Ahogy a képek egyre közeledtek a jelen felé, úgy váltunk rajta mi is sokkal inkább jelenlegi önmagunkká. Habár - Leót kivéve - egyikőnk sem volt képes megváltozni, a lelki állapotunk egyértelműen megmutatkozott az arcunkon. Én eleve pocsék voltam az ilyesmiben, Edwardot viszont remek színésznek tartottam. Ám az aggodalmát, amely minden pillanatban bennünk élt, még Ő sem tudta elrejteni. Különös volt a döntésünk tudatában élni, mert az örökké valóság
birtokában a nagyon-nagyon hosszú élet is kevésnek tűnt. Az, hogy tudtuk, egyszer majd nagy eséllyel elvesztjük Leót, cseppnyi keserűséget csempészett minden másodpercbe, ugyanakkor még inkább meg is édesítette az együtt töltött időt. A képeket nézegetve kedvem lett volna kinevetni akkori, rettegő önmagam. Leo alig múlt nyolc éves, én pedig már akkor féltem, mit fog választani. Most, fél évvel a nagy döntés előtt abszurdnak tűnt, hogy annyi időt fecséreltem az akkor még távoli jövőn való idegeskedésre. Mostanra átértékeltem a dolgokat, és úgy döntöttem, az a dolgom, hogy Leót boldoggá tegyem és mindenben támogassam. Persze biztos voltam benne, hogy a szülinapja előtti hetekben idegronccsá fogok válni, de addig csak igyekeztem kiélvezni mindent.
Felkerült pár kép közösen a barátokkal, egy nagy családi fotó, amikor végre felhasználva a nászajándékunkat mindannyian kivonultunk egy baseball meccsre. Aztán Leo életének egyik legfontosabb momentuma következett, amelyről hosszú ideig azt hittem, elkerülhető lesz, de nem volt szerencsém... Leo másképp döntött.

`` ~ ° ~ ´´

Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy elrejtsem Leo elől az idegességemet. Már akkor, kilenc éves korában is rendkívül jó emberismerő volt, majdnem olyan nehéz volt előtte titokban tartani valamit, minden Edward előtt. Valószínűleg ezért is szerzett tudomást arról, amit ugyan sosem titkoltunk előle, de nem is akartunk elmondani neki. Semmiképp sem ilyen fiatalon. De rendkívül éles észjárásával apránként összerakta, és a vacsoránál előállt az ötletével.
- Anyu, legközelebb én is mehetek veletek vadászni? - kérdezte, amikor Edward éppen visszatért az erdőből.
Meghökkenten néztünk egymásra, eszünkben sem volt magunkkal vinni, de akkor még csak el sem jutottunk a kérdés megválaszolásáig. Mindketten leragadtunk ott, hogy honnan jutott ez eszébe Leónak. Soha nem tisztáztuk előtte, honnan származik a vér, amit reggelire iszik iskola előtt. Ő pedig soha nem is kérdezte. Hat éves is elmúlt, amikor megbeszltük vele, hogy egyáltalán pontosan mi is ez, de ezt a részletet gondosan elhallgattuk. Most pedig hirtelen kibökte, hogy ő is jönni akar.
- Hát, még megbeszéljük - nyögte végül Edward.
Leo megértően bólintott, és szórakozottan folytatta az evést.
- Hogy jutott ez most eszedbe? - Nem tudtam megállni, muszáj volt megkérdeznem. Így is örültem, hogy nem az eredeti kérdést mondtam, hogy mégis honnan tudja?
- Ó, hát, hallottam tegnap amikor Em a telefonba mondta Apunak, hogy a hétvégén megy macikkal birkózni - jól hangzott. Aztán meg Apu ma elment este, és gondoltam, legközelebb én is megyek.

Ezzel Leo nagyjából azt is megmagyarázta, miből jött rá: valószínűleg hosszú ideje gyűjtögette az információ morzsákat, míg biztos nem lett a dologban. Edward ezután megismételte, hogy majd átbeszéljük a dolgot, aztán próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A legkevésbé sem volt könnyű, és még sosem éreztem ilyen hosszúnak a várakozást, míg Leo szuszogása lassúvá és egyenletessé vált, jelezve, hogy már elég mélyen alszik. Edwarddal valósággal rávetettük magunkat a telefonra, és kétségbeesetten tárcsáztuk Carlisle számát.
Izgatott gyerekek módjára egymás szavába vágva magyaráztuk a történteket, felsoroltuk az összes aggodalmunk, az érveinket és ellenérveinket.
- Komolyan azt hittétek, hogy ez elkerülhető? - kérdezte végül kedélyesen Carlisle, mikor nagy nehezen elhallgattunk.
- Reméltük, hogy minél tovább halogatható - vágta rá Edward.
- Ugyan már! Leo vámpír fele részt, nem tagadhatjuk le előtte ezt! Tudja, miből készül a rántott csirkemell, és megeszi, mert ez az emberi élet része. Vámpír, és tudja hogy az, akárcsak azt, hogy ez mivel jár, hogy mit iszik. Már azt is tudja, hogy ez honnan van. Szerintem pont úgy el tudja fogadni, mint a vágóhidak létezését - mert ebben nőtt fel.
- Carlisle, azt akarja, hogy magunkkal vigyük - hangsúlyoztam ki valódi problémánkat.
- Tudom. - Fogadott apánk továbbra is bosszantóan higgadt maradt. - És ti meg is teszitek ezt neki, hiszen ez is része az életünknek, tehát része Leónak is.

Újabb hosszú percekig tiltakoztunk, ismét egymás szavába vágva, és bizonygattuk Carlisle-nak, hogy ez lehetetlen. Hiszen ő maga mondta, hogy Leo nem halhatatlan, és bár a bőre ellenállóbb az átlagnál, nem áthatolhatatlan. Azaz veszélynek tennénk ki.
- Vámpír, Bella! - ismételgette Carlisle. - Benne vannak az ösztönök, bár kizárólag az állati vér iránt, de így legalább hagyhatjuk, hogy szabadjára engedje ezeket. Tudni fogja, hogy kell csinálni! Neked is ment, emlékszel? Edward, te már végig csináltad ezt egyszer, amikor Bella átváltozott...
- Azért az egész más volt - ellenkezett Ő.
- Nem, nem hinném. Beszéljétek rá, hogy várjon még egy kicsit. A hétvégén úgyis nagy vadászatra megyünk, esetleg tovább maradunk, és utána páran odamegyünk segíteni nektek. Biztosítjuk a terepet. Így jó lesz?
Nem állítanám, hogy túlságosan lelkesedtünk, de még mindig ez tűnt a legelfogadhatóbb lehetőségnek, úgyhogy végül beleegyeztünk. A kirándulásuk után hárman hozzánk utaznak, hogy segítsenek - Carlisle, mint a legtapasztaltabb, Emmett a legerősebb és Alice, egyértelműen a képessége miatt. Bár mind úgy látták, hogy túlságosan aggódunk, de elfogadták. Egy kivétellel, mert Esme teljességgel egyet értett velünk - talán pont ez győzte meg a többieket, hogy ne
cukkoljanak minket, hiszen Esme is anya volt...

Leo viszonylag hamar beleegyezett, hogy elhalasszuk egy kicsit élete első vadászat, és persze rettenetesen fellelkesült, amikor megtudta, hogy Emmették is pont akkor jönnek látogatóba, így majd ők is velünk tartanak. Abban ugyanis mi is egyetértettünk Carlisle-lal, hogy nem volna tanácsos, ha Leo megtudná, ez mennyire veszélyes is lehet. A gyerekek könnyen befolyásolhatók, és ha már nincs más választásunk, mint elvinni őt vadászni, legalább ne ébresszünk benne kétségeket. Persze tisztában kell lennie a korlátaival, de ezt majd ráérünk akkor elmagyarázni neki. Ha vadászni megy, jobb ha mókaként tekint az egészre.
Ezt biztosítandó - de főleg a saját megnyugvásunkra - Edwarddal egy kicsit felrúgtuk a szabályokat. Két-három naponta mentünk az erdőbe, felváltva, és igyekeztünk mindent elpusztítani, ami veszélyes lehetett Leóra. Ha nem lesz ott más, amikor vadászni kezd, csupán egy csapat őz, akkor a legnagyobb baj, ami érheti, a sikertelenség lesz.

Alice-ék pénteken érkeztek meg a látogatásra, és aznap ő meg Emmett mentek Leóért az iskolába. Carlisle-t jóformán rejtegetnünk kellett, hiszen elvileg nem voltak idősebb rokonaink... A vadászatot szombat késő délutánra terveztük, így aznap éjjel még mind az öten elmentünk egy amolyan biztonsági vadászatra. Másnap ugyanis a lehető legjózanabbnak kellett lennünk, hogy Leo számára mindent biztonságossá tegyünk. Rengeteg kétségünk volt, amiket Carlisle legtöbbször próbált megmagyarázni, vagy éppen elintézett egy legyintéssel. Mégsem segített, mert ő maga is felvetett egy súlyos problémát.
- Amire figyelnünk kell, hogy Leo mértéket tartson, hiszen a gondosan beállított egyensúlyt kockáztatja, ha túl sokat iszik egyszerre.
Ettől kezdve már emiatt is aggódhattunk. Carlisle abban reménykedett, hogy az egyensúlyra nem lesz hatással egy másik rendszer bevezetése, azaz, ha Leo hetente egyszer fogyasztana vért, nagyobb mennyiségben - a vadászat során.
Abban állapodtunk meg, hogy ha a mai vadászat sikeres lesz, Carlisle itt marad pár hétig, hogy erre vonatkozóan megfigyeléseket végezzen. Amennyiben ez a módszer nem válna be, vissza kell térnünk a palackozott vérre. Habár megértettem a természetes élelemszerzés mellett szóló érveket, titokban abban reménykedtem, hogy nem fog működni, és Leónak soha többé nem kell majd vadásznia.

- Hoztam neked egy ruhát, mert láttam, hogy szükséged lesz rá - újságolta Alice boldogan Leónak szombaton ebéd közben, amikor látszólag fesztelenül csevegtünk a vadászatról.
Biztos vagyok benne, hogy Leo is izgult, mert alig evett, pedig a kedvencét csináltam. Ennek ellenére, Alice bejelentése felvillanyozta, bár sosem érdekelték a ruhák. Valószínűleg most is inkább a vadászatnak szólt a lelkesedés.
- Majd megmutatom, ha ettél már rendesen - tette hozzá barátnőm, elkapva Edward szigorú pillantását.
Leo csalódottan csusszant vissza a helyére, pedig már korábban elindult. Titkon abban bíztam, hogy teli hassal elmegy majd a kedve a vadászattól, de nem jött be. Már eleve megbukott a tervem, hiszen csak turkálta az ételt, és a napnál is világosabb volt, hogy a világ minden kincséért sem mondana le erről a nagy kalandról, ahogy ő nevezte.
Ebéd után tévézett és beszélgetett egy kicsit Emmettel, aztán Carlisle magához hívta, és megbeszéltek néhány szabályt és óvintézkedést. Nem engedte, hogy Edwarddal ebben részt vegyünk, mert szerinte, mi az egészségesnél jóval nagyobb mértékben aggodalmaskodtunk.

Alice határozta meg az indulás időpontját, ami fontos volt, hiszen nem egy elrejtett erdőszéli házunk volt, hanem lakásunk. Edwarddal könnyen kisuhantunk a vadászataink alkalmával, de hatan ez lényegesen bonyolultabb műveletnek bizonyult. Végül sikeresen elértük az erdő szélét, ahol Carlisle a maga lenyűgöző - és abban a pillanatban bosszantó - nyugalmával újra tisztázta a szabályokat.
- Ma kizárólag Leo és én vadászunk. Együtt megyünk, mind a hatan és ha valaki előbb érzi meg a zsákmány szagát, jelez a többieknek. Először én fogom megmutatni Leónak, hogy miképp is zajlik ez, és ha utána szeretné, ő is megpróbálhatja. Alice, te fogsz figyelni, hogy minden jól alakuljon, Emmett, te maradj mindig Leo közelében.
Ezután elindultunk, ám amint Emmett és Leo egy kicsit lehagytak minket, Carlisle elkapott minket.
- Ne avatkozzatok közbe, csak akkor, ha valami baj van. Egyikőtök sem kaphatja el Leónak a zsákmányt, nem takarhatjátok el a szemét, és nem is hiúsíthatjátok meg az egészet. El kell fogadnotok a helyzetet.
- Nem lesz neki ijesztő? - aggódtam.
- Nem hiszem. De senki nem kényszeríti semmire, pont ez a lényeg, ha akarja, szól, és hazamegyünk. Megbeszéltem vele. - Carlisle bizonyára látta rajtam a félelmet, mert magához ölelt, és megveregette a hátam. - Minden rendben lesz, Bella!

Hosszú ideig hiába szaladgáltunk az erdőben - talán Edwarddal kissé túlzásba vittük a helyszín biztosítását. Leo jól bírta a megpróbáltatást, egyáltalán nem fáradt, sőt valószínűleg feldobta a lehetőség, hogy nem kell rejtegetnie a gyorsaságát. Hozzánk képest persze így is lassabb volt, de ennyi év gyakorlata után könnyű volt hozzá igazítanunk a tempónkat. Én éreztem meg először a szarvascsorda szagát. Az agyam és a szívem ketté szakított, de végül elárultam.
Nem lett volna értelme titkolni, hiszen másodpercek kérdése volt, hogy a többiek is megérzik. Carlisle pedig tudta volna, hogy hallgattam, mert messze az én érzékszerveim voltak a legjobbak - ennyit kaptam különleges képesség gyanánt.
A futással kapcsolatban ekkor adódott egy kis problémánk, elvégre egészen más céltalanul futkosni és üldözni valamit, de Leo képes volt fokozni a tempóját, így ez sem jelentett különösebb gondot. Carlisle célba vette az egyik hátul futó, idősebb állatot, rávetette magát, és a földre teperte. Úgy tűnt, inni kezd, de a következő pillanatban felugrott, és futni hagyta a szarvast. Az villámgyorsan a társai után eredt, akik meglepő módon még nem érzékelték a közelségünket. Újra futni kezdtünk utánuk. Idegesen vizslattam Leo arcát, és éreztem, hogy Edward a gondolatait figyeli. Carlisle is inkább fogadott fiára pillantott, aki egy hosszú, fájdalmas másodperc után bólintott.
- Készen állsz, Leo? - kérdezte meg Carlisle.
Leo azonnal helyeselt, mire újra felpörgettük a tempót, hogy beérjük a csordát.
- Akkor rajta, öcskös - biztatta Em, és Leo megindult. Emmett kivételével mind lassítottunk egy kicsit, hogy teret adjunk Leónak.

A mai napig sem tudnám felsorolni, vagy egyáltalán különválasztani azt rengeteg érzést, ami akkor kavargott bennem. Egyfelől persze féltem, mert annyi veszedelem leselkedett Leóra, mondjon bármit Carlisle. Megdermedtem, amikor Leo rávetette magát egy kisebb szarvasra. Bizonyos értelemben lenyűgöző volt az a mélyről jövő ösztönösség, ahogy cselekedett. Megnyugvás öntött el, ahogy láttam, hogy az állat a földre zuhan, Leo pedig a nyakára tapasztja a száját. A szarvas még rúgott egyet-kettőt a levegőben, aztán ártalmatlanná vált. Boldog voltam, és büszke a fiamra, ugyanakkor megijesztett, mennyire könnyen végezte el ezt a feladatot ő, aki mindig mentes volt az erőszaktól.
Vetettem egy oldalpillantást Edwardra, aki mellettem állt, és megdöbbenten, majdnem elkeseredetten bámulta a fiát. Az arckifejezése leginkább arra hasonlított, amikor önmagát pocskondiázta. Akkor volt ilyen, amikor szörnyetegnek nevezte magát. Most pedig meglátott valamit ebből a szörnyetegből, a saját fiában, akiről azt hitte, megóvhatja ettől. Csak reménykedhettem, hogy a bűntudata nem éled újra az események láttán. Számomra is megrázó volt ez az egész, ha egyszerűen és nyersen összefoglaljuk, ma látnunk kellett, hogy az emberi vér iránti érzéketlensége ellenére a fiunk született gyilkos, akárcsak mi magunk. Míg ebben én nem találtam túl sok kivetnivalót, tudtam, hogy Edward mennyire utálta ezt. Nem akart engem erre a sorsa kárhoztatni, egy ártatlan gyermeket pedig a legkevésbé. Végül mindkettőt megtette, bizonyos fokig akaratán kívül. Az évek során ezt kezdte elfogadni, de úgy tűnt, ez most sok volt neki.

Ellenben velünk Emmett rendkívül élvezet a helyzetet, és Carlisle-on is úgy látszott, jobban aggódik Edward miatt, mint Leóért.
- Edward... - szólítottam meg halkan, nehogy megzavarjam Leót.
- Rendben leszek - vágta rá. - Csak újra látom mit tettem... De tudom, hogy Leo sokkal jobb lesz, mint én vagyok. Ő nem szörnyeteg.
Hagytam, hogy meggyőze magát, még ha nem is értettem egyet azzal résszel, amikor önmagát szidta. Legalább önmagára hallgatni szokott, ha én nyugtatnám, annak annyi értelme lenne, mintha a halott szarvast vigasztalnám. Vagyis semennyi.
Leo lassan végzett, feltápászkodott a szervas mellől. Mind kíváncsian néztünk rá, és jól láttam, hogy zavarban volt. Belegondoltam, én hogy éreztem volna magam, ha ekkora közönséget kapok az első vadászatomhoz, és rögtön megértettem.
- Ideje hazamennünk, kezd sötétedni - jegyeztem meg, megtörve a csendet.
- Bella, itt én vagyok az időjós - kacagott Alice, de megfordult, és elindult visszafelé. Carlisle követte, és egy vállba veregetés után Emmett is csatlakozott. Hárman maradtunk.
- Büszke vagyok rád - mondta Edward egyszerűen, és magához ölelte Leót.
Sejtettem, hogy Ő jóval többet tud most a fiunk lelki állapotáról, és reméltem, hogy később mindezt velem is megosztja. Nem akartam én is még jobban zavarba hozni Leót, így egy óvatos ölelés után elindultam. Kissé lemaradva követtek, és hallottam, ahogy halkan beszélgetnek.

`` ~ ° ~ ´´

Később megtudtam, hogy Leo kicsit összezavarodott, de szerencsére hamar túltette magát ezen, és máskor is menni akart. Így Carlisle nálunk maradt, egyrészt, hogy segítségünkre legyen még egy darabig a vadászatoknál, másfelől, hogy megfigyelje Leót. Az új rendszer bevezetése nem okozott semmi fennakadást, így attól kezdve minden szombaton elvittük Leót vadászni.
A fényképen egyáltalán nem látszott, mekkora jelentőségű esemény után készült. Mikor kiértünk az erdőből, Alice már ott állt a fényképezővel és az állvánnyal felszerelkezve, és nem menekülhettünk. Mind mosolyogtunk, úgy festett, mintha a kép egy szimpla kirándulás után készült volna.
A következő fotó is átlagosnak hatott, azzal a különbséggel, hogy valóban az is volt. A tizenkét éves Leo Edward mellett a zongoránál... Edward a mai napig áldja az eszemet, hogy elkészítettem azt a képet...

`` ~ ° ~ ´´

Tekintve, hogy mekkora szerepet játszott Edward életében, sőt az egész kapcsolatunkban a zene, nem csoda, ha Leo kicsi korától imádta. Amikor rosszat álmodott azt kérte, hogy Edward játssza el neki valamelyik az altatót - az övét vagy az enyémet. Születésétől fogva ezeket dúdolta neki, úgyhogy Leo csak így tudott igazán megnyugodni. Amikor három-négy éves volt, már szerette püffölni a billentyűket - Edward már akkor meg volt győződve a zenei tehetségéről. Nem nevezném magam műértőnek, úgyhogy bizonyára ezért nem voltam biztos az igazában. Számomra főleg ricsajnak tűnt, de ettől persze nagyon tetszett, ahogy minden amit Leo csinált. Amikor iskolás lett, Edward mindig eljátszott neki zongorán az énekórán tanult dalokat, hogy könnyebben megtanulja. Hiába szerette Leo a zenét, az éneklés nem szerepelt a kedvenc tevékenységei között. Szerencsére azonban jobban szerette hallgatni Edwardot, mint amennyire irtózott az énekléstől, úgyhogy mindig minden dalt remekül megtanult. Mivel szerette ezt a tanulási módot, Edward elérkezettnek látta az időt, hogy Leo zongorázni kezdjen.

A hetedik szülinapjára Leo kapott egy szintetizátort - amit sosem használt. Mégis ez jelentette zenei pályafutás kezdetét, néhány héttel később Edward elkezdte őt tanítgatni. Én inkább csak a háttérből figyeltem ezt, és örültem, mert mindketten élvezték. Nem tettem szóvá, hogy amikor én tanultam zongorázni, milyen véget ért a dolog - akkor, hat évesen rémesen unalmasnak találtam. Persze, később már bántam, hiszen ez egy újabb dolgot jelentette, amiben Edward jó volt, én pedig egyáltalán nem értettem hozzá. Ha akkor megtanultam volna zongorázni, én is ott ülhettem volna Leo mellett, hogy tőlem is tanuljon valamit, így viszont kénytelen voltam a háttérben maradni. Másfelől ez tökéletes volt, mert én lettem a lelkes közönség, aki megtapsolta Leót az első, akadozó bemutatója után. Az első egy-két évben főleg csak azokat a dalokat gyakorolta, amiket az iskolában vettek. Míg megtanulta eljátszani a zongorán, önkéntelenül megtanulta énekelni is.
Edward ügyesen csinálta, és semmit sem erőltetett Leóra, megvárta, míg ő maga kérte, hogy tanítson neki mást is. Biztosra vettem, hogy Edward számított erre, mert néhány órával Leo kérése után kottákkal felszerelkezve jelent meg, és biztatta fiát, hogy válassza ki az első dalt. Leo pedig lelkes tanítvány volt, minden délután gyakoroltak, élvezet volt őket hallgatni.

Természetesen Leo is átesett a kötelező körökön, mint a Török induló vagy a Für Elise. Mindenki ezzel kezdte a tanulást - esetemben ezzel is fejeződött be... Ismertek voltak, és hangzatosak, ezért Leo különösen szerette őket játszani. Be kell vallanom, az én lelkesedésem hamarabb elpárolgott, mint az övé; míg Edward altatóit az örökkévalóságig tudtam volna hallgatni, ezeket kezdtem egy kicsit unni. Szerencsére Edward mindig újabb és újabb dalokat adott Leónak, megkímélve engem és a szomszédokat a Mozart vagy Beethoven túladagolástól. Rengeteg Debussyt játszottak, az altatókon kívül ezek voltak csak a közös kedvenceink - a megunhatatlanok.
Tizenegy évesen Leo már magától tanulta a dalokat, habár - mindhármunknak - az volt a kedvenc része, amikor Edwarddal együtt adta elő őket. Leo szépen lassan kezdett eltávolodni a klasszikusoktól, sőt egyáltalán a klasszikus zenétől, és egyre modernebb, poposabb számokat kezdett megtanulni. A rengeteg gyakorlásnak hála, olyan tökéletesre fejlesztette a tudását, mint Edward, elég volt néhányszor hallania egy dalt, és fejből el tudta játszani. Viszont apjával ellentétben, ő nem szeretett improvizálni. Azt hiszem, azért, mert olyankor eléggé hasonlított három éves önmagához.

Azt vettem észre, hogy Leo egyre kevesebbet gyakorol, öt év után mintha kezdte volna unni a dolgot. Egyikünk sem tette szóvá, nem kértük, hogy gyakoroljon, és nem is kérdeztünk semmit. Néhány nappal később magától elmondta.
- Egyébként, szeretném egy kicsit pihentetni a zongorázást - jegyezte meg tévé nézés közben.
Edwarddal váltottunk egy jelentőségteljes pillantást, aztán Ő válaszolt.
- Ahogy gondolod. Tudod, hogy nem kell, ha nem szeretnéd. Ha pedig mégis kedvet kapsz, a zongora itt áll - felelte könnyedén.
Később megkérdeztem tőle, hogy nem bánja-e, hogy Leo abbahagyta a zenélést – mert semelyikünket sem tudott megtéveszteni a pihentetéssel.
- Csak azt bánnám, ha boldogtalan lenne - mosolygott rám Edward. - Egyébként pedig nem hiszem, hogy felhagyna a zenéléssel. Szereti a zenét, a vérében van.
Ezzel a sejtelmes mondattal nem igazán tudtam mit kezdeni, de mikor kérdezősködtem Ő csak türelemre intett.

Néhány héttel később kaptam választ. Leo a délutánt egy barátjánál töltötte, és hazatérve szokatlanul csendes volt. Némán fogyasztotta a vacsoráját, és úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merül. Egy közös egyezség alapján, amikor látszik León, hogy nem akar beszélni valamiről, Edward nem olvas a gondolataiban. Így sikerült kiegyezniük, még egy évvel korábban, amikor is füllentésen csíptük Leót. Azt hiszem, egyébként sosem jött volna rá, talán azt hitte, az apja nagyon
jól ismeri őt...
Mindenesetre, Edward betartotta az ígéretét, és akkor sem olvasott bele fia gondolataiba, egyébként is tudtuk, hogy ha fontos neki, hamarosan kiböki. Semmiségekről beszélgettünk, figyleve Leo arcát, hogy mikor mondja el, mi bántja.
- Öhm... - szólalt meg végül, letéve a villát. - Kérhetnék egy nagy-nagy szívességet?
- Attól függ mi az - vágta rá Edward. Nem engedtünk meg neki mindent - legalábbis igyekeztünk nem mindent megengedni, hogy ne kényeztessük el túlságosan. De amit mi megtagadtunk, azt általában Emmett megtette, szóval esélytelen küzdelem volt.
- Hát... Igazából már régóta gondolkozom ezen - Leo nehezen találta a szavakat, aztán hirtelen elhadarta a kérését, olyan gyorsan, hogy emberként nem is érthettük volna. - Szeretnék egy gitárt.

Kiderült, hogy régóta érdekli ez a hangszer, és ma a barátjánál volt lehetősége kipróbálni. Ez egyébként sem volt egy őrült kívánság, de látva lelkesedését, amikor arról mesélt, hogy máris két akkordot le tud fogni, eszünkben sem volt ellentmondani. Edward azért kötött vele egy egyezséget: ha mégis megunná a gitározást, két éven belül, akkor vissza kell törlesztenie a hangszer árát. Erre csak a kamrában porosodó gördeszka, teniszfelszerelés és spanyol nyelvkönyvek miatt volt szükség, hogy néhány példát említsek, Leo rövid életű hobbijai közül. Azonnal rábólintott, de persze nem kellett fizetnie. Másnap elmentek Edwarddal megvenni az első gitárját, és látszott, hogy ez való neki igazán. Amikor itthon volt, kizárólag az étkezések idejére tette le, amúgy folyton gyakorolt. Ennek következtében valósággal falta a húrokat, úgyhogy amíg ő megúszta a visszafizetést, hiszen a lelkesedése cseppet sem fogyatkozott meg, mi tucatszámra vehettük az új húrkészletet. De megérte, a boldogságáért.

`` ~ ° ~ ´´

Leo azóta is imád gitározni, tavaly karácsonyra kapta meg a második gitárt, egy profiknak való darabot, de ha rosszkedvű volt, mindig a régit használta. A költözések miatt sajnos az a gitár volt az egyetlen állandó barátja. Az elmúlt hetekben elkezdte rágni a fülünket egy elektromos gitár miatt, de ez jóval költségesebb volt, és persze hangosabb is. Ráadásul most kapott kocsit, úgyhogy Edwarddal úgy döntöttünk, hogy ezt a kérést még ráérünk teljesíteni. Az kell még, hogy Leo rockbandát alapítson, és máris magunkra haragítsuk a lakótársakat.
Miután - teljesen egyedül - megtanult gitározni, Leo időnként visszaült a zongorához, Edward mellé. Sosem mondta, de láttam Edwardon, hogy ez milyen sokat jelent neki. Ami pedig a saját dalok írását illette, Leo megállíthatatlan volt - az összes családi ünnepre kreált valami újat. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy gyakran Emmett segített neki a szövegírásban, ami jó néhány kínos pillanatot eredményezett...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés