(Edward szemszöge)


A következő pár órában mereven bámultam a plafont. Teljesen érzéketlenné akartam válni. Szerettem volna süket, néma, vak lenni. Szerettem volna, ha sírni tudnék.
De igazából én csak ember akartam lenni. Aki könnyedén meghalhat és a megváltó halálba, követheti a szerelmét. Ezt szerettem volna.
De nem lehetett. Nem voltam néma, süket, se vak. De legfőképp ember nem voltam. Vámpír vagyok, akinek a gondolatolvasás a képessége. Megtanultam ezzel együtt élni, most mégis úgy érzem, a gondolatok olvasása inkább átok, mint áldás.
Családom elméje még sosem zavart ennyire. A szerelmem halála mindenkit mélyen érintett, mégis Rose gondolatai voltak a legérdekesebbek.
Ő megpróbálta elrejteni előlem őket.
Nem értettem reakcióját, általában sosem zavarta a képességem, de most ijesztően koncentrált, hogy még véletlenül se lássak bele a fejébe.
Egy ideig nem érdekelt. Bella halála létem töréspontja, nem épp húgom életével szerettem volna foglalkozni.
De tudom, hogy amit eltakar előlem, annak köze van Bellához…


- Edward? – kopogtatott be az ajtómon Esme.
- Szabad – motyogtam.
- Rose családi tanácskozást szeretne. Kérlek, gyere le! – ült le mellém, majd megsimította az arcomat.
- Nem maradhatnék itt? Úgyis hallom a gondolataitokat… - kérleltem fogadott anyámat.
- Nekünk is fáj, hogy Bella… - itt elhallgatott, de végül folytatta. – Egy gyermekemet már elveszítettem, nem akarlak téged is! Kérlek, ne távolodj el tőlünk! – átöleltem Őt. Teljes mértékben egyetértettem Esmével, de egyszerűen nem ment. Bella nélkül egy senkinek érzem magam. Olyan, mintha megfosztanák tőlem a levegőt, pedig bő száz éve nincs is szükségem rá.
Esme felhúzott a kanapéról, majd együtt mentünk le az ebédlőbe, ahol a család többi tagja márt várt ránk.
- Nos, mivel mindenki itt van, azt hiszem kezdheted, Rosalie – fordult Carlisle húgom felé.
- Azért hívtalak ide titeket, mert egy időre elutazom. – Gondterhelten felsóhajtott és Emmettre nézett. – Egyedül megyek, mert meg kell emésztenem az elmúlt idő történéseit.
- Oké cica, de vigyázz magadra! Egyben van még szükségem rád! – mondta komolyan Em. Látszott rajta, hogy mennyire hiányozni fog neki Rose.
- Ma indulok. Még nem tudom, mikor érek vissza. Majd hívlak titeket! – végig simított férje arcán, majd a garázs felé indult. Rosalie nem volt a nagy búcsúzkodások híve, ezért senkit sem lepett meg távozása.
Rose még mindig mesterien rejtette el előlem gondolatait. Mindketten tudtuk, hogy nem azért utazik el, hogy feldogozza az elmúlt napok történéseit.
Már csak pár óra… - halottam meg utolsó gondolatát, majd elhajtott BMV-jével a háztól.
Kikerekedett szemekkel néztem az erdőbe. Mit takargathat?
Megráztam a fejem. Azt hiszem jobb, ha kimaradok a húgom életéből. Ha Bellával kapcsolatos dolgot tudna, azt megosztaná velem. A többi meg nem érdekel.
Felsétáltam a szobámba, egyhamar úgy sem tervezem, hogy kilépek a házból, főleg, hogy nincs kiért.
,,Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.” – mondtam magamban fel az Üvöltő szelek pár sorát. Annyira hiányzott Ő, és a fájdalmamat nem tudtam máshogy kifejezni. Szerettem Őt - úgy, mint Heathcliffe Cathyt - , s halálával én is meghaltam. Bármit megadnék, csak hogy élhessen. Meghalnék ha azt láthatnám, hogy Ő boldog.
,,Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is. De ha mindenki más megmaradnak, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.” – idéztem fel a könyvet. Nem tudok nélküle élni. Ő az én lelkem.
Azt hittem, vámpírként nekem már csak az örökös magány és boldogtalanság jut. Aztán jött Ő, s kirángatott, majd’ száz éves önmarcangolásomból.
Szerettem Őt, és szerettem azt, aki én voltam mellette.
Magam elé képzeltem gyönyörű vonásait, csodás szemeit – amikbe belenézve a világ megszűnt létezni körülöttem -, és tudtam, elvesztem. Örökre.

(Rosalie szemszöge)


Sietnem kellett, mielőtt Edward és Alice tudomást szerez a tervemről. Pont ők hiányoznának a boldogságomhoz!
Utam egyenesen a Seattle-i reptérre vezetett. Gyorsnak kell lennem, mert ha Alice ezt megsejti, balhé lesz a családban. És ha húgom megtudja… akkor Edward is.


Már fél órája itt ücsörgök a reptéren. Hol a fenében van az a gép?
- A 217-es járat vihar miatt késik. Elnézést a kelletlenségekért – szólt bele egy női hang a hangosbemondóba. Most minden perc számít. Nem késlelkedhetek.
Odamentem a pulthoz. Egy középkorú nő állt mögötte, láthatólag roppantul elfoglalva.
- Elnézést hölgyem… - kezdtem bele, de közbe vágott.
- Kérem, várjon egy kicsit! – felelte flegmán. Hogy várjak? Mégis milyen alkalmazott ez? És hogy beszélt velem?
- Na idefigyeljen! – mondtam ingerülten, mire felkapta a fejét. – Először is, itt én vagyok az, akit ki kell szolgálni, úgyhogy sürgősen változtasson a hangnemén. Másodszor, nem azért fizetik, hogy az utasokat lássa el információval? Ugye jól gondolom? – kérdeztem kicsit önelégülten, mikor megláttam sápadt arcát.
- Ige… igen hölgyem! – dadogta. Elégedetten elmosolyodtam.
- Beszélhetnék a főnökével? – csak bólintott és már tárcsázott is. Pár perc múlva egy 30-as évei végét taposó pasit láttam felém jönni. Tudtam, hogy mivel érhetem el leggyorsabban a célomat.
- Jó napot, Rosalie Hale vagyok! – mosolyogtam rá angyalian, és kezet nyújtottam neki.
- Üdvözlöm, Chris Mattheys – motyogta kábultan, de azért megrázta a kezem.
- Azt szeretném kérni… - búgtam csábosan -, hogy esetleg nem tudnának egy korábbi járatot elindítani Olaszországba… - kezébe, amit még mindig fogtam, most nagy köteg pénzt helyzetem. Ez majd megteszi a hatását!
- Ne… nem is… tudom… - ránézett a kezében lévő pénzre, majd vissza rám.
- Kérem… - közelebb léptem hozzá, hagyva, hogy illatom teljesen megzavarja a koncentrálásban.
- 5 perc múlva a kettes terminálnál indul a gépe! – felelte. Elégedetten rámosolyogtam, majd faképnél hagytam. Szánalmas kis ember! Egy kis pénz, mosolygás és máris pincsikutyaként vetődik a lábaim elé. Bár ebben az esetben ez most jól jött…
Ráérősen sétálgattam a megadott hely felé. Remélem sietnek, mert pár percen belül Alice itt lesz, és… akkor Bellának vége.
Ki hitte, hogy pont én segítek Bellának? Hisz Őrá mindenki figyel, Őt mindenki félti… Szerintem ez túlzás, de úgy látszik, ez a lány csak úgy vonzza a veszélyt...
El kell ismernem, Ő tényleg egyedi – egy félvér –, de azért nem kell vele porcelánbabaként bánni. Látni rajta, hogy nyűg neki ez az egész! Én is csak azért teszem, mert különben megölnék a családom… de nélküle is halottak. Ezért kell megmentenem…




- Hölgyem, a repülő készen áll a felszállásra! – szólalt meg mellőlem Chris, szinte nyál csorgatva. Odabiccentettem, majd felszálltam a repülőre.
Jobban belegondolva, önként szaladok a Volturi karjaiba, egy lány miatt, akit még csak nem is kedvelek. De nem hátrálhatok meg!
Vagy meghalok, vagy túlélem…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés