Fejfájással ébredtem. Ezek után ez már megszokott lesz? Újra betódultak a hangok a fejembe, de kicsivel gyengébben, mint a suliban. Felültem a kanapémon, lelökve magamról a takarót. Hiába, az emberi szokáson nálunk is megmaradnak.

Lassan, kapaszkodva lementem az alsó szintre. A háznak ugyanis volt egy emelete. Itt volt hármunk szobája.

Alana-é, ami igazából gardróbként funkcionált, annyi ruhája volt egymagának. Adam szobája, amit Alana-val ketten használtak. Persze az a szoba is tele volt szekrényekkel, itt viszont már Adam ruhái is kaptak két fiókban, két polcon, és öt fogason helyet. Ő nem szeretett annyira öltözködni, mint barátnője.

Az én szobám pedig szolid, ugyan akkor kényelmes. Két szekrény, egy hifi, laptop, gyönyörű kilátás, egy kanapé és egy olvaslóámpa. Kell ennél több?

            A többieket a nappaliban találtam. Mindenki ott ült egy kupacban, és maga elé meredt. Mikor beléptem a szobába felém kapták a fejüket. Az ő hangjukat is meghallottam a fejemben.

- Jobban vagy? – kérdezte aggodalmasan Alana, és átölelt.

Furcsa. Az ő hangja most tisztán hangzott, amikor nem szólal meg egy kicsit tompábban, a többi hang pedig zsibong a fejemben.

Próbáltam koncentrálni, hátha az egyik hangra rá tudok fókuszálni, de azt értem el, hogy az összes felerősödött. Kezemmel a fejemhez kaptam, és lerogytam a földre. Ha Adam nem kap el, akkor nagyott koppantam volna.

- Mond el, ki tette ezt veled? Vagy mi történt?

- Ed… Edward Cullen. Ő tudja… mi történt – nyögtem ki nehezen a szavakat.

            És, hogy miért pont ő? Csak ő jutott eszembe. Miután megérintettem, utána kezdtem el rosszul lenni. Ő talán tudja, mi történt.

- Apa, nem tudsz vele csinálni valamit? Hiszen agyturkász vagy az istenit! – kiáltotta Adam.

- Én nem. De tudom, hol laknak Carlisle-ék.

Adam felemelt, én pedig még mindig a fejem fogtam. Kivittek az utcára, éreztem a levegő áramlását. A hangok újra felerősödtek, én pedig kapálózni kezdtem.

- Engedj el! Vissza akarok menni! Nem akarom hallani a hangokat – sírtam könnyek nélkül.

Adam erősen tartott, Alana pedig nyugtatni próbált. A kocsiban ő ült mellém, a fejemet az ölébe húzta és simogatott, hátha attól megnyugszom.

Az egész út kínszenvedés volt számomra. A hangokat folyamatosan hallottam, nem akartak szűnni. A palyzsom sem tudtam felhúzni, a hangoktól nem tudtam kontrolálni a képességeim. Annyi szerencsém viszont volt, hogy egyik sem szabadult el. Igaz, az sem, amit szerettem volna, de a többi sem. Hiszen nem lett volna valami szép, ha Alana képessége kiszabadul, és egy óriási vihart kavarok. Vagy, hogy folyamatosan megkínzom a körülöttem lévő embereket. De az sem lett volna sokkal jobb, ha senki sem tud egy méteres körzetben megközelíteni.

            Pár perc száguldás után, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt, a kocsi megállt, és mindenki kipattant a járműből. Edmund kiemelt a hátsó ülésről, Adam pedig már az ajtón dörömbölt.

Kinyitották az ajtót, apánk pedig velem a karjában berohant másik két tetsvérem után.

A nappalijuk ízlésesen volt berendezve. Hasonló a miénkhez, csak az nagyobb, és óriási ablakokkal van övezve.

- Mi történt? – jött le az emeletről egy magas, szőke férfi.

- Carlisle, én… nem tudom. Otthon folyamatosan Edward nevét emlegette. Azért hoztuk ide, hátha ő tudja mi a baja, és segít neki.

Az emeletről lábdobogás hallatszott, én pedig kínzó fejfájásom ellenére felemeltem a fejem, és néztem a leérkezőket. Ott volt Edward, az apró, manúszerű lány, a másik szőke, aki annyira hasonlít Alana-ra, és az ő mackós párja, egy másik, göndör barna hajú nő, akinek arca aggodalmas volt.

Mindenki gondolatát hallani kezdtem. Erősebben a fejemre szorítottam a kezem. A koponyám egy aprót reccsent, épp annyit, hogy vámpír füllel hallani lehetett. Gyengítettem a nyomást, ugyanis nem állt szándékomban összeroppantani a saját koponyám. A nappali egyik legtávolabbik sarkába húzódtam, onnan figyeltem őket. Edward értelmetlenül, és szánalommal telve bámult rám.

- Ne nézz így! – sziszegtem. – Ha te nem lennél, most nem történt volna ez velem! – kiabáltam.

- Nem tu… - kezdte volna el mondani goromba hangnemében felém közeledve a magáét, de Adam útját állta. Vagyis… jobban mondva nem állta, hanem a falhoz vágta. Kezét a torkához szegezte, és úgy kiabált az arcába:

- Mi a francot műveltél vele?!

- Nem tudom! – kiabálta vissza Edward, és lelökte magáról Ad-et. Testvérem a kanapénak ütközött, ami ripityára tört.

- Elég! – kiáltotta el magát Carlisle, amikor látta, hogy a két verekedő újra egymás torkának akar esni. – Mi a képessége a lánynak? – nézet rám.

- Jaj, ne… ugye nem ő az a fiad, aki képes…

- De – mondta Carlisle értetlen arccal, apám arcán pedig egy csapásra megértés suhant át.

Edward felé fordult, és neki tette fel a következő kérdést:

- Hogy tudod kontrolálni a gondolatolvasást? Ki tudod zárni a fejedből a gondolatokat?

Alana és Ad megértették, hogy mi a baj. Ahogy én is. Egy erőltetett nevetés buggyant ki belőlem.

- Hát ez röhejes. Nekem is egy gondolatolvasóval kellett találkoznom – ironizáltam.

- Valaki velünk is megosztaná, hogy mi történt? – kérdezte az apró, manószerű lány.

- Igen, jól mondja Alice. Jó lenne, ha mi is tudnánk, mi folyik itt épp.

- Bella, elmondhatom nekik? – nézett rám fogadott apám. Alana odaszaladt hozzám, és átölelt.

- Igen.

- A helyzet az, hogy Bella képes lemásolni a képességeket, érintés útján. Mindig könnyen kezeli az új képességeit, de ezzel meggyűlt a baja.

A szobára döbbent csend ereszkedett. A nappaliban lévő vámpírokhoz csatlakozott egy magas, göndör hajú férfi, aki hasonlóan fájdalmas képet vághatott, mint én.

- Edward, mit tudsz tenni vele? – fordult a családfő felé.

- Eleinte emlékszel, nekem is milyen nehéz volt kezelni. A legegyszerűbb az lenne, ha elvinném innen messzire, ahol nincsenek emberek. Akkor csak az én gondolataimmal kellene foglalkoznia.

Magamban nem tartottam valami jó tervnek. Ahogy a suliban is kiderült és itt is, ki nem állhatjuk a másikat. Nem tudom mit vétettem ellene, de már nem is érdekelt. Hülye előítéletes vámpír! A lényeg az, hogy sikerüljön ezt az egészet rendbehozni, aztán elfelejthetjük azt is, hogy a másik a világon van.

- Hogy bízhatnánk meg benne? – hangoztatta Adam, amire én is gondoltam.

- Én megbízom Carlisle-ben. Ha pedig ő megbízik a fiában, akkor én is – mondta apa határozott hangon. Adam szólásra nyitotta volna a száját, de egy hang sem jött ki a tokán. Újra becsukta, és furcsa pillantásokkal méregetni kezdte Edwardot.

- Ha nem úgy jöttök vissza, hogy a húgomnak egy haja szála sem görbült meg vagy, hogy a képességét tudja kontrolálni, vámpírfasirtot csinálok belőled!

- Háhá! – nevetett fel a mackóméretű srác öblösen. – Bunyó van kilátásban gyerekek!

- Emmett, ha megkérhetleg, jelenleg tartsd meg a hülye vicceidet. A családtagokon kívül nem tudja senki, mennyire agyalágyult vagy – mondta Edward lekezelően.

- Ahogy látom… nem csak velem vagy ilyen… kedves –nyögtem ki akadozva a szavakat, mire a barna hajú férfi nevetni kezdett.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én bírom a kiscsajt. És ha nem fájna a feje, lehet, hogy még jobb poénjai lennének. Edward, ha nem gyógyítod meg, beszállok a vámpírfasirt bizniszbe – mondta, közben pedig hogy mondandóját még nyomatékosabbá tegye, testvére felé rázta az ujját.

- Emmet, nem kéne hergelni – mormolta a manó-szerű lány az orra alatt. – Így is eléggé feszült.

A lány gondolt valamire, amiben az én nevem is szerepelt, de a többi hang miatt nem tudtam rendesen kivenni.

- Nos, ha nem zavarom meg a traccspartit, eszetekbe juttatnám – a vámpírmemória ellenére-, hogy valaki a padlón fekszik… eléggé nehézkes állapotban. Tehát… ha volnátok szívesek… - motyogtam az orrom alatt.

- Óh, igen, persze.

Azonnal megbeszélték, hogy Edward amilyen gyakran csak tudja, felhívja őket, és az én családom pedig majd Carlisle-on keresztül kap felőlem hírt, vagy ha úgy érzem, akkor én is felhívhatom őket.

Emmett odajött hozzám, és leült elém, miközben a többiek megbeszélték a teendőket.

- Hát kiscsaj, sok szerencsét Mr. Lócitromba Haraptam-hoz – bökött a fejével Edward felé, aki egy szúrós pillantást lövellt testvére hátára. – Igazából nem mindig ilyen, csak idegenekkel.

- Midez tény – szűrtem a fogaim közt, és próbáltam legyőzni a gondolatok áradatát -, de addig, ameddig nem ismerünk valakit, nem előítéleteskedünk. Nem tudom mennyi idős, de ezt az egyet már megtanulhatta volna az emberek világában.

- Itt az az egyetlen bökkenő, hogy mi emberekkel nem ismerkedünk. Csak Esme vagy Carlisle, de ők sem olyan szinten, hogy puszipajtások legyenek. Tudod, nem barátkozunk az étel jelölttel, akármennyire is nem azt esszük – fintorgott. – Az olyan undorító lenne – mondta, és látványosan megborzongott.

Nekem pedig nevethetnékem támadt. Emmett tényleg bolond, de jók a viccei, és az életről is meg vannak a maga nézetei.

            Csilingelő kacagásomra mindenki odakapta a fejét, Alana és Adam pedig elmosolyodtak.

- Hát, köszi. Akinek emellett a hasogató fejfájás mellett is sikerül megnevettetnie, a tényleg nagy poéngyáros – nevettem továbbra is. Em kihúzta magát, és ilyen „Látjátok, látjátok?” fejjel végignézett a családján.

- Ha már van valaki, aki az egódat pátyolgatja, akkor rám nincs is szükséged – csattant fel a szőke szépség és felviharzott az emeletre. Én meg csak lestem utána Emmettel együtt.

            Mackós barátom felállt, motyogott nekem egy „Hello, majd még találkozunk-ot” és Rosalie-t kiáltva felment az emeletre. Már azt is tudom akkor, hogy hívják ezt a felfújt banyát.

- Jobban is megbecsülhetné amilye van, mert a végén a féltékenykedése miatt fogja elveszíteni – mondtam félig mérgesen, félig utálatosan.

- Ők már csak ilyenek – jött mellém a legalacsonyabb lány. – Amúgy a nevem Alice – puszilt meg. Egy pillanatra meglepődtem a közvetlensége miatt, de utána túltettem magam rajta.

- Ezt hogy érted? – kérdzetem felhúzott szemöldökkel.

- Nos, ők ketten a békülés-szexre esküsznek – kacsintott egyet.

Megint meglepődtem. De aztán rájöttem, hogy ebben semmi meglepő nincs. Mintha csak Alana-ékról lenne szó. Mondjuk, náluk tíz évente jó, ha van egy veszekedés.

- Esme összepakol egy pár cuccot, aztán mehetünk – vetette oda Edward, és felrohant ő is az emeletre.

- Alana, megkérhetlek rá, hogy az iPodom elhozd? Azt hiszem, kell majd egy kis társaság – mosolyogtam. Ő pedig értette a célzást. Kiment az ajtón és elrohant. Legközelebb öt perc múlva jelent meg az ajtóban egy hátizsákkal. Lehet, hogy nem ő volt a megfelelő választás?

- Mit hoztál magaddal? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. A fejemben lévő hasogatás kezdett alábbhagyni, ahogy egyre közelebb kerültünk az éjfélhez.

- Óh, csak egy pár dolgot – pislogott rám bociszemekkel. Alice szeme egy pillanatra a távolba révedt, aztán nevetésben tört ki. Hirtelen beleugrott Alana nyakába, és ott nevetett tovább.

            A nappaliban beszélgető emberek feje felénk fordult. Em és a házsártos banya még mindig az emeleten beszélgettek, életem megkeserítője alias Edward, és édesanyjuk Esme még mindig fent voltak, így csak a többiek figyeltek fel Alice furcsa viselkedésére.

- Bella, azt hiszem, mielőtt kinyitod, nem árt valami tágabb helyre menned. Ja, és a hátizsákot ne az ágyadon nyisd ki, ha lehet. A padló azt hiszem ideálisabb lesz – kuncogott továbbra is.

Értetlenül meredtünk Alice-re. A mi családunk még nem volt beavatva ebbe a dologba, apát leszámítva.

- Tudjátok, Alice a jövőbe lát – magyarázta a Carlisle.

- De akkor az ő képességét miért nem másoltam le? – fordítottam oldalra a fejem, miközben Alice-t bámultam.

- Azt hiszem, azért van, mert nem tudsz előhívni jelenleg képességeket. Még a sajátodat sem, nemhogy lemásolt képességeket. Edward képessége épp elég neked – magyarázta a doki.

- Így már azt hiszem… világosabb – nyögtem ki, mert a fejfájásom megint erősödött. Halahol házibuli van. Így éjfél után… mondhatom szép.

- Edward, azt hiszem mennetek kellene – kiabált fel a göndör hajú fiú az emeletre.

- Miért Jasper? – kiáltott vissza a másik. – Ja, értem – mondta fél perc csönd után. Biztos olvasott a gondolataiban.

Lerohant a lépcsőn, én pedig lassan feltápászkodtam. Alana segítségével felkaptam magamra a hátizsákom, és elbúcsúztam családtagjaimtól. Még Alice is megölelt, és belecsúsztatott egy cetlit a zsebembe.

            Edward széttárt karokkal megállt előttem, és várt valamire.

- Na, mi van, jössz már? – kérdzete türelmetlenül két perc ácsingózás után.

- Hová? Hisz te nem indultál még el! Úgy állsz itt a nappali közepén, mint egy idióta – vettem oda, belül pedig mosolyogtam. Ha az elkövetkezendő napok is ilyenek lesznek, akkor ez lesz életem legjobb hete. Félj, Edward Cullen!

- Arra várok, hogy ide gyere és belém csimpaszkodj, így könnyebb lesz futni – morogta sötéten.

- Mi van, valaki fejbevágott és amnéziát kaptál? Eddig azt hittem, hogy azt sem akarod, hogy hozzád érjek – csodálkoztam. Az emeletről Emmett kacagása hallatszott.

- Ez az kiscsaj, csak így tovább! – mondta Em. Én pedig elvigyorodtam.

- Köszi, nagymedve – nevettem.

- Héj! A nevem Emmett, vagy Emmmett, a nagy mókamester. Semmi nagymedve!

- Én sem vagyok kiscsaj, ha nem vetted volna észre – vágtam vissza.

Lábdobogás, majd Em nagy teste belém csapódott, és megölelt.

- Jó, hívhatsz nagymedvének. De csak azért, mert jófej vagy.

Nevetve megöleltem én is.

- Köszönöm, de inkább menj vissza a feleségedhez. A végén még meggyanusít azzal, hogy letapiztalak – morogtam sötéten. Az említett lány lejött az emeletről, és elém állt. Emmett közben mellénk ment ugrásra készen, ha valami történne.

A szőke szépséggel pislogás nélkül meredtünk egymára. Valahogy most nem volt kedvem belebagalyodni semmiféle rivalizálásba, ami igazából nem is az, de ha Rosalie akarja…

- Azt hiszem, jó barátnők leszünk – mosolyodott el hirtelen, én pedig lefagytam.

- Itt… mindneki megbuggyant? – néztem végig elhülve a társaságon. – Mármint Rosalie nehogy félre érts. Csak meg voltam győződve, hogy egy pár perccel ezelőtt molekuláimra tudtál volna szaggatni, Edward pedig leprásnak tart, aztán mégis aszt akarja, hogy kapaszkodjak belé, mert ő majd elvisz – a hangom végül motyogássá halkult. – Ki érti a vámpírokat? – sóhajtottam fel, de abban a pillanatban a lábam meg is roggyant egy kicsit. Újabb fejfájás hullám jött rám.

- Azt hiszem tényleg mennetek kellene – hallottam meg Edmund hangját.

Edward felé néztem, aki bólintott. Odajött hozzám, és hagyta, hogy felcsimpaszkodjak a hátára. Belekaroltam a nyakába, a lábaimat pedig szorosan a csípője köré fontam annak ellenére, hogy a hátam közepére sem kívántam ezt a pozitúrát, és főleg azt, hogy rá vagyok utalva. De valahogy nem volt kedvem lepottyanni.

- Hát, sziasztok! – sóhajtottam.

- Ezt úgy mondtad, mintha nem élnéd túl velem az elkövetkezendő pár napot vagy épp hetet – gúnyolódott Edward.

- Remek a hallásod – válaszoltam én is gúnyosan.

Mindenkin látszott, hogy nehezen türtőztetik magukat, szerintem legszívesebben mindenki nevetésben tört volna ki. Kivéve talán Alana, Adam és Esme. A két nő aggodalmasan nézett ránk, Adam pedig szinte vérben forgó szemekkel méregette Edwardot.

            Egy utolsó intés kíséretében kimentünk az ajtón, Edward pedig azonnal nekiiramodott. Juppí, jön a hétvége Morgó úrral.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés