|
23. fejezet
2010.06.10. 20:03
Fejvesztve rohantam az erdőben. Az eszem máshol járt, a féktelen aggódás, bizonytalanság elöntötte minden egyes porcikámat. Úgy éreztem tehetetlen, vagyok. Bella aggódó hangját hallgattam, ami egyre sürgetőbb és türelmetlenebb lett, ahogyan felugrottam a Cullen ház harmadik emeleti szobájába. Kinyújtottam egyik kezemet, másikkal megmarkolva az ablak szegélyét, és egy könnyed mozdulattal felrugaszkodtam a nyitott ablakba.
Az első, amit megpillantottam, Bella volt. Kis alakja védelmezően ölelt át egy másikat, kezével akaratosan cibált valamit. Elöntött a forróság, ahogyan ránéztem, tudtam, hogy valami nincs rendben, ezért nem vártatva odasiettem a többiekhez, akik velem mit sem törődve álltak körül valamit. Vagy valakit.
Jéggé fagyott a tekintetem, ahogyan megláttam őt ott feküdni. A fehér, személytelen vizsgálóasztalon. Teste ernyedten feküdt a puha ágyon, kezét maga mellett pihentette.
Arcomon apai félelemmel léptem Bellához és öleltem át. Azonnal megfordult.
- Edward – lehelte, de hangja most nem a megszokott csiklandós érzést keltette bennem, akárhányszor „kimerülten” dőltünk egymásra gyönyörrel teli éjszakáink után, hanem éppen ellenkezőleg. Megakadt bennem a levegő, úgy szorítottam magamhoz.
- Carlise, ugye rendbe fog jönni? – Rosalie aggódó hangja meghökkentett.
- Hogy érti ezt? – vágott közbe Bella felemelve fejét mellkasomról. Szemeivel cikázóan tekintett apámra.
Carlise elgondolkozva meredt maga elé.
„Nessie kimerült. Ha nem jut táplálékhoz, akár…”
- NEM! – mordultam fel, mire Bella összeszűkült szemmel meredt rá.
- Mi az? – kérdezte elcsukló hangon. – Ugye nem lesz baja? Mond hogy nem, Carlise. Mond, hogy nem! – könyörgött és kibontakozva ölelésemből Nessiehez lépett, megfogva kézfejét.
Bennem a gőzölgő düh, és a szerencse reményének érzése forgott. Ha elvittem volna előbb vadászni, talán ez most nem történt volna… minden minden, ami a lányommal történik most, az az én hibám. Hamarabb kellett volna elvinnem őt vadászni, és nem a saját problémáimmal küszködni…
- Edward, ez most nem segít – mondta halkan Jasper. Csak most tudatosult bennem, hogy Jasper az ágy másik oldalán állt, Nessie kezét fogja, folyamatos kapcsolatot fenntartva vele. Figyeli az érzelmi állpotát, hogy meg tudja állapítani, hogy van.
Mellette Alice ácsorgott, távolba meredő szemekkel, de mikor megérezte, hogy őt nézem, rám villantotta csillogó szemeit.
„Táplálék kell neki, vagy meghal” – mondta ki gondolatban azt, amit Carlisenak nem engedtem.
Újra felmordultam, jelezve, ha még egyszer ilyet mond…
Nessie nem fog meghalni! Az nem lehet! Nem történhet meg!
Fejemben a megmentésére való gondolatok cikáztak és azonnal megcsillant bennem a remény, ahogyan átgondoltam tervemet. Röpke 2 pillanat alatt.
- Carlise. Mennyi időnk van még napfelkeltéig? – kérdeztem apám felé fordulva, aki éppen egy tűvel a kezében sétált lányomhoz, kinek teste olyan volt mintha egy vámpír aludta volna álmát. Bőrének színe, mint egy hagyományos vámpíré, míg meggyszínű ajkai helyett most halvány rózsaszín is alig lehetett, bronzbarna haja, mint az enyém, és Bella meleg, barna emberi szemei jutottak róla eszembe, azzal a különbséggel, hogy szemeit most beárnyékolta papírvékony szemhéja. Csak apró lélegzeteket vett, melytől visszafojtottam lélegzetemet, ahogyan szíve ritmusa kiesett az ütemből. De azonnal ki is fújtam, amint visszanyerte eredeti szólóját.
- Talán úgy 2-3 óra… Miért kérdezed, fiam? – válaszolt apám helyett anyám, féltő tekintetében kérdés villant.
- Az az ötletem támadt, talán hozhatnák neki valamit, ami segít neki annyira, hogy vadászni tudjon – magyaráztam mindenkinek. Jasper együttértően bólintott, Alice pedig felhúzta az orrát.
Egekbe menő kétségesésemet próbáltam elrejteni, de hangom remegése mindenkinek elég okot adott arra, hogy tudják az összeesés szélén, állok.
- És ezt mégis hogyan gondolod? Elszaladsz a közeli kórházba és hozol neki valami harapnivalót, az ottaniakból? Egy kis, kedves ápolónő lesz az áldozat? – kérdezte Rosalie gúnyosan, de ahelyett hogy rámorogtam volna csak színtelen hangon, dühtől mentesen ezt válaszoltam:
- Igen, Rose. Pont ez a célom – válaszoltam és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne ugorjak a nyakának szóhasználatai miatt. Magam is tudtam Nessie milyen fontos számára, de ez már túl ment a pillanatnyi tűrőképességemen. – És ha nem csak állnál ott, de segítenél is, akkor már visszaértünk volna.
- Erre nincs időnk, Edward. Fejezzétek be! – szólt ránk Esme szigorúan, és mi ellenkezés nélkül fordultunk Nessie felé.
- Edward, arra sincs időnk, hogy akár a városig is eljussunk, mivel Nessie már alig lélegzik – lépett Nessiehez apám és kezét a mellkasára helyezte.
Csak most kezdtem jobban fülelni. A szobában feszült csend keletkezett, mindenki Nessie szívdobogását hallgatta, de amint mindenki elcsendesült, az utolsó lélegzetig is, meghallottam egy másik hangot.
Már csak ez hiányzott! – dühöngtem és Bellát magamhoz vonva fogcsikorgatva az ajtóra meredtem.
Rajtam kívül, senki nem érzékelte őt hamarabb, de amint meghallották fujtatásra emlékeztető hangját, egyszerre nyögtek fel.
- Büdös korcs, a legjobbkor – köszöntötte Jacobot Rose maró gúnnyal a hangjában.
- Hol van? – vakkantotta oda Jacob Rose-nek, mit sem törődve a szobában ácsorgókkal.
Jasper hátrált egy lépést, teret engedve a csaknem 3 fejjel magasabb farkasnak.
- Vérhez kell juttatnunk – sürgetett Rose, újra csak Nessie iránt érzett aggodalmát mutatva.
- Igen. Carlise? – fordultam apámhoz.
- Edward…
- Túl késő, nincs idő késlekedésre! Azonnal induljatok! – adta az utasítást Alice. – Gyerünk!
- Hová mentek? – mordult Jacob.
- Nessienek vér kell… ha nem akarjuk… egyszóval meg kell mentenünk őt! – makogta Bella kétségesetten, megmarkolva kezemet, melyet én is viszonoztam.
Meleg érintése megnyugtatott, és oltotta a bennem tomboló fájdalmat, melyet kislányom látványa okozott.
- Megőrültetek? Mire visszaértek késő lesz! – vicsorogta.
- Szerinted nem számolunk vele? Szerinted? Ez az egyetlen út, ha nem akarjuk, hogy… - hagytam befejezetlenül a mondatot, és szikrázó szemekkel Jacobra meredtem, ki Nessie kezét markolta, olyan gyengédséggel, melyet én nem tudtam volna. Ez bizonyította feltétlen szerelmét, és mélységes fájdalmát iránta. Olyan volt neki, mint a levegő, ha Nessie nem lélegzett, minta eltűnt volna a jókedv az arcáról…
- Indulás! – mondtam fagyosan, farkasszemet nézve Jacobbal és indultam volna az ajtó irányába, de Jacob reszkető keze megállított.
A könyökömnél fogva rántott vissza, szembefordítva magával.
Arca kemény volt, mint a jég, szeme, mint a fekete semmi, de gondolatai csordultig tele aggodalommal, és egy olyan megoldással, mely még az eszembe sem jutott ezelőtt.
- Végre egy olyan gondolat, aminek hasznát vesszük – hökkentem meg, hangom komolyságán.
- Mi az? – érdeklődött Esme kedvesen. Hangjában vegyesen fennálló zaklatottsággal és reménységgel.
„Add, hogy jó hír legyen, Add” – könyörgött, Jacobra nézve.
- Mindenki menjen ki – mondta Jacob le nem véve a szemét rólam.
- Tessék? – akadt fenn Bella. – Nem, itt maradunk, mind! Senki nem megy sehová, ha van valami, amivel meg tudjuk menteni, nem megyünk el! Mond el! – mondta morogva.
Anyai ösztöne fellángolt, mint egy robbanószer, mikor tüzet ért.
Már ment volna neki Jacobnak, mikor Alice elé állt.
- Nyugalom. Senkinek nem lesz jobb, ha most elveszted a fejed – érintette hozzá ujját alig észrevehetően az alkarjához.
Bella vett egy mélylélegzetet felém hajolva, majd Újjabb lélegzet után Alicere emelte tekintetét. Két perc telt el így, végül megszólalt:
- Igazad van, Jacob? – állt normálisba lélegzete. Kicsit túl hamar is.
- Menjen ki mindenki! – szűrte a fogai közt.
- Már miért mennénk ki? – fortyogott Rosalie.
Jacob dühödten összeszorította fogait és Rosalie-re nézett.
Nagyobb volt az önuralma, mint hittem. Paul bizonyára már átváltozott volna, annak ellenére, hogy évek óta farkas. De Jacob mesterien uralta az érzelmeit, hála a gondolatainak és Jasper tehetségének 100% bizonyságban voltam állapotát illetően.
- Rosalie, jobb lenne, ha hallgatnál rá. Nessienek segíthet – békítette Jasper morcos testvérét.
Rosalie hitetlenkedve fordult a szőke vámpír felé, és elengedett egy morgást.
- Miért nem maradhatunk? – makacskodott Bella.
- Te maradhatsz – vetette oda Jacob és visszafordult Nessiehez.
Vajon mennyire lehet fontos neki? Ha már képes érte az életét is kockáztatni, mennyire fontos neki, hogy jól legyen, és hogy a terve sikeres legyen?
- Bella, nyugodj meg. Minden rendben lesz. Bízz Jacob-ban – mondta Carlise, aki meglepően józan volt, a többiekkel ellentétben, akik csak aggódtak és dühöngtek, amiért nem árulok el nekik semmit, mire készül Jacob.
- De ha nem mondja el, csak akadékoskodik… nem érted? A lányomról van szó… - vett szapora lélegzeteket.
- De ha sokáig veszekedtek még, még az sem biztos, hogy sikerül, amire készülök. Szóval? Fognátok magatokat és kimennétek, hogy tudjak segíteni? – kérdezte élesen Jacob a többiekre nézve.
Alice zokon vette a hanghordozást, de most túlságosan is aggódott Nessieért, ahhoz hogy foglalkozzon vele, ezért bólintott és Jaspert kézen fogva elindultak az ajtó felé.
„Edward, igazán remélem, hogy jól döntesz!” – suttogta a válla felett és időt sem hagyott rá, hogy válaszoljak szokatlan megjegyzésére. Vagy akár eljusson mondanivalója hozzám.
Alicéket követte Carlise, aki teljesen megbízott Jacobban, ahhoz, hogy itt maradjon, de mielőtt kilépett volna az ajtón Jacob felkapta tekintetét.
- Neked maradnod kellene, doki – mondta sürgetőn.
Carlise tétovázott, de azért lelkiismeretesen bólintott és az ablakhoz állt, megfelelő távolságot fenntartva Jake-től.
Rosalie legyőzötten állt Nessie ágya felett, nem merte itt hagyni, hiába tudta, Jacob az életét előbb hagyná el, minthogy engedje meghalni.
A szóra mélységes fájdalom nyilallt mellkasomba és úgy éreztem, belülről nyomják szét a tüdőmet…
- Ajánlom, hogy vigyázz rá, kutya vagy megemlegeted! – mondta gyengéden Rose, majd megsimogatta Nessie homlokát.
- Azonnal szóljatok, ha végzett, vagy kész vagytok akármit, csináltok is – fordult felém Rosalie kérlelőn. Bólintottam.
Miután mindenki – kelletlenül ugyan, de – távozott a helységből, Jacob rámnézett.
Bólintottam, jelezve, hogy kezdheti. Feszült voltam és ideges, nem tudhattuk sikerül-e, ezért csak reménykedni tudtunk a sikerben.
Bella belevájta körmeit a bőrömbe, mire halkan felszisszentem. Bocsánatkérően tekintett rám, de csak megráztam a fejemet.
- Mire készülsz pontosan? – kérdezte Carlise mielőtt még Jacob mozdulhatott volna.
Bella is hasonlóan nézett rám, de leginkább Jacob válaszát várta.
Fél füllel oda sandított.
- Megitatom - válaszolta Jacob mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Felfedeztem hangjában a védelmet jelentő biztonságot, mely akaratlanul is hálával öntött el.
Carlise megütközve nézett rá, nem hitt a fülének. Tudtam, hogy a többiek az ajtó túloldaláról hallgatóznak, füstölgésükkel nem foglalkoztam.
- Hogy érted ezt? – hűlt el Bella hangja döbbenetében.
- Megitatom. Nincs időnk arra, hogy elrohangáljunk a kórházba vagy a sarki kisboltba, hátha arra téved egy ember! És ez a kis affér sem segített. Már épp így is elég időt fesztettünk! – mondta Jacob Bellára nézve. Merev arca egyre türelmetlenebb lett.
- Ezt nem engedem Jacob! – csattan fel Bella, mikor rájött, hogy érti azt, hogy „megitatom”. Még én magam is meglepődtem hanghallatán. – Feláldoznád saját magadat, csakhogy megmensd! És ha bajod esik? Nem tudhatod, hogyan fog reagálni!
Szorosabban öleltem magamhoz és a füléhez hajoltam.
- Nyugalom, édesem. Jacob pontosan tudja, mit csinál, és épp ezért vagyunk mi itt, hogy megakadályozzuk, hogy bármi katasztrófa történjen – súgtam a fülébe, mire élesen rámnézett, de párpillanat farkasszem után lehunyta szemét és felsóhajtott.
- Ígérd, meg hogy odább állsz, ha…
- Bella, csak kezdjük el, oké? – nem kerülte el figyelmét, hogy nem ígérte meg neki, de azért bólintott.
Mégis mire számítottunk egy bevésődött farkastól?
- Óvatosan – szólt Bella mikor Jacob Nessie karját odébb helyezte, hogy mellé ülhessen.
Jacob ügyet sem vetett rá, úgy osztogatta a parancsokat.
Én és Bella Jacobbal szemközt helyezkedtünk el, Renesmee karjánál, míg Carlise-t Nessie lábához küldte, hogy idő előtt le tudja, fogni, ha messzire menne. Ő maga Nessie kezét fogta, gyöngéden, és fejét a tarkójánál fogva tartotta, úgy vezette ajkát csuklójához.
Gyomrom hirtelen görcsbe rándult, szemem egyetlen apró pontot nézett, Jacob erősen lüktető ereit a bőre alatt. Noha illata úgy bűzlött, mint egy vadállaté, ha vére kicsordul nagy erőfeszítésbe, kerül majd, nehogy neki ugorjunk.
- Ne lélegezzetek odakint – figyelmeztettem a többietek, kik feszült csendben vártak.
Jacob nagy levegőt vett, és gondolatban esze ágában sem volt megfutamodni, de aggódott, hogy nem sikerül. Bizonyára össze fog roppanni, ha túl késő lesz. Rólunk nem beszélve, még csak az ötletet is elvetettem mi lenne, ha…
- Nyerünk, fogytán az idő – Carlise halk hangja feszült volt és ideges. Magam is jól tudtam, mire érti. Nessie gyengébb szívdobogása több mint elegendő okot adott rá, hogy igyekezzen.
Egyetlen mozdulattal hasította fel saját bőrét, majd a vérző sebet lányom ajkához érintette.
Egy percig semmi jelét nem adta annak, hogy érzékelne bármit is maga körül.
Jacob végül megmozdítva csuklóját résnyire erőltette ajkait, arra, hogy kinyissa.
Láttam a vörös nektárt lecsorogni lányom ajkain és visszafojtottam a lélegzetemet, tekintetemet elfordítottam a folyadéktól és Nessie arcrezdüléseit figyeltem.
Bella aggódóan nyöszörgött mellettem, én is tehetetlen voltam. Nem ivott. Még csak meg sem mozdult.
Pánikoltam. Ujjaimban kezdett erőt venni az elektromos feszültség, de ekkor váratlan dolog történt.
Nessie ajka megmozdult, nyelve hegye megvillant. Először puhatolózva nyalogatta a nyílt sebet, majd egyre rákkapósabban tapadt az életet adó forrásra.
Jacob megkönnyebbült sóhaja nem is lehetett volna hangosabb, míg Bella megrökönyödött teste, jéggé dermesztett.
Nessie egyre életerősebb lett. Karjait kis idő után felemelte átkulcsolva Jacob csuklója körül kezeit és fejét még jobban megemelve szívta a vért.
Jacob szisszent egyet és Carlise eleget engedve Nessienek halkan szólt.
- Elég, lányom. Most már elég! – szólt neki, mire Nessie szemei kipattantak.
Azonnal elengedte Jacob csuklóját és kábán nézett körbe. Még nem volt tudatánál.
- Nessie – nyüszített Bella és újra kibontakozott ölelésemből, de ahelyett hogy elindult volna felém, megfogta a kezemet és Nessie fölé hajolt.
- Anya – lehelte lányunk és visszasüppedt a párnába. Szemeit pihentetőleg behunyta és hosszan lélegzett, mígnem teljes álomba merült.
Bella arca ellazult, mintha több évszázados terhet vettek volna le válláról, lányunk álmát leste, az arca ragyogott.
Az én szívem nem volt ilyen egyszerű. Még mindig ott volt bennem a fájdalom és az aggódás, hogy még nincs teljesen rendben. Bár a nehezén túl van, ki kell pihennie magát ahhoz, hogy felkeljen.
Carlise elrendezve Nessie körül mindent, elnézést kérve elszaladt a szobából, meglepően gyorsan.
Jacob arca kemény volt, mint a beton, karját védelmezőleg lányom köré fonta és folytonosan veszekedtek Bellával, ki ölelje Nessiet.
- Egyikőtök sem. Én jövök – szóltam bele először vitájukba.
Elmosolyodtam, őszintén hosszú idő után először.
Bella szája tátva maradt, de azért hátra lépett, hogy oda tudjak ülni Nessie ágya szélére, míg Jacob morcosan keresztbefonta mellkasa előtt a kezeit.
- Ez nem ér, ti itt voltatok vele… meddig is? 5 napig? – fújtatott és a sarokba sétált, ahol leereszkedett a földre, könyökét a térdére támasztva, hajtotta fejét tenyerébe.
- Te pedig az 5 nap előtt rendszeresen, hallgass – lépett be a szobába Rosalie.
- Ha vicces lenne, még nevetnék is, szőkécske – gúnyolódott Jacob, mire Rosalie elfintorodott.
„Ha ezt így fojtatja, tényleg csupaszán fog ébredni egyik reggel…”
Lassan simogattam Nessie lágy bőrét, mellettem Bella ácsorgott türelmetlen tekintettel.
- Mikor ébred fel? – kérdezte esdeklőn.
- Még elég mélyen alszik, de időben szólok, ha kezdene ébredezni, ígérem – súgtam és sírástól csillogó szemeibe, néztem.
Mint mindig akárcsak a pillantása most is megnyugtatott.
- Odamehetek? – lépett hozzánk Rosalie, aki mindeközben Jacobbal mélyedt szócsatába.
- Persze – mondtam finoman és felálltam, Rosalie, mintha meg sem mozdult, volna már az ágyon ült, kezét Nessie kézbe csúsztatta.
- Hagyjuk magukra őket – hajoltam oda kedvesemhez.
- Nem! – tiltakozott, de pillantásom megnyugtatta.
- Most már jól lesz – szusszantott. – Ugye?
- Szólok amint ébredezni, kezd – ígértem és karon fogva vetettem még egy pillantást Jacobra.
Minket nézett, amint készültünk kisétálni a helységből.
- Nem Jacob, nem ennyi volt. De mit tehetnénk még? – rivalltam rá.
- Például mellette maradhatnátok – mutatott rá a tényre.
- Nem leszünk messze, és van még egy kis dolgunk, amit át kell beszélnünk – mondtam határozottan.
„Nessie örülne, ha itt lennétek, amikor felébred, de ti csak…”
- Itt leszünk, ne idegeskedj – fojtottam belé a szót.
Jól tudta mennyire törődünk Renesmeevel, de vele ellentétben nem ülhetünk ölvetett kézzel, hogy megvárjuk, míg felépül, be kell szereznünk a szükséges dolgokat.
Jacob bólintott, de nem örült neki, hogy Rosalieval egy szobában kell tartózkodnia.
- Kibírja – mondtam színtelen hangon Bella gyűrött képére nézve.
- Jacob, később beszédem lesz veled – mondta neki szigorúan, mire Jacob elvigyordotott és küldött neki egy puszit a levegőben.
Bella a szemét forgatta, majd halkan becsukva az ajtót magunk mögött a nappaliba mentünk.
Meglepően csendes volt a ház.
- Hol vannak a többiek? – kérdezte szerelemem.
- Carlise… Esme
De semmi. Mintha felszívódtak volna. Kezdett furcsa lenni, hogy néha csak eltűnnek, minden ok nélkül. Pedig pár perccel ezelőttig biztos voltam benne, hogy hallottam a gondolataikat, csak annyira lefoglalt Nessie, hogy megszűntek a hangok a fejemben, míg másra koncentráltam.
Egyszer csak Alice röppent be a szobába.
- Hogy van?
- Már jobban, ki kell aludnia magát – válaszoltam, leülve a kanapéra. Bella mellém telepedett.
- Később meglátogatom, amikor már ébren lesz – gondolkozott el Alice. – Talán adok neki valami vigaszdíjat, amiért ágyban kell feküdnie – csicseregte, de legkevésbé sem érdekelt húgom locsogása.
Valami teljesen másra koncentráltam. Orromban éreztem az illatot és a gondolatok sűrű zaját. Éreztem illatát a levegőben, habár messze járt, gondolatai foszlányonként értek el hozzám, látszott, hogy nincs eszméleténél.
- Merre van Emmett? – rántott vissza Bella a valóságba, elszakadva képzelgéseimtől.
- Hazafelé tart. Amikor meghallotta, hogy Nessie nincs jól azonnal visszaindult.
- Tulajdonképpen honnan tudta, mi történt? – kérdeztem Alice-re nézve kérdő tekintettel.
Alice arca elkomorult.
- Egyet találhatsz.
Rejtette gondolatait, melytől ráncokba szaladt a homlokom.
- Ne húzd az időt, Alice. Áruld el.
Alice elgondolkozott, majd duzzogva oda vetette:
- Kathrine.
Nem lepődtem meg. Számítottam rá, hogy nem megy messzire. De vajon mennyit hallott meg az eseményekből? Mindenesetre nem számított, ha ő árulta el Emmettnek. De az meglehetősen furcsa, hogy összetalálkoztak.
Bella mellettem nem tűnt boldognak attól, hogy Kathrine neve felötlött, de türtőztette magát, amiért hálás voltam neki. Ekkor lépett be a nappaliba Jasper gyógyszereket tartva a kezében.
„Nessienek, ha esetleg orvosi beavatkozásra kerülne sor” – magyarázta merev arccal. Ugyanúgy aggódott Nessieért, ahogyan bárki már ebben a házban. Csakhogy ő most úgy aggódott érte, mint bátyja. Meleg érzés öntötte el megkövült lelkemet, ahogyan arra gondoltam mennyi szerető családtagja van a lányomnak, és hogy mennyire számíthat rájuk, amikor a szükség megkövetelni. Jasper elhelyezte az orvosi eszközöket is a nagyasztalon, majd, mint akinek nincs semmi dolga, leült Alice mellé.
- Köszönöm – hálálkodott Bella. – Hogy ennyire törődsz vele, nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de igazán jó testvére lennél – mondta Bella.
Mintha csak elmondták volna a napi híreket Jasper vállat vont.
- Tényleg a testvéremnek tekintem őt. Bármit megteszek érte, csakhogy jól legyen – mondta a tőle megszokott nyugalommal.
Bella elmosolyodott és rámnézett.
Aranyszínű szeme nyugodt volt. Szerettem volna eltűntetni szemei alól a sötét karikákat, de tudtam, nem segítene a benne tomboló viharban.
Addig néztem szerelmemet, míg meg nem hallottam az ismerős gondolatokat kintről.
Emmett gondolatai üvöltöttek.
Alice felállt és az ajtóhoz lépett, még mielőtt Emmett berontana. Jasper természetes nyugalommal állt meg mögötte. Mi Bellával is felálltunk.
Az ajtó kicsapódott, olyan hangosan hogy a zsanérok beleremegtek. Emmett a teljes bejáratot elfoglalta, úgy viharzott be az ajtón, arca indulatos volt.
- Miért nem szóltatok, hogy rosszul van? – mérgelődött és megállt előttem.
- Mert éppen, azzal voltunk elfoglalva, hogy megmentsük az életét – vigyorogtam rá és Bellát kissé a hátam mögé toltam, de nem engedte magát, erőszakosan közénk férkőzött és a mellkasunknál fogva tolt minket hátrébb.
- HÉ, HÉ, HÉ. Fiúk nyugi – nyugtatott.
- Az a helyzet Bella, hogy egyáltalán nem vagyok harcos kedvemben, úgyhogy nem kell aggódni – mondta Emmett pajzán vigyort küldve felé, mire Bella felsóhajtott és nyelt egy nagyot.
- Edward, kérlek.
- Nyugodt vagyok – mondtam unottan. Emmett belebokszolt a vállamba.
- Azért szólhattatok, volna – durcáskodott.
- Már nem kell aggódnod, csak aludnia kell és fel fog épülni.
Emmett sóhajtott.
„Rosalie is fent van?” – kérdezte félve.
Bólintottam.
Nem tudtam, miért kérdezte.
- Történt valami?
Emmett bólintott.
„Összekaptunk valamin, elég csúnyán. Hiszen tudod mit jelent neki Nessie, és nem érti meg, hogy nem hagynánk, hogy bántsa…” – hitetlenkedett gondolatban, mire megragadtam a vállát, nem erősen, csakhogy rám figyeljen.
- Mit mondtál az előbb? – kérdeztem lefagyva.
Emmett nagyokat pislogott rám. Még nem tudta, hogy nem tudok róla.
„Te még, nem?” – kérdezte.
Nemet intettem a fejemmel.
- Oh – hajtotta le fejét bűntudatosan.
- Miről van szó? – kíváncsiskodott Bella.
Emmett rá nézett.
- Ma, Rosalie-val azon vesztünk össze, mert szerinte Kathrine túl nagy veszélyt jelent Nessiere, szerinte. Váltig állította, hogy el kell tűntetnünk innen azt a nőt, és nem hallgatott meg. – nézett rám lopva Emmett, de nem látta arcomon, hogy dühös lennék, azért folytatta – Szerintem meg éppen ellenkezőleg, meg kéne várnunk, mit cselekszik, és ha hibát követ el egyszerűen, pukk… - nyílt tágra szeme.
Éreztem, ahogyan elönt a düh. A vörös köd belepi az agyamat, és apró darabokra tépi Rosaliet odakint…
- Úgy érted, Kathrine bánthatja Nessiet, ezért meg kéne ölni? – kérdezte Bella.
Emmett vállat vont.
- Tudjátok milyen Rosalie. Edward, kérlek nem légy rá dühös. Csak a legjobbat akarja neki, már belátom, nem kellett volna a család és Nessie hangsúllyal előmerészkednem – mondta gondterhelten. Nyoma sem volt a rajta mindig fékezhetetlen vidámságnak, most komoly volt. Pont olyan, mint egyik nap, amikor senki sem volt itthon csak mi ketten és elmondta mit jelent neki Rosalie.
Elmémben sebesen cikáztak a gondolatok. Rosalie feldarabolása, elégetése, majd hamvainak szétszórása a mocskos sárban…?
Testem akaratlanul is reagált és dühödt morgás hallatszódott mellkasomból, ajkamat vadállati vicsorításba húztam, egyre erőteljesebben vettem a levegőt. Jasper érezhette nőtőn nőtt feszültségemet, mert mellettem termett és vállamra rakta kezét.
Erőszakosan tukmálta rám a nyugtatását, melytől csak még ingerültebb lettem.
Emmett hátra húzódott kissé, hogy teret engedjen nekem, míg Bella egyre közelebb jött. Remegő kezeit nyakamra helyezte, nyugtató szavakat mormolt nekem.
De nem segített.
- Hogy képzelhette, hogy bántaná? Sosem tenné ezt velem! Tudja mit jelent nekem a lányom! Mert ő is érzi ugyanezt! – keltem ki magamból, mire feleszméltem már kiabáltam. Jasper átfogta a kezemet hátulról, Emmett pedig a mellkasomat támasztotta, de nem küzdöttem. Egyszerűen csak dühös voltam, mert ezt feltételezték Katrineről. Hiszen ős is tudja milyen szülőnek lenni, tudja mekkora fájdalom, lenne nekem, ha elvenné tőlem a saját véremet, hiszen mekkora áhítattal beszélt Lanaról?
- Nyugalom – búgta Bella. – Semmi baj, Edward. Nyugalom. Csak vegyél mély lélegzetet.
Nem vettem észre Alice mikor csatlakozott a társasághoz, de arra eszméltem, hogy már négyen fognak le.
Egyszer csak megszűnt a dühöm. Mintha elpárolgott volna. Villámcsapásként ért, amitől a fejem kitisztult, már mindent színesben láttam.
Jasper szorítása nem engedett, de Emmett kezdett elengedni.
- Elengedhetlek öcsi, nem fogsz semmi meggondolatlan tenni? – kérdezte sandítva.
- Nem – sóhajtottam. Abban a pillanatban elengedett mindenki.
Beletúrtam a hajamba és idegesen jártattam szemeimet a szoba különböző pontjain.
- Sajnálom, én…
- Edward, minden rendben? – kérdezte hozzám rohanva Esme. Azonnal a nyakamba csimpaszkodott és ott csókolt, ahol ért.
Eltoltam magamtól, nem hiányzott anyai ölelése, ahhoz túl zaklatott voltam. Megbántott arckifejezéssel nézett rám, mire Jasperre néztem.
- Csak ideges.
Esme aggódva nézett körbe.
- Mi folyik itt? – tette csípőre kezét.
Mindenki elhallgatott. Bella sajnálkozóan, és aggódóan nézett rám. Újjabb rossz példa… Bella számára nem én voltam a tökéletes férj…
Újabb és újabb csalódást okozok neki, és nézze meg mit műveltem az előbb? Lehajtottam a fejemet, de csak egy pillanatig tudtam saját önhibámba temetkezni, mert amint belépett Carlise, már tudtam, hogy mindenre fényt kell derítenünk, és csak most jöttem rá Alice korai figyelmeztetésére: „Edward, igazán remélem, hogy jól döntesz”
Alice-re néztem. Bólintott, mintha tudná, mi jár a fejemben.
Vettem egy mély levegőt.
- Apa! – szóltam erőtlenül. Carlise azonnal rámnézett, meg sem próbálva palástolni, mennyire tudnia akarja már az igazságot.
- Felkészültem, és úgy gondolom, ideje hogy tudjátok, kicsoda Kathrine valójában – mondtam.
Carlise izgatottan bólintott, külsőleg megőrizve a komoly apát. De mindenki jól ismerte, nem kellett volna elrejtenie érdeklődését.
Mielőtt szóra nyitottam volna ajkaimat Alice előre lépett.
- Mert ő is érzi ugyanezt – ismételte távolba révedő tekintettel, aztán megrázta homályos arcát, és kérdőn nézett rám. – Hogy értetted ezt?
- Úgy, hogy van egy lányunk – válaszoltam tömören, még Bella felé sem pillantva.
A szoba megfagyott, mintha tél lenne és minden hó alá lenne rejtve, ami most a felszínre akar törni.
- Tudom, hogy ez soknak hangzik, és mindenre van magyarázat, biztosíthatlak titeket – magyaráztam fejemet oldalra billentve kezemmel gesztikulálva.
- Arra kíváncsiak vagyunk, mert már elég a megválaszolatlan kérdésekből és az újabb titkokból – morgott Emmett.
- Rendben, hallgatunk fiam – mondta Esme. – Csak nyugodtan. MINDENKI VÉGIG FOG HALLGATNI – hangsúlyozta a szavakat, így megtiltva mindenkinek, hogy elhagyják a szobát, míg az elejétől a végéig el nem mondok nekik mindent.
Nagy levegőt vettem és Bellára sandítottam, nem nézett rám. Újra az a merev, mozdulatlan maszk, mintha ennél a témánál az arcára égették volna. Pokolian fájt így látnom őt, de mindenkinek tudnia kellett.
A szívemben hatalmas tőrök forogtak, Újjabb rést ütve rajta, melyet csakis Bella bocsánata gyógyíthat be. Olyan nekem, mint a gyógyszer, egy végtelenségig tartó, erő. Izmaim új életre kelnek tőle, szívemben a törők elporladnak, eltűnnek onnan, végleg.
Szórányitottam volna ajkamat, mikor rám kapta tekintetét.
Átsétált a szobán összekulcsolva kezeinket. Még mindig a merev maszka burkolózott arca, de láttam szemeiben, hogy ’ igen, itt vagyok melletted, és nem hagylak el’ . Ez megnyugtatott.
Végig simítottam haját és belekezdtem a történetbe, végig őt nézve, és átható, tiszta aranybarna szemeit néztem, melyek azt sugallták ’ bízom benned’…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés