(Edward szemszöge)

A látványtól moccanni sem bíró Alice mellett álltam meg. Nem hittem a szememnek. Ha nem tudnám, hogy vámpír vagyok, azt hinném, hallucinálok. Képtelenség, hogy az Bella legyen. Az nem lehet az én törékeny, ártatlan Bellám. Pedig ő az. Amint…nem, képtelen vagyok kimondani. Ahogy láttam Alice kezdett ébredezni a döbbenetből. Legalábbis a gondolatai erről tanúskodtak.

„Edward, látod ezt?”- nézett rám kétségbeesetten, mint aki abban reménykedik, hogy csak álmodik. Mindig a váratlan események okozzák a legkínosabb pillanatokat. Kénytelen voltam lerombolni ezt az illúziót, így bólintottam. Egy mélyről föltörő sóhaj szakadt ki belőle.

„Most mit csináljunk?”- kérdezte tőlem reményt vesztve. Semmi sem jutott eszembe, így egy vállrándítással fejeztem ki a „nem tudom”-ot. Húgom megelégelhette a tétlenkedést, mert megszólalt.

- Bella, Jasper mi folyik itt?- az említettek a nevükre szétrebbentek. Jasper értelmetlenül állt a helyzet előtt, míg Bella arcán kaján vigyor jelent meg. Percekig egyikük sem felelt, amit Alice toporzékolással, és „kitekerem a nyakad” nézéssel hálált meg. Végül Jasper unta meg a „nem szólunk semmit, hátha úgy lenyugszik” szituációt, és félve ám, de megszólalt.

- Alice…ez…- látszott rajta, hogy keresi a szavakat. Létezésemben először láttam Jaspert zavarban. Nem igazán szerette, ha felfedezik a gyengeségeit. Összeszedte minden bátorságát, és újból belekezdett mondandójába.

- Én egyszerűen nem értem mi történt – Alice szúrós pillantásával találta szemben magát, így folytatta. – Én csak a szobánk felé tartottam, amikor egyszer csak hirtelen Bella ugrott a nyakamba. Ajkát az ajkamra tapasztotta, én meg a döbbenettől egyszerűen nem tudtam megmozdulni sem.

Sajnáltam Jaspert. A gondolataiból kiolvastam, hogy igazat mondott.

„ Könyörgöm, Edward segíts!” – és olyan esetlenül, sebezhetően nézett rám, mint még soha. Erről az oldaláról igazából még senki sem ismerhette.

- Igazat mond Alice. – lemondó sóhajjal nyugtáztam az eseményeket. Így ugyanis kiderült, hogy Bella milyen valójában. Ezt soha sem feltételeztem volna róla. Lehet, hogy igaznak hiszed, azt amit látsz, vagy amit érzel, csak jusson azért eszedbe, hogy minden befolyásolható, még a valóság is… Hogy ez mennyire igaz. De én voltam az ostoba, mert bíztam benne.

- Bella, miért csináltad ezt? – fordultam szívem összetörője felé.

- Mert Jasper egy kis nyalnivaló cukipofa, azért édes. De ha akarod, csinálhatjuk hármasban is. - gyengéden benedvesítette ajkát. A titkon reménykedő szívem, most már tényleg darabjaira hullott szét. A látszat néha csal. De én hülye idióta mégis elhittem, hogy létezhet egy ilyen tündér a Földön. Gratulálok Edward Cullen, most megkaptad a legpancserebb vámpír díját. Alice észrevehette önmarcangolásom, mert megkérte Jaspert, hogy vigye Bellát a szobájába, és altassa el. Mikor kettesben maradtunk eszembe jutott, hogy Bellának most Rebeccáékkal kellene lennie. De őket nem láttam sehol sem. Ezt az észrevételemet megosztottam Alice-el is.

- Hol vannak Rosalieék?

- Elmentek vadászni. Olyan tíz perccel ezelőtt lejöttek szólni, hogy Bella elaludt, és ha nem probléma elmennének vadászni.

- Á, értem – csupán ennyit voltam képes kinyögni.

- Edward. Minket is megtévesztett. Ne ostorozd magad – Alice a karomra tette a kezét bíztatásként. Ilyenkor még jobban örültem, hogy vannak testvéreim, akikkel megoszthatom a problémáimat. Igaz nem sokszor használtam őket „lelki szemetesládaként”, de akkor is jól esett a közellétük.

- Tudod – folytatta Alice, mikor észrevette, hogy nem túl nagy az esély rá, hogy reagáljak. – Néha azt tesszük, amit a szívünk, és nem a józan eszünk diktál. Mégis engedelmeskedünk ennek a belső hangnak, mert noha tudjuk, hogy balga dolog, sosem szállnánk szembe az általunk oly erősnek hitt érzelmeinkkel. – Alice szavai a lelkem legmélyéig hatoltak. Ha tudnék sírni, most biztos potyognának a könnyeim, bár az igazi könnyek befelé folynak.

- Köszönöm, Alice. Mindent – egy hatalmas testvéri öleléssel pecsételtem meg szavaimat. Alice érezhette, hogy jelen pillanatban egyedül szeretnék lenni, mert elengedett, és ezt mondta.

- Menj! Távol tartom őket tőled. – hiába, a húgom mindig is tudta mire van szükségem. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, fellélegeztem. Itt sohasem kellett megjátszanom magamat. A szobámban mindig is önmagam lehettem. Elővettem egy papírt, egy tollat, és verset írtam. Bizony ám. Régebben kényszeríthettek volna is, akkor sem írtam volna, de mióta Bella megjelent az életemben, az érzéseimet versekbe öntöttem. Van, ami gondolatokat, érzéseket változtat meg. Vagy egyszerűen téged. És az én tündérem megjelenése óta, ez igaz is volt rám. Általában szerelemről írtam, de most a csalódásom csendült vissza rímeim közül. Ahogy visszapörgettem az eseményeket, úgy jutottak eszembe a vers sorai. Mikor végeztem vele, végig futtattam ujjaimat a papíron. Ez a „remekmű” tökéletesen visszaadta a jelenlegi lelki állapotomat. Még egyszer hangosan felolvastam, mint aki abban reménykedik, hátha ettől megváltozna minden. Hátha ezekkel a sorokkal kilehetne törölni az emlékezetemből a „csókolózós” jelenet minden perceit.

„ Van egy álmom, ami elkísér

Látom szemedben, hogy nincs esély.

Mint egy árnyék, úgy lépsz tovább,

Ahogy a felhőt a szél fújja odább.

Nézem arcod, hogy mit mesél,

De a szemed barátságról beszél.

Mondd, hogy nem hiába várok!

Mondd, hogy álmom valóra váltod!

Eltűnsz a fényben egy perc alatt,

Eltűnsz, s én hiába vártalak!

Tovatűnik a remény is veled együtt,

S az úton tovább külön megyünk.”

Egy igazi, fájdalmas sóhaj nyugtázta: Végleg elvesztettem. De hogyan veszthettem volna el, ami soha sem volt igazán az enyém? Úgyis mondhatnám: Más szerelmét öleltem, más ajkait csókoltam… Hiába, néha olyat szeretünk, aki másé. Hisz Bella soha sem volt igazából az enyém. Csak én gondoltam rá így: „az enyém”. Félreértelmeztem minden mozdulatát, minden szavát. Hogy is gondolhattam, hogy valaha is képes lenne egy ilyet szeretni? Egy ilyen csodálatos teremtés… Állj le Edward!  Ő nem az, akinek gondoltad. De mégis csak rá tudok gondolni. Bella az én kis báránykám.

„Az életünkben vannak felejthetetlen lelkek, a bárányok. De vajon szabad-e olyan bárányt megszeretni, mely nem a miénk? Clarise bármennyire is szerette volna, nem hozzá tartoztak azok a bárányok, és mégis örök emlékké váltak benne, újra és újra rátörve álmaiban.”

„Vajon a bárányok úgy érezték haláluk pillanatában, hogy Clarisehoz tartoznak? Vajon érte sírtak, őt hívták?”

Most, hogy már megcsillogtattad az irodalmi tudásodat Edward Cullen, ideje lenne, ha végre elfelejtenéd őt. De képtelen vagyok rá- szállt szembe szívem az eszemmel. Ugyan miért ne lennél rá képes?- kérdezte eszem némi iróniával.

„ Azzal, hogy falat húzol a szíved köré, nem véded meg magad, csak kizársz másokat, akik fontosak lehetnének.”- válaszolta szívem győzedelem ittas hangon.

Elég legyen!- csattantam föl. Ez az én életem, így én döntöm el, mi a jó nekem. Még ha tönkre is teszem, muszáj ezt megtennem.

„ Tudom, hogy nem zárhatom őt ketrecbe, azért mert képtelen vagyok arra, hogy ne ő jusson eszembe mindenről. Most eljött az idő! Be kell tartanom a szavam, és nem gondolni rá”

De Edward ez képtelenség! Nem kell így lennie – próbált jobb belátásra téríteni szívem. Már döntöttem.

„ A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi eresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra”- utolsó próbálkozás a szívemtől. Én egy verssel tudatosítottam vele, hogy a döntésem végleges.

„Nem akarom, hogy fájjon,

De ez nem lehet másképp.

Engedj el lágyan,

S így megmaradsz nekem, mint egy álomkép.”

Rendben – felelte szívem. - Látom, nem tudlak jobb belátásra bírni. Azonban valamit jobb, ha tudsz: „ A szerelem okozta kínok közül az a legnagyobb, mikor gyűlölni akarjuk azt, akit a világon a legjobban szeretünk.”

Tudom. Én is tudom. De kérlek, fogadd el a döntésemet. Végleges. Habár tudom, hogy a világ legfájdalmasabb és egyben leghosszabb folyamata, az érzés megváltoztatása a gondolat által. De sikerülni fog. Sikerülnie kell.

„Néha az egész élet rámegy arra az igyekezetre, hogy valaki nélkül próbáljunk meg élni.”- súgta utolsó utáni próbálkozásként szívem. De én hajthatatlan voltam. Ezt ő is belátta, és felhagyott a próbálkozásokkal. Azzal bíztattam magam, hogy minden alkony után egy új nap vár, bár hosszú idő óta most először nem tudtam biztosan, mit várhatok a holnapi naptól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés