolsó csókra, mielőtt elmegyünk Johannáért.

- Mit csinálsz ma nélkülem? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Talán kivételesen újra kedvet kapok a vásárláshoz, mivel ma Emmett lesz a személyes hordárunk – csillant fel a szeme.

- Gonosz vagy – csóváltam meg a fejem.

- Ez van, így kell szeretni – rántotta meg a vállát. – Egyébként nem tennék ilyet, már eleget szekáltam Emmettet mostanában. Megnézem, hogy hogy vannak a fiúk, és Nahtalie meg Gabriella. Tegnap nehéz napjuk volt. Estére viszont ott leszek. Hova is foglaltál nekünk szobát?

- Hát igazából csak Port Angelesben, mert gondoltam, hogy jobb, ha most nem megyünk túl messzire, hátha történik valami.

- Oké, akkor este Port Angelesben. Ott csak egy szálloda van, igaz? – kérdezte elgondolkozva.

- Igen, csak egy. Nem tudod eltéveszteni – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – sóhajtott fel. Vámpír létére még mindig nem tökéletes a tájékozódó képessége. Ez aranyos.

- Este találkozunk – nyomtam még egy puszi a szájára. Majd Carlisle után siettem, aki már a kocsiban várt.

- Bocsi – néztem fogadott apámra bocsánatkérően.

- Semmi baj, üdítő látvány téged is végre boldognak látni – legyintett. – Viszont most már induljunk, hogy Johanna ne várjon ránk sokáig.

- Ugyan már. Az én vezetési stílusommal, három perc és ott vagyunk – pörgettem fel a motort.

- Azt tudom, ezért is vagyok hálás, amiért Johannával nem így hajtod ezt a szerencsétlen autót. Szegény lány idő előtt kapna szívrohamot.

- Tudok kíméletesen vezetni, ha akarok, csak úgy unalmas – forgattam meg a szemeimet. – Na, de induljunk – tapostam a gázba. A kocsi pedig hatalmas porfelhőt hagyott hátra maga után, amikor kifaroltunk.

Rekordidő alatt értem oda Johanna házához. Összesen két perc, három másodpercbe telt. Bár ha egy rendőr lefülelt volna, akkor egy életre ugrana a jogsim. Amit három perc alatt megoldanék, mert simán hamisítok egy másikat, de azért kellemetlen lenne, ha vámpír létemre lebuknék. Amint odaértünk az ajtó szinte rögtön kivágódott, és Johanna lépett ki rajta, és hatalmas lelkesedéssel köszönt nekünk. Már alig várta, hogy ő és Carlisle elkezdjék a felkészítést. Szokásunkhoz híven kinyitottuk előtte a hátsó ajtót, és ő már gondolkodás nélkül foglalta el a helyét a hátsó ülésen. A jelek szerint már teljesen túljutott az autó fóbiáján, aminek örülök, mert szörnyű volt a fejében lejátszódó lehetséges haláleseteinket nézni.

- Mivel kezdjük? – kérdezte izgatottan Carlisle-t.

- Csinálunk egy újabb felvételt a problémáról, azután pedig rutinvizsgálatok. Vérkép, pulzus, vérnyomás, ha pedig minden rendben van, akkor három nap múlva ideér a barátom Dr. Coleman, és ha ő is egyetért velem, akkor meg is műti Justint – magyarázta Carlisle.

- Nagyszerű – mondta Johanna izgatottan. Már most teljesen biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj, pedig, ahogy Carlisle elmondta, azért nem lesz sétagalopp a műtét.

Nem telt sok időbe, és már a kórház előtt is álltunk. Johanna, mint mindig előresietett, és berontott Justin szobájába. Nagyon édesek voltak így együtt. Kár, hogy nem tolmácsolhattam Justin gondolatait a húgának, mert néha alig bírtam visszatartani a nevetést, de azért nagy nehezen türtőztettem magam. Van a srácnak stílusa, és humora is az egyszer már biztos. Szerencsétlen tíz éve éhezik, mert az infúzió nem igazán elégíti ki az étvágyát, úgyhogy egyfolytában követeli gondolatban, hogy most már egy kis kólát kérne vénásan, és lehetőség szerint hozzá egy sajtburgert és egy adag sült krumplit. Aztán levezetésnek egy egész tál meggyes pitét, fagyival. Ha nem tudnám, hogy ember, azt hinném, hogy vérfarkas gének vannak benne, mert annyit akar enni, hogy az már fizikai képtelenség. Ráadásul pont olyan egészségtelen táplálkozásra vágyik, mint a húga. Tegnap itt a kórházban Johannának is rendeltünk egy kis főzeléket, hogy egyen valami mást is a pizzán kívül, erre fel volt háborodva, hogy mindenféle azonosítatlan zöldségmaradvánnyal akarjuk megetetni, aztán „evett” négy kávét sok cukorral, meg egy zacskó mazsolás drazsét. Azóta Carlisle nem próbálja egészséges étkezésre szoktatni a tanítványát, mert még a pizza is jobb, mint a koffeinmérgezés mazsolás drazséval.

- Szia, Justin! Már csak néhány nap – szökkent testvére mellé Johanna, és megfogta a kezét.

- Szia, hugi! Mostanában nagyon sűrűn jössz, hála az égnek, mert ha tudnád, hogy micsoda begyöpösödött alakok dolgoznak itt. Mind karót nyelt, az egészen biztos. Ráadásul valami idióta tűpárnának néz. Tegnap is belém bökdöstek vagy három akármit, miután elmentetek, aztán meg alig bírtam elaludni – panaszkodott gondolatban Justin. – Na, sebaj, azért szeretlek, tudom, hogy az én érdekemben szurkáltatsz halálra, de azért még megkapod a magadét, amiért egy időben nem is jöttél a közelembe. Hiányoztál. Unalmas itt nélküled, mert senki nem beszél hozzám rajtad kívül. Meg egyébként is, hé… - morgolódott, amikor Carlisle megszúrta, hogy vért vegyen. – Lassan elfogy az összes, és itt fogok feküdni összeaszalt múmiaként. Komolyan rám van írva, hogy tűpárna? Ha egyszer kikerülök innen, akkor minden orvost összeszurkálok ez biztos. Szerintem már nincs is vénám. Na jó, de legalább ez a Dr. Cullen képes úgy vért venni, hogy egyszer szúr belém, nem csak tippel, hogy hol kéne megszúrni. A múltkor szerintem rám szabadítottak egy tanulónővért, mert hatodszorra sikerült neki. Szerencsétlen kómás betegeket kísérleti nyuszinak használják. Azt hiszik, hogy nekünk úgysem fáj. Bár én a nem is vagyok kómás, de lényeg a lényeg, ez nem fair az öntudatlanokkal szemben. A főorvos, meg csak zöldségnek hív engem már vagy öt éve. Szerinte élek, létezem, de az agyamnak már úgyis mindegy ennyi idő után. Pedig ha tudná, hogy simán elvégeztem a középiskolát a húgom felolvasásaiból. Fősulira meg még mehetek, ha annyira akarok. Bár, ha egyszer kikerülök ebből az állapotból, akkor bulizok, az tuti. Rám férne egy alapos, ereszd el a hajamat. Még nem is ittam alkoholt. Hé, már nagykorú vagyok. Ez az, ha kikerülök innen, akkor az agysejtjeim néhány százalékát feláldozom az alkohol oltárán. Bedobok néhány sört, ahogy szokták mondani. Aztán szerzek valami jó munkát, és meghálálom a húgomnak a sok áldozatot, amit értem hozott. Annyi mindenre vágyott, de semmit nem valósított meg, mert szükség volt a pénzre, hogy engem kezeltessen. Abbahagyta a balettet, feláldozta a kedvenc smaragdos nyakláncát, amit a születése alkalmából kapott még csecsemőként. Anya szinte minden ékszerét, kivéve a jegygyűrűjét. Ki tudja, hogy melyik zálogházban lehet már az a kicsi smaragd hold, amit annyira szeretett. Bár visszakaphatná. Ráadásul feladta a szerelmet, az érzelmeket. Mindent gépiesen csinál, és tökéletesen, nehogy egy hiba miatt egy fillért is veszítsen. Ez nem mehet így tovább. Teljesen elvesztette a gyerekkorát, és önmagát is. Én emlékszem még arra az időszakra, amikor boldogok voltunk. Még csak vidámparkban sem volt hatéves kora óta, akkor meg még alig ülhetett fel valamire.

- Kész is vagyunk – vette ki a tűt fogadott apám. Ezzel megszakítva Justin hosszú gondolatmenetét. Mintha láttam volna azt a kérdéses smaragd ékszert abban az ékszerboltban Port Angelesben. Na, ennek majd utána nézek, hátha rátalálok. Billynek történetesen jó esélyeket adhatna a kis medál egy lánccal. Legalább Johanna végre rendesen szóba állna vele.

- Mérjek vérnyomást, és pulzust? – kérdezte Johanna izgatottan.

- Az nagyon jó lenne, én pedig addig Edwarddal elmegyek a leletekért, amiket lekértünk – mondta Carlisle. Johanna pedig bólintott.

- Mi a helyzet? – kérdeztem, amikor kiértünk.

- Szerintem minden rendben lesz három nap múlva. A teste teljesen alkalmas egy műtétre. Nincs legyengülve, és minden eredménye bőven határon belül van. Talán csak egy kicsit alultáplált, de ez amiatt van, hogy nem evett jó ideje normális ételt.

- Azt tudom, pedig szegény már nagyon szeretne – kuncogtam fel. – Bocsi, ez nem kárörvendés, de nagyon mókásak néha a gondolatai. Szerintem a húgával és egy megpakolt asztallal álmodik.

- Ez könnyen előfordulhat. A lényeg, hogy sikerüljön a műtét, utána már élvezheti mindkét vágyát – mosolyodott el Carlisle. – Sajnálom, hogy Johanna nem fordult már korábban hozzám. Akkor a bátyja talán már teljesen jól lenne, de már csak pár nap.

- Öhm… még nem szóltam, de Bellával Port Angelesben éjszakáznánk – mondtam kissé zavarban. Nyilvánvaló, hogy mire készülünk, és nem mintha nem lenne ez természetes folyamat a pároknál, de azért a fogadott apámmal erről beszélni egy kicsit kínos.

- Tudom, fiam. Sajnálom, hogy Emmett nem hagyott békén titeket, de hát tudod milyen, és megértjük, hogy kettesben akartok lenni egy kicsit. Bár tudtuk, hogy mire készültök, mert Bella elkottyintotta Esmének, hogy ma éjjel nem lesztek otthon.

- Nocsak, az én Bellám ilyen kis pletykás lett? – kérdeztem meglepetten.

- Csak Esmének mondta el, de Alice meg már úgy is látta, hogy mit terveztek – legyintett Carlisle. – Emmettet pedig Rose majd féken tartja, hogy ne tudjon utánatok jönni.

- Azért hálásak leszünk – bólintottam rá. Emmett még képes lenne, és ránk nyit, vagy csak lekameráz. Mindenre elszánt, ha egy jó mókáról van szó. Egyébként is bosszút forral Bella ellen.

- Justin egyébként továbbra is olyan aktívan gondolkozik, mint eddig? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, igazság szerint egyre jobban felélénkül, ahogy közeledik a „szabadulás” napja, ahogy ő fogalmaz.

- Nem gondolt arra, hogy fáj a feje? – tette fel az újabb kérdést Carlisle.

- De egyszer említette, hogy már tíz éve fáj a feje. Még tegnap említette – mondtam határozottan.

- Nagyszerű – mosolyodott el Carlisle.

- Eddig nem díjaztad a szenvedést – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Ha fáj neki, akkor az azt jelenti, hogy a sejtek mindenhol életben maradtak a rög ellenére is, és nem szenvedett a közvetlen környezete a problémának károkat. Ez fontos lesz a felépülésben.

- Oh, értem már. Igen, rémlik valami ilyesmi az egyik orvosiról, csak akkoriban még rosszabb volt a technika, így nem nagyon veséztük ki a dolgot – gondolkodtam el.

- Lehet, hogy újra itt lenne az ideje a fejlesztésnek – vigyorgott rám.

- Egyelőre majd szerzek be könyveket. Jobb nekem otthon tanulni, és egyébként is, most a család az elsődleges.

- Jó hozzáállás, legalábbis a családhoz – veregette meg a vállamat. – Ha már a családról beszélünk, akkor tűnés innen. Menj a fele… vagyis a szerelmedhez – javította ki magát Carlisle.

- Rendben, megyek – vigyorogtam rá.

Talán tényleg itt lenne az ideje, hogy megkérjem a kezét? Nem akarom lerohanni azok után, hogy még csak most kezdünk el újra boldogok lenni. A gyűrű már megvolt akkor is, amikor elhagytam. Aznap akartam megkérni a kezét, amikor az a végzetes félreértés történt. Édesanyám gyűrűje, már egy hete a zsebemben lapult, de nehéz volt összeszedem a bátorságom, hiszen Bellának elég negatív élményei voltak a házaséletről. Vajon igent mondott volna akkor? Bár ha a gyermekünket ennyire boldogan várta, akkor valószínűleg igen. Várok még néhány hetet, nem akarom lerohanni. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már a szálloda előtt állok. Gyalog sem volt messze, pedig a kocsit direkt otthagytam Carlisle és Johanna számára. Még van néhány órám, amíg Bella megérkezik. Addig talán megnézem azt az ékszerboltot. Tudom, hogy láttam már azt a smaragd medált. Gyorsan megtaláltam a helyet, amit kerestem, és azonnal bementem. Az eladó persze emlékezett rám. Hát igen, a múltkor nem voltam rest sokat vásárolni nála.

- Jó napot, Uram – mosolygott rám kedvesen. – Segíthetek?

- Igazából igen – viszonoztam a mosolyát, mire a szíve kihagyott egy ütemet. – Egy smaragd, hold alakú medált keresek – néztem körbe.

- Nos, történetesen van egy ilyen medálunk – csillant fel a nő szeme. Majd az egyik pult mögé sietett, és kivette az apró kis ékszert.

- Melyik üzletből való? Milyen modell? – kérdeztem kíváncsian.

- Sajnos nem tudom, Uram – szeppent meg. – Egy fiatal lánytól vette meg a főnököm, akinek sürgősen szüksége volt pénzre. Szegényt nagyon sajnáltam, mert a munkaadóm jó, ha az érték felét kifizette a lánynak. Ráadásul úgy láttam az arcán, hogy a lánc eszmei értéke még sokkal nagyobb, mint bármi másé. Reméltem, hogy egyszer visszajön majd a medáljáért, ezért is tettem viszonylag eldugott helyre, de már egy éve, hogy itt hagyta. Attól tartok, hogy már nem fog érte jönni.

- Emlékszik a lány nevére is esetleg? – kérdeztem ellenállhatatlan mosollyal az arcomon.

- Valami J betűs volt – esett gondolkodóba a lány. – Julie, Joseline, Johan, már a nyelvemen van – nézett rám.

- Johanna? – kérdeztem rá.

- Ez az – mosolyodott el. – Honnan tudta?

- Maradjon köztünk, de ismerem a gazdáját, és vissza akarom juttatni hozzá – mondtam boldogan.

- Ez nagyszerű. Akkor szabad csomagolnom? – kérdezte a lány boldogan.

- Igen, legyen szíves díszcsomagolásba tenni. Én pedig addig még körbenéznék – kezdtem el nézelődni.

- Természetesen, Uram – szólt utánam a lány.

Kíváncsian nézelődtem, és kerestem valamit, ami igazán Bellához illő lett volna. Tudtam még régről, hogy a szolid, kecses darabokat szereti. Tehát valami ilyesmit szerettem volna neki venni. Már kezdtem feladni, hogy megtalálom a megfelelő darabot, de akkor hirtelen megláttam. Egy apró, mélykék csepp alakú kristály medál volt fehérarany foglalatban, és fehérarany lánccal. Tökéletesen illet Bellához.

- Még ezt a medált legyen szíves a lánccal együtt – mutattam meg a kis ékszert.

- Ezt is becsomagolhatom? – kérdezte a lány.

- Igen, legyen szíves – bólintottam rá.

- Azonnal – mondta. Majd kivettem a nyakláncot és felmutatta nekem, hogy így is tetszik-e. Azt kell, hogy mondjam, hogy így még szebb volt. Ez a tökéletes ajándék a kedvesem számára. – Megfelel?

- Igen, tökéletesen – vágtam rá azonnal.

A lány gyönyörű díszcsomagolásokat készített, és nagyon reméltem, hogy elnyeri majd Bella tetszését az ajándékom. A smaragd holdat pedig átengedem majd Billynek, hátha ezzel egy kicsit megtörik a jég Johanna szívében. Tudom, hogy Billy nem akarta a segítségünket kérni, mert nem tartotta tisztességesnek a megoldást, de szerintem, ha elmesélem, hogy mennyire fog örülni a lenyomata ennek a láncnak, akkor azonnal felhagy az ellenkezéssel.

- Köszönöm – mondtam, miután kifizettem az ékszereket. Majd kisétáltam a boltból.

- Mi köszönjük, Uram – szólt utánam a lány.

Az ékszerbolt után rögtön a szállodába mentem, hogy előkészíthessek estére mindent. Amint odaértem felvettem a kulcsot, és a szobánk felé vettem az irányt. Beletettem a kulcsot a zárba, és lassan benyitottam, nagyon reméltem, hogy szép a lakosztályuk. Amint beléptem hatalmas meglepetés ért. Bella feküdt az ágyon, ugyanabban a kék hálóingben, amiben legutóbb várt rám. Döbbent arckifejezésem láttán azonnal felkuncogott.

- Hogy kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, egy kis csellel – villantotta ki a fogait. – A portás fiú igen készséges volt, amikor megrebegtettem a pilláimat. Alice pedig elárulta, hogy mikor jöjjek, hogy még legyen időm elkészülni, mielőtt ideérsz.

- Tehát a hátam mögött flörtölgetsz a személyzettel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Hát ez igazán szép.

- Na és te, hogy szoktad elérni, amit akarsz a csinos hölgyeknél? – kérdezte tettetett morcossággal.

- Jogos – adtam meg magam. Majd gonoszan rámosolyogtam, miközben ráfordítottam a kulcsot a zárra. – A foglyom lettél.

- Oh – nézett rám ijedten. – Mit kívánsz a szabadságomért? – villantak meg a szemei.

- Van néhány ötletem – indultam meg az ágy felé.

- Már félek – kuncogott fel.

- Félhetsz is – bólintottam rá, majd lehuppantam mellé.

A következő pillanatban pedig már szenvedélyesen csókolóztunk. Nem tudtam betelni szerelmem lágy odaadásával, és tökéletes idomaival. Viszont ahogy a hálóing alatt megsimítottam a hasát észrevettem valamit, ami a legutóbb nem tűnt fel. Egy picit kiemelkedett egy csík a bőrén, olyan volt, mintha lenne egy sebhelye. Megszakítottam egy pillanatra a csókunkat, és a hálóinget felemelve kezdtem el vizsgálni a hasát, és ha bár csak alig látszott, de egy nagyobb csík húzódott végig a hasán.

- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

- A vágás, amin Jake kiemelte Anthonyt. Valamiért nem tűnt el, hanem heges maradt – hajtotta vissza a hálóinget idegesen. – Zavar téged, igaz?

- Dehogy – vágtam rá azonnal. – Ne butáskodj. Csak a legutóbb nem tűnt fel.

- Akkor nem igazán a hasammal foglalkoztál – mosolyodott el halványan.

- Ez is igaz – villantottam rá a féloldalas mosolyomat.

- Tényleg nem zavar? Tudom, hogy elég nagy – harapta be az alsóajkát.

- Egyáltalán nem nagy, és alig vettem észre, úgyhogy emiatt nehogy zavarban legyél. Egyébként is, a fiunk születése miatt van rajtad, tehát ez a sebhely a világ legszebbje – húztam le a hegről a hálóinget, és végigpusziltam a kis vonalat. Mire Bella végre újra ellazult. Talán jobb lett volna, ha nem is említem? Áh, előbb-utóbb kiderült volna. Jobb ez így. Így rögtön megnyugtattam.

Ezután már nem beszéltünk. Újra csókba vontam kívánatos ajkait, miközben végigsimítottam a teste minden egyes pontján. Hihetetlenül tökéletes volt. Lassan csúsztattam le róla a hálóinget, nem akartam megválni ettől a szép darabtól, és most kedvesem sem ösztökélt gyorsabb tempóra. Miután lekerült róla az apró kis selyemanyag kezembe vettem csodálatos kebleit, és ajkaimmal a nyakát vettem célba, ezzel elégedett sóhajokat kicsalva belőle. Nem siettem el semmit. Kezem csak hosszú idő múlva vándorolt lejjebb, hogy megérinthessem legérzékenyebb pontját a tökéletesen testhez simuló fehérneműjén keresztül. Amint elértem forróságát elégedett nyögés szakadt fel a torkából, ami engem még bátrabb ostromlásra ösztönzött. Ajkaimmal pedig kínzó lassúsággal értem el melleiig. Addig folytattam ezt a nagyon is bizsergető játékot, amíg szerelmem teste meg nem rándult, és fel nem kiáltott a gyönyörtől. Boldogan segítettem neki meglovagolni a gyönyör hullámait, majd amikor csillapodni látszott, gyorsan felpattantam, és ledobáltam magamról minden ruhámat, és őt is megszabadítottam a falatnyi bugyijától. Ezután azonnal kedvesem fölé gördültem, és egy gyengéd mozdulattal összeforrasztottam a testünket. Lágy, elnyújtott ritmusban mozogtam, ahogy Bella is. Mindketten elégedetten sóhajtoztunk, majd olyasmi történt, amire még nem volt példa. Szerelmem halk, ütemes hangot adott ki magából. Leginkább egy doromboló kiscicához tudtam volna hasonlítani. Ez a hang izgatóbb volt, mint bármi más, amit valaha is hallottam. Egyértelműen kifejezte, hogy mennyire élvezi, amit teszek vele.

- Szép a hangod – súgtam a fülébe. Mire a halk dorombolás, kicsit erőteljesebb lett. – Szeretlek – sóhajtottam még fel. Majd testem elérte a beteljesülést, és Bella is követett néhány pillanattal később, és fojtott sikoltás kíséretében.

- Én is szeretlek – suttogta kedvesem a fülembe. Mikor egy kicsit lecsillapodott a teste. Azonnal a mellkasomra vontam, felrántottam magunkra a takarót, és szorosan magamhoz öleltem. Ő a legtökéletesebb ajándék, amit az élettől valaha is kaptam. Soha többé nem engedem el magam mellől. Gondoltam, majd arcomat selymes hajába rejtettem, és mélyeket lélegeztem édes frézia illatából.

Az éjszaka folyamán még számtalanszor szerettük egymást. Reggel pedig, mielőtt még elindultunk volna oda szerettem volna adni az ajándékát. Kissé bátortalanul vettem elő a kis dobozt a zsebemből, majd Bella elé léptem.

- Ezt az apróságot neked szántam – nyújtottam felé a kis csomagot. – Remélem, hogy tetszeni fog – mondtam, amikor elvette.

- Ebben egészen biztos vagyok – mosolygott rám. Majd kíváncsian feltépte a papírt, és kinyitotta az apró, szív alakú bársonydobozt. – Ez gyönyörű – mondta elámulva. Amikor meglátta az apró kis kristály cseppet. – Imádom – nézett rám boldogan. Majd közelebb lépett és gyengéden megcsókolt.

- Szabad? – kérdeztem. Majd az ékszer felé nyúltam. Én szerettem volna feltenni a nyakláncot.

- Persze – mosolygott rám. Majd hátat fordított, hogy feltehessem a láncot. Néhány másodperc alatt a helyére is került a kis ékszer.

- Fantasztikusan áll neked – mondtam mikor megfordult.

- Köszönöm – csillantak fel a szemei. Én pedig a karjaimba vontam kedvesemet, aki készséggel simult az ölelésbe.



(Johanna szemszöge)



Már napok óta erre vártam. Ma végre eljött az idő. Az utóbbi néhány napban tökéletesen felkészítettük Dr. Cullen segítségével Justint a műtétre. A specialista barátja a doktornak pedig egy órán belül ideér az ideiglenes szállásáról. Hála az égnek dr. Coleman is mindent rendben talált, és elvállalta a műtétet. Már alig várom, hogy túl legyünk ezen az egészen. Már csak hat-hét óra, és Justin megszabadul a rögtől, ami ebben az állapotban tartotta, holnap reggel pedig tíz év után végre újra ki fogja nyitni a szemeit is. Vajon emlékszik rám? Fel fog ismerni? Tudja, hogy mi történt? Annyi kérdésre kell választ kapnom, és neki is annyi kérdése lesz biztosan.

- Johanna – szakított ki Carlisle a gondolataimból.

- Igen? – néztem fel rá.

- Itt az ideje, hogy előkészítsük Justint a műtétre. Szeretnél jelen lenni, és segíteni? – kérdezte Carlisle kedvesen.

- Igen, ha lehetne, akkor részt vennék benne – álltam fel remegő lábakkal.

- Rendben van, de a műtőben nem lehetsz bent. Tudod, hogy nem lehet – tette a vállamra a kezét.

- Igen, tudom. Személyesen érintett vagyok az esetben, így nincs helyem a műtőben – mondtam lehajtott fejjel.

- Vigyázni fogunk rá – ígérte. Én pedig hittem neki. Majd olyat tettem, amit már nagyon régen nem. Közelebb húzódtam Dr. Cullenhez és átöleltem a derekát. Először meglepődött, de aztán visszaölelt. – Minden rendben lesz – simogatta meg a hátamat. Majd elengedett és rám mosolygott. – Gyere, itt az idő.

- Jó, menjünk – biccentettem. Majd azonnal követtem mentoromat Justin szobája felé.

Amikor beléptünk meglepő látvány fogadott. Legalább öten sürögtek a testvérem körül. Nem szokott ennyi ember foglalkozni egy beteggel. Erre Carlisle csak rám mosolygott. Na persze, biztosan az ő keze van a dologban. Justin már a mellkasáig betakarva feküdt az ágyon. Az altató orvos még egyszer ellenőrzött mindent. A műtéthez szükséges vért már felhozták, hogy pótolni tudják majd a veszteséget. Egy lány pedig éppen borotvával közelített a kijelölt pont felé.

- Majd én – álltam elé. Majd elvettem tőle a borotvát, és a többi kelléket. Nem akartam megbántani a lányt, de ahogy remegett a keze, még belevágott volna a fejbőrbe. Leültem az odakészített székre, és óvatosan elkezdtem megszabadítani a hajtól a kijelölt területet. Néhány perc alatt végeztem is. Nem kellett nagyon sok helyet felszabadítani a műtéthez. Majd néhány hétig hord sapkát, a műtét után, aztán pedig úgyis visszanő a haja. Az az egy óra olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Már csak arra eszméltem fel, hogy a doktor, aki műteni fogja belépett az ajtón.

- Jó reggelt – jött be Dr. Coleman. – Carlisle, kezdhetjük? – nézett rá kérdőn.

- Igen – bólintott rá a mentorom. – Minden készen áll, úgyhogy induljunk.

- Akkor mosakodjunk be – bólintott rá az specialista. – Nem lesz semmi baj Johanna – fordult felém. – Nem szoktam elveszíteni a betegeimet, és őt sem fogom – szorította meg a kezemet.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. Bár belül már sikítottam. Azt hiszem, hogy nehezebben fogom viselni a várakozást, mint hittem.

A következő pillanatban Carlisle és Dr. Coleman eltűnt az ajtó mögött, hogy előkészüljön a műtétre, Justint pedig két ápoló áttolta a műtőbe. Én pedig ott maradtam egyedül a bizonytalansággal, ami lassan teljesen eluralkodott rajtam. Kitámolyogtam a folyósóra, és le is telepedtem az első üres padra, majd a kezeimbe temettem az arcomat. Néhány perce ülhettem még csak ott, amikor hirtelen hideg karok öleltek magukhoz. Felnéztem, mert azt hittem, hogy Edward az, de legnagyobb meglepetésemre valaki más volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés