(Edward szemszöge)


- Nem! Ez hazugság! Rose, kérlek, mondd el az igazat! – kiabáltam rá húgomra, aki bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Sajnálom… de Bellát megölte a Volturi – motyogta, mire Emmett védelmezően átölelte a vállát. Alice Jazzt átölelve próbált megnyugodni, sikertelenül.
A fájdalom, ami hatalmába kerített, maga volt a pokol, rosszabb a halálnál, rosszabb az átváltozásnál, rosszabb minden másnál… Leereszkedtem a földre, és görcsösen szorítottam a hajam. Fohászkodtam Istenhez, hogy nyissa meg alattam a földet, s küldjön egy érzéketlen világba, ahol nincsen fájdalom, ahol nem kell elviselnem az ő halála által okozott ürességet, ami bennem van.
- Edward, kisfiam! Gyere haza, ott mindent megbeszélünk… - susogta Esme. Ránéztem kínokkal teli arcára, és megfogtam a kezét.
- Anya, te mindig azt mondtad, hogy ahol a szívem, ott az otthonom – keserűen elmosolyodtam. – Nála volt a szívem, és ő örökre elvitte tőlem – felpattantam, nem foglalkozva családommal, és a máglya felé vettem az irányt.
- Edward! Várj! – szólt Rose, és hallottam, ahogy utánam fut. – Kérlek, még valamit mondanom kellene…
Lelassítottam futásomat, mígnem kocogás, végül séta lett belőle. Rosalie időközben utolért.
- Figyelj, Edward… szerintem nem nagyon kéne elmenned oda… a Volturi még ott van… és nekünk szükségünk van rád… - mondta zavartan.
- Látnom kell…
- Edward, csak még több fájdalmat akarsz magadnak okozni? Bella sem így akarna látni…
- Azt hiszem, igazad van – felsóhajtottam. Együtt futottunk vissza a házhoz, ahol mindenki az ebédlőbe várt minket.
- El kell költöznünk – suttogtam, és az asztalt kezdtem el tanulmányozni.
- Igen, mi is ezt beszéltük meg, de előtte… - tartott egy kis szünetet Carlisle. – szeretnék egy emléktáblát elhelyezni Marienek, Johnnak és – itt felsóhajtott – Bellának.
Bólintottam, és innentől kezdve befejezettnek tekintettem a beszélgetést.
- Várj! – szólalt meg Esme. Megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
- Nekünk is ugyanúgy hiányzik, mint neked. De tudnod kell, Bella boldogan szeretne látni téged… - hangtalan zokogásba kezdett, mire Carlisle nyugtatóan átölelte. Többé már nem érdekeltek családom sajnálkozó gondolatai, egyedül akartam lenni, a fájdalmammal.
Felrohantam Bella szobájába. Megálltam a helyiség közepén, és körül néztem. Mindenhonnan az ő illata áramlott felém. Mélyen magamba szívtam. Ezt már sosem fogom érezni.
Az eddig elfojtott érzelmeim most felszínre törtek, és én átadtam magam neki. Szépen lassan leültem, és fejem a kezeimbe temettem.
Én nem tudok nélküle élni! Ő olyan, mint… a nap, a hold, a csillagok. Ő nekem a levegő, az élet! Ő a mindenség!
Hirtelen felkaptam a fejem, és egyenesen a velem szemben lévő képre néztem. Bella, Marie és John voltak rajta. 3 személy, akinek tönkre tettem az életét.


Felálltam, és az éjjeliszekrényhez léptem, ahol a kép volt. Olyan boldognak tűnt… Most meg… halott.
Az öklömmel belecsaptam a falba, ahol ütésem hatására egy hatalmas lyuk keletkezett. Még egyszer ránéztem a képre, majd kiugrottan az ablakon. Túl sok volt az emlék, túl sok tárgy volt, ami Rá emlékeztetett.
Egyenesen az erdő mélyébe rohantam.
A következményeken nem gondolkozva elkezdtem tövestül kicsavarni a fákat, majd elhajítottam őket. A köveket, amik az utamat állták, szétmorzsoltam. A virágokat, amik most nyiladoztak, holmi gazként letéptem.
Így mentem volna tovább, ha egy apró kéz nem fogja meg a csuklómat. Bolond szívemmel elhittem, hogy Ő az. Hogy nem halt meg, és ő állított meg.
Megfordultam egy hatalmas mosollyal, de amint megláttam, hogy nem Ő az, aki mögöttem áll, felordítottam és térdre vetődtem.
- Edward… - szólított meg egy bársonyos hang.
- Bella, te vagy az? – kérdeztem, és megfogtam kicsiny kis kezeit. Mélyen szemébe néztem, amik most ragyogtak a boldogságtól.
- Edward, nézz rám! Alice vagyok! – sikította, majd kikapta kezét az enyémből, és megrázta a vállam. Elfordítottam a fejem. Ő nem hallhatott meg! Neki élnie kell! Hallanom kell gyönyörű hangját, éreznem kell mámorító illatát, látnom kell kecses alakját!
*,,Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.’’ – jutottak eszembe Heathcliff szavai. Utáltam az Üvöltő Szeleket, most mégis ezt tartottam a valaha megírt legszebb műnek. Mintha csak rólam és Belláról lett volna mintázva…
- Edward… gyere haza! – húzott fel húgom a földről, majd a Cullen villa felé kezdett el támogatni.
Tudom mennyire fáj! – Megráztam a fejem.
Ő nem érezheti át ezt a kínt.
Ugyanezt érezném, ha elveszteném Jaspert… - feléfordultam, és ezt mondtam neki:
- Te sosem fogod megtudni milyen ez az érzés. Te sosem fogod Őt elveszteni. Ő volt a lelkem, a szívem, a mindenem! Ő volt számomra az univerzum! – rám nézett aranybarna szemeivel, amik bánatosan csillogtak. Hirtelen bármit megadtam volna, hogy Bella csokoládébarna szemeibe pillanthassak bele. Csak egy kicsiny ideig…
- Edward! – állított meg húgom, és kezei közé vette az arcomat. – A legjobb barátnőm volt! Megértett engem, szeretett és elfogadott! Hiányzik!
Átöleltem, és fekete hajába fúrtam a fejem. Vártam, hogy a szokásos észveszejtő illatot beszívhassam, de a várt hatás elmaradt. A frézia helyett, most csak Alice orchidea illatát éreztem.
Kibontakozott ölelésemből, és mélyen a szemembe nézett. Nekünk is nagyon hiányzik! Átkaroltam és így indultunk hazafelé.


A nappaliban csak Esme ült, s egy kívülállónak úgy tűnhetett volna, hogy unatkozik. Csak mi tudtuk, hogy magában zokogott és a hatodik gyermekét siratta.
Leültem mellé, majd megöleltem, míg Alice a másik oldalán tette ugyanezt. Fogadott anyánk szorosan magához húzott és hangosan szipogni kezdett. Rémesen érezte magát, pont úgy, mikor vérszerinti gyermekét veszítette el, de legbelül jól esett neki, hogy itt vagyunk mellette.


Órákig így ültünk. Húgom Bellával töltött perceire emlékezett vissza, míg Esme azon gondolkodott, hogy mi lenne a legszebb sírkő a Swan családnak. Azt akarta, hogy amikor búcsút veszünk tőlük, az tökéletes legyen.
A pillanatot Carlisle zavarta meg, mikor belépett az ajtón. Csodálkozva nézett hármasunkra – hisz nem volt hozzá szokva az ilyen jelenetekhez -, de nem szólt semmit, csak megrázta a fejét.
Leült az egyik fotelbe, majd beszélni kezdett.
- Emmett és Jasper segítettek, hogy fennmaradjon a látszat. Elhitettük mindenkivel, hogy Swanék egy szörnyű autóbalesetben meghaltak. A holtestek megégtek, így nehéz lett volna azonosítaniuk őket – közölte szárazon, majd hozzátette. – A temetés 3 nap múlva lesz.
Felsóhajtottam, majd felsétáltam a szobámba. Egyedüllétre volt szükségem.
Bármerre néztem, mindenről csak Bella jutott eszembe. Sose járt ebben a szobában, mégis bármelyik sarokba néztem, csak Ő járt a gondolataimban.
Vajon ez mindig ilyen lesz? Az idők végezetéig utána fogok vágyakozni? Örökké csak az ő eszményi tökéletessége fog eszembe jutni, ha csak ránézek egy nőre?
Megráztam a fejem. Már régóta tudtam ezekre a kérdésekre a választ: Igen…
* Emily Bronté: Üvöltő szelek

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés