(Edward szm.)

A mahagóni fenyőasztalnál ültünk mindketten, a gondolatainkba mélyedve. Nem értettem apámat, sohasem gondolkozott ennyit egy páciensen, mint most. Eddig még nem sikerült összeraknom gondolatainak értelmét, így pár perc csönd után kibukott a számon:

-          Minden rendben? – kérdeztem. Apám-felém fordította a fejét, majd lassan bólintott, de gondolataiban már hallottam, hogy most meg akarja osztani velem, hátha többre jut.

-          A minap hallottam az egyik nagyon kedves munkatársamtól az intenzívről, hogy a Forksi kórházban van egy nagyon különös beteg. Én magam sem értem teljesen, talán majd megpróbálom megszerezni a kórlapját, hátha arról többet megtudok. – gondolkodott hangosan.

-          Mi történt vele? – kíváncsiskodtam, mivel a fejében most nem sok mindent találtam. Annyira lekötötte ez a beteg az érdeklődését, hogy valószínűleg nem mindennapi lehet.

-          Állítólag autóbaleset volt az egész. Hazafelé tartott, mikor egy kamion a túlsó sávba hajtva beleütközött a nő kocsijába. Jó pár hónapja kómában van, a gépről való lekapcsolás is szóba jött, azonban aztán ezt mégis csak elvetették. – Carlisle nagyon gondolkodóba esett, a ráncok a homlokán csak úgy gyűltek.

-          Talán a hozzá tartozó rokonok nem engedték? – próbáltam puhatolózni.

-          Nem, nem erről van szó. Természetesen biztosan ez is szerepet játszott benne, de nem ez volt a tényleges indok. – morfondírozott. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy még sohasem láttam apámat így. Ennyire elmélyülten. – Ugyebár ha valaki kómában van, akkor a beteg ébreszthetetlen, külső ingerekre nem válaszol. Súlyos tudatzavar lép elő, mely tartós, sohasem lehet tudni, hogy meddig áll fent. Ilyenkor az agyféltekék, a köztiagy és az agytörzs működési zavara is a háttérben áll. Nem lehet felébreszteni, ilyenkor a beteg olyan, mintha aludna. Annyi különbséggel, hogy nem mozog. – kezét állához tette és lassan, mintha szakálla lenne, dörzsölgetni kezdte.

-          Valóban. – helyeseltem. – És mégis hogy jön ez ide? Egy kómában lévő ember. Talán nagyon súlyosan megsérült a koponyája? Vagy más végtagja? – hihetetlen, hogy így kell kiszedni belőle. Csavarhúzót ne hozzak?

-          Mint mondtam, több hónapja van öntudatlan állapotban. Olyan, mintha a gépek tartják, ami természetesen így is van - mégis néha valamelyik végtagja megmozdul. Először azt hitték, hogy javulófélben van, de semmi. Nem reagál semmire, ugyanúgy mozdulatlan, csak néha vannak ezek a kis mozdulások, de egyébként… - mély levegőt vett, majd kifújta. – Semmi. Kétségbeejtő. – zavartan nézett rám, hátha én talán tudok neki segíteni.

Tényleg eléggé különös, nem szokványos beteg. Végre évtizedek óta van valami olyan információ, amin diplomával sem tudok segíteni… Természetesen nem annak örülök, hiszen csak egy emberélet, hanem annak, hogy végre van valami olyan, ami felkelti az érdeklődésemet.

-          Nem hiszem, hogy többet tudnék nálad. Talán ha láthatnám a kartonját, akkor segíthetnék valamicskét, de így semmit sem tudok megállapítani. Ez a beteg tényleg különleges. Nem mindennapi. – ha már Carlisle-t ennyire érdekli egy beteg, abban biztos vagyok, hogy addig nem nyugszik, amíg nem jön rá, hogy mi a baja szegény teremtésnek.

-          Megpróbálom megszerezni a Forks-iaktól a kartonját. Vagy az is lehet, hogy ha engedik, akkor átvenném a beteget. Bár ezt még nem döntöttem el.

-          Te tudod apa. Ha segítség kell, csak szólj. Most viszont megyek. Még vadászok egyet a suli előtt. Szia. – mondtam majd kezet ráztam apámmal és az ajtó felé sétáltam.

-          Szia, fiam. Vigyázz magadra. – mosolygott rám, majd újból belemerült a beteg elemzésébe.

A korházban mindenki el van ragadtatva Carlisle-től na, meg tőlem is. Szegény nővérke a pulzusa a kétszeresére gyorsult mikor meglátott minket apámmal. De ezen már meg sem lepődök, hisz akárhova megyünk, mindenki minket bámul…

Már majdnem hazaértem mikor csörögni kezdett a telefonom. Először Alice-re tippeltem, hogy menjek segíteni a vásárlásban, de amint megláttam a képernyőn anyám nevét azonnal megkönnyebbültem. Egy „Alice-szel vásárlós nap”? Köszönöm, inkább kihagyom.

-          Szia, anya. – szóltam bele a telefonba.

-          Szia, Edward! Azért hívtalak, mert sütit sütök az árvaházi gyerekeknek és kéne még pár alapanyag. Ha lennél olyan kedves és elszaladnál nekem a boltba hazafele jövet, azt nagyon megköszönném.

-          Persze anyu. Mondd, mi kell? – lediktálta az összes dolgot, amit vennem kell.

-          Biztos meg fogsz találni mindent? – kérdezte anya nevetve.

-          Megleszek, ne aggódj. Azért mert férfi vagyok, nem fogok eltévedni egy szupermarketben, anyu! – nevettem vele együtt. – Szeretlek. Szia.

-          Én is kicsim. Szia. – majd egy sípoló hang jelezte, hogy a vonal megszakadt.

Esme mindig is engem szerettet a legjobban. Igaz, hogy a többieket is nagyon szereti, de azért mégis csak én voltam az első „gyerek” a családban. De ezt soha nem mutatja ki, amikor a többiek is itt vannak. Ez csak a kettőnk titka.

Meglehetősen gyorsan végeztem a boltban. Természetesen akadtak gondok, mikor a vajat vagy az élesztőt kellett megkeresnem, de azért azt hiszem, hogy jól boldogultam. Persze, csak szerintem…

Iskola: pipa. Korház: pipa. Vásárlás: pipa. Fiatal hölgyek elkápráztatása csak egy pillantással is: pipa. Azt hiszem a mai teendőimet elvégeztem. Ezen a gondolatomon jót nevettem. Lehet, mostanában sokat vagyok egyedül a szobámban.

Hazaérve segítettem Esmenek sütni egy kis sütit. Szinte kedvem lett volna beleharapni, de aztán eszembe jutott az első alkalom, amikor az átváltozás után emberi ételt kellett fogyasztanom. Szörnyű, borzalmas volt…

„60-as évek vége felé jártunk, s az egész család a nappaliban ült. Carlisle és Esme a sárga újságlapokat olvasták, míg Alice és Japser halk társalgásba kezdtek. Rosalie, mint mindig most is csak magára tudott gondolni, miközben a rádióban szóló slágert dúdolta. Én Emmettel a fekete-fehér képekkel teli Tv-t bámultam, amin egy ócska főzőműsor ment. Legszívesebben elkapcsoltam volna, de akkor még csak egy csatorna volt elérhető, bármennyire is úszkáltunk a pénzben…

Már épp álltam volna fel, hogy a szobámban foglalkozzak tovább a saját gondolataimmal, mikor mellettem testvérem megszólalt:

-          Fogadunk? – kérdezte, de gondolatai semmi fontos információt nem árultak el.

-          Mégis miben? – túlságosan is gyanús volt.

-          Sütésben. Ha én nyerek, akkor te megeszed a kreálmányomat, ha pedig te, akkor… - szélesen elvigyorodott, és töprengésbe kezdett.

-          Akkor te elmész egy manikűr tanfolyamra. – nevettem fel, mire ő csak felhúzta az orrát.

-          Rendben. – csaptam a kezébe, amit meg is bántam…

Több órahosszán keresztül a konyhában tébláboltunk, tiszta csatatért varázsoltunk. A feladat az volt, hogy mindkettőnknek ugyanolyan ételt kellett készíteni, mint amit a Tv-ben láttunk, csak sajnos én arra nem figyeltem így fogalmam sem volt, hogyan kell. Szerencsére Emmett fejéből mindent kiolvastam, de a nyeréshez ez sem volt elég. Mielőtt még bármelyikünk is nyerhetett volna, Alice egy apró csínnal megakadályozta az egészet, így mindketten vesztettünk. Emmett egy hónapos manikűr tanfolyamra ment, míg nekem meg kellett ennem a süteményt, amiről később kiderült, hogy füvet is tartalmazott...”

-          Jól vagy kicsim? – simított végig a karomon Esme mire visszatértem a jelenbe.

-          Persze anyu csak tudod elgondolkodtam milyen is volt mikor utoljára sütöttem. – mosolyogtam anyámra.

-          Hát igen, de ezt magadnak köszönheted. Tudod, hogy Emmett mindig valami rosszban sántikált akkor is és most se hagyott fel evvel a tulajdonságával. – kacsontott rám Esme. – Na de elég az emlékekből. Indulok, mert elkések, és már nagyon szeretném megismerni az itteni gyerekeket. – az arca csak úgy ragyogott az örömtől. Jó volt látni, hogy boldog. Ilyenkor mikor látogatóba ment sokkal boldogabbnak nézett, ki mint általában.

Majd összepakolt és kivittük a csomagokat a kocsiba.

-          Biztos oda és vissza lesznek tőled anyu, ahogyan szoktak. Vigyázz magadra. Szia. – adtam két puszit arcára.

Esme beszállt az autóba és néztem, ahogyan elhagyja a házhoz tartozó kis tisztást és elnyelik a zöld takaróba bugyolált óriásnövények.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés