(Victoria)

Miért nem hív már? – töprengtem. – Már régen el kellett volna rendeznie. Mestermunkát végzett, mint mindig. Sikerült kijátszania őket. Talán túl könnyen is. Szemernyi kétségem sem volt felőle, hogy így lesz majd, de hosszabb menetre számítottam. Fel voltam készülve a várakozásra.  Ám most ez a hosszú hallgatás már kicsit aggasztott. Azt gondoltam, mostanra túl lesz rajta, és talán már ismét együtt leszünk. Hiányzott. Minden sokkal könnyebb volt, mikor együtt voltunk. Szerettem ezeket az izgalmas vadászatokat, még ha most nem is jutott nekem más szerep, mint hogy figyeljek. A többi nem volt más, mindössze csak táplálkozás.

A napok különösebb jelentőség nélkül teltek el egymás után, egyik a másikat követve. Élveztük az életünket, vagy bárminek is nevezzük a létezésünket egyáltalán. (Végső soron mégis csak az életnek egy formája.) De unalmas volt. Egyhangú. Ez viszont maga volt az izgalom, a mámor. Még ha nekem nem is azt a fajta örömöt jelentette, mint neki. Engem egyszerűen feldobott, elszórakoztatott. James viszont lázba jött tőle. Elöntötte az extázis, mikor így vadászott.

Visszagondoltam a néhány nappal azelőtti kezdetre. Régen nem foglalkoztam már a múlttal. Az átváltozás előttivel. Minden emlékem, amit valaha is megszereztem róla, valami homályos ködbe süllyedt el. Csak a vámpírként megtapasztalt dolgok látszottak világosan. Abból is leginkább a James-szel töltött sok-sok év. Ám aznap eszembe jutott az emberi családom. Ahogy mi hárman kiléptünk a mezőre, hogy megnézzük őket, akik ott játszottak. Egy rég elfeledett kép villant be a testvéreimről, és az emberi szüleimről, akik halálukig védelmeztek attól a vámpírtól, aki annak idején átváltoztatott engem. Nagyon régen volt már, mikor utoljára rájuk gondoltam. Közömbösen, mint mindig, ha véletlenül eszembe jutottak. Ők már nem jelentettek nekem semmit. Már csak James volt a családom. De akkor, ott, ahogy láttam őket közel húzódni egymáshoz, mégis rájuk gondoltam. Ez egy család volt.

−   Úgy teszünk, mintha tel lennél a főnök – súgta James halkan Laurent-nak, mire ő alig észrevehetően bólintott. Sokszor játszottuk ezt, mikor olyan helyre tévedtünk, ahol más fajtánk béli élt. Könnyebb volt Jamesnek megfigyelni őket, és kipuhatolni a vérmérsékletüket, míg Laurent szóval tartotta őket.

Ők mások. Ezt azonnal észrevettem. Ennyi vámpírt még soha azelőtt nem láttam egy helyen. Már mi is sokan voltunk hárman. Feltűnést keltettünk. Főleg, mikor vadásztunk.

Fél füllel hallgattam csak Laurent, és az ő vezetőjük párbeszédét. Láttam viszont, hogy James minden egyes szavukat elraktározza, miközben egyenként megnézi a család tagjait. Villámgyorsan én is felmértem őket. Nyolcan voltak. Négy férfi és négy nő. Ez aggasztóan sok. Reméltem, nem lesznek ellenségesek velünk. A nagydarab fekete férfi különösen veszélyesnek tűnt. Kicsit irigykedve néztem ápolt külsejüket. A tiszta ruha, és a rendezett frizura olyan luxus volt, amit egy ideje nélkülöznöm kellett. Még ha ez nem is jelentett számomra túl sokat.

Különösen a szőke lány ragadta meg a figyelmemet. Lopva Jamesre pillantottam. Ő is észrevette, hogy milyen gyönyörű?

Ledermedtem. Még csak nem is rá figyelt. A jelentéktelen barnát nézte. Volt valami a tekintetében, ami ismerősnek tűnt. Mindig így nézett, mikor elkapta a hév. Mit akarhat attól a lánytól? Még csak nem is szép. Sőt. Vámpírnak határozottan csúnyácska. Esetlen.

A vele lévő fiú idegesnek tűnt. Félig maga mögé tolta a lányt, mintha védelmezni akarná. Állta James pillantását. Nem jött zavarba. Nem fordult el. Sőt. Mintha csak direkt azt kémlelete volna, hogy mi jár a társam fejében. Erre én is kíváncsi lettem volna.

És akkor feltámadt a szél. Felém sorolva a legétvágygerjesztőbb illatot, amit valaha is csak éreztem. És már tudtam, mi ütött Jamesbe. A kis barna egy ember volt. Méghozzá hét vámpír társaságában. Függetlenül attól, hogy nem értettem, mindez hogyan lehetséges, azonnal tudtam, mi fog történni. James támadni fog.

Esztelenség – futott át az agyamon. Hetükkel szemben mi hárman édeskevesek vagyunk. Abban sem voltam biztos egyáltalán, hogy Laurent velünk tartana-e egy esetleges harcban.

−   A lány velünk van! – csattant a vezetőjük hangja, mint az ostor.

A fiú, aki eddig is olyan védelmezőn állt előtte, most lelapult, mintha készen állna rá, hogy ránk vesse magát. Morgott, és vicsorgott, óvta a lányt.

Ismertem a társamat. Tudtam, mire gondolhat most. Mindig is egy ilyen kalandra vágyott. A tökéletes vadászat lehetősége. Szinte éreztem az izgatottságát. Most mi lesz?

−   Természetesen nem bántjuk az ember lányt – jutott el a tudatomig Laurent hangja.

Láttam, ahogy James rá pillant, majd hirtelen rám néz. Csodáltam az önuralmát, amivel  megfegyelmezte a lány vére utáni sóvárgását. De a szemén láttam, hogy esze ágában sincs feladni, és már készülőben van a terve.

Az a zseniális terv, amivel sikerült a közelébe jutnia.

−   Nemsokára vége édes – ígérte, mikor legutóbb hívott. – Már az enyém.

Ahogy nevetett, tudtam, hogy kitűnően szórakozik. Ez volt a lényege. A győzelem érzése. A mámor, hogy okosabb volt, mint a többiek együtt véve. Hogy sikerült megkapnia, amit akart.

Sajnáltam, hogy most éppen nem lehetek vele. De miért nem hív már?

Megcsörrent a telefonom. Mohón kaptam utána.

−   Halló?

Ám a hang nem az volt, mint amit vártam. Annyira biztos voltam benne, hogy őt fogom hallani, hogy teljesen megdöbbentem, mikor Laurent szólt bele a telefonba.

−   Victoria!

−   Áruló – sziszegtem. Ha itt lett volna, biztosan nekiugrom, hogy a torkába mélyesszem a fogaimat. – Hogy merészelted…?

Tudtam, hogy nem ragaszkodik hozzánk feltétel nélkül. Csak azért volt velünk, mert így volt neki kényelmes. De azt, hogy elárul, nem hittem volna.

−   James alaposan el fogja látni a bajod – fenyegetőztem. – Hol vagy egyáltalán?

−   Denaliban – hangzott a válasz, amitől kicsit meglepődtem.

Denali? Eszembe jutott a szőke vámpír mondata, hogy ott van egy a hozzájuk hasonló tartós település. Mi a csudáért ment oda Laurent?

−   Mit keresel te ott? – kérdeztem fennhangon is. A kíváncsiságom nagyobb volt a mérgemnél.

−   Ez most nem lényeg – mondta Laurent. A hangjában volt valami, ami egyáltalán nem tetszett. Egy tompa balsejtelem kezdett testet ölteni bennem. A gyomrom összeszorult.

−   Mi van? – nyögtem ki.

−   A vendéglátóim most beszéltek a Cullenekkel. Vége van Victoria. Megölték. Gondoltam, szólok.

A hangja annyira egykedvű volt, hogy egy darabig nem is fogtam fel, hogy miről beszél.

−   Mi a csuda?

−   James meghalt – folytatta. A Cullenek megölték. És a lány életben maradt.

Úgy éreztem, rám szakad az ég. Az nem lehet. Olyan nincs, hogy James alul maradjon egy küzdelemben. Ő mindig nyer. Még soha sem veszített. Mindig megkapta, amit akart. Hiszen már a célegyenesben volt. Azt mondta, hogy átverte őket. Hogy megszerezte a lányt.

Nem lehet, hogy elbukott.

Ezért megbűnhődik – volt a következő gondolatom. Megbosszulom a halálát. Nem hagyom, hogy ezt megússzák szárazon. Ha addig élek is.