(Bella szemszöge)

Mikor reggel felébredtem, kipihentnek és boldogsággal telinek éreztem magam. Nem tagadom, igencsak meglepett Rosalie és Rebecca tegnapi viselkedése velem szemben. Furcsállottam igaz, de a jó kislány szerep kedvéért jó pofiztam velük egy sort. Határozottan tökéletes reggellel indulna ez a nap, ha emlékeznék a tegnap este minden pillanatára. Az utolsó emlékem az, hogy beléptünk a szobába, aztán mintha fejbe vágtak volna, se kép, se hang. Mi a franc történhetett? Ha az a két szuka művelt valamit, nem is tudom mit csinálok a hülye fejükkel. Állj már le! Biztos csak bealudtál. Nem kell rögtön parázni. Különben is, ha forraltak volna ellened valamit, azt Edward úgy is tudta volna, és akkor nem enged a közelükbe. Szereti a hős szerelmest játszani, a supervampiret. Igazad van! Nincs miért aggódnom. Inkább megyek és rendbe szedem magam. Nem mutatkozhatok csak úgy a nyalnivaló cukipofa előtt. Kikeltem az ágyból, összeszedtem a nesszeszerem és elindultam tisztálkodni.  Amíg elslattyogtam a fürdőig, igen furcsa dolog történt velem. Az emeleten összetalálkoztam Jasperrel.  Amikor meglátott arcizmai megrándultak, térdei remegni kezdtek, kezeit maga elé emelte védekezően.

Kérlek, ne bánts!- suttogta félelemmel teli hangon. Ezután olyan dolog történt, ami még ezt a sokkot is felülmúlta. Jasper, akárcsak egy kislány, visítozva futott le a lépcsőn. Belenéztem a tükörbe, hátha találok valamit, ami kiválthatta ezt a reakciót belőle. De semmi. A külsőm tanulmányozás helyett inkább letusoltam, felöltöztem és rendbe szedtem magam.  Visszasettenkedtem a saját szobámba- nehogy valakit ezúttal a másvilágra küldjek- lepakoltam, majd lementem a nappaliba. A helyiségben tartózkodó hét vámpír- Edward ugyanis nem volt ott- döbbenten nézett rám. Az én állam is leesett az elém táruló látványtól. Rebecca és Rosalie magazint lapozgatta a kanapén. Mellettük ült Emmett, aki tévét nézett. Esme és Carlisle épp búcsúzkodtak. Teljesen normálisnak tűnt minden, míg szemem meg nem akadt Alicen és Jasperen. Jasper ujját szopogatva bújt Alice mögé. A kis kobold szemében érzelmek kavalkádja volt felfedezhető. Csalódottság, megbántottság, értetlenség, düh. Jasper nem mert rám nézni, míg a többiek lélegzet visszafojtva vártak valamire. Valamire, amit el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, de a jelek szerint roppant fontos. Percekig tartó csönd állt be. Ez idő alatt az agyamban csak úgy cikáztak a kérdések, amikre nem tudtam választ találni. Mi történhetett? Miért néz rám mindenki úgy, mint valami utolsó bűnözőre? Miért fél tőlem Jasper? És hol van Edward? Ááááá, megőrülök. Nem bírom én ezt a várakozást. Inkább a tettek mezejére lépek és megkérdezem mi a fészkes fene történt. A kínos csendet végül Carlisle törte meg.

-  Már várnak a kórházban. Viszlát, kedvesem- fordult Esme felé, csókot lehelt homlokára, majd elhagyta a házat. A többiek továbbra is úgy néztek rám, mintha a világ nyolcadik csodája lennék. Elegem van!

- Valaki hajlandó lenne velem közölni, hogy mégis mi folyik itt?- kérdeztem némi dühvel a hangomban. A többiek hitetlenkedve néztek rám.

- Mintha nem tudnád- vetette oda mérgesen Alice. Na, jó. Ez nekem nagyon nem tetszik. Ha már Alice is így beszél velem, valami súlyos dolognak kellett történnie. De minek? Mi a francért nem emlékszem semmire tegnap estéről?

- Nem tudom mit követtem el, de szeretném megtudni, ha lehetséges- szinte már könyörögtem az igazságért.

- Ha már úgy is azt játszod, hogy „nem tudok semmit”- Alice elhúzta a száját- akkor elmondom. Mégis mi a fészkes fenét gondoltál te magadról?- a kis kobold szemei villámokat szórtak- Miattad Jaspert el kellesz vinnem pszichológushoz, annyira ki van. Hogy merted…

- Ne, Alice, ne- szakította félbe húgát Edward. Hát ez remek! Örülök Edwardnak, de szerettem volna már megtudni miért viselkednek így velem a többiek.

- Én akarom elmondani neki- fordult testvére felé. Alice roppant nem örült ennek, biztos szitkozódott a gondolataiban, de végül lecsillapodott és intett bátyja felé, hogy folytassa.

- Nos, Bella nem emlékszel semmire se?- csak én véltem felfedezni némi iróniát a hangjában? Biztos csak képzelődöm.

- Nem. Ezért szeretném végre megtudni mi bajotok velem- ez nagyon nem tetszik nekem.

- Hát éppenséggel nem túl nagy örömmel töltötte el a családomat, hogy tegnap csak úgy lekaptad Jaspert az emeleten. Ha már smárolni akadt kedved legalább valaki mással tennéd ezt. Alice bízott benned. Barátnőjeként tekintett rád. És te így hálálod ezt meg neki? Ráadásul volt képed becsapni a családomat? Eljátszani nekik az ártatlan kislányka szerepet, miközben te csak egy utolsó ribanc vagy?- ordított rám Edward. Nem értettem mi történt. Nem értettem, hogy én mikor is csókolóztam Jasperrel. És miért pont Jasperrel tettem volna ezt? Mi van? Nem elég, hogy már magammal beszélget, de még különös dolgokat is teszek, amikre nem emlékszem? Lassan már tényleg őrültek házába kell vinni engem. Jasper kíváncsisággal teli arccal nézett rám, mint aki próbálja megfejteni az érzelmeimet. Hát ezt megfejtheted haver, mivel még én sem tudom mit érzek pontosan.

- Én…- kerestem a szavakat- nem…- és ekkor megpillantottam Rebecca és Rosalie vigyori fejét. Hát persze! Miért nem gondoltam erre előbb? Biztos ez a két ribanc művelt valamit. De Edward miért nem jött rá a gondolataikból? És mégis mit műveltek velem, amiért megcsókoltam Jaspert? Ezt nem tudom elhinni. Hogy lehettem ennyire hülye? Áááá, megölöm őket. De nem ez a legalkalmasabb idő és hely ennek kigondolására. Valamit mondanom kell. De mégis mit?

- Végül is Bella csak egy ember. Az embereket a hormonjaik irányítják, a vágyaik. Ezért is emberek- vágta az arcomba Edward. Olyan közönnyel mondta, mintha csak most látna életében először. Aztán odament Rebeccához és szenvedélyesen megcsókolta. A többiek hiába haragudtak rám, mégis sajnálkozva néztek rám. Kivéve Rosaliet. Az ő arcán a mosolygó halál vigyora volt. Majd letörlöm azt a vigyort a képedről.

- Nos, kár is lenne bármit is tagadnom- feleltem. Úgy se hinnének, nekem- Ha most megbocsátotok, visszavonulnék a szobámba- ilyen gyorsan még soha életemben nem rohantam fel egy lépcsőn. Úgy vágtam be az ajtót, ahogy a hisztis libák szokták, mikor bedurciznak. Te elmebeteg állat. Hogy hihettél nekik? Ennyire idióta is csak te lehetsz. Én mondtam neked, hogy ezek mesterkednek valamiben. De te nem hallgatsz rám. Á, te soha. Mert te Bella Swan vagy. Fogd már be! Most már kár lenne ezen veszekednünk. Semmi értelme. Már megtörtént. Ezen nem tudunk változtatni. Végleg elcsesztél mindent. Miiiii? Te találtad ki, hogy jöjjünk ide. Ne fogd rám! Csak azért mondtam, mert annyira depressziós voltál, meg rinyáltál nekem, hogy jaj így Edward, jaj úgy Edward. Nem tudok nélküle élni. Ő az életem szerelme. Kussolj! Látszik, hogy még sohasem voltál igazán szerelmes. Kis szívem. Ha az ember nem áll készen a szerelemre, ezer férfi is foroghat körülötte, észre sem veszi őket. És hát igazából nincs szükségem a szenvedésre,a fájdalomra. Mert tudom, hogy te is mindjárt sírni kezdesz Edi fiú miatt. Lehet, hogy érzéketlennek tűnök, de ez van. Ez vagyok én.  Egy okos lány meghallgat mindent, de nem hisz el semmit. Csókol, de nem lesz szerelmes. És távozik, mielőtt őt hagynák el. Mert tudod a szerelem, gyenge szívnek könnyű méreg… De én annyira szeretem. Nem tudok nélküle élni. Jaj, ne sírj már. Tudod, hogy nem bírom az érzelmeket. Különben is, tudnál nélküle élni, csak nem akarsz. Csinálj valamit, amivel elterelheted a gondolataidat róla. De mit csináljak? Mit tudom én? Nem tudsz semmit se csinálni önállóan? Most eltűnök egy időre, mert már kezdesz fárasztani. Csáó. Hát ez remek! Na, nézzük csak, mit tudok itt csinálni. Aludni, ülni, állni. Melyiket is válasszam? Nehéz döntés. Áááá, van itt egy könyv az asztalon. Ha nincs más, jó lesz ez is. Felvettem a könyvet, hasra vágtam magam az ágyon, majd elolvastam a borítót: Verses kötetek. Király. Remélem nem szerelmes versek. Kinyitottam a könyvet, és mi állt az első lapon? Szerelmes versek. Fantasztikus. Miért is lenne más? Tovább lapoztam, majd megakadt a szemem a Fájdalmas versek címszón. Talán ez még mindig jobb, mint a csöpögős versek. Na, jó, elolvasom az elsőt.

„Csak ülsz, elmerengve a szobádban,

Könnyes szemmel a halálra várva.

Nem látod a reményt, csak a szerelmed elvesztését,

S szíved még mindig nem tudja elfogadni a nélküle való létezést.

A fájdalomtól elgyötörten roskadsz a földre,

Arcod a kezeid közé temetve.

Úgy érzed, a fájdalom felemészti lelked,

S közben a fejedben cikáznak ezernyi kérdések.

A szenvedésből felkiált vérző szíved: Miért? Miért tetted ezt velem, hisz én szerettelek?

Nem jött rá felelet, de nem is vártam.

Az árulásnak egy élet lesz az ára.

Hisz senkinek sem hiányozna eme lányka.”

Hát ez még sem volt valami jó ötlet. Ettől csak még jobban szomorú lettem. Jobb lesz, ha inkább csak fekszem és nézek ki a fejemből. Hanyatt vágtam magam és csak bámultam.

„ A szobádban fekszel, a plafont bámulod elmerengve,

És rájössz, hogy nincs a világon olyan ember, ki szeretne.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés