Narrátor szemszög

1800. július 1. Volterra

A három Volturi vezető csendben és izgalommal meredt az ajtóra, kényelmesen elhelyezkedve ültek a trónjaikban. A középső trónszék mögött állt a szőke hajú, aranyszemű vámpír és ő is az ajtót nézte, de nem türelmetlenül, hanem sajnálattal. Tudta, hogy aki belép az ajtón és nincs különleges képessége, vagy nem Volturi tag, az élve nem is távozik a teremből. Már hallotta, ahogy kopog a két őr talpa a kikövezett folyosón. Még pár lépés és beérnek a terembe. Az ajtó kitárult, Heidi és Aaron léptek be rajta, maguk után hurcolva az áldozatot. Csendben meghajoltak, majd elfoglalták helyüket. Heidi a fal mellé simult Chelsea mellé, Aaron pedig a férfi mögé állt, hogy majd kiontsa életét. Ő volt a Volturi egyik legerősebb tagja, a déli háború után tisztogatott, most visszajött jelenteni a fejeknek, hogy hogy állnak és megint megy vissza. Heidi általában a „vacsorát” hozta, ezért Carlisle nem igazán került közelebbi kapcsolatba vele.

-           Hogy hívnak? – tette fel az első kérdését Aro, kéjes vigyorral a száján.

-           A nevem Theodor ó nagy uram – válaszolta a vámpír.

-           Miért hoztak ide barátom? – Aro csak kedvesnek látszott, valójában már az új jövevényen járt az esze, akit nemsokára várt.

-           Egy félreértés miatt – sütötte le a szemét a férfi. Nem kell ahhoz Aro gondolatolvasó képessége, hogy látni lehessen, a vendég nem az igazat mondja.

-           Megtámadott egy embert. Itt Volterrában – csendült fel Heidi hangja, akár a szélcsengők.

-           És mondd csak Theodor, valóban azt hitted, hogy te kivétel vagy a mi törvényeink alól? Volterra városában tilos a vadászat, de te mégis megpróbáltál élelmet szerezni a város falain belül. Van mentséged a tettedre? – kérdezte Aro, de hangjában semmi érzelem nem volt. Még düh sem.

-           Nem akartam megölni – védekezett a vámpírférfi.

-           Nos – simított végig Aro Theodor arcán - nem hiszek neked.

-           Az igazat mondom! – győzködte a kétségbeesett fogoly a vezéreket.

-           Kedves barátom, nem véletlen vagyok a Volturi egyik ura. Érintéssel látom a valaha volt összes gondolatod – mosolyodott el Aro gonoszan – és meg akartad támadni az embert.

-           Öljétek meg! – adta ki az utasítást Caius.

Aaron és Heidi azonnal cselekedett és széttépte a vámpírt, majd hatalmas lángoszlopot gyújtottak és belevetették. Carlisle erősen markolta Aro székét és elfordította a fejét a terem közepétől, ahol két a Volturi csatlós megölte a férfit. Sosem értett egyet az erőszakkal. Érzékeit próbálta tompítani, hogy ne hallja az egykori Theodor utolsó kiáltásait, hogy ne érezze annak a füstnek émelyítő szagát, ami miatt egy újabb élet ért véget.

-           Még mindig nem értelek, miért nem elég tömlöcbe vetni – lépett elő Aro trónusa mellől Carlisle.

-           A törvény az törvény – mondta mély rekedtes hangján Marcus.

„És a törvény mindenekfelett áll. Még a könyörület felett is ugyebár” – idézte Carlisle magában a Volturi jelmondatát.

-           Hol késik már Félix? – türelmetlenkedett Caius.

-           Ne türelmetlenkedj testvérem, az idő végtelen – bölcselkedett Marcus, aki ma szokatlanul sokat szólt magához képest. Carlisle legalább egy évszázada velük élt, de Marcust ritkán hallotta beszélni.

-           Viszont a türelmem véges – szűkítette össze szemét a kifakult hajú vezető.

-           Megéri várni barátaim. Eleazar szerint nagyon különleges a leányzó – elmélkedett Aro.

Igen. Aro volt a vámpírok gyűjtője. A legkülönlegesebb tehetségeket maga köré állította, hogy hadsereget szervezzen belőlük a románok ellen. Eleazarnak ez volt az egyik utolsó feladata. Megtalálta a lányt és a szolgálataiért cserébe a Volturi elengedte őt és kedvesét, Carment a déli háborúk befejeztével. Most odamentek tisztogatni. Carlisle átlátott Aro szitáján, de Eleazar már kevésbé. A tisztogatás legalább egy évszázadot igénybe fog venni és addig talál még tehetségeket és a Volturi erősebb lesz, mint valaha. Az új tehetség érkezését is ezért várják. A képessége még titok, de már nem sokáig lesz az, és ha hasznos, megtartják, ha nem, akkor Theodor sorsára jut.

-           A lánynak adsz majd lehetőséget a választásra? – tette fel a kérdését Carlisle, bár a választ már tudta.

-           Az embervértől leszel a legerősebb és a Volturi katonáinak annak kell lennie – hozta fel érveit Caius.

-           Carlisle, barátom, ebben a kérdésben nem fogok engedni. Azt sem értem, te magad miért tagadod meg a természetes táplálékforrásodat – mondta Aro.

-           Embereket gyilkolni nem természetes – válaszolt Carlisle.

-           Számunkra az – szállt be a vitába Caius is.

-           Ebben a kérdésben nem fogunk dűlőre jutni – szólt mély hangon Marcus, majd az ajtóra meredt és megfogta Aro kezét.

-           Sejtettem, hogy ezt válaszoljátok, viszont akkor elhagyom Volterrát. Éppen itt volt már az ideje. Keresek olyanokat, mint én magam és meglásd, menni fog ez az életmód, mert így helyes. – Carlisle hangja határozottan csengett.

-           Utadra engedünk barátom, de meg kell ígérned, hogy viszont látunk még téged és jövőbeli családodat – köszönt el a Volturi feje.

-           Már ha lesz, hisz a jövőt senki sem látja – vágta közbe rossznyelvűen Caius.

-           Remélni nem bűn. Köszönöm ezt az időt, amit veletek tölthettem és a bölcsességet, amit tanulhattam tőletek. Ígérem, még látjuk egymást – fordult meg Carlisle az ajtó irányába.

-           Várj kedves testvérem! Most jön egy újszülött tehetség, akit véletlenül találtunk. Nem szeretnéd látni őt? – marasztalta még Marcus egy kicsit az aranyhajú vámpírférfit.

„Nem, hiszen nem önszántából jön” – gondolta Carlisle.

-           Nem, köszönöm, indulni szeretnék – utasította vissza és megérintette a középső trónuson ülő vámpír kezét.

-           Diplomatikus vagy, mint mindig – mosolyodott el Aro Carlisle gondolatai miatt.

-           Sok emberi maradt bennem – nézett Aro szemébe, amit senki nem mert megtenni a Volturi tagok közül, csak a másik két vezető és ő.

-           Amit te emberiességnek hívsz, mi gyengeségnek – tromfolta le Caius.

-           Ezért érzem úgy, hogy távoznom kell. Akkor, a további viszont látásig – hajolt meg Carlisle, majd kisétált az előtte kinyíló hatalmas aranykapukon úgy, hogy maga mögé sem nézett.

Végigsétált a sötét sziklafolyosókon egyenesen a szobájához, ahol lakott. Diplomatatáskájába tette kedvenc könyveit és egy zsebkendő méretű kisképet, melyen ő állt a három Volturi vezetővel. Ennek a képnek az eredeti, nagyobb változata kint függött a főteremben, hogy a vezetők dicsőségét hirdesse. Utoljára körbenézett és becsukta maga mögött a szobája ajtaját. Nem állt szándékában visszatérni ide addig, még meg nem találja, amit keresett. Nagy tervekkel és reménytelien ment végig az utolsó folyosón, ahol lábdobogásokat hallott. Pár pillanat múlva Félix és Demetri bukkantak fel előtte, amint egy lányt vezetnek a főterembe.

-           Szervusz Carlisle! – köszönt Félix.

-           Merre visz az utad? – kérdezte Demetri.

-           Elhagyom Volterrát – válaszolta a férfi.

-           Mikor térsz vissza közénk újra? – Félix csupán költői kérdésnek szánta, mert érezte, tudta, hogy Carlisle aligha fog ide visszajönni magától.

-           Ha megtalálom, amit keresek – Carlisle a lányra nézett, akinek szeme élénkvörös volt, de még nem táplálkozott. Valószínűleg még ember volt, mikor rátaláltak és Eleazar hasznosnak találta. Ő is csak egy áldozat, akinek elvették a sorsát.

-           Ő itt az új tagunk. A képessége tetszeni fog Aronak. A nevét nem árulja el – válaszolt Félix a kimondatlan kérdésre.

-           Örülök, hogy téged is megismerhettelek, bár csak így futólag is – mosolygott rá Carlisle.

-           Magának miért aranyszínű a szeme? – A lány úgy nézett Carlisle-ra, mintha egy csoda lenne.

-           Azért, mert más elveket vallok, mint a Volturi – válaszolt Carlisle úgy, hogy a lány ne tudja meg, nem az az egyetlen módja a táplálkozásnak, amit majd ő választ.

-           Te jó ember vagy – állította a lány, nem kérdezte.

-           Köszönöm – Carlisle az ember szónak jobban örült, mint annak, hogy jó – remélem, még találkozunk.

-           Van időnk megejteni a következő találkánkat, hiszen örökké élünk – mosolygott a lány. A két testőr már türelmetlenkedett. Carlisle arra gondolt, hogy nem biztos benne, hogy a lány örökké fog élni, hisz a Volturi és a háborúik kiszámíthatatlanok, de ezt inkább nem mondta, csak elbúcsúzott.

-           Szervusztok!

-           Viszlát Carlisle – köszönt a két testőr, de már a lányt fogták.

Az újszülött közelhajolt Carlisle-hoz, bőre már súrolta a férfiét és a fülébe súgott egy szót, majd megfordult és eltűnt a nagyterem irányába.

Carlisle arra gondolt, milyen aranyos lány, de milyen rossz sors vár rá odabent.

Hallgatózott még egy kicsit, hogy hallja, mi a lány képessége és mi a végzete. Hogy élete végéig itt marad Olaszországban, vagy az, hogy véget ér az élete itt Olaszországban.

Félix már ideges volt, mert bár azt mondta Carlislenak, hogy a lány képessége tetszeni fog Aronak nem volt benne biztos. Félix inkább azzal volt elfoglalva, hogy az újszülöttet nézze. Tetszett neki a lány, hiszen kecses volt és a stílusa megőrjítette őt. Szókimondó és nem félt a haláltól. Félix betolta az ajtót és feltárult előttük a főterem.

-           Csinos kis hely – nézett körbe a lány.

-           Isten hozott Volterrában kedvesem! – üdvözölte Aro a jövevényt.

-           Félix és Demetri hozott, nem Isten – nézett a főúr szemébe a lány. Aro szemei kitágultak és hirtelen hatalmas érdeklődés fogta el a jövevény iránt, hiszen alig mert valaki a szemébe nézni. Tetszett neki. A teremben az összes vámpír arra várt, hogy Aro mikor mondja, hogy öljétek meg, hisz tiszteletlenség a szemébe nézni.

-           Marcus a nevem – szólt az említett, amin szintén meglepődött mindenki, hisz általában csak csöndben unatkozik. – Ő itt Caius és Aro. – Mutatott végig a többieken.

-           Örvendek! – mosolygott a lány, amitől Demetri hátrahőkölt. Gyönyörű volt a lány mosolya.

-           Megengeded, hogy kezet fogjunk? – kérdezte Aro. Persze az igazi szándéka a gondolatolvasás volt. – Közben elmesélhetnéd mi a különleges képességed.

-           Azt majd megtudja, ha kezet fogtunk nemde bár? – incselkedett az újszülött vámpír.

Aro megérintette a lány arcát és végighúzta rajta a kezét. A mosolya elképesztően hatalmas volt, mintha megtalálta volna magát a csodát, és Aro úgy érezte, valóban megtalálta.

-           Fantasztikus! – hallotta Arot Carlisle kintről.

-           Mit hallasz Aro? – türelmetlenkedet Caius.

-           É vuotto. (üres) Nem látok és nem hallok semmit. Egyszerűen semmit – mondta Aro még mindig extázisban.

A teremben egy elismerő moraj futott végig.

-           Üdv a Volturinál kedvesem! – Carlisle el tudta képzelni, hogy Aro milyen mozdulatot tesz, vagy, hogy a teremben mindenki milyen arcot vághat.

-           Mi a neved? – kérdezte Caius.

-           Majd elmondom, ha kedvem tartja – válaszolta a lány lezseren. Ő nem félt a Volturitól, ezért is volt olyan szimpatikus Carlislenak.

A kapu előtt Carlisle visszaidézte azokat a pillanatokat, amik kedvesek voltak számára. Azt, amikor először találkozott a vezetőkkel és elcsodálkozott rajta, mennyire műveltek és racionálisak. Felidézte azt a pillanatot, amikor belépett a hatalmas könyvtárba és napokon át ki sem jött, csak falta a könyveket a művészetről, tudományokról és mindenféléről, majd arra az emlékére gondolt, ami pár perce történt, mégis a kedvencei közé tartozott. Amikor kifelé jövet a lány megsúgta neki a nevét. Egész Volterrában ő az egyetlen, aki tudja és nagy kincsként őrzi majd. Kicsit azt érezte az újszülött vámpír az első tagja családjának és neki nem csak egy Volturi katona lesz. Ha másért nem, miatta még visszajön ide egyszer, hogy lássa, hogyan szelídíti meg és csavarja az ujjai köré a vezetőket, hiszen ahogy hallotta, Aro már most a kedvencévé fogadta, ami nagy szó és Marcus is beszélt hozzá, ami felér egy évezrednyi csodatétellel. Carlisle elérkezettnek látta az időd, hogy továbblépjen és mosolyogva sétált ki az olasz estébe. Szétnézett, hogy van-e valaki az utcán, aki megláthatná, de nem járt arrafelé senki, majd futásnak eredt arra, amerre vitte az ösztöne, miközben csak egy név csengett a fülében.

Isabella.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés