Adam hangosan dübörgette a hifit, miközben mi Alana-val öltözködtünk. Első napunk a forks-i gimiben. Nekem pedig úgy is lehet fogalmazni, első napom a gimnáziumban. Hetven éve vagyok vámpír, de az emberi életemből nem emlékszem semmire, csak annyira, amiket ők elmondtak. Azóta velük élek egy családban. Adam, Alana – akik nem mellesleg egy pár -, és gyámapánkkal – egyben átváltoztatónkkal -, Edmunddal. Tudom, elég furcsán hangzik a dolog. Eleinte nekem is az volt. Én, mint vámpír?

Miután felébredtem és mindezt megemlítették, elkapott a röhögőgörcs, majd miután tovább bizonygatták eszemet vesztve rohantam a telefon felé, hogy tárcsázzam a legközelebbi elmegyógyintézet telefonszámát. Csak akkor kezdtem el nekik hinni, amikor Alanat nekivágtam a legközelebbi falnak egy apró kis kézmozdulattal, ő pedig ezután dühödve felrohant a lépcsőn, aztán visszajött egy tükörrel a kezében, amit az arcom elé emelt. A szemeim rubintvörösen csillogtak, én pedig nem akartam hinni a saját szememnek.

Elvettem tőle a tükröt, de idegességemben annyira megszorítottam, hogy apró molekulaszemekre morzsolódott a kezemben. Ujjaimat összedörzsöltem, az apró kis porszemek pedig csak úgy hullottak ki a kezemből. Ujjaimat nyújtogattam, kerestem rajta a legkisebb vágást is, de nem találtam.

Teljesen kétségbeestem. Sírni akartam, de nem tudtam. Erről eszembe jutott az égő fájdalom, és mérgemben nekiugrottam Adamnek. Tudni akartam mi volt az a tűz, ami belülről égetett, de nem tudtam kommunikálni. Az agyamat elborította valamiféle vörös köd, ami nem engedett szabadulni. Folyamatosan vicsorogtam Adamre, majd két kar megragadott hátulról. Túlzottan ficánkoltam, ezért hátraestem, és összetört alattam az üveg dohányzóasztal. Abban a pillanatban feleszméltem, hogy mit is csinálok. Ekkor derült ki, hogy nem vagyok normális újszülött. Edmund megosztotta velem, hogy egy fiatal vámpírnak nem kellene úgy viselkednie, mint nekem. Ők minimum arra számítottak, hogy a fél nappalit csatatérré változtatom.

Ezután a napok csak teltek, eltelt egy hónap is, a szemeim pedig az állat vérnek köszönhetően aranybarnává változtak. De még nem mertem emberek közé menni. Aztán még két hónap eltelt, és megmertem kockáztatni, de a fene nagy önuralmam elhagyott, szerencsém volt, hogy Edmunddék mögöttem álltak. Lefogtak és elcipeltek a helyszínről. Az események után még két évig nem mentem emberek közé, csak ha nagyon muszáj volt. Ami igazából minden hónapban előfordult, ugyanis Alana vásárlásmániás. Ha rajta múlik, akkor hetente mentünk volna kétszer, vagy esetleg minden nap, de ezt már a fiúk sem tűrték volna el. Így lassan megszoktam az emberek közelségét.

Később, miután kiderült az erőm, nem alakultak fényesen a dolgok. Miattam menekülnünk kellett, és bár én mondtam nekik, hagyjanak egyedül, majd megoldom, ők azt mondták: Mi vagyunk a családod, nem hagyunk el.

Ötven éven keresztül menekültünk, és mostanra jutottunk el arra a pontra, amikor már elegünk lett a költözködésből.

- Csajok, meddig akartok még tollászkodni? Mire elkészültök, megöregszem – hallottuk meg Adam hangját, mire mind a ketten nevetni kezdtünk.

- Nyugi szivi. Ha minden egyes alkalommal megöregednél, amikor ezt mondod, már rég nem lennél a pasim – nyitotta ki az ajtót Alana, és kilépkedett tíz centis magassarkúiban. Adam ott állt az ajtóban durcás fejjel, karbatett kézzel. Alana közelebb lépett hozzá és úgy fordult, hogy Adamnak rálátása legyen a dekoltázsára. Néha tisztelem ezt a pasit, de komolyan. Alana-nak nehéz ellenállni. Van egy sajátos kisugárzása, amit ha bevet, nincs olyan pasi, amelyik ne loholna utána. De Ad nagyon jól helytállt. Legalábbis eddig…

Alana végighúzta ujjait szerelme kezén, majd felfelé a válláig, onnan a nyakán végig, az ujja pedig az ajkán állapodott meg. Alana óvatosan kezdett ráhajolni Adam szájjára, mire szerelmének szemei felcsillantak. Azt hiszem a durcinak vége… Alig egy század másodperc múlva már egymás ajkain csüngtek. Jesszus!

- Szobára! – mondtam szemforgatva.

Ez már hatott. Alana észbe kapott, és elszakította magát Adam ajkaitól. Miért kell ezt szinte minden reggel eljátszani?

- Nektek van az agyatokban egy törlőchip?

- Milyen csipszről beszélsz? – pislogott Alana, Adam pedig mellette kuncogott. Én megdöbbenten néztem Alana-t, mivel azt hiszem ezt a dolgot már vagy hatszázadjára elsütöm. Komolyan kezdem azt hinni, hogy megőrültek.

Alana már nem bírta tovább, és csilingelően nevetni kezdett, én pedig fogcsikorgatva elvonultam mellette.

- Jaj, nevess már! Őrülj neki, hogy az elmúlt hetven év után tudok valami újat is mutatni.

Megforultam, és elmosolyodtam. Való igaz. Hetven év nagyon sok idő. Legalábbis emberi években számítva. De az örökkévalósághoz képest?

Néha elgondolkozom rajta, mi lesz velünk egy év vagy két év múlva. De mire odajutok, hogy eljön az idő, minden megy a maga medrében.

***

Beszálltunk a kocsinkba. Ma Alana volt a soros a vezetésnél, hazafelé viszont én jövök. A mi kis Mercedesünk nagyon jól megy.

Edmund persze szelídebb kocsival járja a világot. A kórházban dolgozik. Állítólag még régen találkzott egy férfival, akinek a hatására ő is vámpírdoki akart lenni. Ha jól emlékszem Carlisle-nak hívják. Igen, Carlisle Cullen. De Edmund elmondása szerint már rég nem találkozott vele. Több, mint kétszáz éve.

Egyszer azért remélem, találkozhatom vele. Szívesen megismerném. Edmund sokat mesélt róla, és a családjáról. Azt mondta, olyan, mint én. Már a legelső pillanattól kezdve én sem akartam embereket ölni. Szetinte ebben hasnlítok Carlisle-ra.

- És befutottunk! – mondta Alana. – Tippeket kérek szépen. Szerintetek hányan fognak minket bámulni?

- Talán az egész suli? – kérdeztem homlokráncolva, mire újra csinlingelve felkacagott Adammal együtt, és mind a ketten bősz bólogatásba kezdtek.

- Hát, ha eddig a kocsira nem figyeltek fel, akkor ránk felfognak – kacsintott, majd kiszállt az autóból.

Ezután jött a kegyelemdöfés. Ha eddig valaki nem figyelt volna fel rá, akkor most megtette. Alana erejének köszönhetően irányítani tudja az időjárást. Hirtelen egy szellőcske kerekedett, ami hosszú, göndör aranybarna haját meglibbentette, és ettől félig-meddig úgy nézett ki, mint egy szexistennő. Hiába… érzéki ajkai vannak, ahogy néha Adam szokott fogalmazni: csókolnivaló. (Ezekben a pillanatokban viszont jobb távol lenni tőlük.)

Miután mi ketten kiszálltunk Adammel, már tényleg mindneki minket bámult. A lányok féltékenykedve figyeltek minket, Adamet pedig áhitattal. A pasik ugyan így, csak fordított felállásban.

Ahogy haladtunk befelé, a tömeg susmorogni kezdett.

- Nézd, tök olyanok, mint Cullenék. Nem lehet, hogy valami rokonaik?

- Jaj, ne röhögtess. Cullenek örökbefogadottak. Nem hiszem, hogy megtalálták a rokonaikat.

Meglepődve néztem rá Alanáékra, és ők is ugyen ezzel a pillantással néztek rám.

Amikor beértünk a suliba viszont minden világos lett. Megéreztük az idegen vámpírok szagát.

Elindultunk amerre az illatokat sejtettük, és megláttuk az öt vámpírt. Adam egy halk morrantást hallatott, Alana pedig megragadta a karját, és hátrahúzta. Én pedig… nem csináltam az ég egy adta világon semmit! Csak álltam ott, és bámultam őket. Ismerősnek tűntek, de azt nem tudom honnan. Ők is kissé meglepődve néztek rám.

Már épp meg akartam volna kérdezni, amikor becsöngettek az első órára. Nekem biosz, Adaméknak pedig francia.

            Leültem a legutolsó padba, és onnan vettem szemügyre az osztálytársaim. Ez persze nem volt nehéz feladat, amikor szinte mindenki kitekeredett derékkal ült és engem bámult. Magamban persze kuncogtam mindezen. Unalmamban az egyik göndör tincsem megfogtam, és elkezdtem az ujjam köré csavargatni. A hajunk miatt gyakran azt gondolták, hogy mi Alanaval testvérek vagyunk. Csak a nyilvánvaló dolgokat nem vették figyelembe. Neki jó alakja van, ezzel szemben nekem nem. Rajta jól áll minden ruha, rajtam nem. Neki érzéki ajkai vannak, nekem pedig csak átlagos. Neki nagy kerek szemei vannak, nekem abból is átlagos jutott.

- Szia – hallottam meg egy csontolvaszótan bársonyos hangot mellettem. Hirtelen kaptam oda a pillantásom, már-már vámpírgyorsasággal.

Ez egyik vámpírfiú ült le mellém, akivel a folyosón találkoztam. Most is vizsgáltam az arcát, hátha beugrik valami, de semmi.

- A nevem Edward Cullen – beszélt továbbra is angyali hangján, én pedig egy pillanatig kezdtem azt hinni, elvesztem. De amikor felnéztem, és megláttam kérdő tekintetét, nyomban észbe kaptam. Nem arra kíváncsi, ráérek-e szombat este, hanem a nevemre! A kettő között van egy kis különbség. Az első lehetőségnél kell elalélni és pironkodva gondolkozni, a második lehetőségnél viszont a kukán való bámulás kizárt dolog!

- Ööö… Isabella Smith. – Tuti hülyének néz. Az ember nem gondolkozik a saját nevén… főleg, ha vámpír. Nos, kicsi Isabella, ezt eszúrtad. De még hogy mennyire!

- Mit kerestek Forks-ban? – tette fel elég gorombán a kérdést. Eddigi csodálatom elmúlt, mintha elfújta volna a szél.

- Te meg mit keresel a mellettem lévő széken? Tudtommal nem engedtem meg, hogy leülj!

- Az egyetlen gond csak az, hogy az osztályteremben nincs több hely – jegyezte meg enyhén cinikusan.

- Azt hiszem, bármelyik csaj szívesen ülne melléd. Fűzd meg az egyiket, hogy engedjen maga mellé, a haverját meg paterolja el ide – sziszegtem bele a képébe.

- Akkor már én, mint egy ember, nem igaz? – vigyorgott csibészesen.

- A hangulatváltozásaidba beletörik az ember nyaka. Mondták már neked? – kérdeztem szemforgatva, és felálltam, mivel bejött a tanár.

- Még nem. Eddig csak úgy mondták, hogy a vámpírok nyaka törik bele – suttogta pergő nyelvvel, hogy csak én halljam. – Ez az emberes hasonlat új.

            Legszívesebben ráugrottam volna, és itt helyben széttépem. De nem. Helyette elszámoltam magamban tízig, és újra kinyitottam a szemem. De ugyan abban a pillanatban hátrahőköltem, mivel Edward arca csak pár miliméternyire volt az enyémtől. Azt hiszem ő sem vette észre a dolgot, mert hirtelen kitágultak a pupillái, és gyorsan visszahúzódott.

- Hallom, ki akartál nyírni – suttogta.

Én meg csak hápogni tudtam. Honnan tud…?

- Miss Smith – köszörülte meg a tanár a torkát. - Egy rövid bemutatkozást, ha kérhetném. Utána kérem Önt, Mr. Cullen.

Ezektől félek a legjobban. Vámpír létemre megszokhattam volna már a figyelmet, néha mégis rosszul érzem magam a rivaldafényben.

- A nevem Isabella Smith, de hívjatok simán Bellának. A teljes nevem nem kedvelem. – Itt elnyomtam egy fintort. – Eddig Los Angelesben éltem két fogadott testvéremmel és nevelőapámmal, de a nagyváros forgataga elől ideköltöztünk, mert apa csak itt talált magának állást. Azt hiszem… ennyi lenne. – Hadartam el egy szuszra, aztán gyorsan visszahuppantam a helyemre. Most Edward következett.

- A nevem Edward Cullen, Alaszkából költöztem ide nevelőszüleimmel, és négy fogadott testvéremmel. Apámat azt hiszem, megismerhetitek majd, ha gyakori vendégei vagytok a kórház sebészeti osztályának. – Az osztály egy pillanatra felkuncogott, és én is megengedtem magamnak egy aprócska nevetést. Edward visszaült mellém, én pedig a tanárra figyeltem. Vagyis figyeltem volna.

- Miért is akartál nekem rontani? – kérdezte újra, vidám éllel a hangjában.

- Először is, honnan tudod? – tettem fel újra a kérdést.

- Jó megfigyelő vagyok – mosolyodott el féloldalasan. Nekem pedig az egyik képességem jelezni kezdett.

- Ne próbálj meg hazudni – csikorogtam. Meglepődött eléggé. De hát mit tegyen egy vámpír, ha egy élő hazugságvizsgálóval áll szemben?

- Honnan gondolod? – Az arca újra zárkózottá vált. Már nem látszott rajta az előző csibészes mosoly, és az érdeklődés sem. Csak a zárkózottság. Valamit titkol, ez biztos.

- Kérlek, mond el – könyörögtem neki, mert tudni akartam. Talán neki is van valamilyen különleges képessége? Látja a jövőt, vagy érzékeli, ha meg akarják támadni? Hirtelen erről eszembe jutott egy eléggé röhelyes példa. Mint a Pókemberben, a pókösztön. Megérezte, hogy meg akarom támadni.

A karom közelebb tettem az övéhez, egy pillanatra összeért a kezünk.

            Úgy éreztem, mintha megráztak volna. De nem az a fájó bizsergés érződött a kezemen, hanem valami más… kellemesnek mondható. Elég furcsa. És ahogy látom, Edward is észrevette.

„Miss Smith vajon megtudná oldani ezt a feladatot?”

- Igen – szóltam oda a tanárnak, mire minden fej rám szegeződött.

- Kérem, az órámat ne ismerkedéseik lefolytatására használják Mr. Cullennel, Miss Smith.

Zavarodottan néztem rá, de a tekintetéből kivéve jobb, ha többször nem szólalok meg. Na, szép… már rögtön az első napon ez történik velem.

„A hülye kis liba. Nem elég neki, hogy a legjobb pasi mellett ül, de még be is hálózza. Pedig nem is néz ki jobban, mint én.” – hallottam meg egy lány hangját. Körbenéztem az osztályban, és rá kellett jönnöm, hogy nem szólalt meg senki. Az óra továbbra is ment a maga menetében.

            A fejemben egyre több ilyen beszélgetés kezdett viszhangzani. Két tenyerem rászorítottam, hátha tompítani tudom a hangok áramlását, de nem értem el vele semmit. Mintha bezártak volna egy terembe, ami tele van emberekkel, és mindenki összefüggéstelen zagyvaságokat beszélne egyszerre, a szavak pedig összefolynak.

„Annak…nem…hülye…tudom…mi…Bella…” Apró kis szófoszlányok, amiknek semmi értelme nincs. Próbáltam volna csak egyet kiragadni mind közül és csak arra koncentrálni, de az agyam valamiért nem engedte. Helyette egy csattanás kíséretében leestem a földre. Összekuporodtam, a kezeim pedig a fejemre szorítottam.

Éreztem, hogy felemelnek, de nem nagyon vettem róla tudomást. Elfoglaltam a fejemben lévő hangok. Mi történik velem?

            Amit hangosan kimondtak az emberek, azok erősebb hangzásúak voltak, tisztán hallottam őket. De a hangok a fejemben tompábbak voltak, ellenben sokkal jobban fájt tőlük a fejem.

Levittek az orvosiba, ott pedig nehezen, de elnyöszörögtem a doktornak, mi a problémám. Edward hangját is hallottam, de ő kiment az orvosi szobából, és szólt a testvéreimnek.

Pár perccel később négy vámpír jött be a szobába. Alana halkan sikkantva odaszaladt hozzám, és simogatni kezdte a fejem.

- Mi történt kicsim?

- Nem… tu… tudom.

Már csak ennyit bírtam kinyögni.

- Jasper, gyorsan! – hallottam Edward hangját.

Ezután megszűnt a fájdalmam, és belezuhantam az öntudatlanságba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés