-          Edward? – hangzott fel a kérdés – Nem láttad Bellát? Ó, jesszus Mária! Ti most csak nem AZT csináljátok?

-          Rosalie. – zihálta Edward.

-          Ti most akkor tényleg egy pár vagytok? Vagy csak khm? – hallgatott el jelentőségteljesen a mondat végén.

-          Kimennél, még felöltözünk? – vettem erőt magamon.

-          Persze, hagyok rá, mondjuk egy órát. Megfelel? – kuncogott – Jazz, be ne gyere! Valószínűleg abból katasztrófa lenne.

-          Nem áll szándékomban oda bemenni, nem vagyok mazochista. Ezek rosszabbak, mint mikor ti… Menjünk, kérlek, mert ezek ketten kiűznek a Földről is. – toporzékolt, mint egy kislány.

-          Hát, úgy látom Jazz nem áll a helyzet magaslatán. – bökött fejével az ajtó felé Rose és elkezdett kiaraszolni a szobából.

-          Edward viszont annál inkább. – röhögcsélt Jasper kívülről. Ennyit arról, hogy toporzékol.

-          Úr isten! – csúszott lejjebb a tekintetem Edwardon.

-          Majd utánam jössz Rosalie. – kiabálta Jasper immáron a lépcső elejéről.

-          Nem mész sehova! Meg kell nekik mondani! – húzta vissza Rosalie.

-          De Edward már úgyis tudja! – ellenkezett Jasper.

-          Szerinted jelen pillanatban az én gondolataimat fürkészi?

-          Nem folytatnátok ezt odakint? – kérlelte őket Edward.

-          A kávézóban várunk titeket. – csukta be az ajtót Rosalie.

Egy pillanatig egyikünk sem mozdult. Elég kellemetlen volt a helyzet, mert ha nem nyitnak ránk, szinte biztos, hogy nem állunk meg. Edward szemét figyeltem, ami lassan kezdte visszanyerni eredeti arany színét. Nem bírtam tovább így maradni, mert féltem, hogy soha nem érünk le a kávézóba, ha rajtam múlik, így kicsusszantam Edward alól és a ruhásszekrény felé vettem az irányt. Úgy tűnik csak a pólómnak esett bántódása, ezért gyorsan ledobtam magamról a kék ruhadarab megmaradt cafatait és magamra kaptam egy sima fehér trikót.

-          Szerintem nadrágot is váltanod kellene. – krákogott Edward.

-          Tessék? – értetlenkedtem.

-          Másik nadrág kellene, mert ennek kiszakadt a… hátsó zsebe. – sütötte le a szemeit.

Ahogy megnéztem, valóban, egy tenyérnyi darab hiányzott belőle. Bementem a fürdőbe és felvettem a tegnapi nadrágomat. Ha Alice most itt lenne, ezt nem bocsátaná meg nekem. Mikor visszaértem Edward még mindig ott ült a kanapé szélén, tenyerébe temette a fejét.

-          Te nem öltözöl át? Le kéne mennünk. – mondtam.

-          Nekem egy kicsit több idő kell ahhoz, hogy teljesen lehiggadjak. – suttogta, de hallottam.

-          Rendben. – és kimentem a szobából le a kávézóba.

Vajon Alice látta? Rose és Jazz elmondja? Csak Emmett meg ne tudja…

-          Sziasztok. – ültem le velük szemben – Amit az előbb láttatok csak egyszeri… öhm hiba volt. Kérhetném, hogy tartsuk titokban?

-          Természetesen nem láttunk semmit. – kuncogott Jasper.

-          Csöndben maradok. – biztosított Rosalie is.

-          Köszönöm. – gördült le egy hatalmas szikla a szívemről.

-          Edward nem jön? Vele is beszélnünk kell. Őt is érinti a dolog. – mondta Rose.

-          Azt mondta, hogy majd később jön, mert neki több idő lehiggadni. Miről van szó? – érdeklődtem.

-          Alice szólt, hogy egy szobába kell költöznötök, ha egy párként akartok bemutatkozni, de mivel a Denali klán hamarabb várható, mint ti, ezért Alice és Emmett átviszik a cuccaidat és berendezkednek. A fedő sztori is megvan már, amit gyakorolnotok kell.

-          Értem. Akkor meséld el, hogy szerettünk egymásba. – próbáltam viccelődni, de még én is éreztem, hogy nagyon erőltetett a dolog.

-          Edward és te itt ismerkedtetek meg, vadászat közben, június második vasárnapján, az erdőnkben. Mint kiderült szeptembertől te is oda fogsz járni ahova mi. Augusztus óta élsz velünk. – mesélte Rosalie.

-          Azt, hogy több képességed van, ne nagyon említsd. Fontos az elővigyázatosság, még akkor is, ha ők barátaink. – figyelmeztetett Jasper.

-          Oké, megértettem. Akkor én most visszamennék, nemsokára úgyis takarodó van. Sziasztok. – álltam fel az asztaltól.

-          Bella! – szólt utánam Jasper – Van egy olyan érzésem, hogy nem.

-          Ne haragudj, de nem értelek. Mi nem?

-          Nem egyszeri alkalom volt. Érzem. – mondta és visszafordult Rosalie-hoz.

Úgy tűnik, az életkedvem szinte a nullára süllyedt. Nem kellett volna azt tenni, amit tettünk, mert hiba volt. A vámpírok egy társat választanak maguknak, akivel le akarják élni az életüket, a többi személy csak botlás. És Edward is az. Egy hatalmas nagy botlás. Nem egymásnak lettünk teremtve, hiszen nem szeretjük egymást. Az előbbi eset pedig csak ezért történt, mert ő férfi én meg nő és ennyi idő után az egyedüllét megterhelő. Edward nem lehet az én Edwardom. – erre a gondolatra mosolyognom kellett. Eszembe juttatta azt a telefonbeszélgetést, amiben Jacobbal megbeszéltük, hogy az én szőke hercegem neve Edward.

-          Bella, várj csak! – szólt utánam Mike a folyosón. Megpróbáltam egy kis életkedvet magamra erőltetni, hátha neki nem tűnik fel.

-          Szia Mike! – köszöntem.

-          Mi a bajod? – kérdezte. Nem válaszolhattam neki azt, hogy majdnem lefeküdtem Edwarddal, de ránk nyitottak a testvérei, így semmi sem történt hála az égnek.

-          Azt hiszem eléggé elfáradtam. Tudod a plusz tánc miatt. – hazudtam folyékonyan.

-          Ja, értem. Pedig azt hittem, hogy te meg Cullen szétmentetek. – vált reménykedőbbé a hangja.

-          Nem, még együtt vagyunk, csak nem szeretjük nagydobra verni. – ábrándítottam ki szegényt, bár jelen pillanatban nem sajnáltam – Mit szeretnél?

-          Páran ma kiszökünk estére és egy nagy bulit csapunk a közeli szórakozóhelyen és arra gondoltam, hogy neked biztosan lenne kedved eljönni, úgyhogy meghívlak. – próbált csábosan mosolyogni.

-          Sajnálom Mike, de most tényleg fáradt vagyok. – nyitottam ki a szobaajtómat.

-          Értem én. – fancsalodott el – Akkor jó pihenést.

-          Nektek meg jó bulizást. – menekültem be a szobámba.

A szomszéd szobából hallottam, ahogy Mike bejelenti, hogy nem megyek velük, mert valószínűleg Edwarddal akarok lenni. Azt hiszem, Mike idegesítőbb, mint ahogy gondoltam. Hallottam még, hogy Jessica kilép az ajtón és bezárja az ő szobáját, majd megindult az egész bagázs a lift felé. Majd megint egy ajtócsapódás. Mike visszamehetett valamiért. Kitoltam a pajzsomat és elkezdtem belehallgatózni a gondolatokba, hogy ne kelljen gondolkodnom.

„Holnap 10:30-kor fel kell hívnom Bob-ot.” – gondolta Mrs. Valerie.

„Még hogy én féltékeny a tűzoltóra? Jasper nem tudhatja. De, tudhatja, mekkora idióta vagyok! Majdnem letepertem és még bocsánatot sem kértem! Talán megbocsát nekem egyszer ezért. Kis híján megfosztottam az igaz társától, csak azért, mert az illata még mindig ugyan úgy hat rám, mint akkor. Soha többet nem tehetek ilyet vele. El kell őt kerülnöm, jó messziről. Inkább akaszkodjon rám Tanya, mint tegyek ilyet még egyszer.” – elmélkedett Edward.

Mérges lettem. Miért hiszi azt, hogy ő tehet mindenről? Én is benne voltam a dologban! Ráadásul ennyire undorodik, hogy még Tanya-t is szívesebben fogadja, minthogy velem legyen akárcsak elméletben is? Dühömben felpattantam és kimentem az erkélyre, ami nem volt jó döntés.

-          Sajnálom, amit tettem. Tudom, hogy megbocsáthatatlan. – suttogta megtörten.

-          Nincs igazad abban, hogy te tetted. Én is benne voltam, de azt nem értem, miért kell undorodnod tőlem. – fordultam sarkon.

-          Várj! Ezt meg honnan szedted? Én egyáltalán nem undorodom tőled! – ugrott át az erkélyemre.

-          Á, nem? Akkor mi az, hogy „inkább akaszkodjon rám Tanya, mint tegyek ilyet még egyszer.” – macskakörmöztem.

-          Kihallgattál? – képedt el.

-          Véletlen volt. Nem tudtam, hogy te vagy. Nem akartam még rád gondolni sem, de te mindig ott vagy, mindig! – zokogtam könnyek nélkül.

-          Nem tőled undorodom. Magamtól. Hogy majdnem rossz dolgot tettünk, csak azért, mert nincs önuralmam.

-          Edward, vedd már észre! Ehhez a dologhoz ketten kellenek! – ordibáltam.

-          Ne sírj. – ölelt át – Nem tettük meg, mert nem lett volna helyes.

-          Azért nem tettük meg, mert Jasper és Rosalie ránk nyitottak. – mosolyodtam el, de még mindig rázkódtam a sírástól.

-          Nézd a jó oldalát, legalább nem Emmett volt. – görbült neki is felfelé a szája széle, én pedig abbahagytam a zokogást és kibújtam az öleléséből.

-          Szerinted Alice tudja? – ültem le egy fotelba.

-          Nem hiszem. Ő sem láthat mindent, ráadásul ez nem is határozott döntés volt. – mondta.

-          Belegondoltál, mi lett volna, ha nem jönnek be? – kérdeztem.

-          Ami azt illeti, amikor te lementél Rosalie és Jasper után, én ezen gondolkoztam. Ha nem nyitnak ránk, akkor én valószínűleg elmennék. Egyedül kellene lennem, hogy kigondoljam mikor lettem szörnyeteg. Akkor elvettem volna tőled azt, akit neked szánt a sors. – magyarázta.

-          Miért hiszed azt, hogy te vagy mindenben a hibás?

-          Te mit tennél a helyemben? – nézett rám elmélyülten.

-          Visszamentem volna Jacobhoz és magamba zárkóztam volna, mert elvettem tőled a lehetőséget az igaz szerelemre.

-          Holnap meg kell próbálnunk úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna, nehogy feltűnjön Alice-nek, vagy ami rosszabb, Emmettnek. – vágott ijedt képet, mikor Emmettet említette.

-          Nem is történt semmi, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy normálisnak látszunk. – válaszoltam határozottan.

-          Azt hiszem, most megyek. – állt fel és az ablak felé indult – És Bella?

-          Tessék? – néztem rá a fotelből.

-          Nagyon jól áll neked a kék szín. – mondta és már itt sem volt.

-          Köszönöm. – motyogtam.

Kellett valami, amivel elfoglalhatom magam, ezért kilopóztam a folyosóra és elcsentem a szemben lévő asztalról két női magazint. A szobámban ledőltem az ágyra és elkezdtem olvasgatni az egyiket. Amilyen szerencsém van, hát nem az egyéjszakás kalandokról szóló cikknél nyitottam ki? A cím elolvasása után inkább gyorsan tovább lapoztam, és telibe nyitottam a következő című oldalt: Ránk nyitottak, avagy cikis történetek, amik valóban megtörténtek. Ennyi bőven elég volt az újságolvasásból és azonnal visszavittem őket a helyére. Ezek után még egy kicsit kapcsolgattam a tv-t, hátha megy benne valami érdekes, de hajnal kettő után már csak erősen romantikus, felnőtt filmek mennek, ami megint csak kiakasztott. Mit tettem én, hogy hirtelen minden csak egy dolog körül forog, amit még ráadásul meg sem tettem? Ezen jól elgondolkoztam. Hajnali öt környéken sok hangos léptet hallottam a földszintről, majd később a folyosóról is. Mike és bandája visszatért az esti körútról szokatlanul csendben.

Az idő egy vámpír számára gyorsan halad, főleg, ha néhány óráról van csak szó. Lassacskán elkezdtek leszállingózni az első diákok a táncterembe, így én is felöltöztem és elindultam kifelé. Illetve, csak indultam volna, ha Alice nem tuszkol vissza az ajtón.

-          Szia. Hát te visszaértél? – kezdtem egy ártatlannak tűnő kérdéssel.

-          Hogy csinálhattál ilyet? – dühöngött és elkezdett a szobában fel-alá járkálni. Hirtelen tört ráma megvilágosodás, hogy Alice miről beszél. Valószínűleg látta a tegnap esti elgyengülésünket, és most a fejemet veszi.

-          Alice, ne haragudj rám, de nem történt semmi olyasmi. Szerencsére. – kezdtem bele a mondandómba, de Alice közbevágott.

-          Persze, hogy nem történt semmi tragikus, mert megállítottalak! Hogy vagy képes felvenni ezt a farmert? Azt hitted, hogy nem veszem észre, hogy volt már rajtad? Ez mindenkinek feltűnne! – morgolódott.

-          Te most a nadrágomról beszélsz? – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. Alice az égvilágon semmiről nem tud.

-          Miért, szerinted miről?

-          Menjünk, mert lekéssük a próbát. – húztam kifelé az ajtón – Senkinek sem fog feltűnni, hogy volt már rajtam ez a nadrág, az embereknek nem olyan jó a látásuk. – próbáltam meg győzködni a lépcsőnél. Mivel elindult lefelé, ezért gondolom, sikerült meggyőznöm. A próbaterem előtt kezdtem csak el izgulni, mert lehet, hogy Rosalie, vagy Jasper elmondták Emmettnek és az maga lenne a világvége.

-          Sziasztok! – köszöntem.

-          Szia Belluska. Na, mi a helyzet? – üdvözölt Emmett.

-          Ti is észrevetettétek, hogy ebben nem volt semmi perverz? – incselkedtem vele.

-          Jól van, ha ezt akarod. – szélesedett ki vigyora – Ma megnézzük, hogyan táncolja Edward és Bella a mambójukat, akinek pedig nincs külön száma, az nyújt. – adta ki az utasítást.

Ezek szerint Emmett sem tud semmit a tegnap estéről. Odasétáltam Edwardhoz, akit eddig „véletlenül” nem láttam és megszólalt a zene. Még én is éreztem, hogy most közel sem megy olyan jól, mint ahogy szokott, és ezt Emmettnek is feltűnt.

-          Mi a baj? A keringő talán jobban megy? – vigyorgott kajánul.

-          Álljatok közelebb egymáshoz. – mondta Rosalie.

Már csak pár másodperc volt a számból. Magamban számoltam visszafelé, és amikor véget ért a zene azonnal elengedtem Edwardot és ő is megtartotta a két méteres távolságot kettőnk között.

-          Furák vagytok. – mért végig mind a kettőnket Emmett.

-          Már miért lennénk? – flegmázott Edward.

-          Csak nem volt egy kis huncutkodás? – röhögcsélt, mire Rosalie villogó tekinteteket küldött rá.

-          Nem. – vágtuk rá egyszerre, túlságosan is egyszerre.

-          Ti titkoltok valamit. – hunyorított – És nem akarjátok elmondani nekem! A kicsit mindenből ki kell hagyni. – színlelt sértődést.

-          Ha akarod, én elmondom a titkot. – mentem oda mellé.

-          Persze, hogy akarom! De ki ne hagyd a szaftos részeket! –csillogott a tekintete.

-          Emmett – kezdtem – te egy perverz disznó vagy. –mondtam, mire Rosalie és Edward is nevetni kezdtek.

-          Tanulsz tőlem hugi. – kacsintott rám – Most pedig táncoljátok el normálisan azt a mambót, vagy nem állok jót magamért. – mutatott Edward felé és elment Mike-ot szekírozni.

-          Figyeljetek oda, különben még ennek a vakegérnek is feltűnik, hogy volt köztetek valami. – figyelmeztetett minket Rosalie.

-          De nem volt. – mondta Edward és elindult a parkett felé.

-          Lett volna. – hagyta annyiban Rosalie.

-          Gyerekek! – jött be Mrs. „Diktátor” Valerie – A plázába hamarabb megyünk, mert esőt mondd, úgyhogy mindenki menjen ebédelni. – és távozott is.

-          Hallottátok a tanárnőt, mára vége van a próbáknak, holnap ilyenkor találkozunk. – köszönt el Rose. – És aki addigra nem tudja a keringőt, az jönni se jöjjön.

-          Bíztató. – motyogta Mike, miközben elment mellettem.

-          Hallottad Bella? Hamarabb megyünk! Hát nem szuper? Így be tudunk nézni még egy csomó helyre. És láttam, hogy kell neked egy mambós ruha, de ne aggódj biztos megtaláljuk a tökéletes darabot, majd Edwardnak is veszünk egy hozzá passzolót. Mit szólsz? – pattogott Alice.

-          Van más választásom? – mosolyogtam.

-          Tudod, hogy nincs. – jött oda Edward.

-          Negyed óra múlva találkozunk Edward. – húzott magával engem Alice.

Pár percig engem nézett, majd a jövőt, majd megint engem. Kicsit oldalra billentette a fejét, összeszűkítette a szemét és csücsöríteni kezdett.

-          Nem csókollak meg, ha arra vársz. Nem vagy az esetem. – kuncogtam.

-          Csss! – intett le – Ne most kezdj el Emmettesedni.

-          Oké.

-          Csss!

Megint felvette az előző tartását, de most az egyik kezével elkezdte simogatni az állát, mintha bajusza lenne. Kezdtem egyre jobban megrémülni tőle.

-          Állj fel és nyújtsd előre a bal kezedet! - utasított.

Úgy tettem, ahogy mondta. Halkan elkezdett mormogni valami olyasmit, hogy „jól állna”, viszont amikor kapcsolt, hogy hallom abbahagyta.

-          Rendben. Indulhatunk. – mosolyodott el – Irány a pláza! –csillogott a szeme.

-          Irány a halál. – motyogtam.

-          Hallottam ám. – ugrándozott mellettem az energiabomba.

-          Az volt a cél.

Lebaktattunk a lépcsőn, a portához, ahol Alice leadta a szobakulcsot, majd elindult a padokhoz, ahol ott ült Edward. Alice leült a pad másik végére, pont úgy, hogy csak Edward mellett maradjon hely nekem, de hirtelen nagyon érdekesnek találtam a szökőkutat és ahhoz sétáltam. Az alja tele volt apróval. Gondolom, azt hiszik, hogy még visszatérnek ide, de csak a takarítónak adnak plusz keresetet.

-          Indulunk! – mondta Clapp edző és futólépésben megindult ki a kapun.

-          Hát ez meg hova rohan? – kérdezte Alice.

-          Nem akar megázni. – válaszolta Edward, pont, mikor beértem őket.

Alice jobb oldalára álltam, még Edward az ő bal oldalán ment. Próbáltam olyan közömbösen odasétálni mellé, mintha véletlen lenne, hogy nem Edward mellé mentem. Alice egy gyors pillantást vetett rám, majd Edwardra, majd bosszúsan előrefordult.

-          A Gucci-ban kezdjük, majd megyünk a Armani-ba onnan a Chanel utána Tom Tailor-ba és ennyire lesz időnk. – ismertette Alice az úti tervet a pláza bejárata előtt.

-          Hurrá. – lelkesedtem.

-          Nekem is be kell menni a női üzletekbe? – kérdezte Edward.

-          És nekem a férfiakba? – reklamáltam én is.

-          Igen. – vette célba Alice az első boltot.

-          Miért? – kérdeztük egyszerre.

-          Építő kritikát gyakorolni a másikra. Jézusom, az a sárga, de jó! – kiáltott fel és eltűnt a ruharengetegben.

Edwarddal egymásra néztünk, majd ő elindult Alice után én pedig válogatást színleltem és pontosan az ellenkező irányba indultam. Megláttam egy egész jó barna felsőt, de egy kéz kikapta előlem. Alice ott állt a barna pólóval a kezében, de Edwardot sehol sem láttam, pedig éreztem az illatát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés