(Johanna szemszöge)



Amikor felnéztem megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem az tart a karjaiban, akire gondoltam, de az még jobban meglepett, hogy még csak nem is ismerem az illetőt. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a nő, csak azt éreztem, hogy jó volt a karjaiban lenni. Valahogy olyan megnyugtató és biztonságos, mint amikor az édesanyja öleli át a gyermekét.

- Ne haragudjon, asszonyom, de attól tartok, hogy összetéveszt valakivel – bontakoztam ki az öleléséből.

- Nem hinném, kedvesem. Te vagy Johanna, igaz? – kérdezte halványan elmosolyodva. Milyen kedves arca van. A szeméből pedig csak úgy sugárzik a szeretet.

- Igen, én vagyok, de ön kicsoda? – kérdeztem félre biccentett fejjel.

- Esme Cullen vagyok – mosolyodott el lágyan. – Azt hiszem, hogy a férjemet elég jól ismered – fűzte még hozzá.

- Ön Mrs. Cullen? – néztem rá kikerekedett szemekkel. Milyen gyönyörű, pont, mint a férje. Különös család. Tuti, hogy van a háttérben valami hókusz-pókusz, az összes Cullen genetikailag tökéletes. Márpedig az fizikai képtelenség. Főleg, hogy a gyerekeik nem is a sajátjaik, hanem örökbefogadottak.

- Igen, de inkább csak Esme, ha megkérhetlek – simított ki egy könnycseppet a szememből.

- Carlisle, elmondta, hogy miért túlórázik mostanában annyit? – hajtottam le a fejem. Nem volt jogom elrabolni a családfőt a feleségétől. Bár azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a mentorom megszegte az orvosi titoktartási esküjét.

- Nem, egy szót sem szólt – tudtam, hogy nem a doktor árult el. Akkor viszont honnan tudja? - Nem szoktunk a munkájáról beszélni, hiszen nem lenne etikus, de rólad már mesélt. Elmondta, hogy mennyire lelkes és tehetséges tanítvány vagy. Egyfolytában rólad áradozik.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, ma bementem meglátogatni Carlisle-t, de nem találtam meg. Viszont az egyik nővérből sikerült kiszednem, hogy ma elvileg itt műt, ebben a kórházban. Gondoltam, hogy örülne egy kis meglepetésnek, mivel mostanában elég keveset láttam. Még elcsíptem, mielőtt bement volna a műtőbe, és ő kért meg rá, hogy ha már úgyis itt vagyok, akkor keresselek meg téged, mert biztosan nagyon ideges vagy. Ne haragudj rá, csak aggódik miattad. Tudja, hogy milyen nehéz, ha egy családtagod van a műtőben. Hidd el, tudom milyen érzés. Egyszer régen Belláért is úgy aggódtunk, mint most a testvéredért, és akkor ő volt kizárva a műtőből, majd szétvetette az ideg, pedig ő mindig nyugodt – mondta őszintén. – Ha megengeded, akkor szívesen itt maradnék veled, és megvárnám a műtét végét. Nem akarok tolakodó lenni, vagy ilyesmi, csak szeretnék egy kis támaszt nyújtani, mert úgy látom, hogy egyedül vagy. Hidd el, hogy jól fog esni egy kis társaság – ajánlotta kedvesen. Végül is, megnyugtat a közelsége, és nagyon kedves is. Még talán a mentoromnál is szimpatikusabb. Pedig őt is nagyon kedvelem.

- Nem akarok a terhére lenni – válaszoltam végül. Nincs jogom ráakaszkodni az egész családra. Már így is Dr. Cullenen, és Edwardon élősködöm egy ideje.

- Egyáltalán nem vagy a terhemre, kedvesem. Leülhetek? – kérdezte lágyan, és a mellettem lévő székre mutatott.

- Igen, persze – sóhajtottam fel. Miért ilyen kedves velem mindenki a családból? Kivéve persze Bellát, aki most biztosan még jobban utál, mert Edward mostanában sokat kimarad miattam.

- Köszönöm – mosolygott rám.

Majd helyet foglalt mellettem, és bár kicsit bizonytalanul, de átkarolta a vállamat, ezzel arra késztetve, hogy fejemet a vállára hajtsam. Nagyon finom, és megnyugtató illata volt, mint a levendula. Mindig is a kedvenc illataim közé tartozott. Édesanyámnak is hasonló illata volt. Már legalább egy órája ültem így, a fejemet Esme vállára hajtva szótlanul, amikor éreztem, hogy a nyakam zsibbadni kezd. Nem akartam eltávolodni, de már nagyon kényelmetlen volt ez a pozíció, úgyhogy fájdalmas nyögés kíséretében elhúzódtam Esme megnyugtató karjaitól.

- Nem akarsz ledőlni egy kicsit? – kérdezte kedvesen.

- Nem, itt akarok lenni, amikor Carlisle kijön onnan, azonnal tudnom kell, hogy hogy ment – böktem a műtő felé. Inkább egy hétig fizetem a masszázst, de kizárt, hogy elhagyjam a műtőajtó tíz méteres körzetét.

- Rendben, akkor majd megkérem Edwardot, hogy hozzon neked valami kényelmeset, ha ide indul – vette elő a telefonját. Már éppen rá akartam szólni, hogy itt nem telefonálhat, amikor már vissza is süllyesztette a zsebébe a készüléket. Majd gyengéden rám mosolygott. – Ne aggódj, soha nem használnék telefont a műtő környékén. Egy főorvos felesége vagyok, ezt illik tudnom. Csak meghallottam, hogy üzenetem érkezett. Edward már úton van, és hoz neked néhány dolgot. Úgy tűnik, hogy magától is eszébe jutott, bár a fiam igazi úriember – mosolyodott el boldogan.

- Köszönöm, de ez igazán túlzás – sütöttem le a szemeimet szégyenlősen. – Nem szolgáltam rá a kedvességre.

- Ugyan már, ez nem jótékonykodás. Hidd el, hogy mi csak a javadat akarjuk, mert kedvelünk. Mindenkit érnek veszteségek a világon, de ha ennyire bezárkózol, akkor nem veszed észre a rád kacsintó boldogságot, ami kiabál feléd – mondta komolyan.

- Köszönöm, de ha vége lesz ennek, akkor minden rendben lesz – mondtam határozottan. – Csak a bátyámra van szükségem, és egy kiadós alvásra – fűztem még hozzá.

- Nem zárhattok ki mindenkit – mosolyodott el Esme lágyan. – Egyszer én is elkövettem ezt a hibát, és ez majdnem az életembe és a boldogságomba került. Nem adhatod fel a reményt a szerelemre.

- Tudom, hogy a családotok kedveli Billyt, de én… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Te nem akarod közel engedni őt magadhoz, mert félsz, hogy elveszítheted – fejezte be helyettem a mondatod. Bár én nem ezt akartam mondani.

- Nem, én csak, egyszerűen nem az esetem – hárítottam el az őszinte választ. Pedig tökéletesen beletalált a lényegbe. Eszem ágában sincs bárkit is közel engedni magamhoz. Nem tudnék még valakit elveszíteni az életben. Esme már éppen szólásra nyitotta a száját, valószínűleg, azért, hogy meggyőzzön, de egy kedves hang megállásra késztette. Aminek én is kifejezetten örültem.

- Sziasztok – lépett mellénk Edward. – Hoztam neked néhány dolgot – vigyorodott el. Majd a háta mögül előhúzott egy pizzát, mire a gyomrom azonnal hangos korgásba kezdett. Ezen muszáj volt kuncognom, ahogy Esmének és Edwardnak is. Mohón vettem el tőle a dobozt, és nyitottam fel. Edward a kedvencemet hozta. Tejszínes alap, csirkemell, és paradicsom, dupla sajttal.

- Köszönöm – néztem fel rá hálásan. – Kértek? – nyújtottam feléjük a dobozt. De mindketten diszkréten visszautasították az ajánlatot. Nem igaz, hogy soha nem lesznek éhesek. Alig esznek valamit.

- Mindjárt visszajövök, csak még a kocsiban maradt pár holmi – fordult sarkon Edward.

Én pedig úgy döntöttem, hogy jobb lesz a pizzámnak, ha még melegen elfogyasztom. Úgyhogy neki is láttam az evésnek. Még az első szeletet sem végeztem ki, amikor Edward már vissza is tért, egy nagy rakás holmival. Volt nála egy összecsukható napozó ágy, két pléd, és egy párna. Értetlenül néztem rá, mire csak felkuncogott.

- Mivel Carlisle nem tudta megmondani, hogy meddig tart a műtét, és úgyis tudom, hogy nem akarod majd elhagyni a kórházat, gondoltam legalább kényelembe helyezünk téged – magyarázta a dolgot.

Majd egy picit átrendezte a széksorokat, és elhelyezte a rögtönzött kis fekhelyemet. Néhány nővér rossz szemmel nézte a magánakciót, de Edward elragadóan rájuk mosolygott, majd meghívta őket kávézni. Miután pedig visszajöttek, szerintem azt is megengedték volna, hogy a folyosó közepén kávézót, vagy gyorsbüfét nyissak.

- Kényelmesen fekszel? – takargatott be Esme.

- Igen, nagyon, köszönöm – néztem rá hálásan.

Mire megszorította a kezem, én pedig azonnal belecsimpaszkodtam. Jól esett a közelsége. Szerencsére nem is akarta elhúzni a kezét, hanem engedelmesen mellém ült, és továbbra sem engedett el. Edward pedig átnyújtott nekem egy bögre teát. Kávét szerettem volna, de megígértem Carlisle-nak, hogy többet ma már nem iszom, és a jelek szerint mentorom beárult Edwardnak is, mert nem volt hajlandó csak egy kamillateát hozni nekem. Engedelmesen megittam. Majd éreztem, hogy egyre jobban elálmosodom. Akármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemeimet nem ment. Pedig általában jól bírom alvás nélkül, de most valahogy mégsem megy.

- Ne harcolj ellene, jobb lesz neked, ha pihensz egy kicsit – mondta Edward halkan. Én pedig feladtam az ellenkezést, és hagytam, hogy elragadjon az öntudatlanság.



(Edward szemszöge)



Nem szerettem drasztikus módszerekhez folyamodni, de miután meggyőződtem róla magam is, hogy Johanna lassan rosszul lesz az idegességtől, megfogadtam Carlisle tanácsát, és egy adag altatót csempésztem bele a kamillateába, amit vettem neki. Jobb lesz, ha alszik néhány órát. Miután Johanna engedelmesen megitta a teáját, lassan de biztosan elkezdtek kuszák lenni a gondolatai. Bármennyire is harcolt a rátelepülő fáradság ellen, nem sikerült neki. Úgyhogy a füléhez hajoltam és halkan belesuttogtam.

- Ne harcolj ellene, jobb lesz neked, ha pihensz egy kicsit – mondtam neki halkan. Mire végre feladta a küzdelmet, és engedett az álmosságnak.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Esme, miközben végigsimított Johanna arcán.

- Hidd el, hogy sokkal jobb így neki, mintha az elkövetkezendő hat-hét órát azzal töltené, hogy idegeskedik – válaszoltam határozottan. – Nem fognak este hat előtt kilépni abból a műtőből, mivel nagyon kényes a műtét, és lassan kell haladniuk, mert egy rossz mozdulat, és mindennek vége lehet.

- Rendben, ha ti így gondoljátok, akkor biztosan igazatok van – bólintott rá fogadott anyám.

- Egyébként, ha már itt tartunk. Te, hogy kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian. Biztosan nem Carlisle mondta el neki.

- Alice látta, hogy Johanna kiborul, bemosakszik, és besettenkedik a műtőbe, amiért visszavonják a diplomáját, és egy életre eltiltják az orvoslástól. Azért jöttem, hogy megnyugtassam már amennyire ez jelen körülmények között lehetséges, és megakadályozzam, hogy tönkretegye az életét – válaszolta Esme őszinte aggodalommal a hangjában. – Sajnos félő volt, hogy te elkésel, és már nem tudod megakadályozni a dolgot.

- Akkor majd ismét hálát kell adnunk Alice-nek – mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, hiszen Johanna olyan megfontolt teremtés. Bár most az utolsó családtagjáról van szó, így érthető lett volna, hogyha butaságot csinál.

- Igen, bár haragudott rátok, amiért elhallgattátok előle az igazságot. Na, nem mintha sikerült volna, mert természetesen, ahogy eldöntöttétek, hogy segítetek Johannának, onnantól kezdve persze Alice mindent tudod, de nem járt el a szája, csak ma nekem, mert szerinte én voltam az egyetlen, aki megakadályozhatta a bajt. Egyébként Carlisle és te még megkapjátok a magatokét, mert nekünk nincsenek titkaink egymás előtt – fűzte még hozzá némi szigorral. Bár egyetlen szavát sem gondolta igazán komolyan, mert tudta, hogy miért tettük azt, amit tettünk.

- Sajnálom, anyu – hajtottam le a fejem ártatlanul.

- Jaj, Edward, úgyis tudod, hogy nem is haragszom rád – ölelt magához.

- Persze, hogy tudom, de azért csak meg kell egy kicsit puhítanom téged – kuncogtam fel.

- Meddig fog aludni – kérdezte kíváncsian. – Felébred mire véget ér a műtét?

- Legfeljebb néhány órára ütöttem ki. Még a műtét vége előtt ébren lesz – válaszoltam határozottan. Kicsi volt a dózis, de hatásos. Pont annyi, amennyire szükség volt.

- Rendben – bólintott rá anyám. – Bella? – kérdezte kíváncsian.

- Carlisle úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha csak fokozatosan közeledik Johanna felé, most hogy már tudjuk, hogy miért volt olyan távolságtartó Billyvel. Ezért ha nagy nehezen is, de meggyőztem, hogy várja meg, míg Justin felébred – mondtam halkan. Bella nem nagyon örült neki, hogy nem jöhetett most velem, hogy támogathassa Billy bevésődését, de azért megígérte, hogy jó lesz, és ma La Push határain belül marad.

- Van benne logika, főleg, hogy a kapcsolatuk nem indult túl szerencsésen – bólintott rá Esme.

A következő néhány órát csendben töltöttük. Johanna néha-néha megrándult álmában, amennyire beleláttam a tudatalatti gondolataiba annyi biztos volt, hogy arról álmodik, hogy nem sikerül a műtét. Esme ilyenkor mindig nyugtatóan simogatni kezdte az arcát, és a haját, amitől néhány perc alatt megnyugodott, és álomtalan lett az álma. Hat órával később pedig lassan ébredezni is kezdett. Éppen hogy kinyitotta a szemét kinyílt a műtőajtó, és Carlisle lépett ki rajta. Johanna egész testében megremegett, majd azonnal felpattant és Carlisle elé sietett.

- Minden rendben – mosolyodott el fogadott apám. – Volt egy kisebb gond közben, de még időben sikerült elhárítani a problémát, és eltávolítottuk a rögöt is. Most még alszik, de holnap reggel már képes lesz újra mozogni – magyarázta boldogan. – Dr. Coleman még lezárja a sebet, aztán minden kérdésedre válaszol – simított végig Johanna karján.

- Köszönöm – ugrott a nyakába Johanna. Majd sírni kezdett, de ezek szemmel láthatóan az öröm könnyei voltak. A megkönnyebbülés, és a testében szétáradó boldogság pillanatai. A gondolatai most először voltak igazán, felhőtlenül boldogok, amióta megismertem.

- Nincs mit, Johanna. Örülök, hogy segíthettem – válaszolta neki Carlisle.

Miközben visszaölelte őt, majd Esme is csatlakozott a kettősükhöz. Fogadott anyám most sem hazudtolta meg önmagát, már most lányaként tekintett Johannára. Bár tény, hogy én is határozottan megkedveltem ezt a lányt. El tudnám képzelni húgomként. Persze csak képletes értelemben. Eszünkben sincs átváltoztatni, csak támogatni szeretnénk, ameddig szüksége van rá, és ha ő is akarja, akkor még azután is. Hiszen nemsokára meg fogja tudni az igazságot arról, hogy vámpírok és vérfarkasok léteznek. Billy el fog neki mondani mindent.

- Bemehetek hozzá? – kérdezte kisség zavarban. Majd kibontakozott a szüleim öleléséből. Nem volt hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, ezért kényelmetlenül érezte magát hosszabb távon az ölelő karok között.

- Még nem hozták ki a műtőből, de nemsokára visszaviszik a százas szobába, és utána bemehetsz, de csakis steril ruhában - válaszolta Carlisle. – Már vitettem be neked is egy ágyat, mert úgy sejtem, hogy most sehogy nem lennénk képesek elrángatni innen, és nem is akarunk. Holnapra elengedlek. Holnapután pedig átszállíthatjuk Justint a mi kórházunkba, ahol felügyelni tudom a rehabilitációját – mondta határozottan.

- Nem is tudom, hogy mit mondjak – csordult ki egy könnycsepp Johanna szeméből.

- Semmit, örülök, hogy boldognak látlak – simította ki Carlisle az apró sós cseppecskét a szeméből. – Most pedig menj az öltözőbe, már előkészítették a nővérek neked a zuhanyzót és a ruhát is, hogy be tudj menni a szobátokba. Én is itt maradok éjjelre, ahogy Dr. Coleman is, hogy még véletlenül se legyen semmi baj – magyarázta Johannának. - Ugye nem baj, kedvesem? – fordult Esme felé.

- Természetesen nem, maradj csak. A lényeg, hogy Justin meggyógyuljon. Akkor mi megyünk is – ölelte meg még egyszer Johannát. – Majd csókot nyomott Carlisle ajkaira. – Hazaviszel, Edward? Akkor a kocsi itt maradhat Carlisle számára – fordult felém fogadott anyám.

- Hát persze – nyújtottam felé a karomat.

- Viszlát, kedvesem – nyomott egy puszit Johanna arcára is.

- Köszönöm, mindent – mosolygott rá a lány.

- Ugyan, kicsim. Nem tettem semmit – legyintett Esme.

- Dehogynem, nagyon is sokat segítettél – mosolygott rá Johanna. – Neked is köszönöm, Edward – fordult most felém.

- Nincs mit, de most menj. Már várnak rád – mosolyogtam rá. Justint most vitték vissza a szobájába.

Johanna arca azonnal felderült, majd el is sietett az öltöző felé. Esme pedig még egyszer megcsókolta Carlisle-t, majd elfogadta az általam felajánlott kart, és így elindulhattunk hazafelé, hogy elmondjuk a jó hírt Bellának, amit mondjuk Alice már nagy valószínűséggel kikotyogott, de most még ezt is megbocsájtom neki.



(Johanna szemszöge)



Gyorsan letusoltam, majd néhány perc alatt fel is öltöztem, és azonnal a százas szobába siettem, ahol Justin már az ágyán feküdt, ahogy az elmúlt tíz évben is. Ezúttal viszont holnap reggel fel fog ébredni. Vége a szenvedéseinknek és újra egy család lehetünk. Soha többé nem fogom hagyni, hogy bármi baj történjen vele. A rehabilitáció alatt pedig végig mellette leszek, ez biztos. Még elég hosszú út áll előttünk, de van még néhány tartalékom, amiből állni tudom majd a gyógykezeléseket, ahogy eddig is.

- Szia – súgtam a fülébe. Bár tudtam, hogy egy szavamat sem hallja, hiszen alszik. – Aludj jól, reggel találkozunk – mormoltam még.

Majd egy kis puszit leheltem az arcára, és a saját ágyamhoz mentem, de nem tudtam elaludni, csak forgolódtam. Végül nagyot szusszantottam, és átsettenkedtem Justin ágyához. Ha az oldalamra fekszem, még éppen elférek mellette. Ott jobban fogom érezni magam, ez biztos. A takarómba csavartam magam, majd felkuporodtam Justin mellé és átkaroltam a derekát. Néhány percen belül pedig el is nyomott az álom. Reggel arra ébredtem, hogy valaki a kézfejemet cirógatja. A szemeim kipattantak, és reménykedve néztem fel.

- Szia, hugi – mosolyodott el halványan Justin.

- Szia – sírtam el magam. A fenébe is. Mindenki azt fogja már hinni, hogy állandóan bömbölök, de nem tudtam megállni. Tíz éve várok erre a két szóra.

- Hé, nincs semmi baj. Most már rendben leszünk – motyogta Justin halkan. Biztosan még az altatás hatása alatt van. Meg egy ideig egyébként is gyorsan fog fáradni, hiszen a szervezete legyengült.

- Hogy vagy? – kérdeztem komolyan.

- Fáj a fejem, de ezt már megszoktam. Azt leszámítva, egész jól – motyogta félálomban.

- El fogsz aludni? – suttogtam a fülébe.

- Van rá esély – mosolyodott el halványan. – Kicsit még kába vagyok. Ne haragudj.

- Dehogy haragszom – ráztam meg a fejem.

- Aludj te is még egy kicsit. Ha már úgyis lebuktál, Dr. Cullennél, akkor akár maradhatsz is – mosolyodott el.

- Dr. Cullen már itt járt? – kérdeztem kissé idegesen.

- Igen, megnézte az eredményeimet, és mért nálam vérnyomást, meg pulzust, úgyhogy bizony rajtakapott, hogy mellém kuporodtál. Egy kicsit nem figyel oda rád, és máris megszeged a kórházi szabályokat, és bemászol egy beteg ágyába – mondta tetetett komolysággal. – Te kis perverz – fűzte hozzá nevetve.

- Úgy látom a humorod a régi – kuncogtam fel én is. Az én bátyám, akkor is, ha kicsit fárasztó néha.

- Van, ami nem változik – helyeselt. – Ha gondolod, akkor a hajad is megcibálom néha, csak azért, hogy tudd, szeretlek – mondta, majd tényleg meghúzott egy tincset.

- Hé – kaptam el a kezét.

- Én mondtam – ásított fel.

- Na, jól van. Most inkább aludj. Mostantól kezdve egyfolytában terrorizálhatsz, de egyelőre pihenned kell - hajtottam a fejem a vállára.

- Oké, doktor néni – nyomott egy puszit a hajamra. Majd el is nyomta az álom, és én is visszaaludtam.

- Johanna – hallottam meg egy lágy hangot. Egy kéz pedig finoman megrázta a vállam. – Fel kell kelned. Én még elnézem neked, hogy befeküdtél Justin mellé, de Dr. Coleman nem hiszem, hogy értékelné, úgyhogy ébresztő, mert mindjárt itt lesz – ismertem fel Dr. Cullent.

- Kelek – pislogtam álmosan. Majd kikászálódtam a bátyám védelmező karjai közül, bár semmi kedvem nem volt ezt tenni. – Sajnálom, de nem bírtam megállni, hogy ne legyek minél közelebb hozzá – néztem bűnbánóan mentorom szemébe.

- Én nem haragszom, de Dr. Coleman sokkal szigorúbb jelenség, mint én. Úgyhogy a lényeg, hogy ne lásson meg a beteg ágyában.

- Értem – bólintottam. Örültem, hogy Dr. Cullen nem haragudott meg rám.

A következő két nap szinte egy pillanat alatt elszállt mellettem. Justin eredményei tökéletesek voltak, és egyre tovább képes volt ébren maradni, bár sajnálatos módon a karjait, és a lábait még csak legfeljebb egy percig tudta használni. Fel kell erősítenünk. Még lábra sem tud állni egyelőre, de ez változni fog. A rehabilitációnak semmi akadálya, úgyhogy ha odaérünk a forski kórházba el is kezdjük. Dr. Cullen megengedte, hogy én foglakozzam Justin rehabilitációjával, természetesen az ő felügyelete alatt, egy feltétellel. Egy másik beteget is kapok a fivérem mellé. Én persze azonnal beleegyeztem, hogy elvállalom a másik pácienst is. Az orvos pedig már ott vár ránk. Dr. Coleman pedig azt mondta, hogyha bármi baj van, akkor nyugodtan szóljunk neki, és ideutazik. Majd szétvetett a boldogság, amikor beértünk a már jól ismert kórházba, és Justint én magam toltam be a harmincas szobába, ahol a másik beteg már várt ránk.

- Hello, Johanna Moore, és rehab sorstárs – csendült fel az ismerős, mosolygós hang.

- Billy Black – forgattam meg a szemeimet. Ezért még megkapja a magáét Carlisle Cullen. Akár a mentorom, akár nem.

- Haver – intett felé Justin is.

Én pedig gyorsan segítettem Justinnak felszállni az ágyra, majd azonnal Dr. Cullen irodája felé vettem az irányt. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés