(Victoria)

Pontosan emlékeztem arra az időre, amikor még szükségem volt alvásra. Igaz, az emberi érzések, és emlékek elhalványulnak, de van, mikor valamilyen esemény hatására bevillan egy-egy rég elfeledett érzés. Ilyen volt ez is.

Mióta vámpír lettem, még soha nem vágytam annyira arra a megkönnyebbülésre, amit egy hosszú, fárasztó nap végén emberként éreztem. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy tudjak aludni. Tudjak pihenni. Tudjak felejteni.

De nem. Még sem. Hogyan lehetne azt a gyűlöletet egyetlen percre is elfelejteni, amit Edward Cullen iránt éreztem. Azzal elárulnám James emlékét. A szerelmet, ami összekötött minket.

Emlékeznem kellett a nyomorúságos első hónapokra, amiket nélküle töltöttem. Először csak a fájdalom volt a hiánya miatt, és a csalódottság, hogy elbukott. Soha nem hittem volna, hogy ez valaha is lehetséges lesz. Ő volt a legokosabb, legnagyszerűbb nyomkövető, akit valaha is láttam. Mikor vadászott, az páratlan élmény volt annak is, aki mindössze csak nézte. És egy gyenge kis emberlány okozta a végzetét. Ó, hogy gyűlöltem őket. Mindkettőjüket.

Emlékeznem kellett a tervekre, amiket szépen lassan szövögettem a bosszúra, miközben Edward elől menekültem. Hangosan felkacagtam, amikor eszembe jutott, milyen könnyen félre tudtam vezetni. A hangom furcsán rekedtnek tűnt, ahogy visszhangzott az ócska, koszos motelszobában. De ettől még nem múlt el az elégtétel érzése. Legalább egy kicsit sikerült megkeserítenem az életét. Azonnal visszaindultam Forksba, mikor rájöttem, hogy védtelenül egyedül hagyta az állítólagos szerelmét. Tudtam, nem lesz nehéz elkapni. Hiszen csak egy ember. Vágytam rá, hogy ugyanazt a szenvedést érezze, mint amit ő okozott nekem azzal, hogy elvette James-t. És erre egyetlen mód akadt csak: elvenni tőle az ő Belláját. Kicsit megzavart ugyan, hogy nem voltak együtt. Tartottam tőle, hogy még sem lesz elég pusztítás az, amire készültem. Nem fogja elég mélyen érinteni Edwardot. De veszítenivalóm nem volt. És mikor Laurent csatlakozott hozzám, már biztos voltam magamban.

Ó, Laurent! Az ő pusztulása is nagy veszteség volt. Nem úgy, mint James-é, de határozottan kellemetlen. A jó öreg Laurent. A megtért bűnös. Az áruló. Ha ő nem figyelmezteti a Culleneket, ha marad, és a segítségünkre van, talán máskép végződött volna a vadászat. Talán James még mindig élne. De az információi, amiket Denaliban szerzett a Cullen családról, nagyon is hasznosnak bizonyultak. És az elvesztése módfelett bosszantó, és kényelmetlen volt. Fontos szövetségest vesztettem el a személyében.

A farkasok engem is megleptek. Nem számítottam rájuk. Azt hittem, hogy csak legenda a létezésük. Bár be kellett látnom, hogy a vámpírok létezése sem tűnt egy kívülálló számára valószínűbbnek. Hát, akkor miért is nem lehettek volna a farkasok mindig is jelen? Ha Laurent nem akad össze velük elsőként, akkor én végeztem volna a fogaik között. Az, hogy ő pórul járt, kellő időt, és alkalmat adott nekem a felkészülésre.

−   Bocs Laurent. De vigasztaljon, hogy a halálod nem volt hiábavaló – kacagtam megint.

Az átkozott farkasok. Soha nem engedtek Bella közelébe. Pedig már majdnem sikerült hozzá férkőznöm. A tervek ott zakatoltak a fejemben. Minden nap megváltoztak, ahogy újabb, és újabb válogatott büntetést találtam ki neki, és ezáltal a vámpír szerelmének. Már azt hittem, mégis sikerül véghezvinni az akaratomat, mikor leugrott a szikláról, pontosan az orrom elé a vízbe. El sem hittem, hogy ekkora szerencsém van. Kicsit még túl könnyűnek, kiábrándítónak is találtam. De megint megmentették.

És most ismét a Cullenek vigyáznak rá. Ám Laurent információival, és a hadsereggel, amit teremtettem sikerülni fog kijátszani őket. Gyerekjáték lesz. És James büszke lenne rám. A tanítvány méltó a mesteréhez. Megbosszulom a halálát.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, valaki van a szobában rajtam kívül. Mikor a szemem sarkából figyelmes lettem a mozgásra, azonnal támadtam. A másik vámpír félreugrott, de nem volt elég gyors. Könnyedén megtaláltam a leggyengébb pontját.

−   Én vagyok az – nyöszörögte, mire elengedtem.

−   Riley! Megmondtam, hogy többet ilyet ne csinálj! – förmedtem rá bosszúsan. – Vagy magadra vess!

−   Rendben – hebegte, majd egy széles mosoly terült szét az arcán. Erről rögtön eszembe jutott, hogy mit is bíztam rá.

−   Sikerült? – kérdeztem tőle mohón.

−   Természetesen – felelte, és az imént a földre ejtett táskából előrángatott néhány holmit. Pár ruhadarabot, egy fésűt, egy kispárnát, és legvégül egy piros blúzt.

Éreztem, ahogy az ajkaim önkéntelenül hátrahúzódnak a fogaimról, és a méreg azonnal elöntötte a számat, ahogy megütötte az orromat az illata, ami szabadon áramlott a tárgyakból. Hevesen kikaptam a ruhadarabot Riley kezéből, és vadul bámultam. A színe, akár a véréé, és az illata is akár a véréé. A türelmetlenség szétáradt bennem.

−   Azt hiszem, elég jó munkát végeztem – térített magamhoz Riley hangja. – És most kérem a jutalmamat.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni kétértelmű mosolyát. Ez még várhat. Most fontosabb dolgok érdekeltek.

−   Otthon volt?

−   Ő nem. Csak az apja.

−   De ugye nem tettél semmi meggondolatlanságot? Nem akarom, hogy gyanút fogjanak.

Riley ismét elmosolyodott.

−   Mindent úgy csináltam, ahogy kérted. Csak néhány tárgy, hogy az újjaknak könnyebb legyen megtalálniuk.

Éreztem, ahogy a feszültség kezd eloszlani, hogy átadja ismét helyét a bosszúvágynak.

−   Nemsokára vége lesz – mondtam inkább magamnak, mintsem neki. – Hamarosan.

−   Igen – lépett közelebb. – És akkor te, meg én, új életet kezdünk.

Felnéztem vörösen izzó szemébe, és hagytam, hogy átöleljen. Nem volt nehéz szerelmet színlelnem iránta. Egyszerű volt. Könnyed. Örültem, hogy rátaláltam. Valódi segítség volt, és nagyon-nagyon odaadó. Társ. Nem olyan hasznos, mint Laurent, és messze nem olyan igazi, mint James. De mégis egy társ. Osztozott a bosszúmban.

Elfordítottam a fejem a csókja elől, de nem úgy tűnt, mintha különösebben észrevette volna. A tekintetem ismét a vörös blúzra tévedt, ami alaktalanul hevert a padlón. Olyan volt, mint a kiontott vér.

Nemsokára vége!