|
24. fejezet
2010.06.12. 10:39
- Szóval, összegezzünk csak… azt mondod, Kathrine terhes volt, és valami másik nomád vámpír talált rá az erdőben… méghozzá elég ramaty állapotban… majd elvitte magához és segített neki megszülni a gyereket… ééés végül átváltoztatta. Meglehetősen furcsa… mégis ismerős… - összegezte Emmett az elhangzottakat, és gondolatban folytatta, vajon Kathrine le is feküdt-e azzal a vámpírral. Undorodva felhúztam az orromat képzelgésein. Mégis hogy gondolhatja ezt Katrineről…
- Igen, nagy vonalakban erről van szó – bólintottam, és apámra néztem.
„Ez hihetetlen… nem jutok szóhoz, valaki tudta, hogyan kell segíteni a babának, kijönni onnan, anélkül, hogy az anyának baja esne. Igazán, örülök fiam, hogy elmondtad”
Nem mondtam semmit, Bellát néztem újra. Míg beszéltem erőt adott nekem arra, hogy kimondjam a legnehezebbeket is, hogy el tudjam mondani, mit érzek, és a meglepő az volt, hogy mindenki nyugodtan hallgatta végig mondandómat, kivéve persze Rosaliet és Jacobot, akik mikor meghallották, miről beszélek szélsebesen futottak le, és kezdték el a balhét.
Jacob teljesen kikelt magából, mikor megtudta, hogy egy másik vámpír van a városban, szinte már őrjöngött, de hála Jaspernek, és Emmettnek hamar lenyugtattuk, de egész végig, míg beszéltem dühöngött és ocsmány szavakat szűrt fejében.
Rosalie pedig… szokásához híven ellenségesen viszonyult Kathrine gyötrelmes életéhez egészen, míg vámpírrá nem változott.
- Atya ég. Kétszeres apa vagy! – ugrott fel Emmett hirtelen elkerekedett szemekkel, és a nyakamba vetette magát.
Megveregettem a hátát, és fanyalogva elmosolyodtam. Látszhatott rajtam, a dolog nem dob fel igazán. Mert csakugyan nem tett boldoggá. Hiába erőlködtem, hogy elfogadtassam magammal a tényt, nem ment. Egy másik gyermek…
Carlise megköszörülte a torkát és zavartan elmosolyodott, míg Rosalie a szokásosnál is mérgesebben nézett rám. Alice szeme összeszűkült, a hírre.
Szégyelltem magamat. Ha tehettem volna, újra visszamentem volna az időben és megváltoztattam, volna azt az éjszakát, és végleg kitöröltem volna az emlékeimből még csak Kathrine-t is…
Bella megszorította a kezemet.
- Igen, van egy lánya… amit, el kell fogadnunk, tenni úgy sem tehetünk semmit… - hajtotta le fejét.
- Ez igaz – adott igazat neki szomorúan Esme. – De bizonyára ő is olyan csodálatos teremtés, mint a kis Nessie – ragyogott fel szív alakú arca.
Bella felmorgott, mélyen, állatian. Láttam oldalról, szája vicsorgásba húzódik, és én azonnal átkaroltam.
- Esme – szóltam anyámra figyelmeztetőleg.
- Oh, ne haragudj Bella, nem tudtam, hogy ez téged… - kért bocsánatot Esme, és azonnal elszégyellte magát kijelentése miatt.
- Nessie nem olyan, mint az a másik! – vicsorgott.
- Hát persze, hogy nem olyan. Mert sokkal gyönyörűbb, és káprázatosabb – mondta gyorsan Rosalie büszkén.
- Nem egyszerűen csodálatos, hanem kimondhatatlanul! – javította ki Jacob.
- Mellékes, milyen szavakat használunk rá…
- Neked…
- Elég legyen! Rosalie, legalább most félrerakhatnátok az egymás iránti utálatotokat, nem ti vagytok a központban! – förmedt rá Alice Rose-ra, aki dobbantott egyet a lábával és karba tett kézzel Jacobra meredt.
- Akkor is ő kezdi – fröcsögte halkan.
- Lényegtelen… - forgatta a szemeit húgom indulatosan.
„Áh Edward. Mik történnek még? Esetleg jön a Volturi és lemészárol? Tényleg jó lenne egy kis nyugalom… „- zúdította rám Alice kétségbeesett gondolatait és az egyik mondatnál, lefagytam.
Érdeklődve fordultam húgomhoz, aki tanácstalanul nézett rám, folytatva aggódóan gyötrő gondolatait.
- Mit mondtál az előbb, Alice? – kérdeztem nyugodtan. Szemeimet az övébe fúrtam, először erőlködve nézett rám, majd leesett neki mire vagyok kíváncsi.
„Esetleg jön a… de Edward minek jönnének? Csak egy jelentéktelen gondolat volt…”
- Nekem nem! – mondtam.
„Mégis mit akarnának tőlünk?” – ráncolta tökéletesen sima homlokát.
- Szóval, Miért is nem? – szólalt meg hangosan, mire a többiek értetlenül nézetek hol rám hol Alicere.
- Kathrine… szóval Lana… - makogtam, nem tudtam mit mondjak. Talán, hogy a lányunk vagy hogy egy véletlenszerűen bepottyant gyerek?
- Mi van vele? – kérdezte Bella. Nem palástolta ellenszenvét.
Jacob ajka megmoccant, a sarokban kuporogva ült, remegése még mindig nem szűnt meg.
Sóhajtottam, mélyet, elgondolkozót.
- Kathrine, nem akarta elárulni hol van Lana – mondtam fejemet ide oda ringatva, elhúzva számat.
Carlise agya beindult és az előbbi gondolatai tárgytalannak bizonyultak.
„Lehetséges?” – kérdezte.
Aranybarna szemei villództak, a tanácstalanság és a félelem járta át, melyet még sosem láttam a szemeiben.
A válaszra én magam is kíváncsi voltam, főleg hogy magától Kathrinetől kell megtudnunk.
Féltem belegondolni most hol lehet és mit csinálta, és a legfontosabb mekkora fájdalmat okoztam neki, nem több mint egy órája…
Ha madár lennék szárnyalnék…. tengerek felett a végtelenségig…. elmulasztanám fájdalmukat…. soha meg nem történté tenni…. az igazság fáj, de jobb ha már tudunk róla…
Mennyi esély van arra, hogy még boldogok lehetünk? Hogy ennek vége lesz egyszer?
- Nem tudom.
Carlise felállt és az ablakhoz sétált. Elgondolkozva meredt az ablaküvegre és nézett el a fák felett. Fejében újra és újra előbukkant a gyermek, kíváncsi volt rá. De mélységesen együtt érzett velem, amitől bűnösnek éreztem magam.
Mindenki követte őt szemével. Mindenki tudni akarta az igazságot… akárcsak én.
És ezt csak egy valaki árulhatja el…
- Akkor tőle kell megkérdezünk – fordult vissza néhány perc után.
Lesütöttem a szememet.
- Bárcsak tudnám, hol van – mondtam alig hallhatóan.
Bella sírós fejet vágott, és könyörgött a tekintete. Annyira elmondhatatlanul sajgott a szívem miatta, hogy ha nem lennék vámpír már belepusztultam, volna, de mint minden tettem és döntésem után most is vállalnom kell utána a felelősséget, nem terhelhetem. Ez csak az én fájdalmam.
Alice úgy nézett rám, mint aki bármelyik pillanatban sírna, és ettől csak nagyobb lett a lyuk a szívemen. Ahogy az élet ez sem jelent minden problémára megoldást, de ha kevesebbet mondok, az talán segíthet. Megkönnyíti számukra.
- NEM! – csattant fel Alice és felpattan elévetve magát.
- Mindent elmondasz! Akárhogy is megoldjuk, Edward… - suttogta és olyan hévvel ölelt meg, mire már nagy szükségem volt. Beszippantottam jácszínt illatát és megnyugtatóan hozzábújtam. Ha Alice nem lenne…
Hozzá álltam a legközelebb. Olyan volt nekem, mint a valódi testvérem, mint mindenki ebben a teremben. A családom, akikért az éltemet és a boldogságomat is feladnám, csakhogy boldogok legyenek…
- Sajnálom! – rekedtes hangom alig hallatszódott Alice puha szatén felsője alól. Biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit a háttérből, de most annyira nem érdekelt, itt Alice megnyugtató ölelésében, hogy nem is figyeltem a gondolatokat. Kikapcsoltam.
- Nem kell semmit sajnálnod! Ami történ megtörtént… és ennek így kellett lennie. De tudnod kell bármi, történjék, mi itt leszünk veled, nem hagyunk el, ígérem – lehelte Alice a fülembe és egy meleg csók után az arcomra visszahúzódott. Igaz volt.
A családom itt van velem és nem hagy el, ebben egy percig sem kételkedtem… de mi lesz Bellával. Ő valaha is meg tudja bocsátani, szívből?
Nem rágódhattam tovább, mert ahogy Alice elhúzódott Bella az ölébe vont és átkarolt. Illatának zamata betöltötte az orrom minden részét, és sóvárgott utána hogy megízlelje.
Rosalie egyszer csak fogta magát és felment az emeletre. Fájdalmasan néztem utána, tudtam jól mit él át. A kín, hogy van egy másik gyermeksokkolóan hatott rá, hiába próbálta elrejteni… de volt ott más is… fájdalom, melyet nem tudtam azonosítani, olyan gyorsan mozgott, hogy csak éppen tudtam rá vetni egy pillantást.
Emmett mereven nézett utána.
„Sosem bocsátja meg…” – sóhajtotta.
Nem válaszoltam, hanem megpróbáltam ellazulna. Bella lágy cirógatása alatt, melyet csodálatos illata csak fokozott. Egy burokban éreztem magam, egy olyan burokban, melyben csak kívülről szemléltem a körülöttem zajló eseményeket… mintha azok nem is velem történtek volna…
És így kívülről nem volt olyan hátborzongató, mint ahogyan gondoltam.
A család melyet láttam, fürkésző tekintettel vizslatták a bronzbarna hajú fiút a lány ölében, kiken már a puszta lénye is arról árulkodott: összetartoznak.
Egyikükről sem sütött a düh, megbánás, fájdalom, gyűlölet, vagy akár a megbántottság. Annyira új volt, hogy mindent más szemmel néznek. Ki-ki a maga módján. Valaki fájdalmat… a másik aggódást… az egyik csak beletörődik a helyzetbe… de valakin látszik a vívódás… valakin, aki oly szerelmesen tekint vissza a fira, hogy annak beleremeg az egész teste.
Olyan hálaérzet és félelme önti el, ami még a szerelmet sem győzi le. Mert a szerelem átok és áldás egyben.
Mintha szememet újra felnyitották volna, úgy bámultam Bellát, ki vigasztaló ölelésébe zárt, békét nyújtott.
- Szeretlek – súgtam a fülébe, apró csókot nyomva a füle alatti gödröcskébe. Olyan régen érintettem már meg, hogy nem is tudtam betelni hiánya, okozta ürességemen. Ezért éreztem magamat olyan kellemetlenül. Hiányzott lágy bőre puhaága… csodás illata, mely körülleng… meleget árasztó szemei… és a hangja… milyen régen hallottam nevetni.
- Én is szeretlek – súgta vissza, apró könny csillant íriszében, de lehunyta őket még mielőtt jobban láthatóvá váltak volna.
Szinte hozzá sem értem, úgy simítottam végig ajkammal szemhéját és szívtam egyre töbet magamból belőle.
Egyenletesen lélegzett, de néha-néha elakadt, ahogyan súroltam orcáját, majd szája szegletét.
Halványan érzékeltem, ahogyan a többiek kivonulnak a szobából, magunkra hagyva minket. Most az egyszer örültem, hogy Emmett nincs poénos hangulatban.
A köztünk lévő vonzalom, ebben a pillanatban nem a vágy miatt volt, hanem a szükségé. Szükségünk volt egymásra, hogy enyhüljön a feszítő érzés a mellkasunkban… szükség volt rá… hogy a szerelmünk erős legyen, mert ha egy kis rés is esik rajta az egész, széthullik… mint a fonál, ha egyszer elszakad, meg lehet varrni ugyan, de a csomó megmarad.
Lassan emelte mellkasomhoz kezét és tette a szívemre azt.
Úgy éreztem a keze lángolt, és az én mellkasom pedig felrobbanni készül heves légzésemtől.
Az ő levegővételei is szaporák voltak.
Még egyszer újra és újra súroltam ajkammal homlokát, és haladtam egyre lejjebb az ajkához.
Türelmes volt, akárcsak én.
Körbeöleltem karjaimmal, úgy tartottam karomban, ő pedig a kezét még mindig a mellkasomon tartva hajolt közelebb hozzám.
És akkor annyi idő után ajkunk találkozott.
Édesen ízlelhettünk egymást, mintha ez lenne az első csókunk, olyan óvatosan érintettem enyémet az övére, mintha még ember lenne.
Behunytam szemeimet és átadtam magam a szerelem elsöprő érzésének.
- Soha nem hagylak el – lehelte, mikor ajkaink szétváltak.
- Soha nem akartam neked fájdalmat okozni, soha és ha lehetne, amivel enyhíteni tudnék rajta! Esküszöm! – suttogtam halkan, meggyötört hangom elcsuklott, éreztem a szúró érzést a szememben, és pisloghatnékom támadt. De nem akartam megtörni az idillt, hagytam hagy csípjen, emlékezte legalább arra milyen vagyok valójában.
- Sosem okoztál fájdalmat – jött a meghökkentő válasz, mire kinyitottam a szemeimet és a legcsodálatosabb szempárral találkozott a tekintetem. Bella parázsló szemei vörösek voltak a sírástól, a könny nélküli fájdalmas sírástól.
Egyik kezemet felemelve végig simítottam szemhéján, lecsukva azokat, mutató és hüvelyujjammal.
Szája remegett, akadozva lélegzett.
Habár teste mozdulatlan maradt, éreztem, ahogyan zokog.
Gondolkodás nélkül a karomba zártam, még szorosabban, mint az előbb és belecsókoltam a hajába.
- Soha nem érdemeltelek meg… hogyan érdemelhetném, meg hogy megbocsátasz? – kérdezte alig hallhatóan. Hangom lágy ejtése beleolvadt a szoba csöndjébe.
Bella hallgatott, majd felemelte duzzadt tekintetét az én topáz színű szemeimbe nézve.
- Megérdemled – szólt halkan.
Elszakítottam tekintetem róla, és ellenkezve ráztam a fejemet.
- Hogyan? Hogyan érdemelném meg, amikor akkora fájdalmat okoztam neked… talán kívülről nem mutatod, de én ismerlek. A szívedbe látok!
Bella akaratosan maga felé fordította arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Soha többé ne mond, azt hogy nem érdemled meg. Nem látod ki vagy te valójában, mert csak a szörnyeteget látod magadban. De tudod mit? Nem mondok nekem ellent. És akarod tudni miért? – nézett rám dacosan és elszántan.
Vettem egy mély levegőt.
- Van más választásom?
- Mert én is ismerlek. Én is látom milyen vagy belül, tudom, hogy te jó vagy… és azt is hogy mindenért magadat okolod… noha az egyáltalán nem a te hibád! Megbocsátok neked… de tudod… sosem haragudtam rád!
Hitetlenkedve néztem rá, komolyan beszél?
- Nem hiszel nekem? – kérdezte szomorúan.
- Mindig hiszek. – vágtam rá gyorsan és felemelve álltát most én, kényszeríttetem rá, hogy a szemembe nézzen. – De nehéz magamat úgy látni, ahogyan te látsz! És ez nem fog változni… és ez csak az én hibám… minden… ezt meg kell érsd! – könyörögtem.
- Nem – rázta a fejét. – Nem, nem és nem! Miért hiszed azt, hogy a föld legrosszabb tragédiája is a te hibád? Nézz körül… az élet nem piskóta… és ha minden második ember azon gyötrődne, hogy minden tragédia az ő hibája káosz lenne…
- De…
- Ne tiltakozz… rá fogsz jönni… nem te vagy az egyetlen hibás! – mondta keményen.
- Azt hiszed Kathrine direkt csinálta? – jöttem rá mondandójának lényegére.
Bella lesütötte a szemét és bólintott.
- Nem furcsa, hogy akkor vett rá, hogy te meg ő… nos, tudod, mire célzok… - hebegte. – Hiszen mindent elmeséltél neki magadról, hogy milyen vagy mikor szomjazol… az önuralmadból… a bűntudatodról…
- Kathrine-en nem ilyen… - hitetlenkedtem, de volt valami értelme annak, amit Bella mondott, amit még nem tudott elhinni az egyik felem, de a másik kitartóan állt ezen a véleményen.
Bella szeme összeszűkült, és már megszólalt volna, mikor közbevágtam.
- Az egyik felem elhiszi és szikla szilárdan igazat ad neked, de a másik azt mondja Kathine sosem tett volna ilyet… nem úgy ismerem őt…
Bella sóhajtott.
- Talán félre ismered őt – szegült ellen újra és el kellett mosolyodnom próbálkozásain.
- Talán, nagyon régen beszélgettem vele őszintén… amiket elmondott… nagyon kis részlet az életéből – mondtam.
Bella elgondolkozott.
- Ne veszekedjünk… én… már belefáradtam, hogy folyton azon töprengjek, mit akarhat tőled… ha elment minden visszaáll a normálisba nem? Nem is kell emlékeznünk rá ugye? – kérdezte remény teljesen.
- Nagyon remélem – azzal megcsókoltam, ismét lágyan. Annyira érzést vittem a csókba, hogy tudja nekem ő a legfontosabb, és hogy nekem csak is ő számít, Nessievel együtt.
Eltolt magától, meglepő, hiszen sosem szokott eltolni, csak én, de az még ember korában volt szükséges a testi épsége miatt.
- Renesmee mikor ébred fel? – kérdezte.
- Talán az egész napot átalussza – mondtam és megkönnyebbültem, hogy a szívverése normális ütemet diktál, légzése is átállt normálisba és álmodott. Méghozzá rólunk, és Jaocbról. A tény, hogy Jacob az élete része könnyű volt elfogadni, hiszen Bellának is szüksége volt rá, de hogy már a vére is a lányom ereiben folyt… közelebb volt hozzá, mint bármikor.
Bella megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és elmosolyodott.
Már készültem volna mondani neki valamit a mosolyáról, amikor meghallottam az ismerős hangot a fejemben.
Azonnal megmerevedtem és kedves gesztus helyett mindenkit a szobába, hívtam.
Álltunk. Szorosan egymás mellett, ki-ki a párja mellett. Rosalie-t nem érdekelte, hogy Kathrine erre felé tart, és túlságosan is féltette Nessiet, ezért ott maradt vele, és mivel Rosalie ott volt Emmett is ott maradt vele. Nem tudtam, mit gondoljak, kibékültek-e már vagy még mindig feszült a kettőjük kapcsolata, ezért inkább Kathrinere koncentráltam.
Azért is nem futottam tovább utána, mert szinte lehetetlen volt, hogy ne jöjjön vissza hozzám. Tudtam, mit érez irántam, és akárcsak az én Bella iránti szenvedélyem, semmilyen megbántottság nem tarthatta távol tőlem.
Mikor az ajtó elé ért, kopogott egyet, majd benyitott.
Alice dühösen meredt rá, nem kedvelte.
Ez volt az egyetlen, amiért, ahogy ő nevezte gondolatban „becstelennek” tartotta, mert szerinte eszköz voltam számára, hogy vámpír legyen…
Kathrine rámnézett, szólásra nyitotta volna ajkait, de aztán becsukta. Zavarban volt és szégyellte magát, amiért olyan gyerekesen elrohant,
- Senki nem haragszik rá, Kath – mondtam.
Tiltakozó morgást hallottam odafentről, és legszívesebben visszaszívtam volna a mondatot.
Kathrine-t sem győzhette meg jobban, mivel hátra tette a kezét és lehajtotta a fejét.
- Én… tudom, hogy nem ismertek és semmi okotok rá, hogy megbízzatok bennem, de bizonyára tudjátok, mit érzek Edward iránt… és, szeretnék elnézést kérni, amiért felbolygattam a családi békét.
- Felbolygattad – nevetett fel gúnyosan Jacob, a konyhából, laza mozdulattal sétált be, de keze reszketett az elfojtott dühtől.
- Tudod, miért nem öltelek meg már akkor, mikor beléptél azon az ajtó? – kérdezte morogva, de Bella leintette, mire visszavett, de szemei gyanúsan villogtak rá.
Kathrine hátrahőkölt és felhúzta az orrát.
- Farkas…
- Alakváltó – javította ki gépiesen Jacob. – A nevünk alakváltók.
- Csak a mai köznyelv szerint farkasok. Az eredeti ős alakváltó volt… amely emberből lett farkas… - csatlakozott Jacobhoz Sam.
Tudhattam volna, hogy Jacob idecsődíti az egész falkát, habár csak Samet láttam, a gondolatokból és a szagról ítélve, mindannyian itt lehettek.
- Kik ők? – kérdezte Kathrine.
Vegyes érzelmekkel teli tekintete visszavonzotta a szememet rá,
- A barátaink.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés