(Bella szemszöge)


Félix és Demetri közt haladtam az erdőn keresztül az óceán partjára. Az elmúlt pár óra alatt kiderült, hogy úszva kell átjutnunk Európába, mert pár testőr nem tudná türtőztetni magát a repülőtéren.
Továbbá azt is megtudtam, hogy egy Volturis tagnak igen monoton élete van. Már vagy egy órája senki sem szólalt meg, csak merev arccal halad előre. Semmi csevely, semmi apró gesztus.
Azt hiszem, Aro szórakozik a legjobban. Vigyorogva fut elől, s lemerném fogadni, hogy a legújabb ,,tehetségén” gondolkozik. Azaz rajtam.
Hirtelen megtorpant az előttem lévő vámpír, én meg nem figyeltem magam elé, így beleütköztem.
Megfordult és fenyegetően méregetett.
- Saj.. sajnálom… - hebegtem és lehajtottam a fejem. Ha egy pillantással ölni lehetne…
- Ne forduljon elő többet, különben… - megvillantotta borotvaéles fogait, majd Arora szegezte figyelmét.
- Bajban vagy. Ő Jane volt, Aro kedvence – súgta a fülembe Félix. – És a képességéről még nem is tudsz! – vigyorodott el.
- Miért, mi az? – kérdeztem kíváncsian.
- A tekintetével fájdalmat tud okozni! – válaszolt Demetri. Kitágultak a szemeim. Azt hiszem, nem akarom megtudni, hogy milyen az, ha a tekintetével ölni tudna…
Minden szempár a Volturi fő hármasára tapadt.
- Nos, itt az ideje a mi kis új családtagunk beavatási szertartására! – mosolygott ördögien Aro.
Félix és Demetri elé vittek.
- Isabella drága, hoztunk neked egy kis meglepetést… - Majd a hátam mögé mutatott. Megfordultam.
Heidi és egy ismeretlen nő hoztak elém egy férfit, aki már a halálán volt. Álláról lecsurgott a vér, és én ösztönösen közelebb hajoltam, hogy beszívhassam a csodás illatot. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor Aro összecsapta a kezeit.
- Úgy látom, nem lesz nehéz átállnod a normális étrendre!
Visszahőköltem az embertől, és az orrom elé, raktam a kezeimet. Ha jól emlékszem, már régóta nem ittam vért, nem beszélve, hogy emberi táplálék sincs túl sok a szervezetemben.
- Gyerünk Bella! Nem olyan nehéz! – biztatott Félix, és egy kicsit meglökött a test felé.
- Nem szabad! – mondtam, de elkövettem azt a hibát, hogy levegőt vettem. A férfi vérének illata égette a torkomat, és többé már nem volt erőm ellenállni a bennem lévő ösztönlénynek.
Mohón tapadtam a férfi nyakán található ütőérre, és mielőtt belemárthattam volna fogaimat húsába, végig nyaltam a lüktető kék éren. A bennem lakozó vámpír mostmár szinte üvöltött, hogy engedjem szabadon, s én nem hadakoztam vele.
Amint megéreztem az emberi vér ízét a számban, egyszerűen a mennyországban éreztem magam. A vörös folyadék csörgedezve folyt le a torkomban, enyhítve ezzel a fél évszázados kaparást. Éreztem, ahogy a férfi szíve az utolsókat veri, ezért még közelebb húztam magamhoz. Éreztem a vér mámorító ízét a számban, éreztem a férfi mennyei illatát, és éreztem, hogy az emberi felem legszívesebben hányna a vérszívástól…
Eltaszítottam magamtól az élettelen testet, ezáltal meggyalázva a férfit. Ijedten néztem a halott emberre, s tudtam, az ő halála az én lelkemen szárad.
- Nem is volt olyan nehéz, ugye, Isabella? – vigyorából illetően Aro nagyon elégedett lehetett a teljesítményemmel, viszont én csak undort éreztem magam és a Volturi iránt.
A Volturi tovább haladt, de én nem tudtam elszakítani pillantásomat a férfi halott testéről. Ott, abban a pillanatban megfogadtam, hogy megbosszulom a halálát.
- Bella, gyere! – szólított meg egy félénk hang. Felé fordultam, és meglepetten tapasztaltam, hogy 15 év körüli lány állt ott.
- A nevem Bree… kérlek, ne félj tőlem! Engem is ugyanúgy kényszerítenek, hogy testőr legyek, mint téged! – tett egy bátortalan lépést felém, majd hátra fordította a fejét. – De most sietnünk kell! Megharagszanak, ha lemaradunk! – Nem volt más választásom. Bíznom kellett benne, úgy éreztem, ő az egyetlen, aki igazán megérti, hogy most min megyek keresztül…


- Ki változtatott át? – kíváncsiskodtam. Már Olaszországban voltunk, egészen közel Volterrához. Ezalatt a kis idő alatt, amíg átértünk Európába, sokat beszélgettünk Bree-vel. Elmeséltem neki a történetemet, de Edwardot kihagytam belőle. Túlságosan frissek voltak az érzéseim vele szemben. Még nem voltam kész, hogy elmondjam a világnak, mennyire szeretem Őt…
- Ez egy nem túl boldog történet… - tétovázott, de a vállára tettem a kezét.
- Itt senkié sem az! – mutattam körbe. Bólintott.
- 1981 nyarán elutaztunk a szüleimmel – tekintette ködös lett, és tudtam, hogy most a régmúltat idézi fel. – Floridában nyaraltunk. Minden tökéletes volt, a nap sütött, az ég kék volt, a víz kellemesen hűs – felsóhajtott. Azt hiszem, innen kezdenek rossz irányt venni a dolgok. – Egyik éjszaka bulizni voltam. Mivel elég sötét volt, ezért a rövidebbik úton akartam visszamenni a szállodához. Csakhogy ez egy sikátoron keresztül vezetett el oda. 15 voltam, részeg, és felelőtlen. Nekivágtam a fénytelen résznek. Egy kis ideig minden rendben ment. Már láttam magam előtt a hotel fényeit, amikor valaki megragadott, és a falhoz nyomott. Az utolsó emlékem egy kárminvörös szempár volt. 3 napig voltam abban az elviselhetetlen fájdalomban. Mikor az átváltozásom befejeződött, megismertem azt a vámpírt, aki ilyenné tett. A neve Victoria volt. Elmesélte, hogy azért változtatott át, mert hadsereget toboroz egy ember ellen, aki miatt megölték a párját, Jamest. A csatában úgy nevezett vegetáriánus vámpírok ellen harcoltunk. A család neve Smith volt, és az első pillanattól fogva lerítt róluk, hogy nagyon összetartanak – hirtelen rámnézett, és keserűen elmosolyodott. – Gondolom kitaláltad, hogy Ők nyerték a csatát. Nem sokan maradtunk túlélők. Számítani lehetett a Volturi megjelenésére. A harc végégére értek oda. Smithék átadtak minket nekik… Csak engem hagytak életben, a képességem miatt.
Rengeteg kérdésem volt még, de nem akartam illetlen lenni.
- Bella, nyugodtan… - mosolygott rám bátorítóan.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Tedd fel a kérdéseidet… Látom a szemeidben, hogy milyen kíváncsi vagy. – Ilyen kiismerhető lennék? Anyu mindig azt mondta, hogy a szemeim mindig elárulnak. Úgy látszik igaza volt.
- Mi a képességed?
- Teleportálás – felelte, mire én meglepetten néztem rá.
- Akkor eddig miért nem szöktél meg?
- Látod azt a fekete hajú nőt? – mutatott az Aro mellett futó nőre. Bólintottam. – Ő blokkolja a képességem. A neve Sulpicia. Vele nagyon vigyázz, ő Aro felesége. – susogta a fülembe.


- Üdvözöllek Volterrában, Bella! – mondta Aro. Egy nagy terembe vezettek be, ahol csak 3 szék volt található.
- Félix és Demetri majd megmutatja a szobádat. Két nap múlva lesz etetés, majd szólunk, nehogy lemaradj róla! – gúnyos mosolyra húzta a száját. – A szobádból nem léphetsz ki, csak akkor, amikor hivatlak. Most menjetek!
Félix és Demetri megragadta a bal és jobb kezemet, majd egy sötét folyosón keresztül vittek el egy hatalmas fa ajtóig.
- Ez a szobád! Szökéssel ne próbálkozz, mindig lesz itt egy őr – figyelmezettet Demetri. Megvárták, míg belépek a szobába, majd becsukták mögöttem az ajtót. A helyiség leginkább egy börtönhöz hasonlított. Ablak nem volt sehol, csak egy szekrény, két ágy, és egy íróasztal székkel.
- Szóval téged kaptalak meg szobatársnak… - szólalt meg egy hang mögöttem. Megfordultam.
- Csak nem megijedtél? – kuncogott föl Bree.
- De, egy kicsit! – próbáltam összehozni egy mosolyt, de helyette csak egy fájdalmas grimaszra futotta.
- Ne félj, valahogy kijutunk innen! – próbált vigasztalni.
- Mégis hogy? Az erődet blokkolják, az én pajzsommal meg semmire sem megyünk! – fakadtam ki.
- Nyugodj meg, már meg van a tervem! – mosolygott rám magabiztosan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés