(Silvy szemszöge)

A francba, a francba, a francba!

El fogunk késni, de ha így lesz, esküszöm az élő istenre, megkeresem a bátyámat, és megölöm, szétmarcangolom, mint ahogyan a békákat szokták egy boncoláson.

Edward kedves fiúnak tűnik első találkozásra, és igen; remek az illata. Viszont nekem remek önkontrolom van, szóval nem kívánom a vérét. Ez így pont tökéletes.

Na jó, nem tökéletes, de jobb a semminél. Már csak Bellát kellene megtalálni.

Jasper próbálja bevetni a nyomkövetési tehetségét, meg kell jegyeznem, hogy több-kevesebb sikerrel. Ideje lenne bekapcsolni a képességem. Talán a szél segítene… de még nem nagyon értek hozzá…kételkedem a sikerben.

Meg kell próbálni, egy barátnőm élete múlik a képességemen.

-         Állj. – mondta, s furcsán néztek rám; gondolom azt latolgatták a pillanat most jó-e. Természetesen nem, de mindent meg kell próbálni a siker érdekében. – Ki próbálok valamit. – mondtam, s szememet becsuktam. Nem volt időm gyakorolni, hát akkor; csapjunk bele, abba a bizonyos lecsóba!

-         Baj van? – kérdezte Alice tétlenül. Baj az van, csak nem velem. Továbbra is csukva tartottam a szemem. Koncentráltam Bella illatára, s arra, hogy a szél hozzánk fújja az illatát. Először egy parányi szellőcskét éreztem. Teljesen szánalmas. Majd jött egy nagyobb, és Bella illatának foszlányai már a levegőben voltak. Sikerült. Legbelül ujjongtam a siker örömétől, de erre most nincs idő. Hajrá!

-         Ezt te csináltad? – ámuldozott Emmett. Erre most igazán nincs idő.

-         Igen, de most erre nincs idő. Futás arra. – mutattam, nyugatra. Onnan érezni legjobban az illatokat.  Szélseben haladtunk, mégsem elég gyorsan, ahogyan azt kellett volna, lépteinkre csak egy szó volt jellemző; lassú. Mint néhány csiga komolyan mondom. Kezdtem teljesen kikészülni. Még egy vámpír idegei sem pontosan jók, habár csodálom, hogy Edward még bírja csöndben. Tudom milyen érzés embernek lenni, ezt minden vámpír megtapasztalta már, sokan ugyan nem emlékeznek, de érezték a fájdalmat, amikor valamilyük megsebesült; kéz, vagy akármi, érezték, ahogyan sós könnyek lepik el az arcukat, érezték, ahogyan az arcuk fokozatosan melegszik, s még a fülük töve is elvörösödik. Érezhették, ahogyan a vér kiáramlik a testükön, lecsöpög, vérfoltot hagyva maga után. Érezték a félelem ízét a szájukban, érezték a rosszullét mellékhatásait. Érezték a halálszagot, melyet csak ember tapasztalhat. A halál félelem vámpír korban meghall belőlünk. Minket nem izgat a halál, viszont ezt sokan nem szeretnék még megtapasztalni. Ehhez a bandához tartozom, de azért, akit szeretek mindent feláldoznék.

-         Erre kell, hogy legyen, erre. – motyogtam. Az nem lehet, hogy nem találjuk, pedig meg volt a kezdőlökés.

-         Egyre közelebbről érzem az illatát. – mondta Jasper homlokráncolva. – Merre lehet?

-         Erre! – megjött az illat. És hoppá! Négy másik vámpír is vele van. Remélem nem nomádok. – Basszus, négy másik vámpír is vele van….

-         Én is érzem. – mondta Jasper, s nyelt egyet. Alice az ajkába harapott, Esme idegesen piszkálta a kezeit, míg Carlisle felvette a nyugodt maszkot. Emmett csak a homlokát ráncolta, Rosalie a haját piszkálta, én pedig próbáltam nem hisztérikus rohamban kitörni. Ez agyrém, már több a soknál! Futottunk, futottunk. Majd mikor már nagy lehetett érezni Bella illatát, megálltunk. Olyan dolog tárult a szemem elé, amit többé nem akarok látni az életben. Bella előttük állt, lestrapáltan, szörnyülködő tekintettel, de élt. Ez most a legfontosabb. Négy nomád vámpír állt előtte. Megremegett az ajka.

-         Nem akarom megtenni, kislány. – mondta egy idegen férfi Bellának. Láttam fogak nyomát a nyakán, de semmi egyebet.

-         Szerintem is így lesz a legjobb. – mondta a másik idegen férfi. Azon kívül még két vámpír tartózkodott ott; egy nő, és egy férfi.

-         Több mint valószínű. – mondta Bella, s a hangja rekedt volt.  A fejét csóválta, s közben arca felvette a beletörődöm maszkot.  – Magányra vagyok ítélve, nem igaz? – mondta, de minket még mindig nem vett észre minket…

-         Ez nem igaz! – kiáltotta Edward. Bella rákapta a tekintetét, s akkor tudatosult benne, hogy itt vagyunk. Vágott egy fintort, majd elkaptam a tekintetét, morogtam, s odasétáltam hozzá.

-         Te agyalágyult, hülye, bunkó, teeee! – morogtam,s minden egyes szót megtoldottam egy ütéssel. – Még egyszer ne merészelj ilyeneket csinálni velem! – jó szorosan megölelt,s visszaölelt. Pár percig ölelkeztünk, majd Esme jött oda.

-         Ne csinálj velem ilyet többet, lányom. – suttogta Esme meggyötörten, s a lányára nézett, az visszanézett rá, s bűntudatot láttam a szemében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés